Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Magyarország közepén, a Tisza két partján terül el. Legészakibb pontja Jászárokszállás határában az északi szélesség 47° 40' 45", legdélibb kiszögellése pedig Csépa és Szelevény alatt 46° 45' 30" fekvésű. Szélső nyugati pontja Jászfényszarú közelében, a keleti hosszúság 19° 35' 75", legdélibb kiugrása a dévaványai határban fekvő Árkossziget 21° 6' 25" Greenwichtől keletre. Trapézszerű alakjának nyugat-délkeleti irányú átlója 114 km hosszú. Területe 5259 km² (525.939 hektár, 913.938 kat. hold), melyet északon Heves-, keleten Hajdú- és Békés-, délen Békés- és Csongrád-, nyugaton pedig Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék határolnak.

Néhány kisebb domborzati kitüremlésétől eltekintve, sík felszínű vármegyénk területe határozott földrajzi egység. Területének egyharmada a megye tengelyében kígyózó Tisza jobbpartján terül el, földjének kétharmada a folyó balpartján fekszik. Sajátos négyszögszerű alakulati jellegét tekintve, a súlypontját meghatározó átlók metszési pontja Szapárfalu közelébe esik. Határvonala a következő: Tiszasas és Jászfényszarú közt enyhe görbületű ívként hajlik vármegyénk az őt nyugatról határoló Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyére. Tiszasastól a Vezsenyhez tartozó Bökönye-majorig a Tisza vonja meg a határt s csak Tiszainoka és Tiszakürt közt nyúlik át a folyó jobbpartjára a csámpai zsákszerű betüremlés; majd a sárszegi átvágástól északra egészen Jászkarajenőig és Tószegig nyúlik a határ. Nagyszandától Jászfelsőszentgyörgyig határunk szelíd törésű vonalát Újszász és Zagyvarékas határai horpasztják be. Jászfelsőszentgyörgynél szögletes töréssel megszakad a határvonal; Jászfényszarút harapófogószerűen veszik körül Szentlőrinckáta, Tóalmás, Zsámbok, Boldog és Csány. Hevesi határunk a tiszaburai Tiszaágig két mélyebb bevágással délkeleti irányban vonul, majd Lódpusztáig a Tiszát követi s a Tiszaigar-Tiszaörs-Nagyiván-menti északi vonal Hajdumegye határánál derékszögben megtörik. A keleti határ Békésmegyéig egyenest alkot. A Hortobágy-csatorna és Berettyó egyesülésénél, továbbá Dévaványánál két kisebb öbölalakú betüremlés mutatkozik. A dévaványai határ félszigetként nyúlik Békés vármegyébe. Túrkevétől Kunszentmártonig a határ általában a Berettyó és a Kőrös völgyét követi. Ezt a természetes határvonalat csak Öcsöd felett bontja meg egy hegyes betüremlés. Kunszentmártontól délkeletre a Veker-ér érinti egy ponton a határt, amely innentől kezdve Csongrád megye földjét választja el vármegyénktől. Szelevény alatt átlépi a Kőröst s egy kis szakaszon a Tiszát követi.

Vármegyénk területének felszíni alkatát vizsgálva látjuk, hogy a Alföld tájszerkezetétől meghatározott földrajzi egysége van s alakulati szempontból egyike a legegységesebb szerkezetű alföldi vármegyéknek. Tengelyében a Tiszavölgy fekszik. A szolnoki könyökhajlásnál a Zagyva vármegyénk északnyugati területét, a Szelevény alatt Tiszába torkoló Kőrös pedig déli és keleti természetesen kapcsolódó területrészeit öntözik. A Vármegye balparti, nagyobbik része egyrészt a Tisza, másrészt a Hortobágy-Berettyó-Kőrös-vonal összehajló ívei közé van zárva. Természetes részei: a Zagyvamellék, a tiszai-öv és a délkeleti, Berettyó-Kőrös-vonalra támaszkodó területek. Ezek a részek szervesen egymásba illeszkednek s a vármegye tömbszerű alkatát határozzák meg. Ezt csak imitt-amott bontja meg néhány nagyobb öblös betüremlés.

