[ Vissza ] [ Tovább ] [ Tartalomjegyzék ]  

 

[ Vissza ]  

JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK VÁRMEGYE FÖLDRAJZI LEÍRÁSA.

(Varga Sándor Frigyes)

(folytatás)

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye földje felszíni formákban nagyon szegény. A róna síma lapját csak a folyók barázdái szakítják meg, de ezek az Alföld ősi törésvonalát követő völgyek is azonos alkatot mutatnak. Az alföldi táj jellegzetességéhez a szeszélyes hurkokban és változatos kanyarulatokban kígyózó folyói szervesen hozzátartoznak. A folyók és erek életjelenségei az Alföldön nemcsak a táji jelleg legjelentősebb kialakító tényezői, hanem a növénytakaró minőségét is meghatározzák. Ha a Középtiszamellék II. József császár korabeli térképét a maival összehasonlítjuk, lényeges eltérés tárul elénk. Azt látjuk, hogy a folyók uralma igen szűk térre szorult s ezzel kapcsolatban sajátos styepei arculatot öltött a táj. Azelőtt a Tisza hatalmas árterén tekervényesen csapongva kószált, lápok, mocsarak, sárrétek kísérték, a Berettyó-Kőrösvidékén pedig óriási és járhatatlan, vadvizektől behálózott mocsarak terjengtek. Valóságos sárország és lápország volt a lomha folyású folyók melléke. Messzenyúló ingoványos vidékükön az év legnagyobb részében csak csónakkal lehetett közlekedni. A folyamszabályozási és lecsapolási munkálatok sok százezer hold földet mentesítettek az árvízveszedelemtől és a vízuralta területeket alkalmassá tették a mezőgazdasági művelésre.

A vízbőséget azonban a másik ellentét: a vízszegénység váltotta fel. [6]

Vármegyénk vízhálózati térképét tanulmányozva, látjuk hogy roppant kiterjedésű (mintegy 2500 négyzetkilóméternyi) felület folyóvíz nélkül van, még csak egy kis patak vagy ér sem szeli át. Ez a jelenség a lejtésviszonyokkal függ össze. A Tisza-Hortobágy-Berettyó-Kőrös közti terület oly sík lap, amelyen semmiféle vízrendszer sem keletkezhetett. A Tisza szakaszára rendkívül jellemző értékű az a tény, hogy a Kakatér kivételével egyetlen balparti számbavehető mellékvíze sincs. Vármegyénk földjén ugyanez a megállapítás a Berettyó-Kőrös vízrendszerre is érvényes, mert viszont ez a jobb oldalról még csak egy eret sem vesz fel. A magyarázat a csapadékviszonyokban rejlik. A csapadék egy része elpárolog, a többit a talaj issza fel. A teljesen sík területen legfeljebb csak időszaki vízfolyások keletkezhetnek. A vízátnemeresztő talajon a mélyedésekben sekély békalencsés tavak és vékonyka vízárkok képződnek.

Ez a nagy terület kívülről semmiféle vizet sem kap, csapadékára és talajvízére van utalva. Annyi vízfeleslege sincsen, hogy egy állandó vízeret létrehozhatott volna. A kifejezetten kontinentális éghajlatú vidék a párolgás által előidézett vízveszteséget kívülről nem pótolhatja. A párolgás pedig igen nagymérvű, mert roppant kiterjedésű fátlan mezőségei a le nem szívárgott vízmennyiséget alig tárolhatják.

A talajvíz szintje nagy különbséget mutat. A tiszai övben a folyó szintkülönbségeivel változik, a lefolyástalan belső területen már jelentős ingadozásai vannak. Egészen természetes ez, mert a gyér csapadékú vidék felső talajvízrétegét csak a távoli folyók és a csapadék mélyebbre szívárgott vízmennyisége táplálják. A nyári szintingadozás 2-3 m. között váltakozik. A talajvíz magasságának váltakozása a csapadékmegoszlás szakaszosságától is függ. Nyáron a Középtiszamellék vízgazdálkodásának vesztességes volta mindig kibontakozik.

