A török hódoltság századokra megszabta az alföldi magyarság fejlődését. Az új telepesek azokhoz a mezőgazdasági formákhoz voltak kénytelenek idomulni, melyeket a viszonyok teremtettek. Vármegyénk egész területe roppant pusztaság volt, a terjedelmes füves mezőségek mellett a Tisza-völgy morotvái és vizes-rétjei, a Berettyó-Hortobágy-mellék mocsárvilága hatalmas területeket foglaltak el. A Tisza, Zagyva, Mirhó, Hortobágy, Berettyó, Körös árvízei évről-évre elöntötték a földet és ilyenkor a lakott helyekről is csak csolnakon lehetett közlekedni. Az Alföld sajátos táji jellege a török pusztítás következtében még jobban kifejlődött. Az Alföld legnagyobb része időleges árterület, nádas, mocsaras-ingoványos föld volt, amit halászaton, állattenyésztésen kívül semmire sem lehetett használni. A sztyepéken és a lápvilág szélén is csak marhatenyésztés volt lehetséges. Földmíveléssel csak szórványosan egy-egy jobbágyfalu környékén foglalkoztak. A XVIII. sz.-ban a Nagykunság és a Jászság állattenyésztése azok közt a kezdetleges, sőt egyenesen ősinek mondható viszonyok között maradt meg, ami a török uralom alatt és a kunok körében azelőtt is uralkodó volt.

Az egymástól távol fekvő és nagyhatárú jász és kun helységek népe jószágállományának nagy részét a telepek belterületén lévő szérűs- és ólaskertjeiben teleltette. Az állatállomány másik része, a szilaj-ménes s szilaj-gulya télen-nyáron szabad ég alatt legelt a rétségeken. Hatalmas gulyák, ménesek, nyájak és kondák népesítették be a határt. A szilaj pásztorkodás, ez a sajátos ősi nomád életforma az állattenyésztés legkezdetlegesebb formája volt. A fehérszőrű, sovány magyar szarvasmarha vad csordákban járta a beláthatatlan nádasok világát és magától tenyészett. Ha a gazdának marhára volt szüksége, akkor a szilaj pásztorok szakították ki a csordából az állatot.

De a lakosság gyors gyarapodásával a mezőgazdasági művelés alá vett területek nagysága rohamosan megnőtt s ezzel párhuzamosan egyre szűkebb térre szorult a primitív állattenyésztés. Egyre rosszabbodtak a legelők; a mocsaras területek lecsapolása és a folyamszabályozás aztán véget vetettek a szilaj pásztorkodásnak is: a Jászság és Nagykunság külterjes állattenyésztése elvesztette jelentőségét.

A vármegyei területen másként alakultak a viszonyok. A jobbágyok, vagy taksás nemesek a határ egyrészét művelés alá vették s ott gabonát termeltek. A rablógazdálkodás következtében (a trágyázást ekkor nem ismerték) a föld hamar kimerült s ekkor az érintetlen határrészt törték fel. Föld volt bőven s a szűz talaj csak úgy ontotta a termést. E művelési móddal kapcsolatos földközösséget később a kétnyomásos és háromnyomásos rendszer váltotta fel. A határ egyik felét sorshúzás útján annyi részre osztották, ahány gazda volt, a másik felét pedig parlagon hagyták. Amikor a művelés alá vett föld kimerült, a parlagra tértek át. A háromfordulós rendszerű gazdálkodás mellett a határ egyharmadrésze maradt ugarnak, a többibe őszi és tavaszi gabona került. Vármegyénk területén még a kezdetleges földközösségi kétforgós rendszer uralkodott akkor, amikor Nyugateurópában már a belterjes mezőgazdálkodásra régóta áttértek. A Kunságban még a XVIII. sz. végén sem volt különbség szántóföld és legelő közt. Gyepföldet osztottak s csak a kilencvenes években tértek át a fordulós rendszerre.

