A kutatások földerítették már a kunok beköltözésének történetét, de a jászok első települése hazánkba még vitatott kérdés, amelynek eldöntése az ősi mondákkal, a filiszteusokkal, a metanaszta jazigokkal való összekeverés folytán igen nehéz. Gyárfás István a zsidók történetéből ismert filiszteusok utódainak, Marczali besenyő ivadékoknak, Melich aján-oszét eredetűeknek tartja a jászokat, Kele József szarmata-jazigoknak, akik Pannonia római provinciával Váctól Mohácsig állandó összeköttetésben, koronkint összeütközésben élő, államalkotó, félnomád nép voltak s akik a Csörszárkot a szláv-eredetű quádok ellen mint limest építették.

Egy bizonyos, hagy az Alföld nagy része a honfoglaláskor gyéren volt megszállva; e terület népessége között bizonyára voltak töredékek, amelyek a rómaiakkal és a quádokkal állandó harcban állott szarmata-jazigok, hunok, avarok népfoszlányaiból verődtek össze s a népvándorlás hullámai és küzdelmei elől a Zagya, Tarna és Tisza között elterülő kiöntéses területen húzódtak meg akkor is, amidőn a rokonfajú népek (hunok, avarok) uralmát kevésbé barátságos kormányzás, esetleg uratlan állapot váltotta fel. Ezer egynéhány száz év multán, hiányos adatok alapján, nagyon nehéz e kérdésre biztos választ adni, annyi azonban kétségtelen, hogy a jászokat a történelem folyamán mindig a kunokkal együtt emlegetik s miután a jászok közigazgatási beosztása, privilégiumai, közkötelességei a legnagyobb hasonlóságot a székelyek szervezetéhez, jogaihoz mutatják, viszont a székely, jász, besenyő stb. nevezetű községek a régi magyar gyepük őreinek telephelyeit jelölik, valószínű, hogy a jászok a tőlük fajilag, nyelvileg különböző, de velük együtt élő kunok kísérői voltak. Csak az bizonytalan, hogy e hivatásuk kijelölésében megtelepedett mivoltuk, vagy személyes katonai képességük és rendeltetésük volt-e döntő. Az első esetben t. i. a kunok részére kijelölt telepedési terület ott, ahol annak természetes határai a Duna, Tisza, Kőrös és Maros folyókban adva nem voltak, azért kezdődött a jászok eredeti települési területénél, hogy utóbbiak fogják fel azokat az összeütközéseket, amelyek a földesúri szervezetben és faluközösségben élő földmíves magyarok és a nomád-pásztor kunok között a gazdasági kultúrfok különnbözőségéből természetszerűleg adódtak. Ez esetben tehát a jászok már a kunok, sőt a magyarok előtt itt éltek. A másik lehetőség a bejövetel terminusát még bizonytalanabbá teszi. Az t. i., hogy a jászok a magyarokkal, vagy a kunokkal együtt jöttek be hazánkba, történelmileg nem igazolható. Az antropogógiai vizsgálatok (Bartucz Lajos jászdózsai ásatásai) épp úgy, mint Melich János, Gombocz Zoltán budapesti és V. I. Lamanszkij pétervári professzorok nyelvészeti kutatásai pedig kétségtelenné teszik, hogy a jász a kuntól egészen eltérő népfaj, bár arra a kérdésre feleletet adni e kutatások sem tudnak, hogy a jászok a birtokukban lévő földet mikor szállották meg: a honfoglalás előtt, vagy a kunokkal együtt. A római történetírók a jazigokkal vívott harcokról megemlékeznek, viszont okiratilag nem igazolt, hogy a jászok Szent László kunjaival (Fekete Lajos: a Jászkunok története) vagy mások szerint Kuthennel jöttek volna be.

