A következő áltekintés azzal a céllal iródott, hogy bemutassa Szolnokmegye történetét, régészeti jelentőségét a szentistváni magyarság korától visszamenőleg, vagyis abban az időben, mely kb. Krisztus születése előtti harmadik évezredben kezdődött és tartott Kr. u. 1000-ig (helyesebben 1001-ig). Ennek az évszámaiban impozáns időnek a történetét nem világítják meg irott források, így a földből előkerülő edények, fegyverek, szerszámok és ékszerek adataiból kell összeállítani azokat a megfigyeléseket, melyekből aztán rekonstruálhatjuk az akkori kultúrák értékét, az ember életét, sőt embertani mérések alapján arra is tudunk következtetni, hogy milyen fajta népek, illetve a kultúrközösségek alapján, milyen nemzetek váltották egymást Szolnokmegye területén.

A nagy áttekintéshez, a régészeti kutatások összefoglaló feldolgozásához még nem érkeztünk el. A mult század közepén megindult leletgyüjtéseket jóformán csak az utolsó negyven évben váltották fel a szak- és tervszerű ásatási munkálatok. Ha ebből még leszámítjuk a világháború és az azt követő újjáépítés nyolc-tíz évét, akkor tisztán láthatjuk, hogy egy olyan minden időkben sűrűn lakott megyében, mint Szolnokmegye, ma is még csak a munkálatok kezdetén állunk. De hogy eredményes munkát remélhetünk, arra az a nemes tudomány- és ügyszeretet a legjobb ígéret, mellyel a megye közönsége, élén Borbély György főispánnal és Alexander Imre alispánnal viseltetik. Az ő támogatásuk tette lehetővé, hogy ebben az évben a megye több részén is folytatódhattak a kutatások, így Jánoshidán, Alattyánon és Rákóczifalván. Utóbbi helyen a munkálatokat Márton Lajos, a Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályának igazgatója vezette, ki épen e napokban húnyt el váratlanul Madridban. A rákóczifalvai ásatás volt gazdag tevékenységének utolsó állomása. Szolgálják e sorok is nemes emlékezetét.

A régibb kőkor (palaeolithikum) idején, a neandervölgyi ember, a mammuth, a barlangi medve, stb. korában a megyét jég fedte, élet rajta nem volt, így e korból emlékeket sem várhatunk.

Az újabb kőkor (neolithikum) II. felében - Krisztus születése előtt mintegy 3000-2800 évvel - kezd a vidék benépesülni. Ebben az időben az ősember már nemcsak kőszerszámokat készít, hanem agyagedényeket is, melyeket gazdagon és szépen díszít, bekarcolt vonalakkal, vagy pedig festéssel Ez idők kultúrája, az úgynevezett Bükki- és Tiszai-kultúra, vezető volt Középeurópában, sőt hatása kiterjedt a Fekete-tenger vidékére, meg a Balkánra is. Ebből az időből való telephelyeket tártak fel a Tiszaugi-tó partján és Kunszentmárton mellett.

A külföldi őstörténészek közül számosan a kőkorhoz sorolják a rézkort is. Az ősember - természetesen- a réz feltalálásakor nem hagyott fel azonnal a kőeszközök készítésével. Egy darabig, - jóformán a bronznak, mint nyers anyagnak általános elterjedéséig, időben 300400 évig, - a kő és a réz használata együtt élt. A réz nem volt olyan tartós és jól felhasználható, mint a keményebb kő, vagy későbben a szilárdabb bronz. A magyar kutatók (elsőnek Pulszky Ferencet kell megemlítenem) épen a honi leletek alapján, önálló rézkor mellett tanuskodtak. Ebben a kérdésben döntő jelentőségű volt a pusztaistvánházai (Tiszazúg) temető feltárása, melyet a külföld is nagy figyelemmel kísért. Az ásatója Hillebrand Jenő volt az 1925- és 27-es években. Összesen 32 sírt tárt fel és kimerítette a temető egész anyagát. Ezek közül több eredeti helyzetében, földestül emeltetett ki és a Nemzeti Múzeumba szállítva, az őskori anyag gerincét alkotják. Hillebrand Jenő megállapítása - kisebb magyar- és németnyelvű ismertetések után - az Archaeologia Hungarica sorozatában jelentek meg. (A pusztaistvánházai korarézkori temető, Budapest, 1929.)

