A XIII. sz. végén vármegyénk területének tiszamelléki részét már számos telep népesítette be. Az első tudósítást Béla király névtelen jegyzőjének Gestájában olvashatjuk: "Taksony vezérnek Géza nevű fia született, Magyarország ötödik vezére. Ugyan ekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Thonuzoba volt, Örkénd apja, akitől a Tomaj-nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol most Abád-rév van. Ez a Thonuzoba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn Boldog István király az élet ígéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Thonuzoba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mind örökké."

A másfélszázaddal később élt Névtelen értesítését hitelesnek kell tekintenünk. A helynévkutatás kimutatta, hogy Béla király jegyzője jól ismerte a tiszavidéki, illetőleg az egri egyházmegye nemzetségi hagyományait, birtokviszonyait, sokat merített a feljegyzésekből is. A Tomaj-nem eredetére vonatkozó adatának hitelességét alátámasztja az az 1270. évből való oklevél, amely szerint Bura és Abád határát a Tomaj-nembeli Privárdus fiai: Privardus és Iván a Szalók-nemből eredt Márton fiaival: Lászlóval és Márkkal egyezség alapján felosztották.

Kétségtelen, hogy úgy a Tomaj- mint a Szalók-nemnek igen rég, még a X. század óta terjedelmes birtokaik voltak a kemeji részeken. Nemzetségneveiket Tomaj és Szalók helynevek mind a mai napig megőrizték. Abád (-d képzővel ellátott alakja Thonuzóba neve második részének) a híres Aba-nemzetségre utal, melynek Kompolti-, Gagyi-, Verpeléti- és Omodé-ágai később oly nagy szerepet játszottak e vidék birtokviszonyainak történetében. E nemzetség szállásterülete Cserőköz táján, a Tisza kétpartján, terül el. A népes Dem-nemzetségé volt Bő határa és révhelye 1243-tól s a Demeket a föld birtokában később IV. Béla is megerősítette. A nemzetségek a legelőnyösebb fekvésű helyeket foglalták el megtelepedésükkor. A tomaji, roffi részektől délre eső területeken csak egynéhány nemzetség szállhatott meg, erről a vidékről nemzetségi hagyományok nem is maradtak fenn. A Szolnok-nemzetség a Tisza-Zagyva melléken volt birtokos.

A XIII. század végéig megközelítőleg is alig lehet a vármegye területét határolni. Szolnokvár földjei lazán szétszórva, nemzetségi birtoktestek közt feküdtek. A váruradalom birtokállománya az állandó eladományozások következtében folyton változott. A királyi birtokok hozzávetőleges fekvését csak a királyi birtokadományozások alapján lehet rekonstruálni. Vármegyénk területének jókora része a hevesi és békési ispánságokhoz tartozott, viszont a szolnoki várföldek Szabolcs, Bihar és Szatmár vármegyék területének jókora részét is felölelték a szilágysági és deési földek mellett. A vármegyének állandó jellegű területi meghatározottsága csak az egységes birtokjog kifejlődése és a megyei iurisdictio kialakulása után bontakozott ki. A pápai tizedlajstromok alapján hozzávetőleg körvonalazni lehet a tatárjárás előtt megszünt és feloszlatott Kemej megye kiterjedését. Ez a megye felölelte a tomaji részeket és a későbbi Nagykunságot. A kevi, fegyverneki és kenderest földek Szajolig a hevesi várispánsághoz tartoztak. A szolnoki várispánsághoz a Tiszavidék Szajol és a Köröstorkolat közti szakasza tartozott, nyugatról pedig Abony, Szentmártonkáta, Törtel és Csány vidéke is. A XIII. sz. közepén lényeges változás köszöntött be. Kemejmegye északi része szolnoki föld lett, a Berettyó-Hortobágy vidékére és a Körös alsó szakasza mellé pedig a kunokat telepítették be. A kunok által megszállt terület legnagyobb részét a tatárjárás után a várnép üresen hagyta.

