Eger és Szolnok visszavételével vármegyénk területén véget ért a török uralom. Nagyvárad és Gyula eleste és a határőrvonal megszervezése után török vagy tatár rablócsapatok a Tiszamellék földjét már nem dúlták.

A századforduló idejében vármegyénk földje szinte reménytelenül komor képet mutatott. Hajdan oly népes tájain hatalmas puszták terjeszkedtek, az egykor virágzó falvak, mezővárosok emlékét csak romok hirdették. Ki hitte volna, hogy ott, ahol gyérfüvű, aszályos puszták és vadvizes mocsarak terülnek el, másfél század előtt eleven élet lüktetett és kalászt ringatott a táj? Itt-ott maradt meg csak egy-egy koldússzegény jobbágyoktól lakott helység, amely megtépázva túlélte a fergeteget. A külső-szolnoki részek a hosszú hadjáratok következtében pusztasággá lettek, de a Nagykunság pusztulása még ennél is szörnyűségesebb volt. Giraj kán, a krimi tatár lovassereg vezére, 1683-ban kétszer is átvonult területünkön, miközben tűzzel-vassal pusztította a lakosságot. Ekkor semmisült meg a nagykun helységek javarésze: Marjalaka, Kevi, Turgony, Csorba, Kaba, Móric, Kápolnás, Hegyesbor, Ködszállás, Asszonyszállás, Magyarka, Bócsa, Orgonda, Kakat, Karcagujszállás, Madaras, Kunhegyes és Kolbázszék főhelye: Kolbázszállás. A lakosság nagyrészét kardélre hányták, sokan nádasokba húzódtak, vagy elszéledtek. Azok a kunok, akik "futás"-sal mentették meg életüket, csak nagylassan szállingóztak haza. Újratelepült Kevi, Karcagujszállás és Szentmárton. 1691-ben Galga kán rohanta meg az Alföldet és egészen a Tiszáig százával pusztította el a falvakat. Újra elhamvadtak azok a telepek, melyeket a visszaköltözött nép létesített. Mindezt betetőzte az 1697. évi tatárdúlás, amikor a rablósereg csak Karcagujszállásáról több mint 800 embert fűzött rabszíjra. A rabságban sínylődőket a lakosság váltotta vissza s még évtizedek mulva is szállingóztak haza a tatárrabságból kunsági emberek. A tatárpusztításokat több história és siralmas ének kesergi. Dányai János 1698. évben írott éneke Debrecen vidékének és a Nagykunságnak "a' Pogány tatárok miatt esett romlását és el-pusztulását" keservesen zokogja. Az 1698-ban nyomtatásban megjelent "Hajdani emlékezetes nemes Nagykunságnak, vitézek anyjának nagy romlása" című história is a tatárdúlást panaszolja.

A külső-szolnoki terület sorsa sem volt különb, mint a Nagykunságé. A szolnoki várat viszavétele után állandó helyőrség szállta meg, várparancsnoka Bertóty István lett, aki sarcolásaival kegyetlenül sanyargatta a népet. A katonaság élelmezése és ellátása is óriási terhet rótt a gyér számú lakosságra. A század végén készített összeírás szerint a Nagykunságban ekkor csak két lakott hely volt: Karcag és Madaras összesen 108 gazdával. A Tiszamellék teljesen elnéptelenedett és csak Alattyán, Köre, Bura, Roff, Kőtelek, Körü, Vezseny és Jenő helységek jöttek tekintetbe az adózás szempontjából.

Vigasztalan és zord kép tárul elénk. Az összeírások adatai, a korabeli utazók megemlékezései, hadvezérek jelentései és a törvényhatóság feliratai alapján az a kép alakult ki bennünk, hogy ennek a földnek a sorsa megpecséltetett. Mintha egy szörnyű erejű tornádó száguldott volna végig e gyökeres magyarságú tájon: alig maradt meg ott egy-két jele, emléke az emberi életnek és kultúrának. Minden vonatkozásban újra kellett kezdeni itt az életet s ennek során nemcsak a birtokosság, hanem a föld népe is majdnem teljesen kicserélődött.