A holttetemeket ebben az időben nem égették el, amint azt az őskor folyamán, hol elhagyva, hol újrakezdve, oly sokszor tették. A halottakat sírba fektették, mely kelet-nyugat irányú volt, úgyhogy a fej mindig kelet felé irányult. A vázak, kivétel nélkül, fölhúzott lábakkal és behajlított karokkal voltak oldalt fektetve. A nők rendesen a bal oldalukon, a férfiak a jobbon feküdtek. Külön kell kiemelni azt a megfigyelést, hogy néhány csontváznál levágták a halott lábfejeit, amivel a visszajárását hitték megakadályozni. A halott mellé edényeket, késeket és ékszereket tettek. A sírba tett edények száma elérte a nyolcat is. Egy sírt, (a 3. számút) mutatja be a II. tábla 3. képe. Jól látható a váz "zsugorított" helyzete és a sírba helyezett edények. Változatos formáikból két típust mutatunk be a II. tábla 1-2. képén, amelyek különösen jellemzőek a rézkorra. Az előbbi magas talpon áll, közepén hasasodik, itt a felfüggesztésre szolgáló két kis fül, majd a száj tölcsérszerűen hajlik ki. A 2. kép edénye talp nélküli, alul hasas, a nyaka pedig hengeres, a perem szélén két kis füllel. Ez az ú. n. "tejesköcsög" forma. Ezeket az edényeket még nem készítették korongon, melynek használata Magyarországon csak a kelta időben terjedt el, hanem szabad kézzel formálták. De már találunk bennük bizonyos iparszerűséget, mely arra enged következtetni. hogy hivatásos fazekasok munkái.

Külön kell kiemelni a 6. számú sírt, mely jelképes volt, ugyanis a halottat nem fektették bele. Csak a szokásos temetkezési tárgyak kerültek elő: hat edény, kelet-nyugat irányban; középtájt nagyméretű kovakés és duplahegyű rézár. A férfisírok kései rézből és jórészt még kovakőből készültek. A rézkések formáikban a kőkéseket utánozták. Ebből a megfigyelésből lehetett arra következtetni, hogy mivel a réznek, mint anyagnak megfelelő tárgyformák még nem alakultak ki, a temető a rézkor korábbi szakaszából való. A későbbi, a java rézkort, a keresztbenálló éllel ellátott ú. n. harci csákányok jellemzik, ilyen került elő Jászapátiban. Rézkori edényeket találtak még Szelevény, Csépa és Tiszasas környékén. A rézkor ideje a Kr. előtti harmadik évezred utolsó 400 éve. Így a pusztaistvánházai temető korát a Kr. e. 2300 körüli időre tehetjük.

Az emberiség további fejlődésére döntő jelentőségű volt a bronzöntés. Az új anyag új tárgyi formákat termelt ki, a hadászatot kemény támadó és védekező fegyverekkel gazdagította, melyek együttesen virágzó ipart teremtettek. Ezt az anyagi haladást nyomon kísérte a szellemi élet fellendülése is, amelyre a vallási kultusz céljait szolgáló tárgyakból, ill. ábrázolásokból következtethetünk. Magyarország a világ leggazdagabb bronzkori lelőhelye, mert itt nagy mennyiségben bányászhatták a rezet, az antimont, az ónt és az ólmot. A föld bősége a lakosság számát növelte. A bronzkorból már többszáz síros temetők és nagy kiterjedésű lakótelepek maradtak fent.

