Második rész

A darab a következő hét közepén-végén, egy albérleti szobában folytatódik: a takarítónő külvárosi, bérházi, szoba-konyhás, földszintes lakásában.

Mikor fölmegy a függöny, a szobában Csenda Feri feleségét, Rózsit látni, amint épp lapátra söpri a szemetet, kiviszi, majd visszajön, pakolász. Rádió szól halkan.

A szoba bal oldalán egy régimódi nagy ágy foglal helyet. Az ágy végénél ablak nyílik az udvarra. A szemközti falnál egy kétajtós szekrény, az mellett van a másik ablak. Középen asztal, három vagy négy székkel. Jobbra van az ajtó, amely a konyhába nyílik, s ahol egy tűzhelyet, falikutat, egy sezlont látni. Keresztben szárítókötél, rajta néhány fehérnemű. Ezenkívül egy szennyesládát látni még. Lavór rajta.

Késő délután, öt-hat óra körüli idő lehet.

1.

CSENDA (szaladva jön be):

Rózsi, az ablakokat! Csukjuk be gyorsan! Itt jön a büdös a ház mögött. (Sietve becsukja az egyik ablakot.)

RÓZSI (elzárja a rádiót, s a másik ablakot csukja be):

Jaj istenem! Mikor hazaértem, akkor is kiengedte a bőrgyár ezt a szörnyű bűzt.

CSENDA:

Ha nem veszem észre, teleszaladt volna vele a szoba.

RÓZSI (az ablakot nyomja):

Szorítsd be jobban a kilincset! Fuj, de büdös!

CSENDA:

Nem akarom letörni. Nincs kéznél valami rongy? Be kellene tömni a réseket. Itt is van egy hézag, ni! Az eső beverhet ezen. (Rózsi föl akarja nyitni a szennyesláda tetejét.) Ne abban keress már rongyot! Ha meglátja az asszony, hogy kutatsz benne, mit szól?

RÓZSI:

Honnan vegyek akkor? A szoknyámból tépjek?

CSENDA:

Nincs a bőröndben olyan ruha, ami nem kell? Annyi kacat közt? Annak a fele kacat, amit elhoztunk.

RÓZSI (kihúzza az ágy alól a bőröndöt, fölnyitja):

Ez mind kell még. Ezek nem kacatok. Ezek még jó ruhák, szoknyák.

CSENDA (leül az ablak melletti székre):

Azok. Azért nem hordod őket! Nem is láttam még egyiket se, csak amikor hazacipeltem, s belenéztem, mi lehet az a nehéz a bőröndben? Hát rossz szoknyák!

RÓZSI:

Évek óta ezekből csinálok magamnak ruhát, ha nem tudnád! Ezeket alakítgatom, tudjak mit magamra venni. Nekem nem telik újra! (Hol az egyik, hol a másik ruhát emeli föl.) Ennek majd fölvarrom az alját. Emebben a cipzárat kell kicserélni. Az anyaga jó. Ezt még akkor hordtam, amikor a fonodába kerültem. Ha megcsinálom, még jó lesz. Emez meg szűk így. Most nézd meg! Így nem vehetem föl.

CSENDA:

Akkor meg adjad gyorsan!

RÓZSI:

Majd ha lesz rá időm, megvarrom. (Egy másik ruhát emel ki a bőröndből.) Ez is még milyen jól néz ki, ugye? Kismamaruhának nem megtenné? (Magára veszi.) Itt oldalt kell egy kicsit kiengedni. Na, hogy tetszem? Csinos vagyok? Milyen kismama leszek?

2.

TAKARÍTÓNŐ (váratlanul belép):

Átmegyek a szomszédba, itthagyom az egyik kulcsot. (Odaadja Csendának.) Feri, kimegy még a fészerbe gyújtóst vágni? Csak akkor, vagy ha el akarnak menni itthonról, az ajtót csukják be! Be ne jöjjön valaki idegen! (Indulna kifelé, mikor észreveszi Rózsit.) Mi az, Rózsika, csak nem?

CSENDA (el akarja ütni a dolgot):

Á, dehogy! Csak valami rongyot keresünk. (Mutatja az ablakon a nyílást.) Van itt egy nyílás, be akarjuk tömni, ne jöjjön be a büdös.

TAKARÍTÓNŐ:

Szóval ezért kellett olyan sürgősen az albérlet. Értem már. Hát ezért.

CSENDA:

Dehogy ezért. (Rózsinak.) Vesd már le azt a ruhát! Még azt hiszi Annus néni...

RÓZSI:

Miért ne hinné? Szégyelled tán, hogy gyerekünk lesz?

CSENDA:

De nem most lesz még. (A takarítónőnek.) Tetszik tudni, szeretnénk majd. Hogyne, idővel persze.

RÓZSI:

Idővel lesz, nem is holnap. Ha most vagyok a negyedik hónapban, számold ki, mikor lesz.

CSENDA:

De ez nem igaz! Annus néni, ne higgyen neki! Nem tudom, mért beszél így. (Fojtott hangon, elfordulva, hogy ne hallja a takarítónő.) Észnél vagy? Hallgass már!

RÓZSI (fölényesen):

Miért hallgatnék? Nem így van? Te erről nem szóltál Annus néninek? (A takarítónőnek.) Egy szóval se mondta?

TAKARÍTÓNŐ:

Talán Rózsika mondta? Lassan egy hete, hogy itt laknak.

CSENDA:

Annus néni, tessék idehallgatni! Szóltunk volna mi.

TAKARÍTÓNŐ:

Mielőtt idejöttek, akkor kellett volna! Akkor ide be nem teszik a lábukat. Pedig én már azon kezdtem gondolkozni, ellakhatnak nálam, ameddig akarnak. De így, végeztem magukkal! Készen vagyunk. (Kifelé indul.) Keressenek másik helyet. A jövő hónaptól nincs helyük itt tovább. Föl van mondva! Gyerekes házaspárt nem kerülgetek a lakásomban. Szégyelljék magukat, hogy nem szóltak! Arra volt eszük, hogy behízelegjék hozzám magukat, de hogy szóltak volna, arra nem.

CSENDA:

Tessék bennünket megérteni! Nagyon sürgős volt a dolog. S tetszik tudni, hogy van.

TAKARÍTÓNŐ:

Megértem, Feri. De majd máskor én is okosabb leszek. Most már úgy van, ahogy van. Csak a hónap végén, szeretném, ha elköltöznének.

CSENDA (könyörögve):

De tessék már idefigyelni! Annus néni!

TAKARÍTÓNŐ:

Nagyon megharagudtam magukra. Nagyon. (Kimegy.)

3.

CSENDA (leül az asztalhoz, lassan enni kezd, közben a felesége mos a lavórban):

Most neked mért kellett mindent kitálalni? Nem tudtál várni?

RÓZSI:

Mire? Életünk végéig itt akarsz maradni? Tessék! Tudni akarom! (Kicsavar egy ruhát, fölakasztja a szárítókötélre a konyhába.)

CSENDA:

Régebben szerettél volna albérletben lakni, s már ezzel se vagy megelégedve?