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye átlagos magassága 90 m. a tenger színe fölött. Lapszerűen sík felülete alig mutat valami számbavehető függőleges tagoltságot. Síma asztallaphoz hasonlít. Az északnyugati sarkán hullámosan benyomuló két enyhe dombvonulat észrevétlenül elenyészik, belesímul a Tiszavölgy mélyedéseibe. Tiszaderzs és Bánhalma közt találunk még néhány dombszerűen tagolódó hátságot, ezek leszámításával a rónán csak elvétve akad egy-egy jelentéktelen kiemelkedés. Az északnyugati sarok legmagasabb pontjait (Hegyeshalom 136 m., Gyöngyöshalom 128 m., Kis- és Nagybikahalom 125 m., Homokcsárdahalma 122 m., Kettőshalom 120 m.) összekötve a mélyedésekkel (Karcag 87 m., a Berettyó-Kőrös vonal átlagos magassága 82 m.), azt látjuk, hogy a szintek legnagyobb eltérése alig haladja meg az 50 métert. A felszín esési vonala legnagyobb eltérést még a jászsági dombsoroknál mutat. A Zagyva-Tarna szögletvonalát elhagyva a tájszínt már a 100 m. alá süllyed; innen kiindulva a megye déli és délkeleti horpadásvonaláig a színtkülönbség alig éri el a 13 métert. Az északnyugat-délkeleti irányú 114 km. hosszú átló mentén kilóméterenként 30 centimétert esik a felszín. Az északnyugati sarok leszámításával a kilóméterenkénti esés arányszáma alig több 10 cm.-nél. Megyénk területe tehát mindenütt jellegzetes és tökéletes alföldi táj, melynek síklapja szinte észrevehetetlenül finom hajlással dél felé lejt. [1]

A vármegye északnyugati szögletében két enyhe dombsor vonulata követhető. Irányukat és alakulati jellegüket megfigyelve, kétségtelenül megállapítható, hogy a nyugati vonulat a Cserhát utolsó terepgyűrődést mutató kihullámzása, az északkeleti halmok sora pedig a Mátrával függ össze. A homokos talajú első vonulat Jászfényszarú határában mintegy 12 km. szélességben nyomul elő és Jászfényszarún, Pusztamonostoron, Jászfelsőszentgyörgyön s Jászberény határának nyugati részén egyre keskenyedő sávban Pórtemplomig és Annahalmáig terjed. E dombsor nyugati részén sok a lefolyástalan terület. A buckák aljában mocsarak és lápok képződtek. Ilyenek a Lipócsi-lápos, Sómocsár, Csurián-nyílás, Hugyogó, Keres-ér, Görbe-ér, Almási-ér, Bodrog-ér, Sóstó, stb. Jászárokszállás felé, az Ágó-patak felől még egy gyenge terephullámzat húzódik. Ebben a határban találjuk Gyöngyös-patak irányát követve, a Mátra végső terepredőzetét, egy dombsort, mely mintegy 15 km. hosszú keskeny sávként a Tarnáig és Székfolyásig terjed. Jászszentandrás határában, Heves felől, egy zsúfolt gerincekből álló vonulat domborodik, ez Jászapátit is eléri.

A Tisza balpartján több önálló hátságszerűen húzódó terepgyűrődés mutatható ki. A legélesebb tagolódású hátság Tiszaderzstől indul, Abádszalók alatt egyik nyalábja folyton keskenyedő nyúlványaival a gyendai-pusztáig terjed, keleti kévéje Tiszaszentimre felől Kenderes irányában ér véget. A nyugati ágnál 16 hátság különböztethető meg, a keleti vonulat már jóval szabálytalanabb és kevésbé tagolt. Irányuk a Tisza jellegzetes kanyarulat-irányainak a mása, eredetük a folyó mély öblöket vágó, éles törésirányú kanyarodásaival és mederváltoztatásaival függ össze. A Tisza medre nyugati irányba terelődött s ezek a redőzött hátvonulatok mind a régi medrek és partok emlékei. [2] Szögszentivány felöl Alcsi irányában egészen Rákóczifalváig követhetjük néhány gerincsor gyűrt hullámvonalát. Ilyen terepalakulatokat találunk még Törökszentmiklós határában, Fegyvernek körül, Kuncsorbánál és a Berettyó mellékén is. Mindezeket a finom barázdákat, kis hátságokat és szeszélyesen kanyargó gerinceket a folyók alakító munkája hozta létre. A Kőrös is gyakran vándorolt. E bolyongások maradványai a Szelevény-Tiszasas közötti tavak és az egymásba gyűrődő hátságok, amiket öt község: Tiszakürt, Tiszaug, Tiszasas, Csépa és Szelevény választott szőlőhegynek.