Tiszaföldváron, még 1876-ban, nagyobb lelet került elő, melyben bronztárgyak készítését szolgáló öntőminták is voltak. Ezeknek az ismertetése nagyon tanulságos, mert fényt vet a bronzöntés technikájára Az 1. képen egy minta két oldalát mutatom be. Ezek a minták úgy készültek, hogy a tárgy negatívumát homokkőből kivésték, majd a felületet lecsiszolták, s így a két egymásra fektetett öntőmag szorosan símult egymáshoz. A belső részt, mely a kész tárgynál üresen maradt, az öntésnél viaszmaggal helyettesítették, mely természetesen még az öntésnél, forró bronzzal körülvéve, megolvadt. A bronz megszilárdulása után az erősen összeszorított magokat szétválasztották és az öntésnél keletkezett kis kifolyásokat lecsiszolták. Ezzel el is készült a tárgy mely a vegyi elemzések tanulsága szerint a következő elemekből készült: réz 75-84%, ón 14-20%, ólom 3-6%, antimon 5-6%.

A megye területéről igen sok bronzkori lelet került a Nemzeti Múzeumba. Így Fegyvernekről bronzkard, Jászjákóhalmáról egy urnában csüngő és tű, Menyasszonypartról és Szelevényről edények, Tiszaderzsről csákány és balta, Tiszaroffról lándzsa, Pusztakengyelről urnák, pitykék, korongosvégű tűk és edények, Tiszaszentimréről balták és fokosok, Jászalsószentgyörgyről tokos bronzvésők.

Újabban Márton Lajos és Tompa Ferenc ásattak bronzkori lelőhelyeket a megye területén. A négy periódusra osztott bronzkor legrégibb idejéből valók a Nagyréven és Tiszainokán előkerült leletek. A második periódusba a Tiszaug melletti Kéménytetőn és Jászberény környékén talált emlékek tartoznak. A harmadik korszakból valók a már említett rákóczifalvi ásatás eredményei.

A bronzkor kb. Kr. e. 2000-től 1000-ig tartott.

A következő csoport nevét az újonnan feltalált vas adja meg. Bizonyára addig is ismerték a vasat, csak az előállítás és megmunkálás nyitját nem találták meg. A megismerése azonban korántsem jelentette azt a nagy kulturális fellendülést, mint a bronzé. A vas igazi jelentősége csak az újabb korban kezdődött meg és napjaink technikájában jutott vezető szerephez.

A vaskort is részekre tagolják, két periódusra, az egyik a Hallstatt-kor, mely nevét a leggazdagabb lelőhelytől, az ausztriai Hallstatt falutól kapta. A másik, a La Téne, pedig egy svájci falu nevét viseli. Az előbbi mintegy 600 évet ölel fel és kb. Kr. e. 400-ig tart. A La Téne-kultúrát a kelta nép képviselte. Ez időkből a megye területéről csak a La Téne-kori Jászladányt - csontvázas sír, egyszerű behajlószélű csésze, meg egy kis bögre -, valamint Nagyrévet és Zsidóhalmot említhetem. Ez azonban, minden bizonnyal csak véletlen; amint az ásatások a megye területén előbbre fognak haladni, ebből a kultúrából is megsokszorozódnak majd az emlékek.

Kr. e. 600-400-ban szkíták (szittyák) lakták a megyét. Ez a népnév azután többször tér vissza a történetírók feljegyzéseiben. Még a magyarokat is felruházták ezzel a névvel, a Kr. u. X. századi Leon Diakonos és a XI. század egyes bizánci életrajzírói. A szkíták Nyugat- vagy Belsőázsiából vándoroltak ki és a Kr. e. IX. században már birtokolták a Fekete-tenger felett húzódó steppe-zónát. Onnan húzódtak lassan alább, úgyhogy a krimvidéki görög gyarmatvárosok is a kezükbe kerültek. A VI. században előrenyomultak Középeurópában; egészen a mai Szilézia területéig. Ekkor jutott Magyarország is a kezükre. Leleteik főleg az Erdélyi-medence területén és a Felső- és Középtisza vidékén kerültek elő. Világhírű a két aranyszarvas, a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai. Szolnokmegye területén, Fegyverneken találtak egy kisebb leletegyüttest, mely a győri múzeumba került, valamint az elmúlt évben Töröszentmiklóson két sírt. Ez utóbbiak jelentősége abban áll, hogy Magyarországon eddig nem ismert szkíta edények kerültek elő belőlük: egy kis sárga tálacska, a szélein bevágott díszítéssel; egy nagyobb bögre, hosszú, felfelé nyúló füllel. A többi leletek: agyagorsógomb, köszörűkő és elektronnal bevont spirálkarika, a kormeghatározás szempontjából fontosak.