RÓZSI:

Nem, mert én azt mondtam neked, azért vállalom, hogy bemegyek a kórházba, elintézed addig, hogy hazaköltözhessünk. S munkahelyet is keresel. Így volt? Nehogy megpróbáld letagadni!

CSENDA:

Ahogy te bementél, úgy fölösleges volt. A másik kapun meg kijöttél.

RÓZSI:

De elfogadtad a feltételeim. S mit intéztél?

CSENDA:

Nagyon jól tudod, mért nem akarok hazamenni. S úgy volt, hogy elveteted a gyereket. Akkor most nem lenne semmi gond.

RÓZSI:

És hogy családod legyen, az neked nem fontos? S hogy otthon minden hónapban meg tudnánk spórolni egy-két ezer forintot, amiből pár év múlva, kölcsönnel együtt, házat építhetnénk – azon még csak el se gondolkozol? Itt mi marad meg a fizetésből? Számold ki! S akkor még hurcolkodhatunk majd egyik helyről a másikra.

CSENDA:

Majd beszélünk még az asszonnyal. Abba se egyezett bele azonnal, hogy idejöhessünk. S akkor még csak kettőnkről volt szó! Meddig kérette magát? Most is a végén már kezdett megenyhülni. Ha szépen mondanál neki egy-két szót, hátha maradhatnánk így is.

RÓZSI:

Azért vágtad neki a fát, hátha nem küld el? A sparheltját is azért kormoltad ki tegnap? Ezért pitizel neki? (Újabb ruhát visz kiteríteni.)

CSENDA (megy utána):

Igen, ezért! Te meg elmosogathatnál, kisöpörhetnél nála.

RÓZSI:

Azt aztán nem! Én őalóla nem takarítok. Azt akarod, hogy a cselédje legyek?

CSENDA:

Dehogy akarom én azt. De gondolod, a tanyasi embert, aki előttünk itt lakott, semmiért dicsérgette, hogy az őt mennyi mindennel segítette: tojással, túróval, vajjal minden héten? Hozta neki otthonról. S ez mégse egy drága albérlet. Nemsokára meglátszik, hogy terhes vagy, hol fogadnak be bennünket?

RÓZSI:

Akkor se leszek a takarítónője! Inkább már most összecsomagolok, s elmegyek innen. Nézd meg, hova hoztál! Egy özvegyasszony piszkos, poloskás szobájába. Ahol belefektetsz egy olyan ágyba, amelyikben egy ki tudja milyen tanyasi ember feküdt! (Belerúg az ágyba.) Neked az tetszik, ami itt van? A gyereked is itt akarod fölnevelni? Itt?

CSENDA (a konyha felől hallatszó zajra):

Pszt már! Biztosan hazajött az asszony. (A kopogtatásra.) Tessék! Szabad, Annus néni!

4.

SOPA (bejön, leveszi a kalapját, cigaretta nála, rendes, fekete ünneplő ruha rajta):

Csakhogy én vagyok, nem Annus néni! Jó estét! Vagy még jó napot?

CSENDA:

Nézzék már! Maga az? Jó estét! Nem is láttam a héten. Tessék! Jöjjön be. Hogy talált meg bennünket?

SOPA:

Jöttem, amerre a takarítónő magyarázta reggel. Aztán itt be a kapun, be az ajtón, s helyben is vagyok. Lehet itt cigarettázni?

CSENDA:

Hát nem nagyon. Inkább oltsa el!

SOPA (kedélyeskedve):

Mért? Nem köhögök én úgy, mint Lados, hogy Füstös Bódinak ki kelljen küldeni. (A csikket elnyomja a hamutartóban, amit Csenda kivisz, kiönti a konyhában.)

RÓZSI (az urára, gúnnyal):

De őt zavarja! Fél, hogy az asszony hazajön, s szóvá teszi.

SOPA:

Haza? (Csenda felé.) Hol van itt nektek haza? Itt csak egy Csenda Ferenc nevű albérlő lakik a feleségével. (Rózsinak.) Jól mondom, ugye? Engem tetszik ismerni? Találkoztunk már. S ti itt nem otthon vagytok, csak itt laktok, egyelőre. (Körülnéz.) Na, és milyen? Megfelelő?

CSENDA:

Jó lenne ez, csak most nem tudom, mi lesz...

RÓZSI (odatesz Sopa mellé egy széket):

Tessék, foglaljon helyet.

SOPA:

Köszönöm! (Zsebéből egy üveg bort vesz ki.) Megkínálhatom? Feri, hozzál már egy poharat, meg magadnak is.

RÓZSI:

Az hiányozna nekem, hogy igyak! Köszönöm szépen! Jobb lenne, ha maga se inna.

SOPA:

Én nem is iszom. Isten őrizzen!

CSENDA (közelebb viszi a széket Sopának):

Tessék! Üljön már le nálunk, na! Egy kicsit csak ivott, biztos. Előfordul az ilyesmi. Hébe-hóba, na és?

SOPA (kikerüli a széket):

De velem nem történik meg többet, értsd már meg! Befejeztem.

CSENDA:

Hogyhogy? No ne! Azt nem hiszem!

SOPA:

Fogadjunk! Itt a kezem rá! (Rózsinak.) Vagy magával, ha ő nem hiszi! (Nyújtja a kezét.) Na, fogjon már velem kezet! (Rózsi kényszeredetten kezet fog vele.) Na? Elhiszi most már?

RÓZSI:

Annyira nem ismerem magát! (Ő is, a férje is hitetlenkedve nevetnek Sopán.)

SOPA (Rózsinak):

Bemutatkozzam? Megmondom én, hogy hivnak. Hé, maga! Ez vagyok. Jól mondtam? Elhiszi, hogy nem iszom? Be is bizonyítsam? Mert be tudom, most rögtön. (Az üveget mutatja.) Ez az üveg még teli van. Tetszik látni? Nincs kihúzva belőle a dugó. Ebből egy nyeletet se ittam.

RÓZSI (nevetve):

De majd iszik!

SOPA:

De nem iszom! Ejnye, hát nem hiszi? (Kinyitja az ablakot.) Ezt csak azért vettem, hogy ne üres kézzel jöjjek. De ha nem hiszitek, már meg is haragítotok, akkor bebizonyítom, én befejeztem az ivást. Tessék. (Az üveget kidobja az udvarra.) Nincs. Végeztünk. Megbeszéltem a feleségemmel – most, hogy hazamentem szombaton, megnézni a gyerekeket –, ha visszamondja a válást, én többet egy kortyot se iszom. Kiveszek magamnak egy albérletet, aztán... Én már szereztem nektek, most jó lenne, ha ti tudnátok segíteni. (Csendának.) Nem tudsz valahol?

RÓZSI:

Magának ott a szálló.

SOPA:

Ott volt! Úgy kiadott a portás, abba hiba nincs. Megmondták a múltkor, mert ki voltak már énrám rúgva, ha még egyszer valami lesz, felmondanak. Úgy is lett.

5.

TAKARÍTÓNŐ (benyit, lapát, seprű nála):

Hozom már ezeket. Itt is ki kellene takarítani. A szomszédban nincs otthon senki, hiába mentem.

CSENDA (előzékenyen):

Tessék csak ideadni! Majd segítek. (Elveszi a seprűt, lapátot.)