A mezőgazdasági üzemjavítás a nagybirtokokról indult ki, ezek tértek át legkorábban a belterjesebb gazdálkodásra s nyújtottak példát a jobbágyfalvak népének. Megjavult az állatállomány is, háttérbe szorul a csontos sovány magyar marha tenyésztése, a nagy uradalmakban már nyugati szarvasmarha fajokat (így a svájcit is) tartottak. A sertésállomány is lassan kicserélődött és a szalontai sertés helyett a József főherceg gazdaságában kitenyésztett mangalica lett általános. A XVIII. sz. második felében a lótenyésztés igen aláhanyatlott; 1800-ban a nádor huszárezred részére nem tudtak már lovat adni a jászkunok. A lóállomány hanyatlását későbbi korban így jellemezték: "idő előtt befogott elcsigázott lovakat, ha csak egy párt is, majd mindegyik földesgazda tart, de magas, erős, hadiszolgálatra alkalmas lovat ritkaság látni." Csak a külső-szolnoki birtokosok törekedtek lóállományaik nemesítésére. Podmaniczky János bárónak Pusztamartfün 400, Jalsoviczky Mihálynak ugyanott 20, Szapáry József grófnak Fegyverneken 100, gróf Tiedge Lajosnak Kürtön 70, Sréter Mihálynak Szentimrén 60, Zuber Jánosnak Kengyelen 40 faj-lóból álló törzsménese volt. Mezőtúr akkor is kitűnt jó lovaival és híres volt lóvásárairól.

A Jászkun-kerület is gondot kezdett fordítani a lótenyésztési színvonal emelésére és 1836-ban a pákai közpusztán fajlovakból álló ménest létesített, de ezt 1848-ban gazdasági okokból feloszlatták. A hatvanas években Törökszentmiklóson lófuttatási társulat alakult, melynek évtizedeken át híresek voltak a versenyei s azokra a környék úri társadalmának színe-java gyült össze. A jószágtartás hanyatlásakor a júhtenyésztés még sokáig tartotta magát s szinte első helyet foglalt el. A júhtenyésztés fontossága a kezdetleges mezőgazdasági állapot bizonyítéka, mert a júh a gyéren lakott terület állata. A gyér fűvű, sovány legelők nagyrészét a gulyák és ménesek megfogyatkozása után a júhnyájak vették birtokukba.

A XVIII. sz.-ban ipari növényeket még alig termelnek. A gabona saját háztartásban fogyott el s a csekély felesleg egyedüli vevője a katonaság volt.

A Nagykunság és Jászság viszonyai egészen sajátos irányban fejlődtek. A redemptió idején az egyes jász és kun helységek a váltságösszeg határukra és pusztájukra eső részét kifizették. Ez a megváltási összeg községenként különbözött, s az egyes községek is különbözőféleképen bonyolították le a földosztást. Voltak községek, melyek úgy kül-, mint belterületüket felosztották (pl. Kisujszállás), mások pedig csak belterületüket vagy a belterületet és pusztáik egy részét. Úgynevezett Liber Fundit fektetett le minden község. Ezekbe a nagyhagyományú községi telekkönyvekbe bevezették a földmegváltók nevét, a megváltott föld árát és a birtok fekvését és kiterjedését. A megváltott föld a redemptor kizárólagos tulajdona lett. A földmegváltókkal szemben volt egy jogilag és gazdaságilag gyenge állású réteg, mely nem szerzett földet: az irredemptorok vagy inquilinusok. A társadalom így gazdaságilag két rétegre vált, ezek közül a redemptorok magasabb és előkelőbb helyzetűek voltak a zselléri jellegű irredemptorokkal szemben.

Az osztatlan maradt puszták a redemptor közbirtokosság compossessiói voltak. A hármaskerületek 1762. évi december hó 16-án tartott közgyűlésükön kimondották, hogy a redemptióból eredő jogok nem a redemptor személyéhez, hanem a redimált birtokhoz fűződnek. Ezért a közlegelők használatához való jogosultság is mindig a tőkeföldek (redimált birtokok) tulajdonosait illeti. A kiváltságos kun és jász helységek népe tehát városa határának örök birtokosa volt, földjét szabadon használhatta, úrbéri rendelkezések reája nem vonatkoztak.

A jászkun lakosság gyarapodása és a mezőgazdasági művelésre való áttérés következtében sokan kitelepedtek a jószágkertekre, majd a pusztákra, ahol megindult a tanyavilág kialakulása. A közlegelők nagyrészét fokozatosan szétosztották. A földközösség megszünte után teljesen kialakultak népes, nagyhatárú gazdavárosaink: Karcag, Kunhegyes, Kisujszállás, Túrkeve, Kunszentmárton, Jászberény, Jászárokszállás, Jászapáti stb. Mezőtúr fejlődése sok tekintetben hasonló képet mutat. Ugyanazt a kezdetleges állattenyésztést folytatták, mint a nagykunok és földesúri szolgáltatmányaikat már a XVIII. sz.-ban évi összeggel váltották meg.