A mélyebben fekvő talajvízrétegek igen gazdagok. Számos ártézi fúrás van a megyében, melyek közül néhány (így a szolnoki és a karcagi) az Alföld medencéjének süllyedésvonalát lazán kitöltő rétegekbe nyúlik. Területünk vízgazdálkodása az éghajlati, érhálózati és talajvízviszonyok mellett a folyók szélsőséges ingadozású vízmennyiségétől is függ. Folyóink vízkészlete a megye területéről eredő számbavehető vízmennyiséggel nem gyarapodik, vízkészletük felső szakaszukról való. A vármegye területén található szegényes ér- és időszakos vízfolyásrendszerek csak tartós esőzésekkor s hóolvadáskor kapcsolnak a Tiszához, a Kőrös-Berettyórendszerhez tényleges vízgyűjtőterületeket. Folyóink tehát csak időszakonkint gazdagítják itt a vízkészletüket. Valójában csak vesztességről beszélhetünk, mert párolgás és talajvízrétegek táplálása által a folyók vízállományuk óriási mennyiségét vesztik el. Vízmennyiségük pedig szélsőséges határok közt ingadozik. A tavaszi hónapok vízbőségét vízszegénység követi, amikor az előző vízmennyiség kis törthányada található medrükben.

Vármegyénk területe teljesen főfolyójának, a Tiszának a vízgyűjtő területébe tartozik. Ez a tipikus pusztai folyó az Alföld legnagyobb tektonikus törésvonalát töltötte fel. Széles kanyarulataival kibontott pántlikaként fodrozódik a rónán, feléje siet vármegyénk minden folyója, patakja, ere; hozzákapcsolódik belvízszabályozó csatornahálózata is. A mult században végrehajtott folyamszabályozási munkálatok előtt szabadon és féktelenül csavargott az Alföld közepén végigvonuló mély árokban. Szeszélyes kanyarokat, íveket írt le és tavasszal mindig elöntötte roppant árterét, tengerré tette a sík határt. Az alacsony fekvésű Tiszamellék állandóan ki volt téve e rakoncátlan folyam partszaggatásainak, árvízeinek. Ez a kép már rég megváltozott. Ma megzabolázva, gátak közé törve veszi útját dél felé a legmagyarabb folyó. Árterének gazdag televényén dús kalásztenger hullámzik, partmellékének falvai fejlődésnek indultak. [7]

A Tisza folyamrendszere 157.200 km² vízgyűjtő területet ölel fel, mely teljesen Magyarországra esik. Vármegyénk területén lévő szakaszának vízgyűjtőterülete 76.019 km. Az 1380 km. hosszú folyam a szabályozások és mederátvágások által 582 km.-re rövidült, 13.000 km² ártere pedig 6000 km²-re csökkent. Jász-Nagykun-Szolnok vármegyébe eső szakasza 230 km. volt, ez 13 alacsonyesésű és hatalmas kanyarulatának átvágásával 120 km.-re rövidült.

A folyam Tiszaderzs között, a Kotokán-láposnál lép Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területére. Abádszalóki, kiskörei és tiszaburai kanyarai után délkeleti irányát megváltoztatva, Keresztesszeg, Tiszasüly, Tiszaroff, Kőtelek, Tiszabő, Nagykörü mellett több nagy kanyart írva le (legnagyobb köztük a fegyverneki), délfelé fordul. Nagykörü és Fokoru közt négy kanyarral nyugat felé hajlik. A tiszapüsöki, szajoli és alcsipusztai nagy kanyarulatok átvágásával szelid vonalat nyert folyó délnyugati irányt követ, majd Szolnok alatt derékszögben délre fordul s Nagyszanda, Rákóczifalva, Tiszavárkony mellett egészen Vezsenyig ezt az irányt meg is tartja. Vezseny és Tarackoshát közt, háromszoros hajlással hatalmas kanyarulatot képez s a tömlőalakú cibakházi Holttiszát átölelve, az óbögi, újkécskei, tiszainokai kanyaron át, Tiszaug alá érkezik és a tiszaugi, tiszaújfalusi, csépai nagy kanyarulatainak átvágásokkal kiegyenesített szakaszán, a gyovai sziget alatt hagyja el vármegyénk területét.

A Tiszavölgyet az ártér széles övezete kíséri. Ennek öblös határa a régi folyómedrek törésirányát és partos hátságait követi.