RÓZSI:

Az előbb én már kisöprögettem. Nem kell itt takarítani.

TAKARÍTÓNŐ:

Akkor fel kellene mosni. Hozom a rongyot. A konyhát felmostam még reggel, meg az ajtó előtt is a járdát. (Kimegy a konyhába, s egy ronggyal jön vissza.) Valaki odadobott most egy borosüveget. Biztosan ezek a mellettünk lakó Pistáék voltak. Az ember, mikor be van rúgva, pisilni is ide jár az én ajtóm elé. Majd elcsúsztam a múltkor. Feri, szólhatna neki, ha találkozik vele, nehogy ideszokjon teljesen. (Meglepetten.) Most veszem észre, maguknak meg vendégük van. Jaj istenem! Mért nem szólnak?

SOPA:

Jó estét! Tetszik látni, idetaláltam!

TAKARÍTÓNŐ:

És nem kínálják hellyel ezek a fiatalok? Ejnye-ejnye! Tessék már!

SOPA:

Köszönöm! (A másik székre.) Már emezt is nekem készítették ide.

TAKARÍTÓNŐ:

Feri, vigye már ki azokat akkor! (A seprűre, lapátra érti. Majd Rózsinak.) Mi meg pakoljunk le az asztalról! Teli van mindennel, le se lehet mellé ülni.

RÓZSI:

Nem tudom máshová tenni. (Összefogja a bögréket.) De majd ide a sarokba lepakolom.

TAKARÍTÓNŐ (Sopának):

Tessék, üljön le! Nincs még helye? A jövő hónaptól szabad ez a szoba is. Csak magának már most kellene, ugye? Ez a baj. Nekem egy személy is elég lenne. (Az üveg bort, amit az imént dobott ki Sopa az udvarra, leteszi az asztalra, poharakat keres.)

SOPA (Rózsinak, aki a lavórt viszi ki a konyhába):

Jó ez a szoba. És nem felel meg?

TAKARÍTÓNŐ:

Hogyne felelne meg! Nekik? Egy ilyen tágas, bútorozott szoba? Ők nem felelnek meg nekem. Nagyon becsapódtam velük. Épp az előbb derült ki, hogy várandós az asszonyka. (Bort tölt a poharakba, kínálja Sopát.)

SOPA:

Ezt nem tetszett tudni? Nahát! De ha csak ennyi a baj, azért nem kell őket elküldeni. Nekem úgyis olcsóbb hely kell, nem ilyen.

TAKARÍTÓNŐ:

Nehogy azt higgye, hogy ez drága! Nem lehet azt megfizetni, hogy a lakásába idegeneket ereszt az ember. De az uram után kevés a nyugdíj, muszáj pénzért kiadni. Szegény sorunk volt nekünk mindig.

RÓZSI (az ágyon lévő maradék szennyest rakja el):

De ne tessék azt mondani, hogy nem éri meg kiadni a szobát!

TAKARÍTÓNŐ:

Csak Rózsika meg nehogy sajnálja már tőlem azt a kis pénzt! Nézze meg, a falusiak mennyit összekeresnek a mellékesből. Nekem is az egyik testvérem már emeletes házat épített. Én nem tudok másból külön jövedelemhez jutni, csak a lakásomból.

RÓZSI: Mirajtunk is van annyi haszon biztosan, mint a falun a nyulakon meg a disznón!

TAKARÍTÓNŐ (szenvedélyesen):

A sufnitelepen, ott van a lakókon haszon! Ahol tízen-tizenöten is laknak egy helyen! Ott igen, sok pénzt bezsebelnek. S azok, akik maguk is albérlők voltak régen. Csak telket tudtak venni, tettek rá egy nyári konyhát, amibe beköltöztek, s utána csináltak sufnikat, amiket telieresztettek lakókkal. Azoknak a pénzéből tudnak építkezni! Még ha azokat a kóterokat olcsóbban adják is ki, mint én a szobát. (Sopának.) De ha magának olyan kell... Megnézheti, s majd meglátja. Nem akarom én idevenni albérlőnek. Azt se tudom, meg lehetne-e magában bízni, milyen ember maga, azok után, amiket hallottam.

SOPA:

Nyugodt lehet! Megfogadtam, meghúzom magam valahol, s új életet kezdek. Megmondtam a feleségemnek, anyukám, nem iszom többet. Megjavulok, aranyos ember lesz belőlem.

TAKARÍTÓNŐ:

Úgy is kell!

SOPA:

S azt mondta: rendben van, majd meglátja még, visszafogadjon-e. Csak akkor úgy kell viselkednem, hogy abba hiba ne legyen, azt mondta. S úgy is lesz! Mert amit én megígérek, az nálam szent! Nem vagyok én olyan, amire szavamat adom, ne tartsam be. Meg lehet érdeklődni a munkahelyen is, milyen ember Sopa Imre. Rosszat nem mondhatnak, mert az én munkámmal meg vannak elégedve, panasz énrám nincs. Nem vagyok csavargó gazember, mert néha nem tudtam mit csinálni, két-három korsóval több ment le, mondjuk. Megvolt annak az oka. (Körülnéz.) Erre vagy emerre tetszett mondani a telepet? (Leteszi érintetlenül a teli poharat.)

TAKARÍTÓNŐ:

Erre, erre! Itt végigmenni hátul. Arrafelé nincs járda se. Kikísérem én, s megmutatom. Nincs messze.

CSENDA (bejön, csomó gyújtós a karján, a takarítónőnek):

Hova tegyem? Nincs a sparhelt alatt a láda.

TAKARÍTÓNŐ:

Jaj, tényleg! Ne haragudjon már, Feri! Kivittem reggel, mikor takarítottam. Azonnal hozom. (Sopának.) Várjon már addig! (Csenda után, megállva az ajtóban.) Vagy maga is be tudja hozni! Be is gyújt, ugye, Feri? Meg a mosófazékba tehetne föl melegíteni vizet. (Sopának.) Jöjjön akkor! Megmutatom, merre menjen. (Kimennek.)

SOPA (az ablakon keresztül):

Egy pillanat! Majd elfelejtettem, mért is jöttem még. Ez a távirat volt a szálló portáján. Mondom, elhozom, talán sürgős lehet. (A táviratot odaadja Rózsinak, majd a takarítónőnek.) Mehetünk akkor! Minden jót!

6.

RÓZSI (fölbontja a táviratot, a belépő Csendának):

Nézd már! Anyád táviratozott, hogy jön a ma déli vonattal.

CSENDA (meglepetten):

Mit csinál? Jön? Mikor? (Elveszi Rózsitól a táviratot.) Ki hozta ezt? (Olvassa.) Délben érkezem. – Most hány óra?

RÓZSI:

Mindjárt este lesz. Föl is gyújtom a villanyt. (Fölkapcsolja, s az ablakon elhúzza a sötétítőfüggönyt.)

CSENDA:

Akkor mi legyen? Kimenjek az állomásra? (Kabátot kap magára, a konyhaajtóban megtorpan, visszajön.) Ennyi ideig nem várakozik úgyse, hiába mennék. Rég visszautazott azóta. (Leveti a kabátját.) De jobb is! Az kellett volna, hogy most idejöjjön! De mit akarhatott? Csak nem történt otthon valami baj?