Ennél különben nagyobb jelentőségű az a tény, hogy a Jászság már Róbert Károly diplomájában (1323) mint a jászok szállásbirtoka szerepel, mindenesetre nagyobb terjedelemben, mint ma és hogy birtoklásuk és közigazgatásuk egy sajátos jogrendszert teremtett, amely átmenet a földesúri kötött és a mai birtokrend között. Ez, majdnem azt mondhatnám, polgári szabadságot és ha nem is egyéni, de nemzetségi és familiáris használatot biztosított a jászoknak az általuk megszállott területeken.

Nyilvánvaló, hogy ez a szabad földhasználat formailag csak a középkori jogrendszerben gyökerezhetett: a jászkunok közigazgatásilag ép úgy, mint a székelyek "székek"-hez tartoztak (a jászok Berinszékhez), egyébként "szállásokon" laktak és gazdálkodtak, közösen legeltették nyájaikat; családonként, de földesúri hatalomtól mentesen művelték aránylag kis terjedelmű - ekével hasznosított - földeiket. Katonai szervezetük igazolni látszik némely történetíró felfogását, hogy a jászkunok királynői katonaság, a jászok pedig királynői testőrség volt. Innen magyarázható a későbbi nádori fenhatóság és az általa kinevezett főkapitány és kapitányok jogköre. A jászokra nézve különben Zsigmond király 1407. évi kiváltságlevele a legfontosabb, mert ez biztosítja részükre a közjogi szabadságot: az autonómia teljét és a vámmentességet. Ez a diploma egyébként régi jogokat erősít meg és Mátyás és Ulászló királyok ennek tartalmát - bizonyára elharapózott visszaélésekkel szemben - újból megismétlik. A török hódaltság alatt sem szünetel a szabadságjogok gyakorlata, amely a Dózsa-féle lázadás megtorlásaként papíron fel vol függesztve, sőt II. Ferdinánd ezt újból megerősíti. A jász privilégiumok kodifikációja a Mária Terézia-féle diploma (1745).

A jász községek legnagyobb része már a középkorban lakott hely, határuk azonban a lélekszámmal együtt sokszor változik. Előbbi tekintetben különösen döntő hatású lehetett Kun László diplomája (1270), amely elrendeli, hogy a kunok fonott kunyhók és sátraik helyett rendes falvakat építsenek és ne kóboroljanak. Berény, Árokszállás, Fényszaru, Apáti, Alsó- és Felsőszentgyörgy, Dósa, Jákóhalma, Mihálytelek, Ladány, Kisér községeken kívül Ágó és Négyszállás is mint jász község szerepel, mindkettő nagyobb hely akkor, mint Apáti, Ladány és Alsószentgyörgy. Nagyon sok zavart okoz a jászok megtelepedésének elbírálásánál az a körülmény, hogy a legújabb kutatások szerint (Fodor Ferenc egyetemi tanár e téren valóban nagyszabású munkát végzett) a jászok szállásai nem képeztek összefüggő területet, hanem a legjobb minőségű legelőket élték csak állataikkal s eleinte nem törődtek azzal, hogy a közbeeső, csekélyebb értékű területeket mások, akik erre donációt kértek és kaptak, a maguk ékes használatára lefoglalták. Később egyes jász kapitányok is igyekeztek ily módon maguknak erősebb birtokjogot szerezni. A XIV. sz. végén már a földmívelés a jászok között is elterjed, sőt határvillongásokra is okot ád, amelyeket néha királyi beavatkozás rendezett. Ez a határok teljes kialakulásának csalhatatlan jele.

A Dózsa-féle felkelésben részes jászokat II. Ulászló VII. dekrétuma királyi jobbágyoknak minősíti és adófizetésre kötelezi. Ebben nem szabad az addigi birtokhasználat rendjének gyökeres megváltozását s a jászok közjogi kiváltságainak lényeges csökkentését látni, a hangsúly az adó- és a tizedfizetésen van, amely pénzbüntetés a lázadásért. Azelőtt a jászkunok, mint királyi birtokon telepedettek, együttesen fizettek 500 forint évi bért és 300 forint tegzespénzt, míg a kamarai nyereségtől és más köztehertől mentesek voltak, most pedig telkenként külön-külön lettek volna kötelesek fizetni, mint más telkes jobbágyok, de ez a szolgáltatás a királyi fiskust illette volna. Ez a rend a bekövetkezett török hódoltság miatt jogilag nem gyökerezik meg, de a végvárak föntartási költségeinek megállapításánál és szétosztásánál a telki összeírást figyelembe veszik (1567 és 1572).