Az árterület belső övezetének táji jellegét ma is a Tisza határozza meg. A folyó változó irányú, sokszor hegyesszögű törésirányú szakaszrészekből áll, amiket ingoványok, morotvák, tőzeglápok, turjánok és vizenyős rétek kísérnek. Az éles és összehajló kanyarulatokon végzett átvágások a Tisza medrét egyes szakaszain kiegyenesítették vagy ívszerűvé egyszerűsítették. Jobbról és balról tömlő- és zsákalakú holtmedrek függeléksora csipkézi a folyót. Az egész Tiszamellékre jellemző a holtmedrek közelében (a mai Tiszától néhol tíz-tizenöt km. távolságra) lévő félhold- és sarlóalakú tavak, amelyeknek rég megszakadt összeköttetésük a folyóval. Alacsony partjaik közt sekély víz poshad, amit a káka, nád és egyéb vízinövények szövetkezete vett birtokába. Az eliszaposodott fenékre tőzegsár rakodik, partjai mellett pedig durva bozót képződik; a vízmentét buja füzesek sajátítják ki. Nyáron a morotvák és ingoványok javarésze kiszárad s egyre szűkebb térre szorul a vízinövények birodalma. [8]

A Tisza szélessége közepes vízállás mellett 110 és 200 m. között váltakozik. Partjai jól kiképzett, mély medre felett 4-5, sőt 9 m. magasra is emelkednek. Medrét vastag lőszrétegbe vágta s azt folyton mélyíti, ássa, alakítja. A tenger színe fölé átszámított normális magassága fontosabb pontjain következő: Taskony: 81.80 m., Tiszabő: 80.68 m.; Szolnok: 79.55 m.; Martfü: 79.12 m.; Tiszaug: 77.49 m. Felső szakaszából 8 cm.-es eséssel érkezik, de ez az arányszám vármegyénkben 2.8-2 cm.-re csökken. [9]

A Tisza víztömegszállítása vízállások szerint nagy különbségeket mutat. Szolnok alatt 1932 május 17-én 628 cm.-es vízállás melletti szelvényen 1337 köbméter, június 8-án 309 cm.-es vízállás mellett 715 köbméter víz folyt át másodpercenkint. [10]

A Tiszán a nívókülönbségek tízméteres ingadozása figyelhető meg. 1932-ben a legalacsonyabb vízállás Taskonynál -0.87 cm., legmagasabb 888 cm., Tiszaugnál a minimum 265 cm., a maximum pedig 840 cm. volt. Átlagos vízálláskor a folyam medermélysége 3 és 4 m. között váltakozik, lazább kötésű talajrészeken 8-15 m. mélységű szakaszai is vannak. A Tisza legmélyebb pontját Nagykörü határában, a derékszögű pityókai kanyarulatnál 1933 szeptemberében mérték, ahol a tölcsérszerűen mélyűlő meder a könyökhajlás közepén 21 méteres "vízzsák"-ban végződik. Az egységes és nagyobb esésű mederbe terelt Tiszának vannak sekély, zátonyos szakaszai is. A kiszélesedett szakaszokon, továbbá a még fejlődésben lévő átvágásokon és az úgynevezett fattyúágak felett a meder könnyen beiszapolódik s a lazább alkatú partok kimosott anyagai itt lerakódnak. Agyagtalajú szakaszrészeken is sekély lesz a meder. Jelentősebb gázlók: a tiszapüspöki, sárnyaki (Tiszaroff alatt) a sámágyfoki- és az eklézsia szigeti, ahol a Tisza átlagos mélysége 0.5-1.5 m. között váltakozik. A Tisza Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei szakaszán néhány kisebb szigetet is találunk, így: Tiszaburánál, Tiszaroffnál, a gyendai-pusztánál, Tenyőnél, a szandai majornál, Tiszasasnál és Csépa alatt. [11]

Csekély esésszöge következtében a Tisza vízáramlása igen lassú, úgyhogy a folyó az általa sodort finom fövenyt, iszapot és hordalékot kényelmesen lerakhatja. Ennek következtében a Tisza mederágya állandóan emelkedik, az eliszaposodás által a mederfenék évenként 4-5 cm.-rel lesz magasabb. Ez a jelenség a gátmagasság növelését teszi szükségessé az árvízveszedelem fokozódása következtében. [12]