RÓZSI:

Akkor azt táviratozza meg, nem azt, hogy jön. Esetleg megtudott valami munkahelyet.

CSENDA:

Azt biztosan nem! (Leteszi a táviratot, s megy a konyhába begyújtani.)

RÓZSI:

Vagy, hogy költözzünk haza, meggondolta mégis. Az én szüleimhez, tudja ő is, hogy nem mehetünk. Pityu s a kis Erzsi is még otthon van. S a miénk csak egy kis egyablakos ház. Nálatok nekem megfelelne a kiskonyha is. S megfogadnám, a fejem se fordítom a nagy ház felé, nehogy azt gondolják az anyósomék, azért néztem arra, mikor lehetne őket onnan kitúrni.

CSENDA:

Én meg naponta vonatozgassak, ugye? Vagy mit tudom én, hol vállaljak valami tengek-lengek munkát?

RÓZSI:

Miért? Kibírnád, amíg nem találnál jobbat.

CSENDA:

Itt nem lehetünk megelégedve a fizetéssel? S a szüleim se tudnak beleszólni az életünkbe.

RÓZSI:

De idegenek beleszólhatnak, mi? Azoknak lehet!

CSENDA:

Itt csak jobban magunkra csukhatjuk az ajtót.

RÓZSI (papírból kenyeret, szalámit eszik):

Ki is használhatnak! Ide menj, oda menj! Mit számít neked!

CSENDA:

Otthon anyámék tennék ugyanezt. S nem is csak velem, nekem sok mindent elnéznének, de téged kiszekéroznának a kiskonyhából hamarosan. Te még nem ismered őket. (Kezet mos a falikútnál.)

RÓZSI:

Tudom, mit tartanak rólam, a szüleimről, mert szegények s hogy elcsaládosodtak: öten vagyunk testvérek. Nem néznek semminek.

CSENDA:

Akkor meg...

RÓZSI:

Csak ám az engem nem érdekel! Ha meg olyat találnának mondani, ami nem tetszik, többet nem szólnék egyikhez se. Levegőnek nézném őket.

CSENDA (miközben megtörli a kezét):

Gúnyoltatnánk ki magunkat a faluval, hogy na, ezeknek is kitelt? Elmentek nagy fittyre, s ahol ni, kullognak vissza!

RÓZSI:

Azt képzeled, mindenki téged néz!

CSENDA (a konyhában leül az ágyra):

Aki egyszer elment, maradjon, ahol van. Gondolod, a szüleim is elviselnék, hogy mondogatná mindenki: jól kinéznek Csenda Ferencék, hazaállított az egyszem fiuk! Pedig hogy tudták mondani, kőműves lesz belőle! Többet ér egy jó szakma, mint akármi! Csak úgy keresi majd a sok pénzt!

RÓZSI:

Sokra mentél vele, anyád meg elszedte!

CSENDA:

Amikor építkeztek. Apám azt monda, ha nem tanulok tovább, mert nem volt kedvem, baj is az! Ő nem bánja, otthon maradok, s jól van. S az enyém is lesz az a ház. S legalább neki se kell félni, hogy öregségére magára marad, mint sokan, akik nevelték a gyerekeket, s nem néz rájuk egy se, mert az egyik erre van az országban, a másik meg amarra, nem érkeznek hazajárni.

RÓZSI:

De anyád küldött: eriggy csak! Ne hallgass apádra! Elmondta nekem, hogy volt. S őrá adsz most is. Hogy itt hol nő fel a gyereked, neked mit számít!

CSENDA:

Mert nem akarom azt se, az egész falu megtudja, hogy élünk. Itt, ha paprikás krumplit eszünk egy évig, nem érdekel senkit. Falun meg versenyezni kell, eldicsekedni mindennel, kiállni vele a kapuba. (Az ajtóból.) S lenézik, kigúnyolják, akinek kevesebbje van. Engem ne nézzen le senki! (Megnézi a tüzet, fát tesz rá.)

7.

RÓZSI (az ablak felé):

Valaki kopogott.

CSENDA:

Hol? (Újra hallani a kopogtatást.) Ki lehet az?

RÓZSI:

Menj oda az ablakhoz, nézd meg!

ID. CSENDÁNÉ (odakintről):

Jó estét kívánok! Csenda Ferencéket keresem. (Beljebb tolja a nyitott ablak szárnyát.) Kisfiam! Itt vagytok? Én vagyok!

CSENDA:

Kicsoda? Anyuka?

ID. CSENDÁNÉ:

Hol lehet itt bemenni? Sehol se látom az ajtót.

CSENDA:

Hogy kerül ide? Azt hittük, rég hazautazott. Most kaptuk meg a táviratot este. Arra van az ajtó! (Mutatja.) Megyek s kinyitom. (Rózsinak.) Na hisz! Most mi lesz?

RÓZSI (miközben a székeket teszi a helyükre, a terítőt igazítja meg az asztalon):

Semmi. Mi lenne? Nagyon jó, hogy eljött. Legalább most a szájából hallom, mért nem mehetünk haza.

CSENDA (zavartan):

Igen... de... Szóval, én nem beszéltem erről otthon.

RÓZSI:

Nem? Hanem? Ültél nyugodtan? Velem meg, gondoltad, az történik, ami akar? Nem néztél munkahelyet se? Hazudtál nekem?

CSENDA:

Még azon a helyen is voltam, amit te mondtál. Egy kis lebujban!

RÓZSI:

Elmentél tessék-lássék, s ez eljutott anyád fülébe. Fogadom, ezért van itt!

CSENDA (kifelé, hangosan, az anyja sürgetésére):

Megyek már, rögtön!

ID. CSENDÁNÉ (újra az ablakból):

Gyertek már! Félórám sincs. Megy mindjárt vissza a vonat. Melyik ajtó az? Már itt valamelyiken bementem. Nem akarok mindenkihez becsörtetni. (Zörgést hallani.)

RÓZSI (a zajra):

Úristen! Csak nem felbukott a mosófazékban? (A férjének.) Siess már!

ID. CSENDÁNÉ (bejön, sántikálva, nagy fehér abrosszal átkötött batyuval a hátán, kezében kosár, benne egy levágott liba):

De megütöttem a lábam! Jaj de fáj! Épp az ajtó elé kellett tenni azt a fazekat.

RÓZSI:

Kezét csókolom, anyuka! Hol ütötte meg? Tessék ideadni a kosarat.

CSENDA (a batyura):

Hol van ez megkötve?

RÓZSI:

Majd én kibontom. Nem is úgy kell.

ID. CSENDÁNÉ (a fiának aggódva, amíg Rózsi az abrosz végét bogozza):

Olyan soványnak látszol. Mi van veled? Nem vagy tán beteg? (A batyut leteszi az asztal mellé.)

CSENDA:

Dehogy vagyok beteg! Hogy talált meg bennünket?

ID. CSENDÁNÉ:

Úgy, hogy összejárkáltam már mindent. Dél óta kereslek benneteket. Aztán nehezen megtaláltam a szállót, ott mondták meg, hol vagytok. De még jó, hogy tudok beszélni veletek! Hét órakor megy visszafelé a vonat? (Megismétli, hangosabban.) Hét órakor?