A magyarság állandó megtelepülése hosszantartó fejlődés eredménye volt. A honfoglalást követő századokban a törzsökös magyarság nagyrésze nomadizáló életmódot folytatott. Tavasztól késő őszig terjedelmes pusztáikon legeltették nyájaikat, télen pedig a folyók közelében lévő nemzetségi szállástelepeikre húzódtak. A téli szálláshelyek idővel állandó jelleget nyertek: a nemzetségek szolganépének egy része itt letelepült és a földet művelés alá vette. Ezekből a nemzetségi téli szállástelepekből fejlődtek ki az első helységek. A falvak megalakulását Szent István törvénye jelentősen előmozdította. A honalapító király minden tíz szállás határában templomot építtetett, ahová a környék népe vasárnap istentiszteletre összegyülekezett. Az egyházak körül keletkezett kis telepek és falvacskák tünékeny létét mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy az egyházak nagy része nemsokára elnéptelenedett. Ugyanis úgy a földmívelő várnép telepei, mint a pásztorgazdálkodást űző nemzetségek szállásai egyházuk közeléből hamarosan eltávolodtak. Új határrészeket fogtak művelés alá, a régit parlagon hagyva, vagy nyájaikkal jobb legelőkre vonultak. Törvénnyel kellett a népet arra kényszeríteni, hogy telepeivel az egyház közelében maradjon.

A falvak kicsinységüknél fogva könnyen elenyésztek. Állandóbb jellegű helységek az egyházak, monostorok és révek közelében keletkeztek. A telepek nagy száma a különböző foglalkozású népcsoportok elkülönülési hajlamával kapcsolatos. Mindig a legmegfelelőbbnek látszó helyet választották lakóhelyül, a nagybirtokosok pedig külön falvakban telepítették le - mintegy gazdasági tevékenységük szerint csoportosítva - szolgáikat.

A XIII. és XIV. század okleveleiben és a pápai tizedjegyzékekben felmerülő helyneveket vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy a tatárjárás előtt területünkön létezett községek mind elpusztultak. Valószínű, hogy csak a telepek pusztultak el: a lakosság zöme a Tisza és a Sárrét ősingoványaiban túlélte a mongolok dúlását. Batu kán csapatainak kivonulása után a megtizedelt nép előjött a roppant nádasok és hínáros lápok rejtekéből, megszállta régi határát. Rövid idő mulva helyreálltak a várispánság keretei és gazdát kapott a föld. A kezdetleges falvak helyreállítása igen gyorsan végbemehetett. A leégett egyházakat részint felépítették, részint pedig az új települési helyeken új templomokat emeltek. A Tiszamellék XIV. századbeli birtokviszonyai tanusága szerint ez a vidék jóval népesebb volt a békési földeknél.

Az állandó jellegű letelepülési formák, a helységek keletkezését főleg az egyházak szervezése határozta meg. Vármegyénk területén az árpádkori eredetű helységek nagyrésze egyházáról, annak alapítójáról, a helység területén létezett egyház valamilyen tulajdonságáról, monostoráról vagy az egyház védőszentjéről volt elnevezve. Az egyház védőszentjéről a következő helységeket nevezték el: Szentmiklós (Örstől keletre), Szentimre, Szentjakab, Szentiván, Szentgyörgy, Szentdemeter, Szentmiklós (Rofftól délre), Szentmiklós (a mai Törökszentmiklós helyén), Szenttamás, Szentiván (Szolnok közelében), Szentmárton, Szentmártonkáta, Szentágota (Karcag határában), Szentandrástelke és Szentgyörgy (Zagyva alsószakaszánál). Egyházukról, monostorukról nyertek elnevezést: Tétmonostor, Kerekegyháza, Hímesegyháza, Pusztamonostor, Szilvaegyháza, Keregyháza, Négyegyháza, Püspöki. A falvak egyrésze földrajzi fekvéséről vagy a települési hely valamely sajátosságáról neveztetett el: Tószeg, Sárszög, Szászberek, Kerekudvar, Szőlős, Kengyel, Kenderes, (Tisza)-Földvár, Árokszállás. A szállásbirtokos nemzetség vagy az első birtokos nevét őrzik: Abád, Szalók, Taskony, Tomaj, Bánhalma, Pó, Szolnok, Madaras, Jenő, Cibakháza, Istvánháza, Jákóhalma, Jászdózsa, Kolbázszállás, Karcagújszállás, Csorbajánosszállás, Vaykúnnépe stb. Idegen eredetű helyneveink: Roff, Keve (hun eredetűek), Varsány, Ványa (szláv eredetűek).

