[ Vissza ] [ Tovább ] [ Tartalomjegyzék ]  

 

[ A fejezet tartalma ] [ Vissza ] [ Tovább ]

II.

A kunok és a jászok.

A kunok és a jászok eredete, nyelve és története.

A XIII. sz. közepén lényeges változás történt vármegyénk területén: a hazátlan kunokat és a velük sodródott alán néptöredéket IV. Béla király hazánk lakatlan területeire, így vármegyénk földjére, telepítette le. E betelepülés vármegyénk földjén sajátosan új helyzetet teremtett. A kunok évszázadokon át megtartották barangoló életmódjukat, szilaj szokásaikról csak sokára tudtak letenni; így féktelenkedéseikkel sokat zaklatták szomszédaikat. A gyenge központi hatalom a kun szállásföldek szomszédságában fekvő nemesi birtokokat nem tudta megoltalmazni a kunok féktelenkedésével szemben, ezért maguk az érdekeltek kezdtek szervezkedni. Ez a megmozdulás a nemesi önkormányzatú vármegye kialakulását jelentősen előmozdította.

A kunok lassan, fokozatosan idomultak megváltozott életfeltételeikhez, századokon át tartó folyamat során azonban teljesen a velük rokon magyarsághoz hasonultak. Sajátosan gyökeres faji jellegüket sokáig megőrizték s azt a Kunság későbbi népének is átszármaztatták. A vér nagy átütőereje így a magyarság legértékesebb, mondhatnók, legtőzsgyökeresebb hajtását alakította ki: a Nagykunság és a Jászság ízes magyarnyelvű, kiváltságainak és hagyományainak emlőin nagyra nőtt lakosságát

A krónikaíró előadja, hogy IV. Béla király bölcs számításból országába fogadta a tatárok elől menekülő, hontalan kunokat és 1239-ben az Alföldön telepítette le Köteny fejedelem mintegy 40.000 családból álló népét. A kunok 1241-ben - fejedelmük meggyilkolása után - elhagyták hazánkat s csak néhány év mulva tértek vissza Béla király hívására.

A kunok betelepedése előtt századokon át igen sokszor telepedtek hazánkba a magyarokkal rokon, keleti eredetű népek csoportjai. Ez a keleti telepedés a keresztény királyság első századától fogva szinte folyamatosnak mondható. A kunokkal való sok kapcsolat miatt Anonymus kunoknak mondja a Mátra körül betelepedett kabarokat; szerinte a kunok 7 törzse Kievnél csatlakozott Árpád népéhez.

Az első besenyő-település emlékét Anonymus Gestája hirdeti, amikor Thonuzóba besenyővezér tiszamenti letelepedéséről emlékezik meg. Szent István idejében a besenyők beszivárgása folytatódott. 1068-ban az úzok, 1071-ben pedig a bizánci birodalom dunai határőrvidékére telepített besenyők csaptak Magyarországba. Az úzok Osul vezetésével az erdélyi hágókon át vonultak hazánkba. Rabló seregüket Szent László, Géza és Salamon Kerlésnél verték szét.

A besenyők még sokat zaklatták hazánk déli részét, 1071-ben a Szerémségre törtek. Ekkor szerte az országban sok besenyő-telep keletkezett. A besenyő-települések kimutathatók a Dunamelléken. Mosonyban, a Vág mellékén és Baranyában is, de zömük a Kőrös vidékét szállta meg. A besenyők rövid idő alatt a magyarságba olvadtak.

A kunokról arab történetírók emlékeznek meg először a X. sz. elején. Ekkor a Volga torkolata vidékén és Kaukázus körül éltek. A kievi krónika 1061-ben már megemlékezik róluk és polovecnek nevezi a feltűnt harcias népet, akik az úzok nagyrészét leigázva, az egymással torzsalkodó orosz fejedelmek ellen fordultak. 1085-ben a kunok, akiket a magyar gesták fehér kunoknak mondanak, már hazánk földjén is megjelentek. A Radnai-szoros felől betört, tűzzel-vassal pusztító sereget Szent László verte szét, aki az elfogott kunokat letelepítette. Valószínű, hogy egyrészük a Túr folyó mellékén és a Tisza-Zagyva vidékén nyert szállást. Királyaink szívesen látták a harcias jövevényeket, akikkel a honvédelem jelentősen erősbödött.

