A világ legjobb búzája Jász-Nagykun-Szolnok vármegye délkeleti részén, Túrkeve híres Nagykun város határában terem. A Szolnoktól 50 km távolságra, 88 m tengerszínt fölötti magasságban fekvő megyei város 31,781 kat hold, 18,299 hektár kiterjedésű területe a malomzugi, farkaszugi, himesdi, nagy- és kiskabai, móriczi, fehértói, ördögárki, szelesháti, csorbapusztai, póhamarai, turpásztói részekből áll. A szabálytalan sokszögalakú határ a legjellegzetesebb alföldi tájak közé tartozik, sík lapját csak néhány enyhe partos vonulat redőzete teszi változatossá. Ezeket a dünaszerű hátakat a víz munkája hozta létre, vonulatuk iránya a Berettyó sokezer év előtt elhagyott medreit jelzi. A város határának magassága középarányosan 87-88 m között váltakozik, legnagyobb kiemelkedései a déli részeken fekvő Pásztóhalom (96 m), Kenderhalom (93 m) és a Turkeddi Nagyhalom (90 m), legmélyebben fekvő területei a Himesdi-lapos (86 m), Farkas-zug (85 m) és az Akasztólapos. Malomzug legészakibb részén, a szőlőskert felett egy 83 m-es depressziót találunk. Külön kell megemlékeznünk a kevi határ kunhalmairól. Nevezetesebbek a Buga-, Legény-, Kender-, Dob-, Becserke-, Kabai-halom, stb, Csorbapusztán húzódik át az Ördögárok, de ma már a csaknem teljesen elenyészett árokvonulat csak szántás alkalmával mutatható ki. Az ördögárki földek árokszerű vonala régi folyómeder.

A Tisza és a Berettyó-Hortobágy vízrendszer szabályozása előtt a kevi földek tekintélyes részét a víz borítatta, még 1850 körül is az állandó mocsarak területe felülmulta a 6000 kat. holdat. Az Ecsegi-puszta alatt kevi határba lépő Berettyó Malomzug alatt nagy kanyarulatot írt le, ezt a Nagyerdő irányában átvágták. Valamikor a Berettyónak időszaki összeköttetése volt a Tiszával, két medermaradvány ma is látható: az egyik Turgonyon, Fehértón, Szelesháton, Móricon és Pásztón, a másik pedig (a Legényér) Csorbán és Pásztón át vezet a Pásztói-zugot átölelő Holtberettyó felé. A Berettyóvölgy övalakú, széles árterével alluviális eredetű öntéstalaj, a terület többi része az Alföld csernozjom-övezetébe tartozik. A kabai határrész nagyrésze kötött agyagos szikesekből áll.

Túrkeve jellegzetes alföldi éghajlati viszonyait a nagy magyar meteorológus, Hegyfoki Kabos, hosszú vizsgálatai alapján jól ismerjük. Az Alföld legszárazabb területe, évi átlagos csapadékmennyisége a 400-500 mm között ingadozik. A szélsőséges kilengésű csapadékeloszlás és a nagy hőmérsékleti ingadozások következtében tájfelszínének sztyeppei jellege nyáron élesen kidomborodik. Túrkeve határában a légköri tünemények zavartalanul tudnak kifejlődni s az Alföld szélső meteorológiai adatait, maximumait és minimumait rendszerint e nagykun város meteorológiai állomásán figyelik meg.

