1715-ben monyorókeréki gróf Erdődy Gábor lett Heves Külső-Szolnok vármegye főispánja: nagytekintélyű, dinasztikus érzésű főpap, akinek a politikáját a megyei rendek bizalommal követték. Alatta a vármegye nem avatkozott bele az országos politikába, főképen a törvények végrehajtásával, adókivetéssel, egyszóval közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. 1715 után csak három év mulva tartott Erdődy főispán tisztújító közgyűlést (alispán: Csala Sándor), ezután hatalmas intervallumokkal, 1731-ben és 1746-ban tartottak tisztújításokat. Az 722/23. évi országgyűlésre a kettősvármegye Steösszel Kristóf alispánt és Laczkovits Ferencet küldte ki követekül, akik az oly fontos közjogi kérdésekben semmi utasítást sem kaptak. Csak a főispánnal való együttműködésre utasította őket a törvényhatóság.

A vármegye működésének súlypontja az adóügyek intézésére esett. A porták számát többször megállapították. A dika helyett a jobbágyok telkeire nézve adó alapként az ú. n. házi portiót vezették be. 1727/28-ban a vármegye területén részletes összeírást végeztek. Az 1728. évi országgyűlésre Almásy János és Vay Ádám küldettek ki , akik adóügyi kérdésekben többször felszólaltak a vármegye érdekében, szóvá tették a Tisza okozta nagy károkat is. A Heves Külső-Szolnok vármegyére eső adóalapot az 1727. évi összeírás alapján az országgyűlés 100, a Jászkun-kerületek adóalapját 51 portában állapította meg. Egy-egy portára kivetett évi adó összege ekkor 455 forint 30 krajcár volt. A vármegye házikiadásainak fedezésére szolgáló költségeket a taksakötelesekre vetették ki. Telken élő armalis nemesek ekkor nagyobb számban telepedtek le vármegyénk földjén: Bessenyőn, Csépán, Várkonyban, Túron. Ványán és Törökszentmiklóson a kiosztott puszta nemesi földekre az ú. n. conventionatus nemesek telepedtek le.

A megye lakossága ekkor már gyarapodásnak indult. A nemesség nem törődött az országos politikával s a vármegyei ügyek intézésére fordította minden erejét. A vármegye ügyköre kiszélesedett, teendői nagy területet öleltek fel. A XVIII. sz. elején a törvényhatóság ügyeit már nagyobb létszámú tisztikar intézte, ú. m.: alispán, helyettes alispán, szolgabírák, táblabírák, ügyész, esküdtek, jegyzők, perceptor, főbiztos és albiztosok. A katonai és a pénzügy kérdésekkel megterhelt vármegye alapvető rendelkezésekkel építette ki igazságszogáltatási, gazdasági, politikai és katonai hatáskörét s hivatali szervezetét.

A föld népével a XVIII. sz. első negyedében semmitsem törődtek; III. Károly csak uralkodása végén gondolt a jobbágyosztály helyzetének javítására. A vármegye elsősorban a földesúri érdekeket képviselte s minden igyekezete arra irányult, hogy a jobbágy ne hagyhassa el földesura birtokát. Meg is szűntek az ú. n. jobbágykóborlások. A jobbágy újból hereditarius subditus lett: öröklődő, apáról-fiúra folytonos jobbágy. Heves Külső-Szolnok vármegye a hereditarius jobbágyokat a legszigorúbb határozatokkal tiltotta el minden költözködéstől. A szerződéses jobbágyok távozását is a földesúrtól adandó elbocsátó-levél kiadásától tette függővé. A Rákóczi-szabadságharc után Heves Külső-Szolnok vármegye a jobbágyságot saját kezdeményezésére lefegyverezte. Egymást érték a lefegyverzési és fegyverviselést tilalmazó statutumok. Tilos lett a jobbágyoknak még a vadászat is. Megszüntették a parasztvármegyét, hivatalait a szolgabírák alá rendelték. A parasztkapitányok, tizedesek, hadnagyok ezután a rend fenntartását biztosították és közreműködtek az adók behajtásán. A falu bíráját a földesúr nevezte ki. A bíró és vele a falu kötelességei egyre bonyolultabbá váltak. Hozzájárult ehhez a katonai élelmezés és adózás ellátása, amit rendszerint a községre kiosztott katonaság számára kellett leróni s ebben az esetben a vármegye szorosabban körülírta a falu vezetőségének kötelességeit. A falu életét ekkor már különféle rendeletek befolyásolják. Tilalmazták a pipázást, káromkodást, a pompázó öltözködést, megszabták a jobbágyi munkák bérmaximumát.