Az alföldi táj képéhez tartoznak azok az elszigetelten álló, mindegy 4-6-8 m. magas, szabályos kerek halmok és dombocskák is, amiket a nép kunhalmoknak, tatárhalmoknak, törökhalmoknak, vagy őrhalmoknak nevez. Ezek a környezet síkjából púpszerűen kiemelkedő dombok nemcsak vármegyénkben fordulnak elő: számosat találunk a Duna-Tisza közt, Kecskemét és Abony táján, a Tiszántúlon pedig a Marosig. Hazánkon kívül a Havasalföldön, Moldvában és Beszarábiában is sok kunhalom (kurgán) található, amiket Jerney János kutatott át. Eredetüket többféleképpen magyarázzák. Mind régi temetkező helyek; felmerült azonban olyan vélemény is, amely szerint e tumulusok nem emberi alkotások, hanem természetes úton létrejött, zátonyszerű képződmények. Mindenesetre különbséget kell tenni az alluviális eredetű, legömbölyödött lerakodások és a tumulusok között, ez viszont csak e halmok térszíni viszonylatainak megvizsgálásával és talajrétegeik feltárásával lehetséges. A kunhalmok térbeli helyzete s a bennük található kultúrmaradványok sok esetben kétségtelenné teszik, hogy szállásnak, ülésnek, temetkező helynek készültek. Térbeli összefüggésük gyakran rendszeres. [3]

A jászsági és tiszavölgyi tumulusok javarésze honfoglalás előtti időkbe mutat. Az ásatások eredményeként felszínre került gazdag leletek szerint nagyrészük a kelta, továbbá a hallstadti korból ered. A jászsági tumulusok abba a postarchaikus-korból származó lelőhely-sorozatba tartoznak, amely Abauj-Torna-, Borsod-, Heves- és Pest- Pilis-Solt-Kiskun vármegyék területét ívszerűen ölelik át. Ilyenek a jászfényszarúi határban a Csuriánderék halma, a vasúti átjáró mentén emelkedő két halom, a Csonthalom, Világoshalom; a jászárokszállási határban: az Ágóihalom, Kopaszhalom; a jászdózsai határban: Kápolnahalom, Nagyhalom; a jászfelsőszentgyörgyi határban: Ördögégetőhalom, Kerekudvarihalom; a jászberényi határban: Cserőhalom, Szentpálhalom, Paphalom, Boldogházihalom, Bornyúhalom; a jákóhalmi határban: Hegyeshalom; a jászapáti határban: Borbélyhát; a jászszentandrási határban: Pincepart, Kósahalom; az alattyáni határban: Sáskahalom, Feketehalom, Bodorhalom; a jászkiséri határban: Kőhalom, Hajnaldomb. Kettőshalom, Laposhalom; a jászalsószentgyörgyi határban: Borsahalom, Rác János-halma; a tiszaszentimrei határban: Porcsagoshalom; a tiszaderzsi határban: Dülődomb és Halászhalom; a tiszaburaiban: Nyakashalom; a nagykörűiben: Hegyesdomb; a tiszabői határban: Képhalom; a fegyverneki határban: Kettőshalom; a törökszentmiklósi határban: Ürgehát és Tinóhalom; a szolnoki határban: a mélyéri-lapos dombja; a besenyszögi határban: a Fokorú- és Szentiván-puszták dombjai; a tiszaföldvári határban: Kalaposhalom, Tassihalom; a tiszanagyrévai határban: Áldozóhalom, Zsidóhalom; a tiszainokai határban: Feketehalom; a mezőtúri határban: Bordáshalom, Marászhalom, Hangácshalom, Menyecskehalom; a tiszakürti határban: Bábahalom, Csörgehalom; végül a tiszaugi határban: Kerektető.