Szabályozása előtt Tiszánk mély és kanyargós medrében kígyózott árterén. Eredeti folyása az átvágások következtében csaknem a felére csökkent, a partbiztosítási, mederszabályozási munkálatok, a meder mélyűlése az ártér összeszorúlása következtében pedig folyása gyorsabb lett. Egyes szakaszain (főként az átvágások közelében) gyakran előáll a partszaggatás veszélye. Ugyanis a laza talajrészeket elmossa a víz, ívalakban elhordja a futóhomokréteget s közvetlenül a part előtt mély árok képződik. A partvonal idővel nem tud ellenállni az ár pusztító rohamának és beomlik. [13] Ez a veszély tette szükségessé 1934-ben Nagykörü mellett az ú. n. pityókai-kanyar átvágását. A pityókai átvágás 600 m. hosszú és egy kilóméterrel teszi rövidebbé a Tisza útját.

A Tiszavölgy közvetlen vízgyűjtő területét vármegyénkben a folyam közelében lévő kis tavak, vizenyős területek és vékony erek alkotják. Abádszalók fölött a Morotvát, Paptóteret és Nádortavát összekötő ér ömlik a Tiszába; a tiszaburai átvágás közelében Taskonynál pedig a Mirhó, amely az Ásványér és Gancsér gyér vízeit vezeti észak felé. Szabolcsszállás fölött a kenderesi határban eredő Kakatér Bánhalma és Kunhegyes között ásott medret magának, de Kakatpusztán már nem jut túl; szinte nyomtalanul elenyészik. A Kárászostó nevét már csak egy lapos őrzi, a Nagysebesérről és Bölcsösérről is csak régi feljegyzésekből tudunk. A Karcsúér Tiszapüspökinél torkol a Tiszába, Fehértó felől pedig a Tinóka. A jobb parton, Pély ingoványai felől, a Sajfokiér, Györgyér, Lápostó, Nagyfoktó és a Csataér egyesített vízeit a Mélyér vezeti a Tiszába. A Mélyér körül kígyózik a Horgasér, Nagyrékasér, Hármasér, Árpásér és a Palotásér. A Zagyva torkolatától délre, Tiszavárkonynál, a Perjéscsatorna ömlik a Tiszába; ennek leszámításával a Körös torkolatáig folyónk egyik partján sem találunk vármegyénk területéről eredő vízlefolyást.

Ez a szegényes érhálózat az év legnagyobb részében ki van száradva és így semmi vizet sem szállít a Tiszába.

A Tisza vízgyűjtő területének 55%-a hegy- és dombvidék s a tavaszi olvadáskor az innen alázúduló roppant vízmennyiség egy óriási árhullámban összegeződik. Egykor a folyam árvizei majdnem kétmillió hektár kiterjedésű teret öntöttek el, így kezdettől fogva parancsoló igényű érdek követelte meg a védekezést. A Tisza csak kis- és középvizei számára ásott medret, áradáskor szerte kalandozott, gyakran változtatta a medrét, hatalmas kiterjedésű lápvilággal, vadvízjárta mocsaras területekkel övezte magát. Az árvízveszedelem ellen való védekezés szüksége a lakosság szaporodásával fokozódott, de egyre fontosabb lett a roppant árterek gazdasági hasznosításának a kérdése is. [14]