A vármegyénk területén létezett, vagy létező helységek nevei arra mutatnak, hogy területünket a patrimoniális királyság kezdetén is színmagyar nép lakta. Egynéhány helynév arra vall, hogy szórványosan besenyőket is telepíthettek ide. A királyság első századában a besenyő kapcsolatok jelentősek lehettek. A besenyők zöme Békésben települt le s a szomszéd Békés-Besenyőmegyéből sokan beszivároghattak. A Géza fejedelemtől nagy adománybirtokot nyert Thonuzoba vitéz is besenyő-nemzetségfő volt. Besenyő eredetű helyneveink: Vezseny (b < v), Besenyszög. 1079-ben Szent László a Túr víze mellé telepítette le kunjait. Szászberek neve és környékének néhány helyneve egy kisebb germán telepítés tényét hirdetik. Bőt a középkorban szaracénok (zsidók) lakták.

Vármegyénk területének multját borító sűrű homály csak a XII. század végén kezd oszladozni. Ebből a korból való az első adatunk: III. Béla király 1193. évben kiadott adománylevele szerint ekkor Macarius volt Szolnokmegye főispánja. Négy év mulva a főispáni méltóságot Hermo tölti be, akit Imre király két oklevele is emlit. 1198-ban Thurroy fia, Péter viselte Szolnokmegye főispáni tisztét. A hatalmas kiterjedésű és nagyjövedelmű Szolnok vármegye comesei ezután rendszerint az ország első méltóságai, nagytekintélyű főurai voltak. II. Endre alatt 1220-ban a Borthz-családból származott Jula magnus, a későbbi nádorispán; 1229-ben pedig Dénes tárnokmester voltak Szolnokmegye comesei. 1233-ban az akkori nádorispán, a Vereckei-szoros védője: Dénes töltötte be Szolnokmegye ispáni székét. A tatárok kivonulása után újjászületett vármegye élén 1247-ben IV. Béla király adományleveleiben említett Pál, 1251-58-ban Dénes, 1260-ban Baas, 1263-ban pedig István, meghatározhatatlan időben Miklós, 1271-ben Máté erdélyi vajda álltak. A pásztói monostor részére Kun László által kiadott kiváltságokat megerősítő diploma Miklós erdélyi vajdát 1272-ben szolnoki főispánnak mondja. Utána János, majd Máté, 1274-ben Miklós, 1275-ben Máté és Miklós, 1278-ig Ugrin, László, Máté, Ugrin, Miklós, Máté és Miklós, 1279-ben Finta nádor, 1283-ban Ugrin, 1284-ben Roland, 1293-ban Miklós, 1297-ben pedig László erdélyi vajdák voltak Szolnok vármegye comesei.

A XIII. század hetvenes éveitől kezdve az erdélyi vajdák szolnokmegyei ispánsága szinte intézményesen állandósult. Szolnokmegye közjogi egységét a vajdák főispánsága alatt egészen a XV. század elejéig megőrizte, de ez az egység a XIV. században már csak a comes személyén és joghatóságán át nyilvánult meg. Ősi Szolnok vármegye háromfelé tagolt részének kapcsolata ekkor már megszakadt és a vajdák az óriási terület igazgatásának megkönnyítése miatt Külső-, Közép- és Belső-Szolnok igazgatását az általuk kinevezett ispánokra bízták. Az egyes ispánok a szűkebb megyei tisztikarral látták el területükön a teendőket. Ettől kezdve ősi Szolnokmegye közjogi egysége névleges lett és az csak a comes személye által, mintegy legfelsőbb fokon érvényesült. A XIV. században már három Szolnok vármegye volt, melyek hamarosan autonóm intézményekké szerveződtek. Az árpádházi királyok utolsó századának mélyreható társadalmi és gazdasági átalakulása és az önkormányzati szellem ébredése már egészen új utakra terelték a megyék fejlődését. Ősi Szolnokmegye létét nemsokára már csak az erdélyi vajdák szolnoki főispánsága hirdette. Másfél század mulva a szolnoki főispán címet az erdélyi vajdák már letették s csak Közép- és Belső-Szolnok főispánjának mondják magukat.