A Tisza balpartján lévő mesterséges halmok nagy részét a besenyők és kunok emelték, olyanok is ezek a halmok, mint a moldvai és beszarábiai kurgánok. Az abádszalóki határban találjuk a Királyhalmot; Tiszabő határában van a Jajhalom; a Tiszaroffiban a Garahalom. Kúnmadaras körül 5 kunhalmot találunk: Kettőshalom, Köveshalom, Vagyúróhalom, Nagyfüveshalom és Zöldhalom. A fegyverneki határban a Fekete- és Büdöshalmok; a kenderesiben pedig Bánhalma emelkednek. Kunhegyes határában kilenc kunhalom csoportosul háromszög alakban: Akasztóhalom, Kőhalom, Kis- és Nagypurgányhalom, Ráchalom, Jajhalom, Porosállás, Nagyállás és Fehérhalom. Karcag óriási határában három hasonló kunhalom-csoportozatot figyelhetünk meg. A nyugati határszélen, a szentágotai csárda közelében, 12 halom csoportosul ívalakban; a halmok 100-150 m. távolságra esnek egymástól. A második csoport tíz dombja félkör alakban helyezkedik el: Nagycigányhalom, Lőterhalom, Zádorhalom, Hármashalom, Aranyoshalom, Kettőshalom, Egyeshalom, Kisgörgetőhalom, Kunvágtahalom. Ehhez a csoporthoz távolabb még négy domb csatlakozik: Bengecseg-, Nagypattog-, Kisorgonda- és a Nagyorgondahalom. A félkör végpontjain a Nagycigányhalom és a Kunvágtahalom állnak. Északnyugat felé egy másik csoport sorakozik: Disznóhalom, Tetveshalom, Ecsehalom. Ezen a ponton egy másik félkör kezdődik, amely Kunmadarasnál dél felé fordul. Az ismertetett határrészen harmincöt kunhalom csoportosul s elrendezésükből arra következtethetünk, hogy egy terjedelmes tábor őrhalmai lehettek. A karcagi határ délnyugati részén ékalakban hét kunhalom kapcsolódik. Az ék csúcsát a Karajándóhalom alkotja, ettől szétágazva a Péntekhalom, Hegyesborhalom, Magyarkaihalom, Borsihalom, Bócsaihalom és Tibuchalom vonalait találjuk. Karcag közelében még nyolc rendszertelenül szétszórt kunhalomra bukkanhatunk, ezek közt legnagyobbak a Konta- és a Sárgahalom. Kisujszállás határában emelkedik a Nagyhalom, a turkeveiek közül a kabai- és a vénkerti-halmokat említjük meg. A ballai pusztán domborodik a Tenyércsúcs, a Szakállas-pusztán pedig a Túrihalom. Dévaványa határában van a Hajóhalom, Alsókunhalom és még két névtelen kunhalom. A mezőtúri Korhánylaposon emelkednek a Túrihalom, Csengetyű-Kettőshalom, Nagybencehalom, Korhányhalom, Duchalom és Csehhalom. Körülöttük találjuk a Nagyhalmot, Középhalmot, Törökhalmot, Akasztóhalmot és Nagygyilkoshalmot. Ez utóbbiak kelet-nyugati irányba húzódnak. Ezekhez a kunhalmokhoz csatlakoznak még a mesterszállási Feketehalom, a kőrösmenti 4 névtelen kunhalom és Laczkóhalom. Tiszaföldvár határában hat kunhalom emelkedik. A tiszasasi és csépai kunhalmok megemlítésével felsorolásunkat a legnevezetesebbel zárjuk le: a kunszentmártoni határban emelkedő Kötényhalommal (101 m.), amely Kötény kán nevét őrizte meg. Figyelemre méltó, hogy a korhán, horhán szó határrész, zsombékos terület és halom neveként igen sűrűn előfordul. Ez a magyar nyelvben ma semmi jelentéssel nem bízó szó lágyabb alakja a kurgánnak, ami a Codex Cumanicus szójegyzéke szerint halmot, dombot, magaslatot, sírdombot jelent. (Maga a szó az oguztörök gör, kür [halom, sír] és a chai [ház] szavak összetétele.) Mezőtúr határában találjuk a Korhánylapost, Korhányhalmot, Csépánál Korhányszőlőt. Fülöpszállás és Majsa határában Kunjakabkorhán emelkedik (ezt a területet valószínűleg Buthemer fia Jakab sírdombjáról nevezték el.) Egy 1409. évben kiadott oklevélben említés történik Korhánhegyről (a mai Pacsér közelében lehet). [4] Kunszentmiklós, Szabadszállás és Fülöpszállás határában Korhándülő és Korhánszék nevű szíkes határrész található. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy a kúnhalmoknak, tatár- és törökhalmoknak, átallesőhalmoknak, őrhalmoknak nevezett, sokszor tervszerű térbeli elhelyezettségű halmaink besenyő és kun eredetű sírdombok, vagy ahogy régen nevezték, korhányok, azaz kurgánok.