A török hódoltság természetesen gyökerestől felforgatta a jász birtokviszonyokat. A Jászság területe több ízben lesz hadszíntér s az akkori hadviselés módszere sok községet tönkre tesz. Az 1567. évi összeírás a Jászságban még 14 községet sorol fel a mostani tizenkettővel szemben. Már akkor is 235 az elpusztult ház és 85 az elhagyott telek, ez a szám öt év alatt (1572) 156-ra emelkedik. A török zsarolásain kívül sok terhet rótt a jászokra az egri, gyulai és szolnoki várak fenntartásához való naturális és pénzbeli hozzájárulás, továbbá a végvárak katonáinak erőszakos rekvirálásai. Nem csoda tehát, hogy amidőn Budával együtt a Jászság is felszabadul, eltekintve Jászberénytől, amely a szultán különleges védelme alatt állott, a többi jász község lélekszáma siralmas képet mutat. A jász lakosság nagy része kipusztult, más része a felső megyékbe menekült. Török-kézre jutásakor 6249 lakója volt a Jászságnak, 1699-ben, tehát még 13 évvel a felszabadulás után is csak 5.000. Pedig tekintettel arra, hogy az elnéptelenedés épúgy sujtja a törököt, amelynek katonái egyes jász községekben ellátmány fejében földet kaptak, mint a nádort és a végvárakat (a tiszteletdíj és fenntartási hozzájárulások lassú összegyűlése miatt): mindkét fél közös erővel több ízben megindítja a visszatelepítési mozgalmat. Ebben különösen Ketzer Endre nádori főkapitány buzgólkodik (1616). De az elmenekült jászok csak a török kiveretése után kezdenek nagyobb tömegben visszatelepedni a Jászság földjére, ugyanakkor azonban sok idegen is beszivárog, részint a felszabadító hadak maradványa, részint környékbeli, nagyobb szabadság után törekvő jobbágyok.

Újabb népelemeket hoz be a német lovagrend. Utóbbi a Rákóczi-féle szabadságharctól megzavart rövid birtoklása alatt német iparosokat hozott be, de a felvidéki vármegyékből is sokan költöztek ide (Heves 24, Nógrád 26, Borsod 18, Gömör 18, Hont 14 községéből), ezenkívül Nyitra-, Abaúj-Torna-, Zemplén-, Pozsony-, Bars-, stb. vármegyéből, valószínűleg a török elől menekült családok, míg az Alföldről egyes-egyedül Pest vármegye szerepel 14 községgel, a többi egészen szórványos (megyénkint 1-4 község). Legtöbb idegen család telepedett le Jászberény (165), Fényszaru (90) és Kisér (72) községekben, de mind a tizenegy jász községben találunk a magyar föld legtávolabbi vidékeiről, még Erdélyből, sőt Horvátországból idetelepedetteket, amint ezt a Pentz János egri kamarai prefektus 1699-ben készült s az Országos Levéltárban őrzött összeírása bizonyítja. E jövevények között szép számmal vannak nem magyar anyanyelvűek, különösen szlávok, de a jászok hatalmas asszimiláló ereje és az a szabadság, amelyet a jászkun kiváltságok biztosítottak, a körülbelül 17% idegen elemet rövid időn belül nyelvben is magyarrá tették, útmutatásul, hogy miként lehetett volna a rendiség korszakában a nemzetiségi kérdést jogok adományozásával az egész országban egységesen megoldani.