IV. Béla királynak az egri püspökség részére kiadott 1261. évi megerősítő adományleveléből megállapítható, hogy vármegyénk területe kezdettől fogva az egri püspökség fennhatósága alá tartozott. Ez a hatalmas kiterjedésű egyházmegye kezdettől fogva fontos szerepet töltött be és ép úgy, mint a csanádi, már fennállásának első évtizedében a térítést és az egyházi szervezet kiépítését szolgálta. Az egyházmegyének kezdettől fogva határozott szerkezete volt, ami szinte napjainkig is alig szenvedett számbavehető változást. Az egyházmegye területén a püspöki joghatóságot: az egyházak és azok papjai, továbbá a hívők hitélete fölött a legfőbb felügyeletet az egri püspök gyakorolta. Az egyházmegye archidiakonatusokra, azaz főesperességekre oszlott, amiket a főesperesek vezettek. A főespereseknek saját joghatóságuk volt, a kerület igazgatása rajtuk nyugodott, ők gondoskodtak az egyházi tized beszedéséről, sőt befolytak a várispánság igazságszolgáltatásába is. A főesperesség alá tartozó egyes egyházak vezetői parochus-papok voltak.

Vármegyénk területe több főesperességhez tartozott: a kemejihez, fegyvernekihez, pataihoz. A kemeji főesperesség területén már a keresztény királyság első századaiban a következő helyiségekben voltak parokiák: Szajol, Bala, Fegyvernek, Bő, Derzs, Roff, Gyenda, Abád. A hevesi főesperességhez Alattyán, Farmos, Kürü, Köre, Fokoró, Szalók stb. Az egyházak mellett vármegyénk területén apátságok is keletkeztek. Vármegyénk területének egyik legősibb helye a tenyői apátság mellett keletkezett telep; valószínű, hogy Pásztón is ősi bencés-apátság volt. A Tarna mentén telepedtek le a III. Béla királytól adományozott területre a praemontreiek s alapították meg a Szent Kristófról elnevezett monostorukat. A bencések által emelt kői apátság monostora a tatárjárás alatt pusztult el. A monostorokban megtelepedett szerzetesrendek áldásos működést fejtettek ki. Nemcsak a hitélet mélyítését szolgálták, hanem oktatták, tanították a népet s a mezőgazdasági műveltséget is jelentősen előbbre vitték.

Az egri egyházmegye birtokviszonyait IV. Béla király említett 1261. évi okleveléből ismerjük. E diplomából kitűnik, hogy a püspökség Szent István jóvoltából óriási kiterjedésű, elidegeníthetetlen birtokokat, szántóföldeket, réteket, legelőket, erdőket, halastavakat és egyéb javakat élvezett, melyek közül vármegyénk területén feküdtek a túrkevei, túrkeddi, püspöki, Abád-környéki stb. birtoktestek.

Az egri püspökség káptalanja és a főesperességek ebben a korban hiteles helyek voltak. A fontos magánügyleteket a középkorban hiteles helyeken bonyolították le, itt őrizték az okleveleket is. Fontos szerepet töltöttek be az igazságszolgáltatási funkciók végzésénél, perdöntő próbáknál és a birtokbeiktatásoknál.

A középkorban az egyház szinte minden életviszonylatba belekapcsolódott, a jogrend legfőbb őre volt, és a kultúra buzgó terjesztője. A tatárjárás után romokban heverő ország újjáépítésében és a kultúra terjesztésében az egyháznak oroszlánrész jutott. Vármegyénk területének keleti részén, a lakatlan kemeji és berettyómelléki földeken megtelepedett kunok megtérítése is az egyház feladata lett. A féktelen és pogány erkölcsű kunok és a Zagyva mellé telepített jászok keresztény hitre térítését nagy nehézségek ellenére is ernyedetlen buzgalommal és lelkes kitartással szolgálta s nem teljesen az egyházon mult, hogy az új életformák közé beilleszkedni alig tudó kunok sátorlakó, kóbor életmódjukról csak mintegy másfélszázad mulva szoktak le s még a XV. század közepén is voltak köztük pogány szigetek.