A XVII. sz. végén vármegyénk területén egészen megritkult a lakosság. A török-tatár hadak és a felszabadító német sereg dúlásai nyomán az emberi kultúra legtöbb alkotása megsemmisült. A gyakori pestis- és kolerajárványok a lakosság maradékát is megtizedelték.

Az 1699. évi Pentz-féle összeírás szerint a Jászság lakossága ekkor 4948 lélek volt, a Nagykunságban pedig mindössze 640 ember élt. A tiszamelléki terület majdnem úgy elpusztult, mint a Nagykunság. Itt csak nyolc község maradt meg: Alattyán, Köre, Roff, Kőtelek, Kürü, Vezseny, Szolnok és Jenő. Vármegyénk területének lakossága a hódoltság utáni időben alig haladta meg a hétezret. A Nagykunság és a Tiszamellék szinte sivatagszerűen elnéptelenedtek. A Nagykunságban ekkor csak két kicsiny helység tengődött: Karcagújszállás és Madaras, néhány száz lakossal. Az elpusztult helységek közül később alig egy-kettő népesült be újra a békés idők beköszöntésekor.

A megfogyatkozott, megtépázott nép 1711 után hazaszállingózott s felépítette - immár véglegesen - helységeit. Az újratelepülés kezdeti viszonyait a német lovagrend 1713. évi adóösszeírásából ismerjük meg. A Jászságban ekkor mindössze 4000 lélek élt. A Nagykunságban négy helység települt újra: Karcag, Madaras, Túrkeve és Kunhegyes (Kisujszállás és Kunszentmárton az összeírásban nem is szerepelnek). A Nagykun helységek lakossága ekkor alig volt több ezer léleknél. Nemsokára a gyarapodás gyorsabb lendületet vett, de a népesség túlnyomó többsége új telepesekből állt.

Az 1713. évi összeírásból kiderül, hogy a kunok és a jászok felőrlődtek a századok malomkövei közt, s már a XVI. sz.-ban fajilag igen kis arányban voltak képviselve a Kunság és a Jászság lakosságában. Gombócz Zoltán a XIV. sz. okleveleiben előforduló Jászok nevét elemezve, csak 32% oszét eredetű nevet talált. Az 1699. évi összeírásban már csak három eredeti jász név szerepel: a Misey-, a Móczár- és a Tajthy-nemzetségé. A törzslakosságból csak egy kis hányad élte túl a török-világot, a vidék népességének legalább is 60%-a teljesen kicserélődött. Már a Pentz-féle összeírásban szereplő családok 55%-a jövevény volt, túlnyomó részt szökött jobbágyok. Legtöbben a felvidékről települtek: Heves, Nógrád, Borsod, Gömör, Hont, Bars, Nyitra, Abaújtorna és Zemplén vármegyékből. Főként az el nem pusztult Felvidék és Felső-Tiszamellék népe szívárgott alá a Kunságba, Jászságba és a Tisza mellékére. Jelentősen képviselve voltak szláv elemek is: Jákóhalom telepeseire 16.2%-a, Ladány népének pedig 15.1%-a szláv volt. A Nagykunság újratelepülő népénél erősen képviselve volt az Alföld északkeleti része is. A XVIII. sz. elején beköltöztek a század közepén már összeolvadtak a lakosság alaprétegével s azzal együtt mint redemptorok szerepelnek a jászkun Liber Fundiban.

Megállapíthatjuk, hogy a Kunság és a Jászság törzsökös népe fajilag majdnem teljesen kicserélődött. A mai nagykunok és jászok nem az ősi, XIII. sz. betelepült kunok és jászok ivadékai, hanem a XVIII.sz.-ban beköltözött magyarok leszármazottjai. De a kun és jász ethnikum vérségi ereje, a társadalmi egybekapcsolódás és a sorsközösség szorosan összekovácsolták a népet, amely szellemben a legtősgyökeresebb magyar: nagykun és jász lett.