A Tiszavidék falvai jellegzetes alföldi faluszerkezet képét mutatják. A vármegyei falvak népe kezdettől fogva jobbágyi szolgáltatmányokkal tartozó földmívelő, paraszti foglalkozású lakosság volt.

A XIX. sz. elején a gazdasági viszonyok megváltoztak. A jászkun gazdavárosok népe mindjobban áttért a földmívelésre, bár még ekkor is ezrével legelt a jószág a jófűvű legelőkön. A korabeli leírások még ekkor nem tudnak mást mondani ezekről a helységekről. mint "híres marhatenyésztéséről". A gyökeres átalakulás kezdetét a folyam- és vízszabályozási munkálatok megindulása jelzi. A legelőgazdálkodást folytató jászkunok már a XVIII. sz. közepén arról panaszkodnak, hogy kevés a föld. Jászkisér 1754-ben Battyányi nádorhoz intézett siralmas kérvényében - mert egy puszta felét Jászladánynak osztották - így panaszkodott: a község "pusztulásra hanyatlik, nem subistálhat, a közönséges teherviselésre éppen alkalmatlan, sőt helysége sem maradhat meg", ha marháját nem tudja hol legeltetni. Turkeve magistratusa 1778-ban ezt határozta: "Tóth János maradjon ott, ahol eddig lakott, minthogy elegen lakunk helységünkben."

A XIX. sz. elején a földmívelés már döntő módon érvényesült. A gabonatermelés általános elterjedése a nagyszabású folyamszabályozási munkálatokkal kapcsolatban nemcsak a Tiszavidék táji arculatát, hanem a tiszavidéki magyarság életformáját is gyökeresen átgyúrta. Lassan, fokozatosan egyre szűkebb térre szorult a víz birodalma, megfogyatkoztak a vadvízes rétek, ingoványok, mocsarak és a beláthatatlan nádasok. Nemsokára eltűntek a réti emberek, pákászok, darvasok, egyre kevesebb darutoll lengett a kunsági legények túri süvegén. A kunsági emberek sajnálták és fájlalták a mocsárvilág elenyészését, 1792-ben a túrkevei tanács elhatározta, hogy folyamodni fog: hagyják meg nekik a Tisza árvízét.

A fátlan tiszavidék legfontosabb anyaga a nád volt. Vert-falat készítettek belőle, nádfedővel fedték be a házakat, sőt még a protestáns templomok fő építő anyaga is a nád volt a század közepéig. Karcag határában 1786-ban több mint 70.000 kéve nádat vágtak. A lecsapolásokkal a táj ősi és szépséges arca megváltozott: darvaival, kócsagaival, solymaival, réti-farkasával együtt eltünt a buja növényzetű vízivilág is. Nagy jelentősége volt ekkor a halászatnak. Azt mondották, hogy a Tisza kétharmada víz, egyharmada pedig hal. Nemsokára aláhanyatlott a híres tiszai halászat, és tovatüntek a rétségekről a szilai gulyák és az Alföld utolsó nomádjai: a szilaj pásztorok is.

Az ármentesítés és csatornázás kérdése már a XVIII. sz. elején felmerült. Az 1715. évi országgyűlés által kiküldött Systhematica Comissio alaposan foglalkozott a magyar folyamszabályozás és csatornázás problémáival. Nagyszabású terveket készített a Tisza szabályozására, s a tervek szerint a létesítendő csatornahálózat központja vármegyénk területén, Szolnokon, lett volna. A Tisza vízét Tokajtól Debrecenen, a Nagykunságon és Mezőtúron át vezették volna vissza a Tiszába. Egy másik csatorna a Jászságot szelte volna át, Szolnokot pedig Monor irányában a Duna-Tisza-csatorna kapcsolta. volna össze Pest városával. A bizottság merész és nagyvonalú tervezete nem valósult meg. Több mint egy századnak kellett eltelni, míg a folyamszabályozás kérdése a megvalósulás állapotába került.

Az árvízveszedelem elhárításával kapcsolatban Heves-Külső-Szolnok vármegye a XVIII. sz. elejétől kezdve igen sok intézkedést tett Ezek főképen az árvédekezésre, védőgátak kiépítésére irányultak. A védőműveket kezdetben az érdekelt községek emelték. Később az egyes elszigetelten álló gátakat és töltéseket összekapcsolták, hogy nagyobb területet mentesítsenek az árvízektől. Nem egyszer királyi biztosok intézkedtek a folyamszabályozási ügyekben. A XVIII. században épült tiszai védőműveink büszkesége a híres Mirhó-gát volt. Az 1818. évi védőmunkálatok 61.000 forintba kerültek. 1829-ben Heves-Külső-Szolnok vármegye elhatározta a Zagyva szabályozását.