Az uralaltáji nyelvcsaládba tartozó oguz-török kunokat a korabeli kútfők különböző néven emlegetik. Az araboknál ghuz, a bizánci történetíróknál komanoi néven szerepelnek. A XI. sz.-beli orosz évkönyvekben torky, torcy, majd polovcy néven jelennek meg. A XII. sz.-ban előtörő keleti népet az orosz krónikások kovui, kui, koui, turpei névvel jelölik, majd a század közepétől a cernii klobuky (fekete süvegesek) név tűnik fel. A magyar krónikákban először a fekete kun elnevezés (nigri Cumani), majd a fehér kun (albi Cumani) merült fel. A latin nyelvben kezdetben a Cuni népnevet használták, ezt később kiszorította a Cumani elnevezés. A Cumani kifejezés annyit jelent, mint Kuma mellett lakó. Nestorius kievi krónikás szerint a kunok (polovecek) négy ágra oszlanak: a besenyőre, turkmenre, törökre és palovecre. Később a latin Cumani elnevezést úgy az úz-, mint a polovec (koman) törzsekre alkalmazták. A régi Cuni elnevezés a történetíróktól, krónikásoktól használt különböző nevektől függetlenül mindig megmaradt, és a nép magát kunnak mondta.

Régi történetíróink a kunokat magyar nyelvűnek tartották. E felfogásnak leghatározottabban Gyárfás István adott kifejezést abból indulván ki, hogy a Magyarországon lakó idegen telepítvények népe nyelvét mind a mai napig megtartotta... "annyival kevésbé lehet elhinnünk, hogy a régi kunok más, mint magyar vagy palócos magyar nyelven beszéltek volna; ők, kik külön önálló politikai életüket a királyi kiváltságlevelek és országos törvények védelme alatt a legújabb időkig fenn tudták tartani, ősi, nem magyar, hanem tatár, vagy török nyelvüket elenyésztetni engedték volna; midőn erre a legfontosabb szellemi tényező, a kereszténység és reformáció sem gyakorolt kényszerítő hatást... De azért sem lehetett a magyar elemnek a kunok régi nyelvére elmagyarosító hatása, mivel IV. Béla a kunokat több nagy tömegben telepítette le. Az egymással szorosan összefüggő területeken lakó kunok, mint politikai önállóságukat, úgy, - ha lett volna - a magyartól különböző ősi nyelvüket is híven megőrizték volna.

Ezt az elméletet, valamint Gyárfásnak a Codex Cumanicusról alkotott nézetét semmiképen sem tehetjük magunkévá. A kunok különnyelvűségét több hiteles adat bizonyítja. Julián szerzetes a magyar őshazában tatárokkal és tatár kánok követeivel találkozott, akiről megjegyzi, hogy magyarul, kunul és tatárul tudnak. Rogerius szerint Köteny kán azért jött be előre népével, hogy a földet és a nyelvet megismerje. Minden tekintetben hitelesnek kell tekinteni Rubruquis és Plancarpius nyilatkozatait, akik úgy a tatárok, mint a kunok nyelvéről megemlékeznek.

Az olasz kereskedők a XIV. sz. elejétől igen élénk kapcsolatot tartottak fenn a kunok Cumaniának nevezett és több századon át a kipcsaki mongol birodalomhoz tartozó havaselvi és etelközi országával. Ennek az emlékét őrzi az 1303-ból való, később Velencébe került és ott a Szent Márk könyvtárban őrzött Petrarca kódexben lévő kun szójegyzék, amit gróf Kuún Géza tanulmányozott először és Codex Cumanicus címmel adott ki. Kétségtelen, hogy a Petrarca-kódex szóanyaga jórészt oguz-török eredetű.

Bizonyos, hogy a hazánkba települt kunok kunul beszéltek, ámde igen rövid idő alatt elmagyarosodtak. A kunok gyors nyelvi beolvadását igazolja az a negatívum is, hogy krónikáink és okleveleink a kunok nyelvi különbözőségére még csak célzást sem tesznek. A kunok előtt betelepített keleti eredetű népelemek nyomtalanul felszívódtak a magyarságba, ezekkel kapcsolatban sem emlékeznek meg kútfőink nyelvi különállásról. A besenyők és úzok beköltözése után alig egy századdal már csak hely- és személynevekben mutatható ki nyelvük néhány eleme. A gyors magyarosodás folyamatát kétségtelen a rokonnyelvűség mellett az ethnikum rokonsága is előmozdította. Ezzel szemben a nyugati, indogermán nyelvű telepesek a mély nyelvi és faji különbség miatt sem hasonulhattak oly rövid idő alatt a magyarsághoz. A kunok 1239. évi beköltözésük előtt már ismerhették a magyar nyelvet, hiszen másfélszázadon át kultúránk kölcsönhatásának kitéve, szomszédságunkban éltek. A velük való kultúrkapcsolatokat jelentősen kimélyítette királyaink hittérítő tevékenysége, a magyar szerzetesek működése és a IV. Béla király által egyenesen a kunok megtérítésére alapított aldunai kun-püspökség. Az elmagyarosodási folyamat igen gyors lendületű lehetett. A betelepedés után számos kapcsolatuk támadt a magyarsággal és kezdetben bizonytalan közjogi állásuk is igen erős indítéka lehetett a kunok közeledésének és nyelvcseréjének. Több mint egy századon át a királyi sereg zömét alkották, a tősgyökeres magyarsággal együtt vettek részt a hadjáratokban. A háborús idők és belső féktelenkedéseik következtében számuk alaposan megfogyatkozott, A XV. sz.-ban egyre szűkebb térre szorultak, ettől kezdve gazdasági leromlásuk és gyengeségük képe egyre inkább kidomborodik. Ebben a korban elmagyarosodásuk folyamata már befejeződött. Nyelvük néhány emlékét személy- és helynevek őrizték meg, melyekről Gombocz Zoltán mutatta ki az oguz török eredetet. A Volga-Aral tó között lévő területen élő török népcsoportok közt a kunokhoz igen közelálló elemek még ma is kimutathatók. Radloff tüzetesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az ú. n. kun miatyánk török eredetű, hódoltság korabeli emlék.