Már a középkorban is végeztek itt vízszabályozási munkálatokat. A vízímalmok és halastavak zsilip- és csatornaépítéseket tettek szükségessé, az erdélyi só tutajozása pedig (aminek a végpontja Szolnok volt), a tiszai víziút jelentőségére hívta fel a figyelmet A szolnoki és ballaszentmiklósi várakat vízművek vették körül. Az 1780-ban létesített híres mirhói-gátnak nevezett 1400 m. hosszú hatalmas töltés fontos ármentesítő szerepet töltött be; ezt a gátat még az 1876. évi árvíz sem bírta szétfeszíteni. [15] A Tiszaszabályozás kérdésével 1815 után kezdenek alaposabban foglalkozni; a negyvenes években elkészült a folyó műszaki felvételezése és térképezése is. Széchenyi 1845-ben Vásárhelyi Pál kíséretében beutazta a Tiszavölgyet s lelkes agitációja ármentesítő társulatok alakítására bírta az érdekelteket. A Tiszavölgy szabályozási terveit a legnagyobb magyar megbízásából Vásárhelyi Pál készítette el, de megvalósításukra ekkor nem kerülhetett sor. Az önkényuralom éveiben Paleocapa terve szerint megindult a munka, de 1885-ben az árvíz a tiszai töltéseket elpusztította. Ekkor Vásárhelyi és Pasetti tiszaszabályozási tervei alapján fogtak a szabályozáshoz s 1875-ig a munkálatok javarészét el is végezték. Vármegyénk területén mintegy 230 km. hosszú védőgátrendszer emelkedik, a tizenkét átvágás pedig (a tiszaburai, a két kőtelki és nagykörűi, a pityókai, tiszapüspöki, fokorúi, tenyői, jenői, a két tiszaugi) 108 km.-rel rövidítették meg a Tisza folyását A nyolcvanas évek nagy árvízei ismét időszerűvé tették a Tiszaszabályozást. A töltéseket megerősítették és jóval magasabbra húzták, a szabadártereket pedig elzárták.

A nagyszabású ármentesítés és mederrendezés folytán a Tisza árvízszintje jelentősen emelkedett, a hajózható szakasz terjedelme viszont Szolnokig zsugorodott. A elhanyagolt Felsőtisza hajózhatóvá tételének szükségére az 1933. évi tiszai Széchenyi-emlékhajózás irányította a figyelmet. A Szolnok-Taskony közti szakaszon a zátonyok eltüntetésére és a meder mélyítésére irányuló munkálatok azóta meg is indultak.

A Cserhát Medveshegyének déli lejtőjén eredő Zagyva nagy eséssel délkeleti irányba siet, Hatvan alatt ellustul és terjedelmes lápokat alkot s Boldog községnél lép vármegyénk területére. Jászfényszarú határában a Nógrád megye déli részéből érkező Galga gyarapítja. E folyócskával való egyesülése után már rendes mederben folyik. Rövid pestmegyei kalandozás után Jászfelsőszentgyörgynél visszatér a Jászságba és sok szeszélyes kanyarával, zátonyos szigeteket képezve, két ágra szakad. Északi ága megkerüli Jászberényt s Jákóhalma határán egyesül a Tarnával. Itt határozott déli irányt vesz s Alattyán, Jánoshida, Jászalsószentgyörgy, Jászfelsőszászbereg, Újszász, Zagyvarékás határában kígyózik. Pest megye területén a Tápióval egyesül, Szolnok határában három derékszögű kanyarulatot ír le, majd a régi várnál a Tiszába ömlik. Legjelentősebb mellékvíze a Mátrából éles eséssel alásiető Tarna, Jászdózsánál ömlik vármegyénk földjére, miután felvette a Jászárokszállás határát párhuzamosan átszelő Gyöngyös- és Tekerőpatakokat. A Csány felől érkező Ágópatak már nem jut el a Tarnáig, a borsóhalmipuszta ingoványát táplálja. Néhány vékonyka időszaki vízfolyás hajszálere még a Tarnához kapcsolódik: Nyavajka, Székfolyás és Cakóér, Tarnaméra, Boconád, Tarnaörs, Jászdózsa, Jászapáti és Jákóhalma környékén több kiszáradt medret találunk. Egykor ezekben folyt a Tarna, míg medre nyugat felé nem terelődött.

A Zagyva tengerszintre vonatkoztatott magassága Hatvan alatt 116 m., Zagyvarékason 93 m., torkolatánál pedig 87 m., mintegy 100 km. hosszú alföldi szakaszán esése átlag 30 cm. kilóméterenként. [17] A valóságban ennek az esésnek csak törthányada viszi vízét a Tisza felé, mert a fenék-gátak sorozata teljesen lefékezi a Zagyva sebességét. Az év legnagyobb részében sekély vízű kis folyó, azonban tavasszal, amikor 5600 km² kiterjedésű vízgyűjtő vidékén olvadásnak indul a hó, óriási víztömegeket vezet alá. Folyását Szentlőrinckáta, Jászfelsőszentgyörgy, Jásztelek és Újszász környékén mocsaras és vizenyős rétek kísérik. Nagy eséssel érkezik vármegyénk területére a Tarna is.

