Csodával határos, hogy vármegyénk népe teljesen ki nem pusztult a másfél százados török uralom alatt. A török és a német hadak dúlásai nyomán sokszor kő-kövön nem maradt, járványok és inséges esztendők tizedelték a népesség maradékát, mely végül koldusbotot vett és elhagyta lakóhelyének üszkös romjait.

E korban minden terhet a föld népe, a glaeba adstricta paraszt viselt. Az adókivetés alapja 1598-ig a telek (sessio), 1598-tól 1607-ig a ház volt, .1608-tól pedig az ekkor felelevenített régi egység, a porta lett. Az adólajstromok elkészítését more antiquitus consveto fienda rendelték el. Négy jobbágyház vagy tizenkét zsellérház tett ki egy portát. 1635-től egy kapura négy olyan jobbágyot számítottak, akinek saját ekéje és négy vagy hat igásmarhája volt. A két igásmarhával rendelkező jobbágyok közül 8-at, a zsellérek közül pedig 16-ot számítottak egy portára.

1552-ben az úgynevezett kishevesi districtus területén 506 portát számoltak meg. (Ecseg 19, Tiszabő 15, Bura 9, Taksony 8, Ders 8, Abád 24, Bánhalma 12, Szeg 8, Szalók 11; Balaszentmiklós 32, Bala 16, Szenttamás 10, Kérsziget 8, Gyenda 26, Turkevi 16, Turkeddi 6, Fegyvernek 76, Roff 12, Szentgyörgy 24, Kunhegyes 12, Tomaj 10, Szakállas 12 és Ványa 65 portával). Ezen a területen az 1576. évi összeírás már csak mintegy 400 tizedfizetőt mutat ki. Ha ezeket az adatokat szembeállítjuk az 1647. évi adóösszeírás adataival, úgy a pusztulás szörnyű arányai tárulnak elénk. Egy század alatt a kishevesi és külsőszolnoki területen a porták száma 75 1/2-re csökkent. (Ecseg 2, Gyenda 1 3/4, Fegyvernek 3 1/2, Körü 4 3/4, Tiszaföldvár 7 1/2 Alcsi 1, Kengyel 1, Süly 3 1/2, Bánhalma 1 1/4, Tomaj 1, Abád 3/4, Bura 3, Taskony 1 1/2, Roff 3, Köre 1 1/4, Tiszabala 2 1/4, Szeg 1 3/4, Ders 1, Kőtelek 4, Tenyő 3 3/4, Nána 2, Vezseny 2, Bő 1 1/4, Tiszajenő 3/4, Cibakháza 1/2, Vezekény 3/4, Nagyrév 1 1/4, Inoka 1 1/2, Fokorú 1 1/2, Püspöki 1, Szakállas 1 1/4, Tiszakürt 2, Varsány 1 1/4, Tiszaszalók 1, Túr-város 6, Túrpásztó 1 1/2, Ecseg 2 portával.) Az 1686. évi portaösszeírás már egész Külső-Szolnok megyében alig talál többet húsz portánál, Egész számú porták csak a következő helységekben voltak: Fegyvernek 1, Túr-város 4, Süly 1, Tenyő 1, Tiszaföldvár 1, Tiszakürt 1 1/2, Ug 1. A végzetes leromlás képét semmi sem enyhíti. Ugyanilyen komor volt a helyzet a Jászságban és a Nagykunságban is.

A portákra kivetett adó 4-8 forint között váltakozott. A birtokos-nemesekre, iparosokra stb. esetről-esetre taksát vetettek ki. A népre nehezedett a végvárak fenntartásának költsége is. I. Lipót idejében a várőrség élelmezésére portánként 8 köböl búzát és zabot, 4 mázsa húst stb. róttak ki. Ehhez járultak még a közmunkák és a XVII. sz. második felében bevezetett fogyasztási adók. A földesúr részére a jobbágy a szokott természetbeni szolgáltatásokkal adózott.

A kunok és jászok ugyanazokat a kincstári és földesúri adókat fizették, mint a vármegyei területek népe. Amíg Eger fennállt, addig a Kunság és a Jászság adója oda folyt be. A XVII. sz.-ban községeiket Heves és Külső-Szolnok megyéhez kapcsolták. Az 1647. évi adóösszeírásban a következő nagykun helységek fordulnak elő: Turkevi, Kolbáz, Újszállás, Karcag, Turgony, Póhamara, Asszonyszállás, Kiskaba, Kápolnás, Márialaka, Madaras, Kunhegyes, Csorba és Ködszállás. A jászhelységek közül a következő helységek szerepelnek: Jászberény, Árokszállás, Mihálytelke, Ladány, Dósa, Ladányszentgyörgy, Jákóhalma, Apáti, Fényszarú és Felsőszentgyörgy. A megyei adózás alól a jászkunok szerettek volna szabadulni s mint nádori alattvalók, a reájuk kivetett adókat vonakodtak leróni, de a kivetett taksa állandó adó-összegként mégis megmaradt.