A Kr. u. első négy században, mikor Pannóniát és Dáciát a rómaiak lakták, az iráni eredetű, de török elemekkel is kevert jazig-szarmata lovasnép lakott a Nagyalföldön. Róluk már bővebb feljegyzéseink is vannak, a római történetírók nagy figyelmet szenteltek ennek a népnek, mely gyakran zúdult határaikra. Támadó erejüket sem az évi adók, sem a Duna mentén ellenük épített nagyszerű erődítményvonal (limes) nem tudta megtörni. S amikor a IV. sz. végén keletről megindult hun veszedelem a gótokat maguk előtt hajtva új ellenségként veszélyezte a birodalmat, a szarmatákat határvédőnek áttelepítették a Duna jobb partjára. Sírjaik kisebb csoportokban kerülnek elő. A halott hátán fekszik, karjai szorosan a test mellett, kinyujtva. A sírok a fővilágtájak irányában vannak tájolva. A halottakat néha díszruháikba öltöztetve földelték el. A női sírok a váz mellén, derekán és a lábainál elhelyezett gyöngyökben gazdagok. A gyöngyök pasztából, üvegből, kvarcból vagy kalcedonból készültek. Ezenkívül igen sok változatos formájú ruhakapcsolótű (fibula), bronztükör és edény került elő.

Szolnokmegye területéről a következő leleteket ismerem, zárójelben említve meg a kiemelkedőbb tárgyakat: Abádszalók (kis emaillos fibula), Csépa-Czompóhát (vésett díszű lapos karperec), Kunszentmárton-Jaksor (bronzfibula), Jászapáti (nyitott bronzkarika), Jászberény-Csegelapos (kígyófejes aranygyűrű, karneolos pecsétgyűrű, deltaalakú áttört, aranyozott bronz díszítmény, szívalakú csüngődísz, ezüst karperec, nyaklánc 80 szarvasfogból, hat terra-szigillataszerű edény), Jászdózsa (római jellegű agyagedények), Jászdózsa-Tatárhányás (fibula), Kisújszállás (orsógomb, edények, karperecpár, színes pasztagyöngyök), Kunhegyes (kalcedongyöngy, orsógomb, karperec, fibulák, gyöngyök), Kunszentmárton-Péterszög (fibulák), Mezőtúr (karperec, fibula, aranygyűrű), Monostor, Nagykörü (négyágú, tömör, bronzbuzogány, arany amulett kék üvegberakással), Nagyrév (terra szigillata csésze, orsógomb, gyöngyök), Pusztakerekudvar (bronztükör, nyitott karperec, orsógomb), Pusztamonostor (l. a 2. képet, különösen érdekes a szarvast (?) ábrázoló, emaillos fibula), Rákóczifalva (edények), Szolnok (római edény), Tiszabura, Tiszaderzs (fibula), Tiszaroff (edények, orsógomb), Tiszasas (borostyángyöngy, lapos karika), Törökszentmiklós-Bartapuszta (csatkeret, fibula, karperec, edények), Törökszentmiklós-Surján (agyagtál, fibula).