Túrkeve nagykun város, a legtisztább magyar nép fészke, a XVIII. század elején keletkezett, amikor a felszabadító háború és II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc, török, tatár és rác hadainak dúlása végetért és az ősi lakhelyéről sokszor kilendített gyérszámura olvadt lakosság új telepesekkel megszállta a teljesen elnéptelenedett határ roppant pusztaságait. Település-formája az Alföld XVIII. századbeli gazdasági viszonyaival függ össze. Az állattenyésztéssel foglalkozó lakosság a Berettyó folyónak a mai református templom környékén lévő partos részén települt le. Az összezsúfolt házakból álló helységet a kertségek (ólas- és szérüskertek) nagykiterjedésű, legyezőszerű tömbje övezte. A népesség gyarapodásával fokozatosan tért hódított a földművelés és csökkent az állattenyésztés jelentősége. Ezzel kapcsolatban a belső városból kitóduló lakosság a kertségeket szállta meg, annak sugaras irányú, széles marhahajtó főútvonalai mentén építette fel házait, ólait és istállóit. A terjedelmes belterületű város tágas utcái és nagytelkű utcatömbjei, zsákutcái (az u. n. kutyaszoritók) a régi kertség szerkezetét tükrözik. Túrkeve mai strukturáját a piactér és a vasúti állomás közti párhuzamos utcák és az ezeket derékszögben metsző két útvonal (a mezőturi és a kisujszállási) határozzák meg. A csinos és tiszta város nevezetesebb és szebb középületei: a református és a római katholikus templom, a magyar stilusú polgáriiskola, a városháza és a református elemi iskola épülete. A szőlős- és gyümölcsöskertektől (Drágakert, Lógókert, Malomzugi-szőlőskert, Kincseskert, Bánomkert, Vénkert) övezett város körül újabban népes elővárosok keletkeztek.

Területén az 1930. évi népszámlálás 13,320 lelket talált (6552 férfi, 6768 nő), ebből a külterületen szétszórt tanyákon élt a lakosság 23.5%-a, 3132 lélek. A népesség vallás szerint való megoszlása a reformátusok erős többségét mutatja: rk. 1338, ref. 11,630, ev. 91, g. kat. 24, unit. 17, izr. 220. A lakosság túlnyomó többsége őstermelő; iparral, kereskedelemmel, forgalommal, közszolgálattal a népesség 17%-a foglalkozik.

Művelési ágak szerint Túrkeve területéből 30.000 kat. hold szántó, 360 kat. hold szőlő, 100 kat. hold erdő, 1000 kat. hold legelő, 400 kat. hold út és közterület. A művelési megoszlás statisztikája mindennél jobban megvilágítja azt, hogy Túrkeve gazdasági életében a mezőgazdálkodás legkifejezettebb alföldi formájának, a kalászosok termelésének van domináló jelentősége. A mult század hatvanas éveiben a legelők kiterjedése jelentősen felülmulta a szántóföldekét. (1853-ban a kevi határból 10,284 kat. hold volt a legelő és csak 9,627 kat. hold a szántóföld.) A művelés alá fogott földek nagyságával arányban fogyott a legelők kiterjedése. Ma már a kevi határ 92%-a szántóföld. Az egészséges birtoktagozódás és a természeti kincsek (a kunsági napsugár, a föld kitünő minősége) különösen elősegítik az erőteljes szemtermelést. Túrkeve mezőgazdaságának sorsa elválaszthatatlanul összeforrt a búza sorsával. Kitünő minőségű és magas fajsúlyú acélos-piros búzájának sikértartalma Treyer szerint a 10%-ot is felülmulja. A kevi határban a búza egy-két nappal előbb beérik, mint a Tiszántúl más részein, így e búzatermelő kun város "élete" jelenik meg először Nyugateurópa nagy gabonapiacain, Antverpenben és Amsterdamban. A kevi határt "ért kalász lengető" mezei határrészenként váltakozva kat. holdanként 7-15 q átlagos mennyiségű páratlan minőségű búzatermést adnak. Az egyeduralkodó búza mellett egészen eltörpül a rozs, zab, köles, cukorrépa és dohány termesztésének jelentősége. Fontos szerep jut az árpa, tengeri, takarmányrépa és szénatermesztésnek, amit az intenzív állattenyésztés tesz szükségessé. A XVIII században Túrkeve területén virágzó állattenyésztés fejlődött ki. Délibábos pusztáin rengeteg jószág legelt, a fehér magyar szarvasmarhát ezrével hajtották a vásárokra. A vízjárta és mocsaras területek környékén szilaj gulyák és szilaj ménesek legelésztek. A szabadságharc után (amikor a város állatállománya is lényegesen leapadt) 2349 ló, 1257 szarvasmarha és 26,726 juh legelt Túrkeve határában. A tagosítás és a közlegelők felosztása után a város állattenyésztése sokáig stagnált s minőség tekintetében csak újabban lendült fel. Magas színvonalon álló lótenyésztése mellett rá kell mutatnunk sertés- és baromfitenyésztésének jelentőségére is.

