DANIS FERENC
EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉS „HONT” ISMERET

 

Tisztelt Elnök úr, Hölgyeim és Uraim!

Ipolyságról jöttünk négyen, nem igazán mondhatnám, hogy bibliográfusok, de könyvszerető emberek, és kultúrát szerető emberek - két célból. Először is tanulni szeretnénk önöktől, akik ezt a szakmát már régóta folytatják. Másodszor pedig megköszönni a váci könyvtár vezetőjének azt a támogatást, amit eddig a múltban kaptunk tőle. Engedjék meg, hogy egy pár szóban legalábbis bemutassam Ipolyságot, mert hiszen hazánk és az országon kívüli magyarok is vannak itt, akik talán nem is tudják, hogy hol fekszik Ipolyság, az Ipoly mellett.

Ipolyság Váctól egy óra járásnyira van és a határ nem folyam, egy kis folyócska, amely csak Benes tervei alapján volt hajózható. Az igaz, hogy az a „hajózható” Ipoly kétszer egy évben kiönt, tavasszal és ősszel, amikor elárasztja az egész Ipoly-völgyet, s olyankor úgy néz ki, mint egy kis tenger. De hogyha jobban megnézzük azokat a régi, repülőről készített felvételeket, akkor látjuk, hogy a fűzfának a teteje csak kilóg a víz felületén, tehát árterület. Néha aztán olyan szűkre apad az Ipoly, hogy át lehet ugrani, de mégis elválaszt minket. Mondjuk úgy, hogy szabadabb mozgás Ipolyság és Vác felé és fordítva komolyan a rendszerváltás után következett be és ezt tudnánk dokumentálni egy pár olyan eseménnyel is, amely azóta megtörtént, és amit tervezünk. Ipolyság valamikor Hont vármegye székhelye volt, s ez a vármegye olyan szerencsétlen állapotba került Trianon után, hogy „Hont” már ismeretlen fogalom, mint szó is ismeretlen. Egyedül talán azt tudjuk, hogy van egy Hont nevű község, egy kisközség Parassapuszta mellett. Mert úgy mint Nógrád vagy Bars, ezek a régi történelmi megyék mégiscsak megmaradtak az emberek tudatában. Hont az kitörlődött, mert Hont vármegye egész Selmecbányáig, Bélabányáig és a többi szabad királyi városokig terjedt, amelyek már nagyon nehezen megközelíthetők tőlünk. Épp ezért mi, akik szeretjük a kultúrát és a történelmünket, igyekszünk feldolgozni múltunkat, pont ezt a régi Hontot, hogy megmaradjon az utókornak.