Külön kell szólnunk a jászalsószentgyörgyi kurgánsírokról, melyeket az elmúlt század végén Éber László és Hild Viktor ástak fel. Egy nagyobb (Borsahalom, 7 m magas, átm. kb. 20 m) és három kisebb halom keltette fel az érdeklődést, melyekről könnyű volt felismerni, hogy emberi kéz munkái. A humuszréteg levágása után azonnal látszott a sír sötétebb földje. Az első, kisebb halomban a csontvázak 2 m mélységből kerültek elő, négy hanyatt fekvő, fejnélküli csontváz, a koponyák a sír északi oldalán voltak egymás mellé rakva. A halottak mellől gombok, korongok és ékszerek kerültek elő. A másik mellékhalomban a sírgödör mérete 4.5 X 4.5 m volt. Már 50 cm mélységből is került elő lelet, egy nagyobb téglavörös színű urna töredékei s egy 30-40 éves férfi "zsugorított" helyzetű csontváza. A sír maga 2 m mélységben feküdt. A temetés után nem sok idővel feldúlták. A következő leletek maradtak hátra: pajzs, színes üvegdarabok és vasszegekkel ellátott vaskarikák. A harmadik mellékhalomban a sír 6.4 X 3 m méretű volt. Egy méternyi mélységben két kalcionált (megégetett) koponya, lejjebb a váz többi csontjai kerültek elő, oly természetellenes állapotban, hogy csakis a sírrablók tetemdúlásaira gondolhatunk. A halott gazdagon volt felöltöztetve, megmaradt a ruhájának egy kis darabja, lilaszínű szövet gazdag arany paszománttal. Megmaradtak a ruhát díszítő apró aranypitykék is, ezekből 468 darabot sikerült összegyüjteni. Előkerült még 17 db nagyobb, kétfülű, zöldszínű üveglapocskákkal díszített aranygomb és egy vasból készült vékony, aranyozott ezüstlemezzel borított pajzsdudor. Római kapcsolatokra vall egy áldozati kecskelábas tripusz, valamint Antonius Pius (138-161) és Marcus Aurelius (161-180) ezüstpénze.

A főhalomban fekvő halottat nagy méretű, 6.80 X 3.40 m, fakoporsóban temették el. Sajnos, ezt a sírt is kirabolták; a kincskeresők vagy halottgyalázók útját a sírhányás földjében, a koporsó tetején és belsejében látható nyomokon követhettük. A visszamaradt ékszerek egy része a 3. képen látható. Ezek ezüstből készült övveretek. Aranytárgy csak egy feküdt a sírban, egy félköralakú szíjvég bevésett inda és beponcolt geometrikus díszítéssel. Előkerültek még színes üveglapok, bronz- és vastárgyak. A halott csontjait is szerteszórták.

A temetkezés ünnepi külsőségei, a halomsírok, azt bizonyítják, hogy előkelő halottat, talán fejedelmet temettek a Borsahalomba, a környező dombokba pedig a főrangú úr rokonait, vagy hozzátartozóit. Ilyen halomsír, felbontatlan, még van egynéhány a megye területén, így Tiszaroff és Tiszabura vidékén. Ha ezeket azóta nem rabolták ki, mint tették azt a fentebb ismertetettekkel, úgy igen szép leleteket várhatunk; a szkíta aranyszarvasok is ilyen sírokból kerültek elő.

1933. évi ásatásaim során sikerült a szarmata-jazig nép egyik lakó- (halász-) telepét megtalálni Tiszaburán, a falu alatt húzódó gáton. Három kunyhócska alapja és maradványai kerültek elő. Faluk sövényből volt fonva, melyet sárral tapasztottak ki. Főleg edénytöredékek kerültek elő, köztük a Rajna-vidéki Rheinzabernben készült terra szigilláták cserepei, amelyek épen úgy meghatározzák a velük előkerült leletek korát, akár a pénzek. A mi töredékeink a II. sz második feléből valók, így a telep Kr. u. 200-nál későbben nem mehetett tönkre, nem éghetett le. Az egyik kunyhóban két halott feküdt. összeroskadt vázzal, akiket a telep lerombolásakor ölhettek meg. A népvándorlás korából ez az egyetlen telephely Középeurópában.

Az utolsó három évben az avarság kutatása is nagyobb erőre kapott, amit Hermán Medárd Jánoshidai plébános, Lossonczy István tiszaderzsi földbirtokos és P. Balogh Ákos tiszaroffi tisztviselőnek köszönhet a tudomány. Az ő leletmegmentésük és ajándékozásuk kapcsolta be a múzeumi ásatásokat.

Nagyobb temetőkre Tiszaderzsen, Jánoshidán és Alattyánban találtak. Mindhárom ásatást Fettich Nándor vezette. Derzsen több mint száz sír került elő, köztük több olyan, melybe csak lovakat temettek. Eddig is előfordult már, hogy egyes temetőkben egy-két ló-váz is előkerült (az avarság is mutatott be lóáldozatokat, mint ahogy később, a honfoglaló magyarság mithoszában is nagy szerepet játszott a fehér ló), de ilyen nagy számban eddig még nem találtattak. Nagyon érdekes még az egyik sírból előkerült beteg formájú női koponya, amelyen az avar "sebészek" szilvamag alakú bevéséseket, tepanálásokat végeztek. Hasonló gyógymódot napjainkban Japánban jegyzett .fel egy osztrák kutató.