CSENDA:

Csak nem apával történt valami?

ID. CSENDÁNÉ:

Dehogy! Nincs annak semmi baja. Tömi most a libákat otthon, gondolom. Holnap meg megyünk krumplit szedni a gép után, kötözi a zsákot. Majd megmondom én, miért jöttem.

CSENDA:

De mondja már akkor!

ID. CSENDÁNÉ:

Előbb ti áruljátok el, mért kellett nektek albérletbe jönni! Megpróbáljátok, hátha jobb lesz? Én nem bánom, de legalább megírtátok volna! Ne kellett volna annyit mennem, hogy tisztára kimerültem. (Leül az asztal mellé.) Akkor ide adom fel a táviratot.

RÓZSI:

Én máshová akartam menni, nem ide. Itt egy hete lakunk. S Feri nem ért rá eddig írni.

ID. CSENDÁNÉ:

De te is itt voltál! (Leveti a cipőjét.) Ó, de megdagadt a lábam! Úristen, hogy néz ki! Nem is csoda! Eljöttem még reggel otthonról, szorította egész nap a cipő! (A fiának.) Hova tetted a kosarat?

CSENDA:

Én sehova! Nem is láttam. Hozott kosarat?

ID. CSENDÁNÉ (ijedten):

Hogyne hoztam volna! Nincs a széknél? Megőrülök, ha elhagytam valahol. Benne van egy nagy liba!

RÓZSI:

Itt van! Én tettem ide! (Odaadja az anyósának.)

ID. CSENDÁNÉ (föllélegezve):

Hála istennek! Olyan ideges lettem. Dolgozik az ember vele. (Rózsinak.) Nehogy megromoljon, tedd a hidegre! Még tegnap este levágtam. Éjfélre lett megpucolva. Nézd meg, milyen szép! Nem mindenki kap ilyen libát. Csupa háj! Ez a hízott liba! Az ilyen a jó anyós, aki hoz valamit, nem semmivel jön el.

RÓZSI:

Köszönjük szépen! Hány kilós lehet? Nagyon szép. Kár, hogy én nem szeretem.

ID. CSENDÁNÉ:

Nemigen ehettél otthon, biztos, nem tudod, hogy milyen!

CSENDA (Rózsinak):

A konyhába kellene kitenni, ott hűvösebb van. (Rózsi kiviszi.)

ID. CSENDÁNÉ:

Én nem bánom, hova teszitek, csak ti egyétek meg. Sok drága kukoricát beletömtem, ne vesszen kárba! (Föláll, körülnéz.) Szóval itt laktok? Hadd nézzek már körül! Jó nagy szoba. El lehet benne férni.

RÓZSI:

Anyukának hozzak valamit enni?

ID. CSENDÁNÉ:

Ne hozzál nekem semmit! Isten őrizz! Nem enni jöttem én.

RÓZSI:

Enni csak kell. Megéhezhetett egész nap.

ID. CSENDÁNÉ:

Ettem útközben. Tettem a kosárba egy darab kenyeret otthon, meg két almát, az elég volt nekem. Inkább vizet adjál! S utána mennem kell. Én még hajnalra haza akarok érni.

CSENDA:

Most akarna még utazni?

ID. CSENDÁNÉ:

Dolog van otthon, kisfiam! (Kibontja a batyut.) Hoztam még pár tojást. Mást nemigen. Nem is azért jöttem én, hanem mert összetalálkoztam Harag Pistával, az mondott valamit, mi van nálatok. Beszéltetek a vonaton vagy hol, mikor otthon voltál.

RÓZSI:

Na, mit mondtam! (A vizet odaadja az anyósának.)

ID. CSENDÁNÉ:

Majd kétségbeestem, mikor elmondta. Estére meg olyan rosszul lettem, majdnem el kellett menni az orvoshoz. Mástól kell nekem megtudni, hogy ti haza akartok jönni?

RÓZSI:

De hát azért volt otthon Feri, hogy ezt megbeszéljék!

ID. CSENDÁNÉ:

Te ne küldözgesd az én fiamat sehova! S ne kerestessél te vele munkahelyet se! Eszetekbe ne jusson, hogy hazagyertek!

CSENDA:

S maga azért ült vonatra, utazott vagy öt órát?

ID. CSENDÁNÉ (miután iszik, leül):

Ezért! Jó helyen vagytok itt. És segítenénk mi benneteket. Nemsokára összejön egy kis pénzünk, s ha kellene, hozzátehetnétek a tiétekhez. Csak már ott tartanátok, hogy be tudnátok lakásra fizetni, vagy házhelyet vennétek. (A fiának.) Mostanában nem néztetek?

CSENDA:

A tavasszal. Akkor alkudtam is egyre.

RÓZSI:

De minek ugyan?

ID. CSENDÁNÉ:

Segítenénk mi. Szóljatok!

RÓZSI (leül szembe az anyósával):

Jó! Akkor most szólunk. Tessék! Tud segíteni? Mennyivel? A mi pénzünkkel együtt meg tudnánk venni egy telket? De akkor azon még nem lenne semmi! Egy ól se! Itt negyven-ötvenezer forint semmi! Falun lehet, hogy az pénz. De nem itt!

CSENDA:

De ha a múltkor megvettük volna azt a telket, nem itt tartanánk.

RÓZSI:

Miből vettük volna meg? A kettőnk fizetéséből?

CSENDA (szenvedélyesen):

Csak abból, ha egyszer nem akarok hazamenni! S nemcsak azért, mert otthon megfelelő munkahely sincs, hanem mert azt megint meg kellene szokni. Nincs ott jövő se! Cigányokkal éljünk majd?

RÓZSI:

S amíg föl nem épül itt a ház, tíz évig legalább, amiből úgyse lesz semmi, hol leszünk? (Az anyósának.) Most is, tetszik-e látni, hol lakunk?

ID. CSENDÁNÉ:

Miért? Hol laknátok? Mindjárt nem élhettek palotában! Majd ha mi meghalunk, könnyebben lesztek. Mi nem semmiért dolgoztunk, tepertük a munkát, mint az őrültek. Annak látszatának kell lenni. S van is! Szétnézhet nálunk akárki: minden van. Nem úgy, mint egyeseknél! (Rózsi felé vág tekintetével.) De arra most még nekünk is szükségünk van.

RÓZSI:

Azt meghiszem! Hogy lehessen a falunak mivel dicsekedni!

ID. CSENDÁNÉ:

Nem is kell szégyenkeznünk senki előtt, biztos! Segítenénk mi rajtatok! De azt ne várjátok, mi tartsunk el titeket, vagy akár még a házat is nektek adjuk.

CSENDA:

Ugyan már, hova gondol! Hogy juthat ilyesmi az eszébe?

ID. CSENDÁNÉ:

Akkor minek akarnátok odajönni?

CSENDA:

Én nem akarok.

ID. CSENDÁNÉ:

Akkor a feleséged! Vagy nem jól tudom? A libák alól akar ganajozni? Vagy a hagymát, répát akarja szedni, fejelni a téesztanya mögött? Ülni akar a sárban? Az jobb lenne, mint a gyárba menni? (Kis szünetet tart.) Ilyen ember már nincs más, aki még vállalná azt az életet, csak az ilyenek, mint mi. De haljanak is ki velünk együtt az ilyen állat népek, akik nem ismerünk határt a munkában, csak gebeszkedünk mindig!