Végre a XIX. század elején úgy a Tisza, mint a Körös vízrendszerét áttanulmányozták s az utóbbi szabályozásának tervét Huszár Mátyás mérnök 1820-ban kidolgozta, s a Körös-Berettyó szabályozási munkálatainak jelentős részét a harmincas években el is végezték. A Tiszaszabályozás égető szükségére gróf Széchenyi István hívta fel a figyelmet. A legmagyarabb folyó műszaki felvételét és letérképezését 1833-44 közt végezték el, 1845-ben pedig Széchenyi a legnagyobb magyar vízimérnököt, Vásárhelyi Pált bízta meg a Tiszaszabályozás terveinek kidolgozásával. Az 1845. évi nagy tiszai árvíz után a szabályozás kérdését maga József nádor karolta fel, Széchenyi pedig beutazta a Tisza-völgyét. A legnagyobb magyar buzdítása eredménnyel járt: az érdekeltek összetömörültek s a már meglévő ármentesítő társulatok egyesítésével Debrecenben megalakították a Tiszavölgyi társulatot. Vásárhelyi tiszaszabályozási terveit nem valósíthatta meg, a tervek keresztülvitele utódjára, Paleocapára várt. A munkálatok 1846-ban megindultak, de a kitört szabadságharc miatt nemsokára megszakadtak.

A gazdasági élet előmozdítását számos intézkedés szorgalmazta. Ezek közt azok voltak a legjelentősebbek, melyek a közlekedési viszonyok javítását célozták. A folyók fontos átkelő szakaszain hidak épültek. Már 1716-ban kijavították a rosszkarban lévő szolnoki tiszahidat s ugyanebben az évben hozzákezdtek a szalóki Tiszahíd építéséhez. Később Tiszaföldvárnál is hidat létesítettek.

1723-ban III. Károly a helytartótanácsban műszaki bizottságot szervezett, melynek az útépítés is hatáskörébe tartozott. Mária Terézia a közlekedés és árúcsere előmozdítása érdekében az útépítésre nagy gondot fordított, de rendelkezéseit nem hajtották végre s azok feledésbe merültek. Így egészen a negyvenes évekig Alföldünkön csak elképzelhetetlenül rossz földutak voltak, melyek toronyirányban kötötték össze a helységeket, úgyhogy esős időben szinte megbénult a közlekedés. Később, a postaszolgálat megszervezése után, már nagyobb gondot fordítottak az utak megjavítására és a hidak jókarbantartására. Ekkor már új idők küszöbén álltunk: 1847-ben megnyilt a Pest-szolnoki vasút, hazánk harmadik vasútvonala.

Az ipar és a kereskedelem ilyen viszonyok közt fejletlen maradt s nem is tehetett szert vármegyénk területének gazdasági életében nagyobb jelentőségre. A nélkülözhetetlen kovácsmunkát, szerszámjavítást a cigányok végezték. Tanult iparosok először Szolnokon, Túron és Jászberényben jelentkeznek. A szegényes viszonyok közt a céhek megalakulása csak a század második felében volt lehetséges. A századforduló után a vásárairól híres Túron bontakozott ki legelevenebben a céh-élet. A mezőtúri csizmadiák valószínűleg 1760 körül alakították meg céhüket. A népes csizmadia-céh mellett nagy hírre tettek szert a túri korsósok (volt olyan idő, mikor a korsósok céhe 90 tagot is számolt) és a szűrszabók. Szolnokon a takácsok, timárok és ácsok emelkedtek jelentőségre. Általában azok az iparágak virágoztak, melyek a földmívelő lakosság részére dolgoztak. Az ipari üzemek közt a malmok, olajütők és szeszfőzők bírtak jelentőséggel.

A kereskedelmet főként Túr, Szolnok és Berény közvetítették. Eseményszámba mentek a vásárok: jószágait és terményfeleslegeit itt értékesítette a lakosság és a vásárokon szerezte be szükségleti cikkeinek legnagyobb részét. Országos hírre tettek szert Túr és Jászberény vásárai. Vegyeskereskedéssel a görög és örmény kereskedők foglalkoztak. A zsidók is csak a vásárokon árulhattak, és nyersbőrökön kívül semmi mással nem kereskedtek. A zsidók állandó letelepedését még a XVIII. század második felében is tilalmazták vármegyénk területén.