1719-ben Heves-Külső-Szolnok vármegye tisztújító közgyűlése az alispán tiszteletdíját 252, a helyettes alispánét 152, a jegyzőét 252, a perceptorét 152, a főbiztosét 152, a szolgabíróét pedig 100 rhénes forintban állapította meg.

Sok surlódásra adott okot a protestánsokra vonatkozó törvények merev alkalmazása. Ezek a rendelkezések annál inkább sértették a protestánsokat, mert amíg a vármegyénk földje hódoltsági terület volt, addig velük szemben nem alkalmazhatták a felekezeti, vallási életüket korlátozó törvényeket. Az 1715 : LX. t.-c. államvallássá emelte a katholikust, egyben előírta az egyházi javak és a protestánsok kezébe került templomok visszaszerzését is. (A templomok visszavétele különben már jóval előbb megkezdődött.) A protestánsok vallásgyakorlata egészen szűk térre szorult, egyházi életüket az 1681 : XXV. és XXVI. t.-cikkek szabályozták: tilos volt részükre a templomépítés, sőt a templomok restaurálása is.

Heves-Külső-Szolnok vármegye 1729. október 28-án tartott közgyűlésén a protestánsok templomépítéseit panaszolta fel a püspök-főispán. A közgyűlés több község ellen vizsgálatot indított (így Földvár ellen is) templomépítés miatt; Borbély Mihálynak pedig megtiltották a roffi református templomtorony építésé. Amikor Borbély Mihály mégis megépíttette a tornyot, a helytartótanács elrendelte az engedély nélkül épített torony lebontását. Mivel Borbély Mihály megtagadta a lebontást, tiltakozása ellenére a vármegye bontatta le a tornyot. Az 1730 február 4.-i közgyűlés elrendelte az engedély nélkül épített földvári imaház bezárását, a törökszentmiklósi templom lerombolását és a túri templom kibővített tornyának régi állapotába való visszahelyezését. Ez a rendelet azonban nem került végrehajtásra. A Carolina Resolutio rendelkezései (1731) még jobban kimélyítették a felekezeti ellentéteket.

1735-ben lázadás ütötte fel a fejét a Délvidéken: az elégedetlenkedő határőrvidéki rácok Pero kapitány vezetésével fegyvert fogtak. Hozzájuk csatlakozott a békésmegyei jobbágyok egyrésze is. Heves-Külső-Szolnok vármegye báró Orczy István parancsnoksága alatt 700 főnyi megyei sereget állított ki s e gyors intézkedése elejét vette a lázadás terjedésének. A felkelést hamarosan elfojtották. Néhány év mulva az ú. n. "kiskuruc világ" is vármegyénk területén ért véget; a lázadók utolsó csoportját a kevi malomnál verték szét.

1738-ban a balkáni török hadszíntérről behurcolták a pestist, amely aztán öt éven át pusztított hazánkban és vármegyénk területén. A vármegye és a Jászkun-kerület a helytartótanács rendelete folytán szigorú intézkedéseket léptettek életbe a járvány megfékezésére. Vesztegzárt és caranténe állomásokat szerveztek, a tiszai vonalon pedig megtiltották az átkelést. A pestis pusztítása 1739-ben érte el tetőponját: ez évben több mint 3000 embert ragadott el a feketehalál vármegyénk területén.

Alig foglalta el 1740-ben Mária Terézia a trónt, máris fegyvert ragadtak ellene az örökségére igényttartó fejedelmek. Heves-Külső-Szolnok vármegye az 1741. évi országgyűlésre választott követeit (Dévay András és Gasztonyi István) részletes utasítással ellátva küldte Pozsonyba. Az országgyűlés határozata értelmében (1741:LXI. t. c.) a kettősmegye nemesi felkelést hirdetett, 140 főből álló lovas-gyalogos csapatot állított ki és nagymennyiségű gabonát, takarmányt szállított a hadi raktárakba. A jászkunok is illően kivették részüket a katonaállításban és a hadiszolgáltatmányokban. 1744-ben újabb nemesi felkelést szervezett a vármegye.