A lakosság közvetlen szükségleteinek kielégítését szolgáló kis- és kézműipara mellett gyáripara is fejlődésnek indult: két gőzmalma, városi téglagyára, szeszfőzdéje mellett szövőgyára, meg cipőgyára is van. Termény- és állatkereskedelme virágzó. Földrajzi fekvésének előnyeit és természetadta kincseit azonban Túrkeve csak részben tudja kihasználni, mert a Tiszántúl fő út- és vasútvonalaihoz csak a mezőtúri helyiérdekű vasútvonal, továbbá a mezőtúri és kisujszállási műutak kapcsolják. A közlekedési viszonyok megjavítása, így a Túrkeve-kisujszállási vasútvonal kiépítése a város fejlődését gyorsabb üteművé tenné.

Túrkeve kultúrális életét kedvező feltételek határozzák meg. Számos állami és felekezeti elemi iskolája önálló gazdasági népiskolája (37 tanterem 42 tanerővel) és állami fiú- és leány polgári iskolája van. A testnevelés szolgálatában a városi testnevelési bizottság, a levente-egyesület, tenniszegylet és atlétikai klub állnak. A közművelődés ügyét két hetilapja (Túrkevei Hírlap, Túrkevei Ujság) mellett számos társadalmi egyesület, testület, kaszinó és olvasókör szolgálja. Igen értékes a város néprajzi (pásztor) gyüjteménye és levéltára. Egyedüli műemléke az 1926-ban emelt Hősök-szobra, a világháborúban elesett keveiek emlékére. A város határában lévő régi templomok feltárása s ez ősi emlékek méltó megbecsülése még a jövőre vár.

Túrkeve multjának szálai a magyar középkor kezdetein át egészen a történelemelőtti időkbe nyúlnak vissza. A Berettyó partos részein már az újabb-kőkorszakban telepek keletkeztek, a bronzkori emlékek (a túrpásztói Holtberettyó partján, Becserkehalom környékén feltárt ősműhelyek, kemencék), majd a jazig-római korból való leletek arra mutatnak, hogy ezen a vidéken megszakítás nélkül élt ember. Szívósan él az a hagyomány, hogy a nagy hun király a kevi határ dús fűvű, fátlan rónaságán székelt s így Jászberény, Roff, Szeged, Szentes, Debrecen és Nagykőrös mellett Túrkeve is Attila egykori székvárosának dicsőségéért versengő városok közé tartozik. Túrkeve folyóparti fekvése és az a tény, hogy az Alföld közepén foglal helyet, egybevág Priskos rhetor leírásával s nagyon valószínűvé teszi a multból halványan derengő hagyományt. A város neve hun fejedelmi személy, Keve, nevét tartotta fenn. Nagyon valószínűnek és alátámasztottnak tetszik az a feltevés, hogy kisebb hun néptörmelékek a Sárrét környékén az avarkorszakon át, - rokon avar-népelemekkel keveredve - a honfoglalás idejéig megmaradtak, s a Túr-vize (a mai Berettyó) mentén letelepült szállásbirtokos nemzetségekkel összeolvadtak.