Az idén októberben szeretnénk megünnepelni, például a Honti múzeum 100 éves évfordulóját. 1902-ben kezdte meg működését, de már előbb, 5 évvel korábban a Honti Múzeum Társulat működött. Érdekes folyamat zajlott le 5 év alatt, ez a Múzeum Társulat létrehozta azokat a körülményeket, amelyek szükségesek voltak a múzeum megnyitásához. És itt mindjárt három nevet szeretnék önöknek megemlíteni azért mert a meghívóban is benne van, hogy neves személyiségek. Pongrácz Elemér, Nagy Iván, Szokolyi Alajos. Pongrácz Elemér volt az első igazgatója és alapítója a múzeumunknak, a 100 évvel ezelőtti időszakban. A Pongrácz név azt hiszem, hogy nem ismeretlen önök előtt sem, mert hiszen 24 Pongrácz harcolt a szabadságharc ideje alatt, és az egyik, Pongrácz Imre pont abban az időszakban Vác város parancsnoka is volt. Azonkívül nagyon ismert - nálunk legalábbis - személyiség Pongrácz Lajos, akinek a neve tovább él egy Pongrácz Lajos Társaság nevében, aminek az elnöke itt van közöttünk, Lendvai Tibor úr. Azonkívül Pongrácz István, aki szintén a szabadságharc alatt küzdött s elesett. A másik Nagy Iván. Nagy Iván a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, s egyben Elemérnek a legfontosabb segítője. Ma Horpácson nyugszik a temetőben és bár nógrádi volt, s nagyon sokat köszönhet Balassagyarmat neki, de mégis a Honti Múzeum megalakulásánál is oroszlánrészt vállalt. Tisztelettel adózunk neki, többször elmegyünk meglátogatni a sírját és koszorúval tiszteljük meg őt. A legfontosabb talán a harmadik, Szokolyi Alajos, aki az első újkori olimpiai játékokon az első érmes magyar sportoló volt. Akkor lett Hajós Alfréd aranyérmes, ő csak bronzot szerzett. Azonban munkásságával kiérdemelte nemcsak a megyénknek, hanem egész Magyarországnak a tiszteletét. Hogy mivel kötődik hozzánk? Nemcsak azzal, hogy Hont Vármegye Sportegyesületét megalakította, de azzal is, hogy ő volt az első levéltárosa, olyan levéltárosa, aki, ahogy írta, a szemétdombból csinált levéltárt. Bernecebarátiban lakott egész 1918-ig, aztán amikor Pongrácz Elemér Budapestre költözött akkor átvette a múzeum vezetését is. 1918 után aztán az Ipolyon lett meghúzva a határ, tovább már nem tudott ide közlekedni, és ezzel végeredményben megszűnt a múzeum létezni. 1922-ben aztán jöttek a teherautók. Nem kérdezték meg senkitől, hogy lehet-e vagy nem, elvitték a múzeum teljes anyagát Selmecbányára, ahol olyan tervek, elképzelések voltak, hogy a jövendő szlovák bányászati múzeumnak az állományrészét fogja képezni. Ennek a töredékét kaptuk később vissza, amikor az újkori múzeumunk megalakult 1995-ben. Selmecbányáról tehát csak töredéke jött vissza, mert a gazdagabb és mondjuk olyan mutatósabb képek és gyűjtemények ottmaradtak. Nagyon nehéz most visszaszerezni, mert a Honti Múzeum egyedülállóan - Szlovákiában nagyon kevés ilyen eset van - a város által fenntartott múzeum, tehát nem állami. Míg a selmeci múzeum állami, tehát itt a mostani törvények szerint lehetetlen az állomány visszaadása, főleg hogyha nincs meg a jóakarat a minisztériumtól sem. Azonban nem adjuk fel a harcot és reméljük, hogy azért amit lehet, visszaszerzünk.

Végül engedjék meg, hogy megköszönjem még egyszer Mándli Gyula igazgató úrnak, kedves barátomnak, hogy segített Szobtól kezdve, ahol megismerkedtünk, a szentendrei könyvtáron át, a mostani munkahelyén a Katona Lajos Könyvtáron keresztül. Nagyon sokat segítettek ő és a munkatársai, hogy ez a kisváros a határmentén élni tudjon. Csak egy számot ehhez, 30% körül van a munkanélküliek aránya ma is nálunk. Az egész Ipoly-mente helyzete olyan, hogy nehéz elképzelni azt, hogy a kultúrára az emberektől pénzt kérjünk akkor, amikor a megélhetésért kell küzdeni. Minden ilyen segítség nagyon jól jön és mi azért dolgozunk: egy pár kis könyvecskét hoztam a szervezetnek ajándékul. A tavalyi egyik kiadványunkban az ipolysági mezőgazdasági iskolák története van feldolgozva. A 60 éves évforduló alkalmából jelent meg, 1940-től működik nálunk magyar nyelven a mezőgazdasági szakközépiskola. Én rövid egynegyed évszázad alatt vezettem ezt az intézetet. A másik a Hont Vármegyei Múzeumi Társulat 100 éves évfordulója és a harmadik, ez a legújabb: Az ipolysági zsidóság története és emlékei. Erre is büszkének kell lennünk. Én azt hiszem, hogy sokat köszönhet a városunk a fejlődésében őnekik is. Hiszen csak a szabadságharc után telepedhettek le, addig a Mária Terézia korabeli törvények szerint a bányavárosok közelében nem lakhattak zsidók. Balassagyarmat, aztán Léva azért fejlődött gyorsabban, mert ott a zsidóság a gazdasági életet fellendítette, míg nálunk nem. De hát ez is történelmi tény, és büszkék vagyunk a történelmünkre. Megköszönöm figyelmüket, és még egyszer megköszönöm Gyula barátomnak az eddigi segítséget. Köszönöm szépen.