A magyar nyelv a török-tatár és az ú. n. finn-ugor nyelvek elegyüléséből alakult ki: ennek megfelelőleg a magyar nemzet is e két ural-altáji nép keveredéséből származott, amelyben az uralkodó, harcos elem kétségkívül a török-tatár volt. Hogy a keveredés hol, mikor és milyen körülmények között következett be, az ma már pontosan nem állapítható meg. A honfoglaláskor a Tisza és a Maros mentén előnyomuló hadak először az Alföld keleti részét vették birtokukba s néhány év alatt a Duna vonaláig terjesztették ki hatalmukat. A X. sz. elején már Pannóniába is bevonultak s könnyűszerrel meghódították a Garam és a Vág folyók mellékét is.

A mai Jász-Nagykun-Szolnok vármegye földjén a honfoglalás első időszakában valószínűleg a fejedelem törzse, a Megyer-törzs szállt meg. Erre a tényre a törzsek végleges elhelyezkedéséből következtetgetünk: a Megyer-törzs a Tisza és Körös vidékén levő szállásterületéről azzal egyvonalban mozdulhatott el nyugat felé. A Megyer-törzs szállásterületének keleti határa a Tisza és a Zagyva folyók lettek. A századforduló után az egyes törzsek véglegesen letelepedtek s hadnagyaik vezetése alatt hatalmas kiterjedésű szállásföldeket vettek birtokukba. Vármegyénk területének nyugati része a Megyer-törzs nemzetségeié volt, a Tiszántúl déli részét Ond törzse, északi felét Kende törzse, a Mátra vidékét pedig a kabarok három törzse szállotta meg. Érdekes sajátsága a magyarok letelepedésének, hogy a törzsek mind az Alföld peremét, domboktól szegélyezett vidékét szállották meg. A hadnagyok nemzetsége a folyók fontos átkelő szakaszainak két partján telepedett le. A törzsi szállásbirtokokat lakatlan területek, puszták, erdőségek és mocsarak öve választotta el egymástól. A nemzetségek török szokás szerint szállásaikat gyakran változtatták. Télen a folyók mellett tanyáztak. Az Alföld hatalmas homokvidékei megszállatlanok s így néptelenek maradtak.

Vármegyénk területén a X. sz. elején valószínűleg csak Szolnok, Túr és Abád környékén telepedett meg néhány nemzetség, a többi területek stratégiai okokból pusztán maradtak. Így nem szállták meg a Jászság homokos területét, a Mélyér-környéki vizenyős vidéket, a Hortobágy-melléket s a későbbi Kemejmegye nagy részét. A fejedelem törzsének Pilis környékén tanyázó nemzetségei később a Tisza mellékét Abád és Alpár közt megszállották. Honfoglaláskori szállástelepek nemzetségeinek nevét őrzik ma is a nemzetségek őseiről elnevezett helyiségek: Szalók, Abád, Szolnok, Taskony. Később e nemzetségek s a várszolgák felszaporodott népe a Kraszna-folyó vidékére húzódott (a későbbi Szolnokmegye keleti területére).

Árpád törzsének a Jászság, Kis- és Nagykunság pusztaságaitól körülvett keleti szállásterülete a X. században nem lehetett lakatlan vidék. A Tiszavölgy zúgait kis szláv telepek népesítették be s a mocsárváraikban meghúzódó szlávok mellett rokon népelemek: avarok és bolgárok is élhettek itt. A nemzetségi szállástelepek idővel állandó jelleget nyertek, körülöttük csoportosultak később az itt talált és leigázott népelemek telepei. Ezek hovatovább falvakká fejlődtek s helynevük a foglaló birtokos nemzetségfő nevét őrizte meg. A letelepült nemzetségek állandó lakóhely megteremtésére nem törekedtek, még a földet sem vették közvetlen birtokukba. A magyarság pásztorgazdálkodása és zsákmányoló életmódja következtében igen sokáig nem telepedett meg véglegesen szálláshelyén, hanem dús rónáin nomadizált.

Ám a kalandozó hadjáratok megszüntével a nemzetségi birtok bizonyos tekintetben zártabb jellegű `terület lett, ekkor került az itt talált földművelő lakosság a személyi függés viszonyába. A nemzetségek tagjai szállásföldjüket közösen bírták. Hogy a birtokszervezet milyen volt, ma már nem állapítható meg, legfeljebb csak következtetni lehet rá a mai nomád és félnomád török törzsek gazdasági viszonyaiból.

A X. század második felében abbamaradtak a nemzetet már-már végromlásba döntő kalandozások, a törzsi szervezet is lassú bomlásnak indult. Gyökeres átalakulás korába lépett ekkor a magyarság. Népünk főfogyatkozása még sokáig a pásztor-gazdálkodás maradt, de egyre nőtt a földmívelés jelentősége.

A honfoglaló magyarság települései és gazdálkodási módjának sajátos természetét kell még néhány vonással jellemeznünk. Az egyes törzsek és nemzetségek által bírt területek szerfölött nagy kiterjedésűek, hiszen az állattenyésztő, vadászó népcsoportoknak roppant nagy legelőterületekre volt szükségük. Mindamellett a lakatlanul hagyott részek nagysága ekkor jóval felülmúlja a ténylegesen birtokbavett földek kiterjedését. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területének legnagyobb része ekkor belső gyepü volt. A törzsökös magyarság a legelőgazdálkodásra legalkalmasabb területeket vette birtokába. A későbbi település először a gyepük szélét népesítette be, a keleti betelepülőknek (kunoknak és besenyőknek) már leginkább csak azok a részek jutottak, melyek a honfoglalás után lakatlan pusztaságok voltak. A magyar állam szerkezetét lényegesen meghatározó megyerendszer kialakulásának kezdete a magyarság letelepülési sajátságaival szorosan összefügg. A bomladozó nemzetségi, törzsi szervezet elkobzott birtokaiból s királyi tulajdonba vett óriási kiterjedésű lakatlan területekből Szent István alatt szervezett uradalmak, várbirtokok, megyék alakulnak ki.