A város határa a magyar középkor elején igen népes volt. Szolnokmegye legrégibb települése Szolnok és Tenyő mellett Pásztó volt, de egykori bencés apátságának(?) és templomának emlékét ma már csak romok hirdetik. Túrkevét először IV. Béla 1221-ben kiadott oklevele említi, melyben a király a püspöki javak hiteles összeírását rendeli el: "Item Pohamara, Tiszakeddi et directe medietas Neusa eghaza vocatae, item Keveegyháza et Nagytelek vocatae, prope Thurvize existentes, magnis - secundum suas metas, per Beatissimum Regem Ladislaum donatae, et possestae pacifice per Ecclesiam Agriensem ab antiquo in comitatu Zonuch existentes". Ez oklevélből megállapítható, hogy a kevi határban elterült királyi birtokokat: Póhamarát, Tiszakeddit és Keveegyházát Szent László az egri püspökségnek adományozta. Kapulch kunjainak egyrésze Pohamara határában telepedhetett le. A tatárjárás előtt itt létezett községek: Keveegyháza, Túrkeddi, Pohamara és Náta lakói avar-hun maradványokkal összeolvadt magyarok, besenyők és kunok voltak. A tatárdúlás idején a nép zöme valószínüleg a Sárrét ősmocsárvilágban húzta meg magát, mert mint az okleveles emlékekből megállapítható, a tatárok kivonulása után a Túrkeve határában létezett községek újra alakultak s így a város határát nem is szállták meg az elpusztult várföldekre telepített nagykunok. A póhamarai őskun telep olvadt be először a későbbi Kolbázszékké alakult nagykun törzsi szállásterületbe. Ez a helység Nagy Lajos király korában már mint kunszállás szerepel. Móric és Csorbajánosszállása kezdettől fogva nagykun szállásterületek. Árpádkori eredetre tekinthet vissza Ecseg is, melynek Szentmiklós-napi bucsus templomát 1395-ben említik, továbbá a mai Himesben létezett Himesegyháza vagy Veresegyháza.

Keveegyháza (Túrkeve), Túrkeddi és Nagytelek (későbbi források Halásztelkének írják) igen hosszú időn át az egri püspökség javai közé tartoztak. Az egri vár 1476. évi jövedelemjegyzéke szerint e három falut jövedelmeikkel együtt Szücsy Pál kapta, akinek minden telek 1 forintot s ezenkívül karácsonykor és Szentmihálykor 3 dénárt tartozott fizetni. A Berettyó-folyóban való halászat egyharmada az Urat illette meg. 1493-ban királyi taxában Túrkevi 33 forintot fizetett, 1493-95 években vám- és gabonajövedelme a püspökséghez folyt be. 1494-ben az egri püspök Túrkeddi alatt a mai Holtberettyó medrében kétkerekű vizimalmot építtetett. A következő évben királyi taxa és hadisegély címén 36 forintot, rendkívüli taxába pedig 79 forintot rótt le. Az 1557. évi kimutatásban Túrkeddi és Túrkevi külön fordulnak elő. Túrkeviben ezidőtájt 19 egésztelkes jobbágyot és 8 zsellért írtak össze.

Túrkevi egészen a XVII. század elejéig az egri püspök földesurasága alatt állt. A hódoltsági korszakban a népes vidék pusztulásnak indult, a lakosság lélekszáma egészen leapadt. A török uralom mellett a hitújítás is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az egri püspökséggel való kapcsolat szálai meglazuljanak. A kunok kiváltságos jogi állásának és szabadságának felvételére törekedett a lakosság, mely a XVI. század végén már nagykunként kezdett szerepelni. Ámde ezt igen sokáig nem ismerték el. 1618-ban Kevi Ormányközy Gergely és Fekete Péter adománybirtokává lett, 1629-ben pedig György Márton tartott rá igényt, majd Ketzer András főkapitány nyert Kevire donációs-levelet. Mikor erről a keviek tudomást szereztek, annyira felháborodtak, hogy azonnal elakartak költözni a községből, nem akarták tűrni a Nagykunságtól való elszakításukat. A kevieket Szabó Máté nagykun kapitány csendesítette le, aki Ketzerhez intézett levelében megírta, hogy a keviek "soha senkit egyebet nem uralnak, hanem a mint elejitől fogna, ők is az Kunsághoz tartottanak, az mint az öreg tisztes hazafiai jámbor emberök mondják, hogy soha örökösen Kevit senki jobbágyságul nem birta".