Egyes kisebb kiemelkedések elpusztult régi helyiségek nyomait őrzik. Az Ágóihát helyén a XVI. században az ágói jászszállás állott. Négyszállás és a Boldogházi-part Jászberény határában mind a török világban elpusztult községek maradványai. A mizsei pusztán terült el Keér; Hevesiván 1460-ban még virágzó község volt. Jászkisér határában állott Rassangszállás (Rassanghát). A tomaji puszta Paphalmán 1333-ban egy falu és apátság állott. Tenyő emlékét Törökszentmiklós határában egy halom őrzi. A kerekegyházi kettőshalom is régi romokat fed. Kuncsorba határában egy halom Csorbajánosszállását rejti. Turkeve területén az egykori Túrpásztó és Póhamara nyomait két emelkedés sejteti.

Itt kell megemlékeznünk arról a mesterséges árok-, illetve sáncvonulatról is, amit a Jászságban Csörszárkának, vármegyénk déli részén pedig Ördögárkának nevez a nép. A Jászságban két árokvonulatot találunk. A Kisárok Aquincum felől a Turán és Zagyván átvonulva, Jászfényszarúnál lép a megye területére s Jászberény, Jászdózsa, Jászapáti határán vezetve, a hevesiváni és akolháti pusztákon keresztül, Kisköréig nyúlik. A tulajdonképeni Csörszárok Csány felől lép Jászárokszállás határába és azt átszelve, Zsadány, Kál, Erdőtelek és Füzesabony irányába terjed. Az Ördögárok egyes maradványait vármegyénk déli részében találjuk. Egyik vonulata a Kőrös mellékén halad és Gyoma, Vésztő, Szeghalom felé tart; mellékágait Csudabalán, Ecsegen, továbbá a csorbapusztai részeken tudjuk még kimutatni.

Ezek a 3-5 m. mély árkok, melyeknek a belső Duna felé eső oldalán gátszerű kiképzést mutató töltés vonul végig, ma már folyamatosan csak egyes határrészeken át követhetők. Egy-egy szakaszuk viszonylagosan ép állapotban van. Szabadon követik a terep hullámzását; helyenként eltünnek, beléolvadnak a táj színtjébe. Szántás után enyhe hullámfodorként nyomuk mindig előbukkan. Hiányzó s ma már nehezen kimutatható szakaszrészeiket többnyire a víz munkája simította el. Később a mezőgazdasági művelés a barázdaszerűen megmaradt szintkülönbségeket is eltüntette. Amennyire rekonstruálható, az árkok átlagos szélessége 4-5 m. között váltakozhatott. A belső oldalon húzódó töltés nagyságát a kiásott föld tömege határozta meg. A sánc magasságát 3 m.-re tehetjük. Méretei természetesen szigorúan állandónak nem tekinthetők. Mégis valószínű, hogy tetején közlekedni lehetett.