Erdődy püspök halála után, 1745-től 1761-ig gróf Barkóczy Ferenc volt Heves-Külső-Szolnok vármegve főispánja, aki 1746-ban tartotta meg a tisztújító közgyűlést (alispán Dévay András lett). Ebben a korban a törvényhatóság politikai magatartása már határozottabban domborodott ki. Mint az 1751. évi országgyűlésre választott követek (Gosztonyi István és Sághy Mihály) utasításából látjuk, hathatósan szolgálták a magyar alkotmányosság védelmét. A vármegye életét most is a gazdasági és közigazgatási teendők töltötték be. Mária Terézia abszolutisztikus kormányrendszere igen heves ellenhatást váltott ki, mert országgyűlést csak akkor hívott össze a királynő, amikor az elkerülhetetlen volt, s egyébként rendeletek útján kormányozta az országot. 1752-ben a királynő által kiadott főispáni rendelet előírja, hogy a megye és a Jászkun-kerület képzett orvost alkalmazzanak, aki az egészségügyi teendőket látja el. A vármegye ezt a rendeletet nem hajtotta végre, úgyhogy 1768-ban a helytartótanács kénytelen volt a rendeletet megismételni.

A királynő rendeleteiben a felvilágosultság szelleme érvényesült. A mezőgazdaság érdekeit akarták megvédeni azok a rendeletek, melyeket a sáska-veszedelem (1748) és az árvíz-veszedelem ügyében adott ki. Gondja volt a nagy királynőnek az árvavédelemre is, az árvaszék intézménye az ő rendeletei alapján fejlődött ki. 1776-ban Külső-Szolnok vármegyének és a Jászkunságnak, ugyanúgy mint a ius gladiivel rendelkező magánosoknak, megtiltotta kínvallatás alkalmazását. A helytartótanács intézkedésével kapcsolatban a vármegye figyelmet fordított a cigányok ügyére is. 1773-ban sátraikat szétrombolták. 1772-ben a katonakötelezettség alól felmentette az egyetlen fiúkat. Sajnos, a felvilágosult abszolutizmus gazdasági reformtörekvései jóformán semmi eredménnyel sem jártak vármegyénk területén.

Mária Terézia uralkodása alatt egyre jobban kiéleződött a jobbágykérdés. A föld népének helyzete a század elejéhez képest rosszabbodott, a jobbágyság nem bírta teljesíteni a szolgáltatmányokat. Az 1767-ben kiadott úrbéri rendeletben végre szabályozást nyert a jobbágyság helyzete.

A vallási viszonyok terén sem köszöntött be javulás. A protestánsok templomépítését minden eszközzel megakadályozták, süket fülekre talált esdeklésük, hogy vertfalú és nádtetős imaházaik helyett kőtemplomot emelhessenek az Úrnak. 1743-ban a karcagiak a tiltó rendelkezések ellenére templomépítéshez fogtak, de építkezésüket Gosztonyi István, a Jászkun-kerület adminisztrátora, betiltotta. A karcagiak ekkor a visszaváltás ügyében Bécsben serénykedő kapitányukat, Varró Istvánt bízták meg az engedély kieszközlésével. Varró csak hihetetlen sok utánjárás, installáció, kilincselés és vesztegetés után tudta végre az engedélyt megszerezni. Azonban a templom engedélynélküli építéséért 500 arany pénzbüntetésre ítélték a várost. A félbeszakított építkezést csak 1747-ben folytathatták a karcagiak.

A vallásgyakorlat korlátozása állandó izgalmak forrása volt. 1752-ben a vármegye vizsgálatot indított Polgári Mihály túri református lelkész ellen, aki a szószéken élesen kifakadt a vallási üldözések miatt: "miután már sok helyeken ecclezsiájoktól megfosztattak, naponként azon igyekeznek, hogy a meglévőtől is megfosztassanak. Őfelsége pedig ne hidje el magát, hogy a korona fején, a pálca pedig kezében van, mert találkozik olyannal, aki a koronát fejéről, pálcát kezéből kivegye". A letartóztatott prédikátor ellen capitalis actio indult, de a túriak börtönéből megszöktették. Valószínű, hogy a prédikátor Svájcba menekült.