1661-től a súlyosabb megpróbáltatás évei következtek be. A törökök és hajduk rablásai, fosztogatásai és élősködései miatt annyira siralmas volt a keviek sorsa, hogy megkérték Andrássy Miklós főkapitányt: védje meg őket, mert "megfutamodnak Turra, vagy másfelé", ha rajtuk nem segít. 1669-ben Letét Mihály nagykun kapitány megrázóan rajzolja a Nagykunság elárvult állapotát: "Mostan is két kunságbeli faluk pusztultanak el, egyik Kunhegyes, másik Karcagszállás, melynél immár jobb falu nem volt a Kunságbeli faluk között; az teljesen úgy elpusztult, hogy abban csak sivalló lélek sem maradott". Budai Bálint "kevi lelki tanító és egyházi Senior" Andrássyhoz írt panaszos levelében így sóhajt fel:

1678-ban Nagytúr város lakói a Túr és Csorbapuszta közötti határkiigazítás alkalmából Csorba egy részét, melynek "békés birtokában a keviek voltak és vannak" - a törökök segítségével városukhoz csatolták s határdombok hányásával el is különítették. Ennek Oláh János jászkun lovasispán a túriak emberei és marhái befogatásának terhe alatt a megyénél ellenmondott. Az ónodvári bujdosó vitézek ebben az évben Keviben, Túron és Ványán ütöttek téli szállást. Keviben mintegy 300 kuruc lakott, össze is csaptak roffi Borbély Balázs cs. és kir. katonatiszttel, II. Rákóczi Ferenc későbbi ezredesével. Talán a keveiek értesítették erről a szolnoki törököket. 1680-ban Thököly Imre Túrról jövet Kevit is útbaejtette, sátora ott állott a póhamarai Dobhalmon.

A tatárok 1683-ban kétízben is átvonultak a Nagykunságon s annak legnagyobb részét elpusztították. 1684-ben Túrkeve, Karcagujszállás és Kunszentmárton nagykun községek küldöttsége a nádorhoz fordult védelemért, aki a budai táborban kelt levelében meghagyta a hadakozó rendeknek, hogy "nevezett falubeli lakosokat békével és minden kár nélkül meghagyják". Nagykunság megpróbáltatásai ezután csak fokozódtak, a szövetséges hadak sarcolásait, a tatárok 1693. évi pusztítása tetézte be, amikor Kevi is teljesen elpusztult. 1699-ben lakatlan puszta, lakói csak néhány év mulva kezdenek visszaszállingózni. 1706-ban II. Rákóczi Ferenc a kevieket is Tokaj vidékén lévő birtokaira (Rakamazra) telepítette a rácok elől. 1711-ig egy lélek sem élt a kevi határ roppant pusztaságain. De már a német lovagrend 1713 évi összeírása szerint a helység újratelepült, volt bírája és jegyzője is (Vasadi Mihály és Deák Sámuel).

A XVIII. század első felében igen sokan települtek be a Hajduságból és az Alföld északkeleti peremvidékéről. Újkori történetének legfontosabb dátuma 1745, a redemptió éve. A Jászkun kerület váltságösszegéből a keviek által megváltott pusztákra és a belterületekre eső tekintélyes összeget a kevi redemptorok fizették ki. Ekkor a nagykun helységek közt előkelő helyet elfoglaló Túrkeve véglegesen határában olvasztotta a környék pusztáit. 1737-ben a kiskuruc lázadást a kevi malomnál verték le. 1753-ban Törő Pál és Bujdosó Gergely túri lázadása ide is átcsapott, de nem talált életképes talajra, sőt itt fogták el a zendülés vezetőit is. Néphagyomány szerint Endrédi Pál kevi jegyző pénzjutalmat kapott volna a feljelentésért.

Az 1726-tól vezetett községi jegyzőkönyvek bizonysága szerint Kevi községi élete meglehetősen élénk volt, tanácsa előtt pereket folytattak. Református eklézsiája 1723-ban újjáalakult, egyházi anyakönyveit Kaszab Nagy István lelkészkedésétől, 1743-tól kezdve vezetik. Református temploma 1755-ben a keveegyházi őstemplom ma is meglévő alapjaira épült. A róm. katholikus templomot 1778-ban emelték.

Túrkeve a XVIII. század végén indult igazi fejlődésnek, ekkor már lassan ható folyamat eredményeként tért hódított a földművelés is. Az 1774. évi szörnyű tűzvész által elpusztított város rövidesen felépült és a II. József-korabeli térképek szerint a kertségek felé kezdett terjeszkedni; 1800-ban már 700 lakóházból állt. Felduzzadt lakossága a kilencvenes években telepes-rajt bocsátott Pacsérpusztára. A kevi tanács az idegenek betelepülését ezidőtájt nem szívesen látta s gyakran tilalmazta. 1808-ban a népes nagykun város négy országos vásár tartására nyert kiváltságlevelet I. Ferenctől.

