A honfoglalás után a magyarság letelepedésének súlypontja a Dunántúlra esett; vármegyénk vízjárta, mocsaras részeit belső gyepünek hagyták őseink. De mikor a népesség gyarapodásnak indult, az állandóbb jellegű letelepedéssel kapcsolatban egyre szélesebb területet vett birtokába a lakosság. Az Alföldet csak szórványosan szállották meg, ezért a községi települési forma itt jóval később bontakozott ki.

A magyarság századokig megtartotta régi szokásait, életmódját, legelőgazdálkodását. A nemzetségek nagyszámú gulyáikkal, méneseikkel és nyájaikkal tágas szállásföldjeiken nomadizáltak; a földművelés szláv eredetű rabszolgáik foglalkozása volt. A földbirtok fogalma ebben a korban még ismeretlen, erre mutat az is, hogy igen hosszú időn át értékmérő egységként a marha szerepel. A korai magyar középkor adományleveleiben nem is történik említés földbirtokról, csak legelőről, pusztáról, erdőről, halastavakról, a földdel adományozott állatállományról és a szolganépről. A földművelés kezdetben a várföldeken bontakozott ki, de igen sokáig csekély jelentőségű maradt az állattenyésztés és a fűgazdálkodás mellett. A középkorban a lakosság csak annyit termel, amennyit szükséglete megkíván. A tatárjárás az addigi fejlődés eredményeit is megsemmisítette, utána a magyarságnak mindent elölről kellett kezdenie.

A magyarság újjáteremtő erejéről tanuskodik az a gyorsütemű fejlődés is, amivel vármegyénk elpusztult területe és népessége 1242 után helyreállt. A XIV. sz. elején elpusztult helységeink nagyrésze újból fölépült, számos új község keletkezett. A birtokviszonyok történetéből, a későbbi dikális összeírásokból nemsokára már a fellendülő gazdasági élet képe bontakozik ki. A ma létező helységek nagyrésze a középkorban keletkezett, számos virágzó helység később a történeti idők zivatarában elpusztult.

Birtokadományozási és határjárási oklevelek tanusága szerint kezdetben csak az ú. n. hátakat, magasabb fekvésű földeket művelték, a vízjárta laposokat, vizenyősebb földeket legelőnek és kaszálónak használták. A birtokviszonyok megszilárdulását a határjárások és birtokelkülönítések jelzik. A föld népe a határt földközösségi alapon művelte. Ez a kezdetleges művelési mód abban állt, hogy évenként váltakozva nyílhúzás útján osztották szét egymás között és munkálták meg a földet. A szántóföldek egysége az ekealj lett: az a terület, amit négy ökörrel egy nap alatt fel lehet szántani. Később a birtoktagokat sessiók, azaz telkek szerint osztották fel. A szántás faekével történt, a gabonát sarlóval vagy kaszával aratták le és a termést, mint Rogerius írja, csűrökbe hordták. Kézzel csépeltek vagy lóval nyomtattak. A tizedjegyzékek fényt vetnek arra is, hogy mit termeltek ebben a korban őseink: búzát, rozsot, árpát, kölest, lent, kendert (v. ö. Kenderes), komlót és répát is. Igen fontos szerepe volt a gazdaság háztartásában a nádnak és a gyékénynek (herba quae vocatur gyékény). Okleveleinkben igen sokszor történik említés nádról, nádasokról. A ház ekkor vidékünkön rendszerint nádból vagy sárral vert nádfalból készült.

A kert szó középkori helyneveinkben többször előfordul, okmányaink megemlékeznek a kertgazdálkodásról is. A belső telkeken a jobbágyok konyhakerti veteményeket termeltek: babot, lencsét, paprikát, hagymát, káposztát. A monostoroknak és plébániáknak gyümölcsöseik voltak. A magyar kertkultúra alapjait is szerzeteseink vetették meg. Gyümölcsöskerteket lehetett találni a nemesi kúriák mellett is. Szilvaegyháza helynév arra vall, hogy e környéken nagyobb szilvás lehetett. Az egri káptalan 1399. évi okmánya, melyben Széchenyi Frank országbíró beiktatását jelenti Szentiván és Alcsi birtokába, e községek határában métaként egy nagy körtefát említ. A szőlő meghonosítása bizonyára a hevesi szőlőterületekkel való szomszédsággal függ össze, ahol a francia telepesek virágzó szőlőtermelést folytattak. A helynevek tanuskodása szerint vármegyénk területén igen korán, a XII-XIII. sz.-ban megkezdődött a szőlőtelepítés. Szőlős neve mellett korán felmerült több hasonló név. 1410-ben Zsigmond király a Ladány és Kisér helységek közt fekvő Kürt községet szőleivel együtt adományozta Kompolt és László philisteusoknak. 1449-ben Hunyadi János Bartalos Imre philisteusnak szőlőskertjeivel együtt adományozta Boróhalmát, Mihálytelkét és Mezőegyházát. Nem sokkal később a jászok és kunok összeírásában a borkilenced is szerepelt.