A föld népére nehezedő nagy nyomással, a gazdasági viszonyok romlásával függ össze a túri-hódmezővásárhelyi mozgalom. A nép alsó rétegében ekkor még elevenen élt a Rákóczi-világ emléke s az elégedetlenkedők 1753 nyarán Törő Pál túri gazda, Bujdosó György, Pető Ferenc és Túri Mihály vezetésével kurucnak csaptak fel. Az ártatlan felkelést csírájában elfojtották, részeseit pedig elfogták. Törő Pált és Pető Ferencet felnégyelésre, Bujdosó Györgyöt fejvesztésre, a lázadás többi részeseit pedig börtönbüntetésre vagy örökös katonáskodásra ítélték. Túr városát (éppen úgy, mint Hódmezővásárhelyt) példátlan szigorral a város megszüntetésére, lakosságának széttelepítésére ítélték. Végül a királynő megkegyelmezett a két mezővárosnak. De úgy Túr, mint Hódmezővásárhely, az odarendelt állandó helyőrség részére kaszárnyát volt kénytelen építeni.

1755-ben kitört a háború a poroszokkal, amelyben nagy áldozatkészséggel vettek részt a jászkunok és Heves-Külső-Szolnok vármegye. A hadviselés kedvezőtlen menete a terheket jelentősen megnövelte, de még ily viszonyok mellett is 1758-ban jelentős összeggel támogatta és Barkóczy (1750) főispán felhívására nagy csapatot állított ki a vármegye. A háborús évek elején, a hat évi szünet után, tartott tisztújító közgyűlésen alispán Sághy Mihály lett. 1761-ben a főispáni szék Barkóczy esztergomi érsekké történt kinevezésével megüresedett; utódául gróf Eszterházy Károly váci püspököt nevezte ki a királynő.

Új szellem ébredezett már ekkor a vármegyében. Az 17164. évi országgyűlésre kiküldött Sághy Mihály alispánt és Hegyi Gábort a közgyűlés terjedelmes és részletes utasítással látta el. Az utasítás kiterjedt a politikai, közjogi, gazdasági, katonai és pénzügyi kérdésekre. Az országgyűlés semmiféle érdemleges határozatot nem hozott, mert a rendek kiváltságfenntartó törekvése élesen összeütközött a bécsi kormány felvilágosult abszolutizmusának szellemével.

Immár égető szükséggel merült fel a földesúri-jobbágyi viszony rendezésének szüksége. A nemesség makacsul ellenállott és szívósan ragaszkodott a régi viszonyok fenntartásához, úgyhogy a királynő végül is, a rendek kikapcsolásával, szabályozta e kérdést. Az új úrbérirendszer keresztülvitelére 1770-ben a helytartótanács királyi biztost küldött ki vármegyénkbe. Hosszú előkészítő munkálatok után a községekkénti összeírást és osztályozást az 1771 július hó 3-án tartott közgyűlés tárgyalta le. A rendelkezések alapján a földesurak és jobbágyok új megállapodást kötöttek. 1772-ben a vármegye bevezette a helytartótanács által kiadott új adózási rendszert is.

Gróf Eszterházy főispánsága alatt csak három tisztújító közgyűlést tartottak: 1766-ban, 1773-ban és 1778-ban (alispán Taródy József). A tisztikar nagy része hosszú időn át alig változott.

Mária Terézia hosszú uralkodásának utolsó éveiben ismét fellángolt a háború tűze, kitört a porosz-háború, de ez csak egy évig tartott s nem volt jelentősebb kihatással vármegyénk sorsára.

A XVIII. sz. kilencvenes éveinek kezdetéig Külső-Szolnok vármegye politikai élete, - éppúgy, mint a Jászkun-kerületeké is - teljesen eseménytelen volt. - Az újjáépítés nagy munkája vett igénybe minden energiát. A lassú erőgyűjtés eredménye a fokozatosan kibontakozó gazdasági és kultúrális fejlődésben jelentkezett. A megye jogköre sok tekintetben megbénult, sok tekintetben kiszélesedett, Mária Terézia intézkedései egyre újabb és újabb funkciók végzését a megyei szervezett feladatává.