A hadak dúlásai és a szabadcsapatok fosztogatásai nyomán kétízben néptelenedett el vármegyénk területe: a tizenötéves háború első éveiben, majd a XVII sz. második felében. A tizenötéves háborúban csaknem teljesen elpusztult a Jászság, a Tiszavidék és a Nagykunság földje. A jászok ekkor Fülekre, Gyöngyösre és Szerencsre, a nagykunok pedig a Sárrét ingoványaiba menekültek. A hontalan lakosság csak mintegy negyed század mulva tért vissza. A török hódoltság utolsó éveiben vármegyénk területe teljesen elpusztult, valósággal sivatagi vidékké lett. De a tatár hadak barbár pusztításánál is jobban hozzájárult a lakosság tönkretételéhez a lelketlen adórendszer kíméletlen szorítása. A dikális és urbariális összeírások alapján a földmívelés fokozatos visszafejlődését állapíthatjuk meg. Nem is csoda. A határban dolgozó szántóvető ember sohasem tudta, mikor ütnek rajta, így hát csak annyi gabonát termelt, amennyi közvetlen szükségletére és a természetbeni szolgáltatásokhoz kellett. Az elnéptelenedett helységek határát, az egyre inkább terjeszkedő pusztákat, a török földesurak bérbe adták. A hatalmas legelőkön és réti világban fellendült a marhatenyésztés, amit a török adórendszer is elősegített. A kunok és a jászok roppant marhatenyésztésüknek köszönhették, hogy a legnagyobb váltságok és megpróbáltatások közt sem mentek teljesen tönkre. A jászok marhakereskedéssel is foglalkoztak. Híres marhakupec volt a XVI. sz. második felében a jászberényi Szabó Ferenc, aki évenként több mint 10.000 marhát adott el Délnémetországba. A. lótenyésztés jelentősége ekkor meg .sem közelítette a marhatartásét. Bár a lóállomány arabsvérrel felfrissült, a hódoltság második századában a minőség nagyon leromlott. Jelentősen emelkedett a juhtenyésztés.

Az ipar és a kereskedelem mélységesen aláhanyatlott, s a hódoltság előtti idők virágzó háziipara viszafejlődött. Csak Túron, Berényben és Szolnokon éltek mesteremberek, szükségleti cikkeit vásáron szerezte be a nép. A vásárokra a mühteszik nevű török tisztviselő ügyelt fel, beszedte a vásárvámot és a helypénzt. Már ekkor nagy hírre tettek szert a túri vásárok. A közlekedési viszonyok is leromlottak, még rosszabbak voltak, mint a középkorban. A tiszai hajózás egészen szűk térre szorult. Adataink szerint Szolnok és Hatvan között a török postaszolgálatot szervezett, lovakról az útvonal mentén fekvő községek gondoskodtak.

A vármegye szabályozta az árviszonyokat és a mértékeket. Heves-Külső-Szolnok megye 1659-ben a gazdasági élet minden ágára nézve előírta a legmagasabb árakat. A napszám ekkor 60 dénár volt. A tehénhús és júh-hus fontja 2, bárányhús 3, a sertéshús fontja 4 dénár, egy sódar 9 dénár. A század közepén egy köböl búza 80, egy köböl zab pedig 40 dénárba került. Egy ökör 8 forint, egy ökörbőr 2 forint, egy juh 1 forint 40 dénár, a bor árai icénként 9 dénár. Egy angliai posztóból készült dolmány 1 forint 50 dénárba, egy szűr pedig 2 forintba került. Egy jobb csizma 3 forint, "asszonyembernek piros szattyánbőr cipellő" 75 dénár, egy kasza ára 60 dénár, egy rőf vászoné pedig 2 dénár volt.

A nyugati országokban ekkor már rég áttértek a pénzgazdálkodásra, viszont Magyarország a terménygazdálkodás kezdetleges állapotába süllyedt. Nagy volt a pénzhiány, zűrzavar uralkodott a forgalomban lévő pénznemek tekintetében is. A megye folyton sürgette az egységes pénznem megállapítását s adókivetéseiben a százdénáros forintot használta. A gazdasági életben használatos volt a rhénes forint is, melynek váltópénzei a garas, poltura és krajcár voltak. (Egy rhénes forint 20 garas; egy garas 4 dénár vagy 3 krajcár.) A pénz belső értéke folyton változott.