CSENDA:

Nem is kellene azt már maguknak csinálni. Fölösleges.

ID. CSENDÁNÉ:

Élnénk föl, amit eddig szereztünk? Akkor meg minek dolgoztunk annyit? Azért nem lett volna érdemes! Mi már azt tesszük ezután is, amit eddig, nem változunk meg. S azon leszünk, segítsünk nektek, jobb sorotok legyen, ne olyan, mint nekünk, hogy nézd meg a kezem, milyen, agyon van dolgozva. Letérdeltem vasárnap a templomban (összeteszi a kezét), s így könyörögtem az istenhez, hogy csak azt az örömet adja meg nekem, ne kelljen szégyenkeznem a fiam miatt. Istenem, mondtam, egy gyerekünk van, s nem baj, hogy az iskola nehezen ment neki, de ha mást nem is, a szakmáját kitanulta. Leszerelt a katonaságtól, s nemsokára jött, hogy ő megnősül. Nem szóltunk bele, az ő dolga, jól van. Csak iparkodjanak! Városon vannak, a jó helyen. Örülhetnek. Összetehetik a két kezüket, s hálát adhatnak a sorsnak, hogy ők nem tudták meg, milyen a paraszti élet, mert az nem volt élet sose! S ne kívánkozzanak vissza, mert a szemem kisülne a szégyentől, ha visszajönnének, s mondaná a falu: nem lett az én fiamból semmi. Városon még ha az utolsó munkát végzi is valaki, azt is többre becsülik, mint azt, aki falun van. Ahol nincs becsülete a földnek, semminek. Higgyétek el, hullott a könnyem!

RÓZSI:

Ha hazamennénk, még nem lenne muszáj úgy élni, mint anyukáék. S nem is élnénk úgy.

ID. CSENDÁNÉ:

De ott élnétek! El is bujdosnék szégyenemben. Én azt nem bírnám ki, amikor más meg mondja, hogy az ő gyerekei hol vannak, Pesten meg mindenfelé. S látni őket néha, hogy ünnepre jönnek haza a jó ruhában, szép cipőben, mi meg úgy nézünk ki, a kutyák vonítanak, ha látnak bennünket.

RÓZSI:

És azt ki lehet bírni, ahogy mi most élünk? Ezt anyuka nem szégyelli?

ID. CSENDÁNÉ:

Erről nem sokan tudnak. Nem kell mondani senkinek, s nem megy híre.

CSENDA:

Ezt el lehet titkolni. De ha hazamennénk, azt nemigen. Azt látnák!

RÓZSI:

Persze! Így még dicsekedni is lehet. Már nem a szállón, hanem albérletben lakunk. Szép nagy szoba van. Székek benne, asztal: négy lába van! Gyűjtjük a pénzt telekre, építkezünk majd!

8.

TAKARÍTÓNŐ (belép a konyhába, észreveszi a kosarat a földön, belenéz, majd önkéntelenül):

Jaj, de gyönyörű nagy liba! (Beszól a szobába.) Otthonról kapták? A tanyasi ember ilyen szép nagyokat hozott nekem, mikor itt lakot, s el nem fogadott volna érte egy fillért se. (Bemegy a szobába, meglepetten.) Jaj, csak most veszem észre, maguknak megint vendégük van! Mért nem szólnak? (Id. Csendáné felé.) Kicsoda tetszik lenni? Csak nem Ferinek az anyukája? Most tetszett jönni? Tessék már leülni!

ID. CSENDÁNÉ:

Köszönöm. Mennem kell, sajnos. Ilyenkor indul valamikor a vonat, hét óra után. (A fiának.) Ferikém, nézd már meg, hány óra! Le ne késsem! A kereséssel elment a sok idő, alig találtam ide. Már úgy volt, hogy visszafordulok.

TAKARÍTÓNŐ:

Mit tetszik szólni? Nem olyan szép a szoba, tetszik látni! Festetni kellene. De amíg nem találnak másik albérletet, erre a kis időre csak megfelel nekik.

ID. CSENDÁNÉ:

Meg bizony! Jó hely ez nagyon! Ha nekünk ilyen szobánk lett volna, mikor összekerültem az urammal! De bizony! Az istállóban laktunk az apósoméknál évekig. (Rózsinak odaadja a kosarat.) Lányom, ebből pakold már ki, ami még benne van, egy kis gyümölcs, ez-az. Én meg húzom a cipőm. (A takarítónőnek.) Ne haragudjon már, hogy eljöttem, lábatlankodok itt! De olyan nyughatatlan voltam.

TAKARÍTÓNŐ:

Hogy haragudnék! A világért se!

ID. CSENDÁNÉ:

Bánt, hogy így kell élniük, a más lakásában. De majdcsak nem tart örökké.

TAKARÍTÓNŐ:

Rossz nekik, biztos. S erre fel most még kisbabájuk is lesz.

ID. CSENDÁNÉ:

Ne tessék mondani! Jaj nekem! (Szájához kapja a kezét, a menye és a fia felé.) Ez igaz? És nekem nem szóltok?

CSENDA:

Nekem is csak most mondta meg Rózsi, hogy megtartja, már a negyedik hónapban van, mikor visszajöttem otthonról.

TAKARÍTÓNŐ:

Sajnos én is csak ma tudtam meg.

ID. CSENDÁNÉ (Rózsinak):

Hát mért nem vetetted el, mi? Annyira kell az most nektek? Nem tudtál még várni vele?

RÓZSI:

Mire? Huszonhat éves elmúltam. Mikor szültem volna? Majd ha öregasszony leszek?

ID. CSENDÁNÉ:

Én harmincon is túl voltam, mikor Feri meglett. És mit veszítettem?

RÓZSI:

Az anyuka volt! Én viszont azért mentem férjhez, rá egy-két évre gyerekem legyen!

CSENDA:

De addig várni kellett volna, amíg valamit nem tudunk építeni magunknak. Vagy amíg nem tudunk lakáshoz jutni.

RÓZSI:

Lakáshoz? Hogyan? Kéz alól nem tudsz venni. Amúgy meg a tanácsnál kell sorba állni. S ahhoz, ha leszerződsz is két-három gyerekre, azt hiszed, nem kell pénz?

CSENDA:

Mért hinném azt? De azt csak ki tudnánk tán fizetni?

RÓZSI:

Ki. Csak ahhoz az is kellene, hogy valahova be tudjunk állandóra jelentkezni.

TAKARÍTÓNŐ:

Nagyon sajnálom magukat, de ide nem lehet. Felmondtam, ebből nem engedek.

ID. CSENDÁNÉ:

Csak nem valami rosszat tettek?

TAKARÍTÓNŐ:

Á, dehogy! Rendesek ők. Feri meg pláne! A sparheltem kikormolta tegnap. Összetakarította a szemetet az udvaron. Még arra kértem volna meg, Feri, az ágyamat csinálná meg a konyhában. Leszakadt az alja, azt hiszem. De majd hívok valakit most már. (Id. Csendánénak.) Nem lehetne rossz szavam rájuk. Csak hát nagyon becsaptak, mert nem szóltak, hogy úgy van Rózsika. Nekem elég volt az én gyerekeimet is fölnevelni, nemhogy még a másénak a sírását hallgassam.