A reformkor törekvései alig voltak jelentősebb kihatással Túrkeve életére, melyet kis események is alig fodroztak. A város életében jelentősebb szerepet vittek Laczka János jászkunkerületi kapitány és főügyész, Kenéz Mihály (az önkényuralom elején megyefőnök volt s a Jászkunság ügyeit Keviből intézte), Hajdu Mihály nagykun kapitány, Hajdu Imre ügyvéd és Hajdu Ignác országgyűlési képviselő.

A törvényhatóságok rendelkezéséről szóló törvény alapján Túrkeve is az újonnan szervezett Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéhez került, 1874-ben pedig rendezettanácsú várossá alakult át. Első polgármesterei Nánássy János és Kenéz Béla voltak. A kilencvenes években végrehajtott Berettyó-szabályozás sok földet mentesített Kevi határában az elemek pusztítása alól; 1884/85-ben Gajzágó Salamon buzgólkodása folytán kiépült a mezőtúri vasútvonal. A világháború kitöréséig eltelt korszakot főképpen mezőgazdasági törekvések töltötték ki. A város élén ekkor Czihat Károly polgármester állott.

A forradalom, kommunizmus és román megszállás megpróbáltatásai után immár békés keretek között bontakozik ki Túrkeve élete. Túrkeve régi vágya teljesült az ecsegi pusztának a földbirtokreform végrehajtása során való megszervezésével, amit a város nagy fia s annak több mint egy emberöltőn át volt országgyűlési képviselője, dr. Tóth János tett lehetővé. Túrkeve törekvései most oda irányulnak, hogy Ecseget közigazgatásilag is területéhez csatolja. Tóth Imre után - aki a legváltságosabb időkben vezette a várost, - dr. Györffy Péter, majd dr. Györffy Kálmán lettek Túrkeve polgármesterei. 1920-tól kezdve két cikluson át Vértess Vilmos István, egy ciklusban dr. Rácz János volt Túrkeve országgyűlési képviselője, ma báró Urbán Gáspár képviseli a nagykun várost a parlamentben.

Túrkeve területének utolsó évei a hiányok pótlásának jegyében teltek el. A Trianon utáni idők súlyos terheket róttak a lakosságra, a város beruházásait a gazdasági válság egyenesen megakasztotta. De Túrkeve így is sokat fejlődik: új artézi kutakat furatott, bevezette a villanyvilágítást, 1929-ben vízvezetéket létesített, majd megkezdte a betonjárdák kiépítését. A virágzó Stefánia-intézmény megszervezése mellett Túrkeve gazdasági életében egyenesen korszakalkotó jelentőségű a határ fásítására irányuló, erőteljesen érvényesített törekvés.

Túrkeve népesedési viszonyait alábbi táblázatunk szemlélteti:

Túrkeve lakosságának zöme a XVIII. században folyamatos betelepülés által gyarapodott. Egészen a multszázadbeli hetvenes évekig a népszaporodás természetes lendületét megtartotta, ekkor azonban megtorpant s 1890 óta Túrkeve lélekszáma 12.000 körül ingadozik. Túrkeve népfölöslege imigrál, elköltözik a csak mezőgazdasági munkalehetőségeket nyujtó városból. A legutolsó évtized természetes népszaporodása 6.5% volt (839 lélek) s mivel 492-en elköltöztek, a valóságos népszaporodás arányszáma 2.7%-ra süllyedt.

Szentpétery Imre: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke; Szederkényi: Hevesmegye története I-IV.; Gyárfás I.: A jász-kunok története II-III-IV. dr. Vadász Pál: Bíkis-besenyő megye; dr Vadász Pál: Nagy-kun Túrkevi történeti emlékek. (kézirat)., ifj. Palugyay lmre: A Jász-kun kerületek, külső Szolnok vármegye leírása; Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára; dr. Györrfy István: Nagykun Krónika stb.