A Jánoshidán végzett ásatások az idén fejeződtek be. Összesen 253 sír került elő. A legnagyobb jelentőségű lelet egy darucsontból készült hangszer (kettőssíp) volt, melyet az I. tábla 1. képén mutatok be, a sírban lelt fülbevalóval és vascsattal együtt (a 49. sír mellékletei). A síp baloldali ágán, öt lyukon, a fődallamot, a baloldali kettőn a kíséretet fújták. Hogy az avaroknak volt zenéjük, azt a bizánci írók feljegyzéseiből is tudjuk, de tárgyi bizonyítékot csak ez a lelet szolgáltatott. Az I. tábla 3. képén a jánoshidai 1. sír leletei láthatók. Masszív bronzöntvények ezek, melyek a fegyverszíjat díszítették. Az egyes darabok a tipikusan avar laposlevelű indákkal vannak díszítve.

Ez az övgarnitúra az avarkor második felében divatos művészi formákat mutatja be. Őselemeit még Ázsiából hozták magukkal, ahonnan a VI. sz.-ban a türkök hatalmának megnövekedésekor, szorultak ki. Hatalmas hordájuk, mint később Dzsingisz kháné, magával ragadta az útjukba eső népek sorát. Magyarország földjét 568-ban foglalták el. Innen indultak nagy csapatokban Nyugat és Dél meg-hódítására. Elfogják Szigebert frank királyt és perzsákkal szövetségben döngetik Bizánc falait. Kagánjuk dölyfösen küldi vissza a császár ajándékát, a remekbe készült aranyágyat, mert az nem felelt még az ő ízlésének. Mint általában a keleti népek, szerették a pompát. Nagyértékű aranyékszereik kerültek elő Kunágotán, Ozorán és Szentendrén. Ezeket vándorló mesterek készítették. Több ilyen ötvösnek megtalálták egész mintaraktárát. Így pl. egy ilyen avar, vagy idegen ötvös sírja került napszínre Kunszentmártonban. Az elhúnyt vitéz ember lehetett, aki karddal a kezében is megállotta a helyét. Fegyvereit is betemették a sírba, mellén a pikkelyes páncéllal. Előkerült az egész műhelyberendezése, szerszámok, mérlegek, súlyok és préselőminták. Ebben az időben az övdíszítményeket préselték, aranyból, ezüstből, a szegényebbekét pedig bronzból. Az ilyen emlékeknek nincs is nemzeti karakterük, Déloroszországban, Kisázsiában ép úgy megtalálhatók, mint Magyarországon vagy Itáliában.

Ekkor már az avar nemzet nem volt egységes. Török fajú kuturgurokon kívül különböző germán népek is lakták soraikat. Ilyen avarrá lett germán leletek kerültek elő Tiszaroffon és Tiszaburán. Két utat jelölnek meg: az egyik nyugati; Rajna vidékén és Franciaországban kerülnek elő rokon-leletei; a másik keleti; Déloroszországtól hazánkig lelőhelyek mutatják az útját.

Mikor 682-ben végbement a dunai bolgár honfoglalás, amelyben az avaroktól elvált bolgár törzsek jelentős szerepet játszottak, ez a nagy művészi és kereskedelmi forgalom lezárult. Déloroszországban a kazár birodalom megalakulása erősítette az új nemzeti kultúrák kialakulását. Ekkor lendült fel az avarság körében a bronzöntés. A VIII. sz. közepe táján indult meg újra az arany ömlése a birodalomba. A művészet is újabb virágzásra fakadt és kialakult az a nagyszerű ötvösség, mely a nagyszentmiklósi kincsen van legszebben képviselve. A művészi gyökerek még a bronzöntéssel kapcsolatos vésett és poncolt garnitúrákra nyúlnak vissza. Talán hathatott ezekre a Szasszanida-dinasztia utáni perzsa művészet (emlékei legszebben a szőtteseken vannak képviselve), de fémművészetben az avarok kezén alakult ki és gazdagodott ez a művészi kör. Termékenyítő hatása indította meg Skandináviában a viking-művészet fellendülését; Keleteurópában pedig egészen Belsőázsiáig (Minuszinsz) uralkodó volt.