A Jászság újabb, nagy települési mozgalma a Monográfia más helyén részletesen leírt úgynevezett redemptióval kapcsolatos, bár a kuruc-kor is erős népcserét idéz elő. 1745-ben, a váltságösszeg kifizetése során, számtalan új család költözött be, akiket bizonyára nemcsak az akkor országszerte elegendő mennyiségben rendelkezésre álló föld vonzott ide, de a kiváltságok is, mert a redemptió ténye szabad helyzetüket közjogilag megerősítette. A jász-kun községek igyekeztek ugyan a reájuk kivetett váltságrészt saját emberségükből megfizetni, esetleg e célból kölcsönt felvenni, de ez nem bizonyult elegendőnek s így a redemptióról felvett s az Országos Levéltárban őrzött lajstrom tanusága szerint éltek a diploma 6. és 7. pontjában foglalt azon jogukkal, hogy jövevényeket befogadhassanak és hogy utóbbiak a jász-kun kerületek őslakóival egyenlő mentességet és kiváltságot élvezzenek. A váltságösszeg minden forintja után bizonyos mennyiségű föld járt a redemptusok (forintváltság), sok helyütt pedig a már birtokolt terület átlaga (kb. 50 hold) után állapították meg a fizetési kulcsot (kötélváltság). Lényegileg ez egyre ment, de valószínű, hogy utóbbi módszer a stabilabb lakósságú községeké. Birtokpolitikai szempontból nagy jelentőségű a jász-kun statutumok azon intézkedése, hogy az eladó földekre redemptust elővásárlási jog illeti.

A török hódoltság alatt elpusztult községek határait a redemptió alkalmával nem osztották szét: ezek, a jász községektől több mérföld távolságra fekvő puszták a további jász település kiindulópontjai. Az egyes községek t. i. nemcsak az általuk birtokolt határt, de a Jászkunság meg nem szállott, egész területét megszerezték a redemptióval, ezeket, a túlnyomólag homokos területeket eleinte csak legeltetésre használták, majd a XIX. sz. második felében, a tagosításkor az anyaközségben birt redimált föld után a "homokon", vagyis az illető község pusztáján, legelőilletményeket adtak. Ezen, területre nagy, talajértékre csekély földekre telepedtek ki az anyaközségek fiatalabb, vállalkozószelleműbb lakói, állandó mívelés által kultúrterületté teszik és eleinte az anyaközség pusztabírói által igazgatva, ideiglenes nyári szállásaikat állandó lakóházakká építik. Településük lassankint önálló községgé alakul, így keletkeznek Lajosmizse, Kerekegyháza, Kocsér stb. stb. pestmegyei községek, megannyi tiszta jász település, ezek története azonban nem tartozik a Monográfia keretébe, épp úgy, mint Kiskunfélegyháza alapítása Jászfényszaru kitelepült családai által.

Közelebbről érint bennünket a megye területén fekvő Ágó és Négyszállás sorsa és Jászszentandrás község keletkezése. Ágó, mint elpusztult község szerepel 1668-ban gyöngyösi Pethő János donációs levelében s ő 1670-ben adja el Árokszállásnak 500 forintért, ami kétségtelenné teszi, hogy inkább jogbiztonságról, mint tényleges vételről van szó. Négyszállás 1558 után pusztult el, lakói Jászberénybe és Dósára menekültek. Újabban mindkét hely, de különösen Ágó mint tanyaközpont szerepel épp úgy, mint ahogy Jászberény, Jaszapáti, Jákóhalma stb. községek tanyavilágában is erősen érezhető ez az integrálódási folyamat, amelyet a forradalmak után épített tanyai iskolák és azok tanítói jelentékenyen előmozdítanak.