ID. CSENDÁNÉ:

Engem is idegesítene! S maga se fiatal asszony már, meg lehet érteni. Az is elég kellemetlen lehet, hogy idegenekkel kell egy lakásban élni. De majd elmennek akkor másik albérletbe.

TAKARÍTÓNŐ:

Muszáj lesz nekik! Állandóra sehogyse engedném őket bejelentkezni. Történik köztünk valami szóváltás, s ha nem akarnak kiköltözni, már csak bosszúból se, tehetnék valamit?

RÓZSI:

Én elmegyek, ne tessék félni! Nem spórolok tovább, nem rongyoskodok. Elég volt hét évig. Összejött pár ezer forint? Milyen áron? Olyanon, hogy egy tányérunk sincs! (Mint akire ez nem tartozik, a takarítónő kimegy.) Rendes cipőm nincs! Háromszor voltam kaparáson, hogy ne küldjenek el a szállóról. Megérte? De mindegy most már. Nem könyörgök én senkinek. Haza tudok én egymagam is költözni. Fölnevelem majd egymagam a gyerekem!

CSENDA:

Csak nem akarsz külön élni? Ki ne találd!

RÓZSI:

De bizony! Ha együtt nem tudunk! Amerre te akarsz, nem tudunk lépni, nem látod be?

CSENDA:

Otthon se tudsz hova menni! Hozzátok nem lehet. Mihozzánk anyám nem akarja, megmondta!

ID. CSENDÁNÉ:

Befogadnálak én mindkettőtöket – ha már vittétek volna valamire! Ha látnák a faluban, hogy autótok, pénzetek van, s olyan házat építetek, amilyen nincs a környéken se! Akkor igen. De így... (A menyének.) Vagy hogy egyedül gyere haza, azt már nem!

RÓZSI:

Pedig már csak azért is megmutatom! Nem tudja megtiltani! Találok olyat, aki befogad szíves örömest. S majd akkor nézzen az én Ferim a falu szemébe. Meg a tisztelt anyósom is! És röstellheti magát, ott van a nagy ház, ketten bitorolják, az unokája már nem fér el benne, idegeneknél nő fel!

ID. CSENDÁNÉ:

Tiétek lesz majd az a ház, te! Azért kapaszkodunk, amíg bírunk, mellétek tudjunk állni, ha kell. S ha meghalunk, utánunk ne a semmi maradjon! Legyen mibe beleülnötök! Inkább hálásnak kellene lenned, mint azon gondolkozni, hogyan lehetne szégyenbe hozni bennünket.

RÓZSI:

A majdra én nem adok. Én nem lesem senkinek a halálát. Arra én nem utazom. Nekem most kellene az otthon, ahová megszülhetném a gyerekem, nem majd valamikor!

ID. CSENDÁNÉ:

Akkor se engedem, hogy hazagyere! Nem is tudom, mit csinálnék! Amink van, azért mi nagyon sokat küszködtünk. S még ma sincs megállásunk. S nincs más örömünk, nem is vágyunk többre, csak hogy tudjuk, jó helyen vagytok, nem olyan köpedelem az életetek, mint a mienk volt!

RÓZSI:

Hanem milyen? Magának ez jó? Ez mindennek a teteje?

ID. CSENDÁNÉ:

Engem a dolog tart még életben, s az, hogy elmondhassam, különb életetek van a miénknél, ha most még nehéz is kicsit. Ha ennyit se ad meg nekem a sors, minek élnék? Akkor eddig is fölösleges volt. Dögöljek meg! Kerüljek inkább a földbe! Azt kívánod, hogy odakerüljek?

RÓZSI:

Kerülhet maga oda is! Mit változtat a dolgon!...

ID. CSENDÁNÉ (a fiának, könyörögve):

Ferikém, beszéljél a feleségeddel, ne járasson le bennünket!

RÓZSI:

Csak nem fél? De féljen csak! Megérdemli!

CSENDA:

Rózsi, maradj már!

RÓZSI (az anyósának):

Kiismertem most már. Megtudtam, ki maga! A fiával együtt!

CSENDA:

Mért? Eddig nem ismertél?

RÓZSI:

Ennyire nem! Csak most tudom már, kihez mentem én feleségül. Kinek hagytam, hogy a fülembe hízelegjen! Egy ilyen gyávának! S én még neki szültem volna gyereket? Menjen az ilyen!

CSENDA (megütközve):

Hogyhogy szültél volna? Te azt mondtad, nem vették el.

RÓZSI:

Azt csak mondtam. Vedd tudomásul, nincs gyerek. Érted? Nincs!

CSENDA:

Hogyhogy nincs? Hát hova lett?

RÓZSI:

Hova... Mikor mondogattam, hogy be akarok menni a kórházba, hagytam, hogy azt gondold, terhes vagyok. Átláttam én rajtad! Azt hitted, bolondot csinálsz belőlem! Én nem azért mentem be a kórházba, amit te hittél, hanem egészen másért. S azért mondtam, hogy nem vették el, hogy eljöhessek a szállóról.

CSENDA:

Képes voltál hazudni nekem?

ID. CSENDÁNÉ:

Lehet az ilyentől mást várni?

RÓZSI (a férjének):

Képes voltam. Mint ahogy te is azért ígértél meg mindent, hogy becsapj!

CSENDA:

Mert nem akartad megérteni, csak addig nem akarok gyereket, amíg nem a magunk fészkébe születhet s valamennyire nem jövünk rendbe. De ha nincs gyerek, jól van! Akkor nincs baj! (Ölelgeti, csókolgatja a feleségét.) Édes anyukám! Drágaságom! Mindenem! – Anyám, hallja? Nincs itt baj semmi! Van idő kitalálni, hogy legyen tovább. S így már nem akarja Rózsi, hogy költözzünk haza.

ID. CSENDÁNÉ:

Akkor mért utaztam én ide? Kár volt az útiköltségért!

CSENDA:

Most ne azzal törődjön! Számít is az! Csakhogy emez rendben van. S innen se kell elmennünk! (A feleségének.) Hozzál már gyorsan poharakat! Anyám meg üljön le! Erre inni kell! Majd elutazik holnap. Hadd menjen a vonat! Most ez a fontos, hogy nincs gyerek! (A szobába kíváncsian benyitó takarítónőnek.) Igyon maga is, Annus néni! (Poharat nyom a kezébe.)

TAKARÍTÓNŐ:

Csak akkor majd az ágyamat javítsa meg, Feri! Olyan rossz így rajta aludni, a derekam majd kitörik.

CSENDA:

Meglesz! Megszögelem majd! A szobát is kifestem! Az eget is! Rózsikám, meglásd, olyan jól élünk majd. Látod, így már egészen más. (Kintről zaj hallatszik.)

9.

TAKARÍTÓNŐ:

Ki lehet az?

SOPA (kecske hangját utánozza):

Me-e-e, me-e-e-e! Ébren vannak még Csendáék? Nyissátok ki az ajtót!

CSENDA:

Ez Sopa. Mit akar megint?