A magyarság néprajzi alakulása fejlődésében egyenesen sorsdöntő fontosságú szerepe volt a jász és kun újjátelepülésnek, amely megakadályozta azt, hogy az Alföld közepén nemzetiségi területek alakuljanak ki.

A népesség nagyfokú kicserélődésével és a magyarság XVIII. sz.-beli belső honfoglalásával függ össze a tiszamelléki magyar alaptermészete. Századok viharától kilendítve és szertedobálva, hagyománytalanul telepedett le az Alföldön és vert új gyökeret gazdag televény földjében. A tiszamelléki, kunsági és jászsági embert csak földjéhez, falujához vagy városához fűzik érzelmi szálak, nagyobb közösségek iránt már közönyös. Mélyebb hagyományokat nem is kereshetünk az Alföld magyarjánál, aki csak két évszázada él ezen a tájon, multját azontúl köd borítja.

A magyarság életének legválságosabb kora a XVIII. század volt. S e században - amelyet az elernyedés korának szoktak mondani - a nép visszahódította ősi földjét, és biztosította a magyar faj szupremáciáját a Dunamedencében.

Vármegyénk népessége alig két emberöltő alatt megtízszereződött. Szinte példátlanul gyors lendületet vett a népszaporodás. A redemtio után egyre többen törekedtek a jobbágyok és az iparosok közül a Jászságban és a Nagykunságban való letelepedésre. A kiváltságos kerület földje igen sok bevándorlót vont maga felé, de a XVIII. sz. második felében már a nagykunok mereven elzárkóztak az új telepesek elől. Azért sem fogadták be a (többnyire katholikus) telepeseket, mert Mária Terézia elrendelte, hogy a bevándorlók részére földet hasítsanak ki. A század végén a jászok és kunok már telepes rajokat is eresztettek. 1786-ban Pacsér és Ómoravica pusztákat nagykunok szállták meg. Csak Karcagról és Kisujszállásról több mint kétezeren, Kunmadarasról pedig ötszázan telepedtek le a Bácskában lévő kincstári pusztákon.

A Külső-Szolnok megyei területek betelepülése s lakosságának gyarapodása csaknem olyan gyors ütemű volt, mint a Jászkun-kerületé. De a terület új lakossága nem lassú beszívárgás útján alakult ki, hanem földesurai révén csoportosan települt be.

A II. József idejében, 1786-ban megejtett népszámlálás adatai szerint a népesség száma emelkedett. A XIX. sz.-ban a népszaporodás arányszáma már jóval alacsonyabb, a belső imigráció útján való gyarapodás is egészen jelentéktelen. Telepítések ebben a korban is voltak. A mult század ötvenes éveiben gróf Szapáry fegyverneki uradalmára svábokat telepítettek, de ezek alig egy félszázad alatt teljesen megmagyarosodtak. A Tiszavidéken nagyobb számban telepedtek le nemesek is, így Tiszaföldváron, Csépán, Sason, Törökszentmiklóson és Dévaványán.

Meglehetősen tarka demográfiai képe volt a XVIII. sz.-ban Szolnok városának. Mária Terézia idejében az alig 1700 lélektől lakott város, fontos fekvése következtében, hamarosan fejlődésnek indult s a XIX. sz. elején már magához ragadta környékén a vezetést. Mint a deési és máramarosi sóvidékek alföldi kikötője és az épületfakereskedés központja, az ország legtávolabb eső vidékéről is sokakat vonzott munkaalkalmaival. Igen sokan telepedtek le Szolnok városában iparosok és napszámosok. A sóhivatali német tisztviselők nagyrésze is meggyökeresedett. A tarka népelemek bámulatosan rövid idő alatt hozzáhasonultak a magyarsághoz. Szolnok telepedési viszonyai lényegesen különböztek a többi terület viszonyaitól, melyek tisztán agrárius jellegűek voltak.