A kunok ethnikuma vizsgálatánál középkori forrásaink többé-kevésbbé kielégítő leírásai, vagy szórványos értesítései mellett főképp a rasszantropológia adataira lehet csak támaszkodnunk. A hitelesen megállapított kun szálláshelyek régi sírjaiból előkerült csontvázanyag bizonysága szerint, a kunok rasszbelileg közel álltak a honfoglaló magyarsághoz. Az európai rasszelemek legalább is olyan arányúak voltak bennük, mint a mongol elem. Az orgondai, ködszállási és bócsai késő középkori kuntemetők csontvázai a kunok európäid-mongoloid voltát bizonyítják.

Az oszét eredetű jászok a tatárok elől menekülő kunokkal együtt költöztek hazánkba. Először Károly Róbert 1323. évi oklevelében olvasunk róluk, ahol jazonak mondják őket. Okleveleinkben később a jazones alak mellett a jazini, philistaei, yazyges, phalistei elnevezéseket használták. Zsigmond király korától a XVIII. sz. elejéig philistaeai, philistaei seu jazones néven emlékeznek meg a jászokról és a bibliai filiszteusok utódainak tartják őket. (Gyárfás a jászok-filiszteusok genealógiáját egyenesen a hikszoszokra vezeti vissza.) Korán felmerült az a vélemény, hogy a jászok a jazygokkal azonosak, a Duna-Tisza mellékén élt ókori nomád nép egyenes leszármazottai. A philisteus elnevezés valószínűleg a hittérítő szerzetesektől ered, akik a pogány jászokat mintegy az ismert bibliai, pogány és szilajerkölcsű néphez hasonlították. Igen elterjedt nézet volt az is, mely a jász népnevet az íjász szóból származtatta. Ezt az etimológiai alapon kifejtett naiv elméletet történeti adatokkal támasztották alá és helyességét azzal vélték igazolni, hogy a jászok híres nyilasok, íjászok voltak.

A jászok nyelvéből a középkori okleveleinkben előforduló személyneveken kívül semmi emlék sem maradt reánk (ilyen jász eredetű személynevek: Furduch, Kurman, Larzan, Keskene, Zokan stb.). E gyér szóanyag etimológiai vizsgálata alapján az oszét-jász összefüggés derül ki. A jászok tulajdonképen alánok, akik a népvándorlás kezdetén Kaukázus vidékén nomadizáltak. A hunok, majd később a türkök szétszórták az alán birodalmat s idővel már csak egy kis töredékük maradt meg: az oszétek. Az indogermán nyelvcsaládba tartozó alánokat a gruzok osebinek, az arabok és a török-tatárok as-oknak nevezték. Ez az átnevezés átment a szlávba és ott jasi alakra tett szert. A magyar jász szó így kétségtelenül szlávból van kölcsönözve. A török-tatár as szó több Eszlár, Oszlár helynevünkben előfordul; ezek a helynevek törökül jászfalut jelentenek. Moldvában és Beszarábiában a XIV-XV. sz.-ban igen sok oszét-telep volt (v. ö. Jászvásár). Moldvát és Beszarábiát a középkor végén jász fejedelemségnek mondják az orosz krónikások. Bizonyos, hogy Cumániában a kunok és az alánok együtt éltek. Ez a tény megerősíti és bizonyossá teszi azt a feltevést, hogy a jászok a kun néppel együtt költöztek Magyarország földjére, de nyelvileg és fajilag a kunoktól különböztek. A jászok csak akkor kezdték magukat jászoknak mondani, amikor ez az elnevezés a magyarból egészen rájuk tapadt.

[ A fejezet tartalma ] [ Vissza ] [ Folytatás ] [ Fel ]