II. József uralkodása alatt (1780-90) ismét élénk vármegyénk területén a politikai élet. A felvilágosult abszolutizmus és nagy képviselője a magyar alkotmányosság teljes megtörésével akarta nemes célkitűzéseit és központosító terveit megvalósítani. Ez azonban igen erőteljes ellenhatást váltott ki nemzeti önállóságunk utolsó védvárában: a vármegyében, s ez ellenhatáson végül is II. József törekvései hajótörést szenvedtek. Már a türelmi rendelet ellen is Heves-Külső-Szolnok vármegye katholikus rendei, viszont a protestáns lakosság és a Nagykunság népe megnyugvással fogadta a király intézkedését. A felekezeti ellentétek ettől kezdve megenyhülnek: szabad lett a templomépítés is, bár csak felsőbb engedéllyel. 1784-ben, hosszú idő után, ismét tisztújító közgyűlést tartott Heves-Külső-Szolnok vármegye, alispánná Halasy Mártont választották.

A német hivatalos nyelv bevezetése ügyében kiadott rendelkezés nagy megdöbbenést és visszatetszést keltett. A közgyűlés ünnepélyes tiltakozó felirattal fordult az uralkodóhoz, erélyesen sürgette az országgyűlés összehívását is. Rendkívül sérelmesnek találták a népszámlálást elrendelő királyi intézkedést, de az összeíró küldöttséget a törvényhatóság azért megválasztotta.

1785-ben a helytartóság alatt álló vármegyei igazgatást szervezte át az uralkodó. Az országot tíz kerületre osztotta s azok élére királyi biztost állított, ezek alatt a királytól kinevezett alispán állott. A többi hivatalnokot, a megyei nemesség választójogának teljes mellőzésével, a királyi biztosok nevezték ki. Az alispán hatásköre nagymértékben kibővült. Gróf Eszterházy püspök-főispánt felmentették tiszte alól, Heves-Külső-Szolnok vármegyét pedig, a Jászsággal együtt, az I. közigazgatási kerületbe osztották be. (Ide tartozott még Borsod, Nógrád és Fejér megye). A rendelet szerint a megye évenként csak egyszer tart közgyűlést, a folyóügyeket a kisgyűlés intézi. Az új rend életbeléptetésekor az új közigazgatási egység élére Majláth József neveztetett ki. Az adminisztrátor összehívta a megyei közgyűlést, amely volt tisztikarát az új rendszer szolgálatában meghagyta. Nemsokára az adminisztráció vezetésében lényeges változások köszöntöttek be: Halasy Mártont Fáy Bertalan váltotta fel az alispáni székben. A következő évben az igazságszolgáltatást elválasztották a törvényhatóságtól s az igazságszolgáltatás az újonnan szervezett törvényszék feladata lett.

1787-ben nemcsak a vármegyei autonómia szünt meg, hanem a kiváltságos Jászkun-kerület is az új közigazgatási szerkezetbe olvadt. Megszűnt a kerületi közgyűlés és a nádori főkapitányság. A közvetlen közigazgatási teendőket jászkun kapitánynak nevezett tisztviselő vezette, aki mellett két jegyző és egy ügyész látta el az adminisztrációt. A Jászkun-kerület igazságszolgáltatási hatósága is megszünt, első fokon a Jászberényben felállított törvényszék bíráskodott.

II. József új adórendszert vezetett be és megkezdte a nemesi birtokok adóalávetésének előkészítését. Ezzel kapcsolatban elrendelte a birtokok kataszteri felmérését, a telekkönyvek bevezetését. Vármegyénk területének felmérését, a nemesség ellenzése dacára, a kiküldött mérnökök 1789-ben már be is fejezték.

1788-ban kitört a török-háború. A rendi és nemzeti hagyományokat oltalmazó nemesség ekkor a vármegyében tömörült és a helytartótanács adót, élelmet, ujoncot követelő rendeleteire csak panaszos felterjesztéssel válaszolt. A rendi alkotmány és autonómia védője így a vármegye lett. Az ország ellenállása egyre erősbödött; szinte forradalmivá fejlődtek az események, amikor II. József halálos ágyán, a türelmi-rendelet és az urbárium kivételével, összes rendeleteit visszavonta.