Szintén tanyai település volt eredetileg Szentandrás is; e puszta több, mint két évszázados pörösködés után, csere útján jut 1750-ben Árokszállás tulajdonába. Az egri káptalan már Zsigmond királytól oltalomlevelet kér és kap Szentandrást illetőleg a jászok erőszakos foglalásaival szemben. A török hódoltság alatt a jászok használják. A felszabadulás után megindult pörösködést Árokszállás egyik pusztájának, Matkónak átengedésével oldotta meg. Szentandrás eredetileg a közbirtokosság legelője, amelyen legföljebb a község részéről kijelölt hivatalos személyek saját szükségletükre termelnek gabonát. Majd az anyaközség rendészeti tilalma dacára mind többen és többen építenek ott állandó tanyát. Lakossága egyre növekszik. Herbert János (Árokszállás monográfiája) szerint 1811-ben 13, 1851-ben 202, 1869-ben 1465, az elszakadáskor (1885) 2437 volt a lakósok száma. Azóta, mint nagyközség szépen gyarapodik és méltán lépett az elpusztult jász községek helyébe.

A jász puszták betelepítése óta nagyobb település a Jászságban nem volt, a fentebb említett - községi határokon belül keletkezett - tanyai településektől eltekintve, amelyeknek rációja a Tisza-Duna-menti megyék lakóinak az a törekvése, hogy a községükben fekvő lakásuk és a több kilométernyi távolságban fekvő tanyaföldjük távolságát az állandó kintlakással megszüntessék s így a föld megmívelését gazdaságosabbá tegyék.

Maga a földbirtokreform se hozott újabb, nagyobb települést, mert tulajdonképeni nagybirtok a Jászság területén nincs s így az igényjogosultaknak juttatott föld, leszámítva a jánoshidait és pusztakürtit, inkább házhelyszétosztás volt, aminek látható jele a munkásházak minden jász községben fellelhető új utcái, néhol városrészei. Az árokszállásiak, jászsági föld híján, a birtokreform kapcsán már a hevesmegyei Visznek községből nyertek körülbelül 350 holdat. Ez a körülmény jelöli meg a jász telepítések új irányvonalát.

Saját határukban terjeszkedni nem tudván, a jászberényi, jászdózsai, jászapáti, fényszarui, kiséri, stb. jászok elsősorban Jász-Nagykun-Szolnok vármegye csatolt községeiben eladásra került középbirtokokat vásárolták és szállották meg (Monostor), azután más vármegyék, elsősorban Hevesmegye Tarnaörs, Tarnaerk, Nagyfüged, Csány stb. és a pestmegyei Újszász községek eladó földjeit. Közöttük is kitűnik aktivitásával Árokszállás. Lakói Hevesmegye távolabb fekvő községeibe, sőt a tolnamegyei Muth pusztára és a fejérmegyei Pusztaszabolcs határába is kitelepedtek. Ez a hatóság megfelelő irányítása és céltudatos támogatása nélkül létrejött, a kezdet sok nehézségeivel küzdő földszerzés nemcsak arról tesz tanulságot, hogy a Jászság mai földterülete és lélekszáma között nincs megfelelő arány s ennek következtében a jász-nép megélhetésének biztosítása végett anyagi erejét messze túlhaladó vállalkozásokra s az ősi földtől való elszakadásra kénytelen, hanem a legnagyobb magyar probléma: a telepítés megoldásának s új kisgazdaegzisztenciák teremtésének útját is megjelöli.

Ha a birtokpolitika legmagasabb fokozata: a telepítési akció megindul, azok a kvalitások, melyek a jász földmíves településeiben több száz éven át megnyilvánultak, az akció integráns részévé fognak válni, mert a telepítés előfeltétele nemcsak föld és pénz, de megfelelő emberanyag is. Pedig már Beksics Gusztáv is megállapította, hogy a magyar faj nem könnyen telepíthető, viszont a jász e tekintetben kiválóan alkalmas úttörő. Ha ehhez hozzávesszük a jász nép asszimiláló képességét, a jász telepítések jövő elhivatása messze túlhaladja a magyar jelen szűkös kereteit.