A nagyszentmiklósi avar művészet tovább fejlődött eredményeivel találkozunk a honfoglaló magyarság kultúrájában. A magyarság fémművessége a levediai őshazában alakult ki, a Don és Dnyeper közén. Ott a magyarság kb. 850-890 között vezető szerepben volt, kezében tartotta az akkori világ legfontosabb kereskedelmi utait, mely az arab kereskedelmet Skandináviával és Perm vidékével kapcsolta össze. Ezeken a vidékeken az iráni ezüst volt az uralkodó fém, a pénzegység pedig az arab dirhem, mely gyakran kerül elő honfoglaláskori sírokból.

A legszebb emlékek közé tartoznak a tarsolylemezek, melyek a történeti nomádság fémművészetének utolsó virágzását jelentik. Velük nem szűnik ugyan meg a művészi tevékenység, de lehanyatlik és ebben a csenevész formájában élte meg a XX. sz. elejét (kozák övveretek és lószerszámdíszek). Az I. tábla 4. képén a Szolnok-Strázsahalmon előkerült tarsolylemez látható. A tarsolyban a tűzkövet és a csiholásra szolgáló vasat tartották. A tarsoly maga bőrből készült, fedőjét ezüstből készült lemezzel borították le. A tarsolylemezeket, valamint a legtöbb honfoglaláskori leletet színezték, azaz a hátterét bearanyozták, hogy a díszítőelemek ezüstje, vagy bronza annál jobban emelkedjék ki. Ez a tény, valamint a tarsolyok díszítés-ritmusa, az emlékeknek bizonyos szőttesszerű jelleget ad, amellyel talán a szülőanyjukat is megnevezni vélhetjük.

Igen szép darabokat láthatunk az I. tábla 2. képén, mely a jászfényszarui leletet mutatja be. Az együttes, mely még több darabból áll, vétel útján került a Nemzeti Múzeumba. A veretek nagy része a lószerszámot díszítette. A kép alján két oldalt látható karperecek sodrása igen jellemző erre a korra. Mint régi nomád hagyaték maradt a magyarságra a karperec két végén látható állatfej. Hasonlóan szkíta örökség a hencidai (Bihar m.) zablát díszítő oldalpálca, mely ló- és madárfejjel van díszítve. Hasonló zabla, melynek oldalpálcája azonban csontból készült, került elő Tiszaderzsen. A csontfaragás megtalálható minden nomád nép kultúrájában. Szolnokmegyében Jászdózsán kerültek elő szépen díszített csontlemezek, melyek tegezhez tartoztak.

Végül a híres jászberényi kürt részfelvételét mutatom be. A népi hagyomány Lehel vezérnek tulajdonítja és ezen a néven vonult be a XVIII. sz. elején a tudományos irodalomba, hol azóta bőven esik róla szó. Egykori történeti feljegyzések nem támogatják a mondák igazát, mint ahogy például a bécsi Nagy Károly-, vagy a prágai Szent István-kardokról sem tudjuk bizonyítani, hogy a nevetadó nagy királyok tulajdonai voltak. Kétségtelen, hogy a bizánci kultúra körében készült a IX. sz. végén, vagy a X. sz. elején. A rajta látható cirkuszjelenetek ellenére sem lehetett közönséges cirkuszi kürt, ahogy egyesek hirdetik, mert a bizánci művészetben gyakran készítettek ilyen jelenettel szertartási és ajándéktárgyakat. Hogy miként került a kürt Jászberénybe, arról nincs adatunk, de az 1642-i református egyházközségi pecsét igazolása szerint, akkor már a városban volt. A jászok büszkék a kincsükre, tizenegy jász-község közül hét a címerébe is felvette. (X. tábla.)