A középkorban jóval több fa volt az Alföldön mint napjainkban. Rogerius leírásából tudjuk, hogy a Kőrös és Maros között több napi járásföldre terjedő erdőség feküdt. A Tiszántúl északi részén és a folyóvölgyben is terjedelmes erdőségek voltak. A Jászság nyugati és délnyugati részét hatalmas erdőség borította, amely Árokszállás, Jákóhalma és Apáti felől egészen Alsószentgyörgyig terjedt. Egy 1393. évi határjárási okmány Kisér, Apáti és Négyszállás határainak megállapításáról szól s említést tesz az erdőség tisztásairól. A Túr határában fekvő marázi erdőről és az Abád-környéki makkosokról is említést tesznek forrásaink. Idővel az ősi alföldi erdőségek kipusztultak, egyedül a jászsági erdők emlékét őrzi még néhány, a róna tengerében szigetként megmaradt erdőcske vármegyénk északnyugati határszegélyén.

A terjedelmes bujafüvű rétek szénatermése is nagy szerepet játszott a gazdasági életben. Kitűnő kaszálóhelyek voltak a Tiszavölgyén kívül a vízjárta rétek és szigetközök. A vizes-mocsaras rétek bőséges szénatermése nagyszámú állatállomány tartását tette lehetővé. Ilyen rétről van szó az egri püspökség 1261. évi alapítólevelében. Egy Mátyás korából való oklevélben arról olvasunk, hogy Kenderesi Balázs több mint ezer kalangya szénát kaszáltatott jobbágyaival Kisszigeten és Tövisesszigeten, amiért e szigetek tulajdonosai bepanaszolták.

A gazdasági élet ágai közül az állattenyésztés volt a legfejlettebb. Jelentőségét nemcsak a roppant kiterjedésű füves puszták, vadvizektől át- meg átjárt mocsaras területek biztosították, - virágzása összefüggött a magyarság ősi pásztorkodó életmódjával is. Az egyházi adománylevelek adataiból kétségkívül megállapítható, hogy mar ekkor jól meg volt szervezve állattenyésztésünk. (Szent László törvénnyel tiltotta el a marhakivitelt.) A fehérszőrű, szívós magyar marhát tenyésztették és virágzó marhakereskedést folytattak. A községek arra törekedtek, hogy mentől nagyobb legelőjük legyen. Túr és Varsány 1469-ben Mátyás királytól jogot nyertek arra, hogy a kun pusztákon közösen legeltethessenek a kolbázszéki kunokkal. Ezt a szabadalmat II. Ulászló, majd I. Ferdinánd is megerősítették. Martinuzzi ellen a kolbázszéki kunok kifakadtak, mert temérdek barmát, lovát, juhát hajtatta hozzájuk és télen a bíboros állatállományát istállózniok kellett. Kezdetben igen jelentős volt a lótenyésztés is, de az idők folyamán lóállományunk minőségileg leromlott. A kunok mongol lovakat hoztak be. Okleveleinkben igen sok szó esik a lovakról, a Kenderesi- és Kompolti-család egyezkedési oklevelében lólopásról olvasunk. Fontos helyet foglalt el a juhtenyésztés is. Az egri püspökségnek fizetett báránytized számából következtetve a korabeli juhállomány igen tekintélyes volt. A sertéstenyésztés inkább csak a mocsaras helyeken és szórványos tölgyerdőkben virágozhatott, erre következtethetünk az egri püspökség alapítóleveléből is, mely az abádi révnél lévő tölgyeseket említi. A Liber St. Joannis a malactizedet mindenütt számbaveszi. Az egri püspökség számadáskönyveinek bizonysága szerint fejlett volt a baromfitenyésztés és a méhészet is.