A helyreállt vármegye 1790. évi közgyűlésén már ismét az örökös főispán: gróf Eszterházy Károly elnöksége mellett választotta meg a tisztikart. A Jászkun-kerület a helytartótanács 1790. évi március hó 30.-án kiadott rendeletével visszanyerte autonómiáját, a nádori főkapitány-tisztet ismét Boros Sándor foglalta el (1786-98).

1790/91. évi országgyűlésre választott követek (Almásy Ignác és Podmaniczky József) utasítása hűen tükrözi e kor törekvéseit és hazafiságát. A vármegye nemcsak a közjogi kérdésekben foglalt határozott állást; részletesen előírta a követek teendőit a pénzügyi, szegényügyi és iskolaügyi kérdésekben is. Ez az országgyűlés a jászkunokkal kapcsolatban két törvényt hozott: A XXV. t. c.-ben ismét megerősítette törvényes jogaikat és kiváltságaikat (districtus Jazygorum et Cumanorum in suis legalibus, iuribus et privilegiis, libertatibus et immunitatibus a divis Hungariae regibus concessis et confirmatis in perpetuum conservantur); a XXIX. t. c. pedig a kerületek régi sérelmét orvosolta, megengedvén, hogy a Jászkun-kerületek az országgyűlésre két követet küldjenek s azokat ott szavazati jog illesse meg.

A francia-háború másfél évtizede alatt a kért adót és katonaságot a kettősmegye és a Jászkun-kerület mindig megszavazta; nagy természetbeni szolgáltatmányokat eszközöltek s résztvettek az insurrectiókban (az 1801. évi nemesi felkelésben a jászkunok is).

Igen dicsőségesen szerepeltek a napoleoni-háborúban a jászkunok, akik 1800-ban szervezték meg és állították ki az ú. n. nádor-huszárezredet. A nádor-huszárok nevéhez fűződik a francia-háború egyik legszebb fegyvertényének emléke: 1805-ben az ulmi fegyverletételkor nem adták meg magukat, hanem ezredesük, Hertelendy Ferenc vezetésével, hősi elszántsággal keresztül vágták magukat az ostromzáron.

1795-ben meghalt Eszterházy Károly püspök-főispán, utána Fáy Bertalant nevezte ki a király főispáni helytartóvá. Az ő helytartósága alatt a nagykiterjedésű püspöki egyházmegyét érsekségre emelték (1806). Ettől kezdve Heves-Külső-Szolnok vármegye örökös főispánjai az egri érsekek lettek. Fuchs István érsek-főispánt 1807-ben báró Fischer István követte, aki 1822-ig töltötte be a vármegye első méltóságát. (Ez időben a megyei adminisztráció élén Gosztonyi Pál (1803), Almásy József (1805), Péchy Gábor (1811), Halasy Károly (1814), alispánok álltak.) Gyökeres magyar szellem uralkodott vármegyénkben, amely nemzeti nyelvünk érvényesítése terén korán elől járt a jó példával: 1812-től kezdve jegyzőkönyveit magyar nyelven vezette.

1799-ben a Jászkun-kerületek gyűlése elfogadta és kiadta, már előzőleg kidolgozott és a nádor által megerősített statutumait. E tételes törvény megalkotására szükség volt, mert a kiváltságos Jászkun-kerület sajátos viszonylatainak szabályozására az országos törvények nem feleltek meg. A 13. statutum szabályozza a perlekedés formáit, a hatóság elleni erőszak, rágalmazás, becsületsértés és vádaskodás elbírálását, intézkedik a perhajhászás ellen, szabályozza az örökösödési és özvegyi jogot, szigorú alakiságokhoz köti az adásvételi ügyleteket, előírja a végrendelkezés, tanukihallgatás formaságait stb. A jászkun municipiális törvények a részleges magyar jogfejlődés legjellegzetesebb produktumai. Az örökösödést szabályozó cikkei igen sokáig, a XX. sz. elejéig érvényesek voltak.