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye délkeleti részén két sajátos csomópontban egyesül a Körös, Berettyó és a Hortobágy.

A Körös Farkaszúgnál éri el Mezőtúr határát és összevissza bogozott kanyarulataival Perjéspuszta, Harcsászúg és Pusztabánréve körül csavarog. Ezen a szakaszon négy átvágás rövidíti meg a folyását. Nyugati irányát a szarvasi nagy átvágásnál is megtartja és számos átvágással leegyszerűsített medre, régi kanyarulatainak huroksorától kísérve, Kunszentmártonon át délnyugat felé fordul s Szelevénynél hagyja el vármegyénket. Alsószakaszán csupán néhány jelentéktelen ér ömlik bele: a Marasdér, Nagyér és a szelevényi Dömötörér. Alsó szakaszát az öblös-hegyes, szétterülő, sokszor szinte a kiinduló ponthoz visszatérő kanyarulatok hurokhálózata jellemzi. Szabályozása előtt a Farkaszúg-Szelevényközti szakaszán 132 km. hosszú úton bolyongott.

A Fehér-, Fekete- és Sebes-Körös vízeit egyesítő Körös vízgyűjtőterülete 26.583 km², árterülete pedig 4.800 km². A felsőszakaszokban igen nagyesésű víze az Alföldön példátlanul ellustúl, alsó szakaszán átlagos esése kilométerenként 1.5 cm. Lomha folyása mellett is aránylag mélyre vágta medrét a lőszbe, közepes mélysége 3-4 m. között váltakozik. Átlagos szintmagassága Mezőtúr alatt 78.3, Kunszentmártonnál 76.8 m. Másodpercenkénti vízszállítása a tavaszi áradáskor 800 köbméter, az őszi vízmennyiség sokszor 30 köbméter alá sűllyed. [18] Ha vízrendszerének árhullámai összegeződnek, víztömegét nem képes levezetni. Ilyenkor mindig árvízveszedelem fenyeget.

A Hortobágy vízével egyesült Berettyó az ecsegi-pusztánál ömlik vármegyénk területére s több nagy kanyarulattal észak, majd nyugat felé csavarodva, Túrkeve és Mezőtúr határát kerülgeti. A túrpásztói kanyarulatnál felveszi a Kadaraseret és a Bodzáseret, majd össze-vissza hurkolt tekervényeket alkotva, a bánrévei átmetszésnél a Körösbe torkol. Legnagyobb mellékvíze, a Hortobágy, miután a Hajdúságot átszelte, Ágotazúg irányából érkezik határunkra. Vízét a vármegye határvonalát követő csatorna vezeti az ecsegi puszta felett a Berettyóba. A kunláposok vadvízes, mocsaras területéről sok belvizet vezet le, összeköttetése van a Bengecsek-mocsarakkal, Ködmön-, Üstő-, Nagyzádor-erekkel, Asszonytelek-, Bodrosderék-, Katymár-tavakkal, meg a Hortobágy-érrel is. A Kettős-ér, Nagykecskereki-tó, Cinaderéki-négytó, a Hegyesfenéki-tó, a Kenderáztató-, Pap- és Tarcsaerek vadvízeit a Nádasér vezeti a Hortobágyba.

A 6474 km. vízgyűjtőterületű Berettyó keleti szakaszán nagy láposokat szel át; a Hortobággyal való egyesülése után ismét rendes medre van és végtelenül lassú folyással hömpölyögteti iszapos vízét a Körös felé. Tavaszi vízszállítása 150 köbméter másodpercenkint. Szabályozása előtt a Nagy-Sárréten hatalmas mocsárvilágot alkotott. A Berettyó sárrétjének kialakulását egyrészt a talajrétegviszonyok, másrészt pedig a folyómedret elrekesztő malomgátak okozták. A Körös, Berettyó-Hortobágy-völgyet nagyszabású ármentesítő és csatornázási munkálatokkal lehetett csak rendezni. [19] A szabályozás szükségességére Huszár Mátyás már 1823-ban nyomatékosan felhívta a figyelmet. [20]

[ Folytatás ] [ Fel ]