TAKARÍTÓNŐ:

Majd én megyek. (Megy ajtót nyitni.)

SOPA (már a konyhában van):

Csak én vagyok! Kezét csókolom! Bocsánat. Visszajöttem. Bejöhetek? (Egy hosszú deszka nála.)

TAKARÍTÓNŐ:

Csak tessék. Már úgyis idebent van. Mi történt magával?

SOPA:

Velem? Semmi. Mért? Történt velem valami? (Észreveszi id. Csendánét.) Jó estét, mama!

TAKARÍTÓNŐ:

Hol volt maga, hogy így néz ki?

RÓZSI:

Hol lett volna! A kocsmában. Mert ő már nem iszik!

TAKARÍTÓNŐ:

Na és, odatalált a telepre?

SOPA:

Még hogy odataláltam-e? Én ne találnék oda, ahova elindulok? Ilyet ne is tessék kérdezni! Bocsánatot kérek, olyan nincs!

TAKARÍTÓNŐ:

Na és, sikerült? Van albérlet?

SOPA:

Mint a nyű, annyi! (A deszkát mutatja.) Tetszik ezt látni? Ez egy deszka. Rózsika is nézze meg! Tetszik látni? Rohadt, kezét csókolom! Mit tetszenek hozzá szólni? Ugye, milyen jófajta rohadt deszka? Megfogtam a sufni hátulján, s jött velem. Mondom, már megmutatom.

ID. CSENDÁNÉ (a fiának):

Hány óra? Nehogy lekéssem a vonatot!

CSENDA:

Indulni kell, ha el akarja érni. De inkább maradjon itt holnapig. Elalszik velünk.

ID. CSENDÁNÉ:

Dehogy alszom! Le se tudnám hunyni a szemem. (Veszi a hátára a batyut.) Ott van otthon a sok jószág. Azt hiszed, apád el tudja rendesen látni őket? Nem úgy van az nálunk, hogy becsukjuk az ajtót, s ott lehet hagyni napokra a házat. Itt már rendben van minden... Otthon három ember is kevés lenne annyi dologhoz.

SOPA (az asztal körül lábatlankodik, Csendának):

Figyelj már ide te is! (A deszkát mutatja.) Látod-e? Ilyenből van az a kecskeól, amit néztem. Me-e-e, me-e-e-e. Mit szólsz hozzá? S ekkora bolondgombák nőnek a tetején! (Az öklét mutatja.)

CSENDA:

De maga hol járt? Azt fogadta, nem iszik többet!

SOPA:

Ejnye már! (A deszkára.) Ezt nézzed, ne engem! Erre inni kell. Vettem három üveg bort az egyik krimóban. (Egy üveg bort húz ki a zsebéből.) De már ebből is ki van húzva a dugó... Igyál, komám! Én bementem egy kecskeólba, még ki se ganajoztak belőle. Ötszáz forintért kiadó. Lehet költözni, ha akarok. De nem akarok! Egészségedre! Egy napig se tudtam ellenállni. Fél év próbaidőt adott az asszony, ha nem lesz semmi baj, visszafogad. De hogy bírjam ki addig? Én csak annyit érdemlek, hogy egy kecskeólban lakjak? Tizenöt évi munka után?

CSENDA:

Ne törődjön semmivel, Imre bácsi! Majd megoldódik a dolog. Nálunk is megoldódott. Nincs gyerek. Egészségére!

RÓZSI:

De nem is lesz, kedves uram! Úgyhogy csak igyál nyugodtan, ha neked ez öröm!

CSENDA:

Majd lesz két-három év múlva! Akkorra csak kialakul valami. S akkor se lesz még késő.

RÓZSI:

De már késő. Nekem nem lesz többet gyerekem!

CSENDA:

Mi az, hogy nem lesz! Dehogyisnem! Mért ne lenne?

RÓZSI:

Ezért! Parancsolj! (Táskájából orvosi igazolást vesz elő.) Olvasd! Ezért jártam legutóbb kétszer is odabent – kivizsgáltatni magam. S megmondták... (Az anyósa felé.) Én már nem tudok mit elvetetni. Tetszik érteni?

ID. CSENDÁNÉ:

Úristen!

RÓZSI (az urának):

De azért te csak igyál! Mit neked! (Az anyósának.) Maga meg dolgozhat, ahogy akar! Szedheti holnap a krumplit, kötözheti a zsákot. Télre hizlalhatja a disznókat. Az árával azt tesz, amit akar. Rakathat most már tornyot a házára!

ID. CSENDÁNÉ:

Mért nem vigyáztál jobban magadra! Ennek csak te vagy az oka!

CSENDA:

De ez nem lehet igaz! Mondd, hogy ez nem igaz!

RÓZSI:

De igen. Ez az igazság. (Sopa felé.) Majd mi beköltözünk abba az ólba, ha magának nem kell. Mert ha más nem is, de mi megérdemeljük. Akár indulhatunk is! (A szekrényből dobálja a ruháit a bőrödbe.)

CSENDA:

Hogy indulnánk! Oda? Minek? Most már mért akarnál innen elmenni?

RÓZSI:

Mert háromszáz forinttal olcsóbb lesz. Jobban gyűlik majd a pénz városi lakásra. Igaz, gyerekünk már nem lesz, de nem kell ideiglenesen laknunk. S élvezheted, hogy nem falun élünk. Anyádnak se kell elbujdosni szégyenében! Hadd híreskedhessen: kicsoda-micsoda Csenda Ferencné! Városon él a fia! Az nem számít, hogy egy kecskeólban! Azt majd letagadjuk!

ID. CSENDÁNÉ (a fiának):

Ne hagyd már, amit tesz! Szólj rá! Istenem! S már a vonatom is elmegy. (Leül a konyhában az ágyra.)

RÓZSI (az anyósa után):

Elbüszkélkedhet vele otthon, hova jutottunk! Benne van a maga keze is! (Sopának.) Tessék! Itt az ágy! Belefekhet!

TAKARÍTÓNŐ (védelmezőn az ágy elé áll):

Hogy fekhetne? Azt hiszi, mindenféle részeg egyéneket bele engedek feküdni az ágyamba?

SOPA:

Ne is, drága Annus néni! Majd találok én helyet magamnak. Igyunk inkább! (Csenda felé.) Én már nem tudok nem inni. Végzem a piszkos, alja munkát, mint falun régen a cigányok... Igyál, komám! Mi vagyunk a városok cigányai. Igyunk csak! Az egész rohadék életünkre! Arra, hogy minél több nyúlketrec elkészüljön.

RÓZSI:

Mehetünk. (A férjének.) Majd a többi holmiért visszajössz.

CSENDA:

Dehogy megyek! Menjél, ha akarsz. Bánom én most már...

SOPA (miközben a szín lassan elsötérül, Csendának):

Gyertek! Én már ismerem az utat. Gyertek csak! (Kibotorkál az ajtón, elnyújtott hangon.) Mindenütt utánam... Szomorodjon meg ez a világ... Hagyjon nekem mindenki békét... (Hangosan, de már távolról.) A rohadt életbe! Abba!

Vége.

A darabot a Miskolci Nemzeti Színház 1979-ben mutatta be.

{fel}