A Napoleon utáni években, 1825-ig I. Ferenc nem hívta össze az országgyűlést. Az alkotmányos élet teljesen a megyegyűlésekre szorult, innen védelmezték a megyei rendek az ország szabadságát. Az alkotmányellenes rendeleteket nem hajtották végre, az újoncozást határozottan megtagadták.

A pénz értékcsökkentése, az árszínvonal emelkedése folytán a gazdasági viszonyok erősen leromlottak. A közbiztonság meglazult, az elharapódzott rablóvilágnak csak statáriummal lehetett végét vetni.

1822-ben a király Fischer érseket főispáni tisztje alól felmentette és helyére Almásy Józsefet nevezte ki főispáni-helytartóvá, aki nagy eréllyel szolgálta az aulikus érdekeket. Utána Pyrker László érsekfőispán következett (1826). Pyrker főispánsága szinte szűnni nem akaró viszálykodás forrása lett. 1838-ban az érsekfőispán székét Gombos Imre főispáni helytartó foglalta el.

Az országgyűlésekre való előkészületek és követválasztások élénken foglalkoztatták. Heves-Külső-Szolnok vármegyét és a Jászkunságot. Az 1826. évi országgyűlésen báró Orczy Lőrinc (a költő fia) iránytszabó vezetése mellett vármegyénk a nemzeti haladás ügyét szolgálta. Az 1830. évi országgyűlés után a politikai pártszenvedélyek elharapództak s a kortézia működése sok összeütközéshez vezetett. A konzervativok és liberálisok közt dúló harcot kimélyítette az az üldöző hadjárat is, amit a főispán gróf Keglevich Miklós, Borbély Mihály és báró Orczy István ellen indított. Az 1832. évi elhalasztott tisztújítás véres eseményekhez vezetett melyek megvizsgálására a helytartótanács báró Eötvös Ignácot küldte ki királyi biztosul. A sokáig halogatott tisztújítást végre 1837-ben megtartották. Addig a megyei ügyeket a behelyettesített másodalispán vezette. (A tisztújító közgyűlés Almásy Gedeont választotta alispánul). Az 1839. évi követválasztásokon a pártok már szervezkedve jelentek meg és a mandátumokat, a tiszai, járás döntő szavazataival, a fehértollas liberálisok nyerték el (Papszász Lajos és Beöthy Lajos). Utasításaikban a nemzeti kultúra előmozdítása, a sérelmek orvoslása voltak előírva. Az 1840. évi országgyűlés XXVIII. t. c.-ke a jászkunokat mentesítette a vásári taksa alól, a XXX. t. c. pedig adózásuk ügyében vezetett be újításokat.

1841-től Almásy Gedeon alispán a kettős vármegye adminisztrátora, aki mindent elkövetett a liberális párt háttérbeszorítása érdekében, de az 1843-44. évi országgyűlési követválasztáson megint az ellenzék győzött. Széchenyi reformtörekvései és Kossuth szelleme ekkor már teljesen áthatották a lelkeket. Az 1844. évi tisztújítást az adminisztrátor törvényellenesen tartotta meg, ezért az ellenzék panaszára indított vizsgálat a választást megsemmisítette. Egy év mulva általános tisztújításra került a sor, amely alispánná Almásy Pált választotta. A gyűlölt adminisztrátor helyébe a király Brezovay Józsefet nevezte ki. Az 1847. évi országgyűlésre Heves-Külső-Szolnok megye törvényhatósága újra a liberális párt jelöltjeit választotta meg közfelkiáltással (Schnel Lászlót és Radics Miklóst). A követutasítás a kor ellenzéki közhangulatát és a reformok megvalósítására törekvő szellemét tükrözi. A közjogi kérdések mellett minden téren biztosítani akarja a gazdasági fejlődést. (A hitelélet rendezése, út- és vasútépítés, Tiszaszabályozás.)

A XIX. sz. második negyede már a gyorsütemű fejlődés korszaka. A népesség száma jelentősen megnőtt, kialakultak a helységek, melyek közül különösképen Jászberény, Mezőtúr, Szolnok és Karcag fejlődése vett nagyobb lendületet. Úgy gazdaságilag és társadalmilag, mint kultúrális téren meg volt már alapozva az 1848-ban beköszöntött nagy átalakulás.