[ Vissza ] [ Tovább ] [ Tartalomjegyzék ]  

 

[ A fejezet tartalma ] [ Vissza ] [ Tovább ]

I.

Vármegyénk területének története a középkorban.

A terület története a honfoglalásig.

A Középtiszamellék földje már a történelem előtti időkben is lakott volt. A Tiszavölgy, a Jászság és a Nagykunság gazdag régészeti lelőhelyeinek tanusága szerint, már sok ezer év előtt letelepedett itten az ember. Az őskori ember telepe tele van fegyverek, csont- és kőeszközök maradványaival. A Jászság nyugati részét ekkor hatalmas erdőség borította, a folyók mentén ős ingoványok, mocsarak világa terült el; így a halban-vadban gazdag vidéken könnyen biztosította létét az ember. A lápok és a hozzáférhetetlen ingoványok mélyén szükség esetén biztos menedéket talált. A kőkorszakbeli telepek sora a folyók mentén húzódott. Különösen az újabb kőkorszakot igen sok maradvány és lelőhely képviseli. Az újabb-kőkorszakban már a hosszú koponyájú nordicus faj telepedett le e földön. A réz- és a bronzkorszakot vármegyénk területén még a kőkorszakiaknál is több lelőhely képviseli. Nyílhegyek, kések, balták mellett előkerült gyűrűk, karövek, serlegek, fibulák és egyéb ékszerek mind fejlett ötvösművesség termékei. A mezőgazdasági szerszámok és egyéb kultúrnyomok bizonysága szerint az őskori ember háziállatokat is tartott s telepe környékén földműveléssel is foglalkozott.

A vaskorszak elején már rövidfejű keletbalti és alpesi fajú népesség is telepedett le. Az ú. n. hallstatti-kor kultúrmaradványaiból megállapítható, hogy e kor emberének fejlett műveltsége keleti eredetű. A la Téne-korban (fiatalabb vaskorszak) már a történeti idő mesgyéjét lépjük át.

A történeti idők hajnalára sűrű homály borul. A Krisztus előtti évezred közepén gyenge fénysugárként törik át az Alföldön élt népek őstörténetének homályát a görög történetírók utalásai. A történetírók atyja, Herodotos, tudósítása szerint a legrégibb nép, melyet az Alföld egykori lakói közül névszerint is ismerünk, az agathyrszok voltak. Herodotos annyit mond róluk, hogy ott élnek, ahol a Maros egyesül az Isterrel. Az ő rövid értesítéséből s a Pontus mellékén élő népekről szóló meseszerű híradásaiból csak arra következtethetünk, hogy az Alföldön ekkor valószínűleg nomád szarmata-népek éltek. Ptolemaios, Plinius és Strabon a karpokról, dákokról, majd a Kr. u. első században a Tisza mellékére telepedett jazygokról emlékeznek meg. A féktelen jazyg törzsek gyakori beütéseikkel sokat nyugtalanították Pannóniát. A rómaiak e pusztalakó, barbár nép ellen később határőrvidéket szerveztek, majd Dácia elfoglalása után az Alföld pacifikálására törtek s hatalmas limeseket építettek ki. (Ezek rendszerébe tartozik a Csörszárok és az Ördögárok is.) A vad pusztalakók sem vonhatták ki magukat a római művelődés hatása alól, a rómaiakkal való békés kapcsolataik emlékét igen sok lelet hirdeti. Ezekből arra következtethetünk, hogy a második századtól kezdve már élénk kereskedelmi kapcsolatuk volt a rómaiakkal. A római kútfők értesítése szerint ekkor már igen sok jazyg katona szolgált a római légiókban.

A népvándorlás első hullámverése a vandálokat, majd a gótokat sodorta ide. Az V. század elején Alföldünk a hunok kezébe került s Attila roppant birodalmának központja a Tiszamelléken lehetett, ahol székvárosában Priskos rhétor is járt. Népi hagyomány szerint a nagy hun király Jászberény környékén sátorozott. Valószínű, hogy vármegyénk földje előkelő hun nemzetségek szállásterülete volt; erre vall két hun fejedelmi személy nevét őrző helységnevünk is (Roff és Keve). Ez a két név a hun kapcsolattudat egyéb emlékeivel együtt avar közvetítés útján származhatott át a honfoglaló magyarsághoz. Alátámasztja ezt a feltevést az a tény is, hogy a magyar-hun összefüggés tudata már irodalmunk legkezdetén határozott formában jelentkezik. Ma a történeti és nyelvtörténeti kutatás a magyar-hun kapcsolat lehetőségét megalapozottnak tünteti fel.

Amilyen hirtelen keletkezett, éppen olyan gyorsan össze is omlott a hun világbirodalom. Törmelékszerű hunelemek még sokáig élhettek az Alföld hatalmas mocsárvilágának útvesztőiben, magán a rónán a VI. század közepéig a germán gepidák tanyáztak. Kevéssel utánuk a Duna-Tisza közén a langobárdok éltek rövidebb ideig. 570 körül a hunokkal rokon oguztörök eredetű avarok telepedtek le s több mint két századon át bírták a földet, míg csak Nagy Károly szétzüllő birodalmukat meg nem semmisítette. Ez a harcias lovasnép ittélésének igen sok emlékét hagyta hátra. Besenyszög határában volt egyik legnagyobb gyűrűalakban földhányásokkal körülvett telepük. Az e korból való sírok leletei jellemzően megvilágítják az avarok keleti kultúráját. Az avar birodalom bukása után számos avar népcsoport húzódott meg a tiszamentén elterülő mocsaras vidéken, akik rövidesen kapcsolatot találtak a IX. sz. elején ideköltöző bolgár-törökökkel.

A szlávok betelepedése a VII. században indult meg, akik szinte észrevétlenül szivárogtak hazánk területére. Számosan mint az avarok rabszolgái vándoroltak be. A szláv telepek népe az avar uralom bukása után kis törzsekké szerveződött, melyek a folyók kanyarzúgaiban kezdetleges földváraikban húzták meg magukat.

896 körül az Alföldön már ismerős magvarság nyomult e tájra s az itt talált gyérszámú avar-bolgár-szláv népelemeket könnyűszerrel leigázta. Ezzel a letűnt hun és avar birodalmak helyén a Kárpáti medencében a magyarság maradandó államalakulata bontakozott ki s a honfoglalás még a lehetőségét is megsemmisítette annak, hogy az embrionális államfejlődési állapotban itt talált germánok, szlávok, bolgárok állammá szerveződhessenek.

[ A fejezet tartalma ] [ Vissza ] [ Folytatás ] [ Fel ]