Az ősfoglalkozások egyik legjelentősebb ága a halászat. Vármegyénk vízben igen gazdag terület volt, így igen sokan éltek halászatból. Túrkeddin az egri püspökségé volt a halászás joga, ezenkívül szent királyaink adományából számos halastava is volt a püspökségnek, amiket az alapító-levél felsorol (Nagyhusztó, Kerektó stb.). Mesterséges, vízművekkel ellátott halastavakat is készítettek és a nagy gonddal tenyésztett halállomány védelméről gondoskodtak. A halászat joga a földesúré volt.

A vadászat fontossága a halászatét ebben a korban már meg sem közelítette, bár majdnem mindenki szenvedélyes vadász volt. A nagybirtokosok vadaskertet tartottak. Sokan éltek a nemestollú madarak (daru, kócsag), hód és vidra vadászatából. A szolnokkörnyéki és kunsági mocsarak teknősbékái messze földre is elkerültek.

A kezdetleges gazdasági viszonyok az ipar kialakulását és fejlődését nem mozdították elő; egyedül a malomipar az, melynek vármegyénk területén a királyság első századaitól kezdve nagyobb jelentősége volt. A Túr folyón, Túrkeddiben az egri püspökség jövedelmező kétkerekű malma őrölt, forrásaink még három malmukat említik Püspökiben. Malmokat csak földesúri engedéllyel lehetett felállítani. A vízimalmok a folyók fokainál épültek, vízellátásukat csatorna biztosította. A kisebb folyók vizét malomgátakkal duzzasztották fel, emiatt a vízimalom szomszédságában lévő birtokok földje gyakran víz alá került. Egyes helyeken szárazmalmok is voltak.

A mindennapi szükségleti cikkeket eleinte házilag állították elő, később lassan kialakult néhány fontos iparág. A középkorból fennmaradt foglalkozást jelentő jobbágy-személynevek azt mutatják, hogy ebben a korban vidékünkön már voltak csizmadia, varga, kovács, szabó, fazekas, szücs és szíjgyártó mesterek. A szükségleti cikkek nagyrészét vásárokon szerezte be a lakosság. Céheknek ebben a korban vármegyénk területén semmi nyoma sincs; azok a középkorban csak a városokban alakultak meg, területünkön pedig városi élet egyáltalán nem fejlődött ki. Céhszerű tömörülésre csak a jenői hajósok törekedtek, akik - épp úgy mint a pesti hajósok - gazdasági függetlenségüket igyekeztek biztosítani. A tiszai hajósok testületi szervezkedése gazdasági megerősödésükkel kapcsolatos. Az Alföld áruforgalmának nagy részét ők bonyolították le (só, bor és bőrök), s kereskedelemmel is foglalkozni kezdtek.

A kereskedelmi élet ekkor jóformán a vásárokra korlátozódott. Innen van a vásárok nagy jelentősége, a vásártartási joggal bíró mezővárosok és helységek gazdasági fellendülése. Fegyvernek 1417-ben Zsigmond királytól vásártartási jogot nyer, később a Kompoltiaknak hetivásár tartására is engedélyt adott a király. Szolnok, mint királyi birtokban lévő mezőváros is kapott vásártartási engedélyt.

Az áruforgalmat és a kereskedelmet nagymértékben akadályozták a belső vámok. Vármegyénk területén a következő helyeken voltak vámszedő helyek: Szolnok, Fegyvernek, Szentkristóf, Alattyán, Földvár. A tiszai víziút forgalma igen élénk, a Közép-Tiszamellék legjelentősebb kikötője Szolnok volt, a mármarosi és deési sóvidék kereskedelmének központja, az ország egyik legfontosabb sókamarai helye. 1397-ben Zsigmond király sókamarai hivatalt állított fel Várkonyban. A Tiszán hajóval és tutajjal közlekedtek, az átkelő forgalom pedig a révek felé irányult. A híres abádi révet, - amelynek a jövedelmén a Tomaj-nemzetség két ága 1270-ben megosztozott - és a Görögrévet már Anonymus is említi. Fontos tiszai átkelő helyek voltak még a bői, nagyrévi, szolnoki, várkonyi és cibakházi, a Kőrösön az istvánházi, a Berettyón pedig a túrtői rév. Két középkori útvonalról is tudunk: egy halásztelki birtokra vonatkozó okmány a Várkonyon átvezető útról, egy másik a szolnokiról tesz említést.