Második rész

1.

Mikor kivilágosodik a szín, Hamar Imrét egy sámlin látjuk ülni, amint egy rossz vesszőkosarat javítgat. Lajos az ágyon fekszik.

HAMAR:

Ugyan mit akarhat ez az idő? November vége van, s még ilyen hideget! A szilvafa tisztára meggémberedik a szalmakazalnál. (Lajos felé.) A varjak meg, hallod-e, hogy kiabálnak? Az a szegény kutya nem tud aludni tőlük. Talpal egész éjjel a ház körül, s most pihenje ki magát ilyen ricsajban! Vihetnél alája töreket, mert ott fagy meg a kút mellett. Akkor ki ugat majd? Én csaholjak, ha jön valaki?

LAJOS:

Itthon vagyok egy hete, de már nem tudja megállni, hogy ne kezdje a parancsolgatást, ugye?

HAMAR:

Mért? Csak heverni akarsz itthon, melegedni a sparhelt mellett?

LAJOS:

Ne azzal törődjön, hogy én mit csinálok! Azon gondolkozzon, hogy mehetnék vissza.

HAMAR:

Én nem tehetek róla, hogy téged hazaküldtek.

(Bejön Hamarné. A tűzhelyhez egy kosárban tűzrevalót hoz.)

HAMARNÉ (fázósan):

Meg lehet zöldülni ebben a hidegben! Itt fagyunk bele a tanyába, ha nem tüzelünk.

HAMAR:

Van szárízík! A kukoricatuskók is ott vannak még, amit tavasszal az örökföldről hazahordtam. Van tűzrevaló, lehet tüzelni. Négy zsák liszt is elég lesz tán télre? Sütheted a kalácsot. Hadd egyen Lajos! A kútban ott a rengeteg víz, mennyi levest főzhetsz abból!

LAJOS (dühödten fölkel az ágyról, járkálva):

Felőlem megehetik mind!

HAMARNÉ (miközben a tűzre tesz, az urának):

Neked mi bajod megint? A körmöd aggatod? Nem bírsz magaddal?

HAMAR (fölkel a sámliról, rágyújt):

Nyolc hold föld a tanya mögött, pénz a háznál, jószág az istállóban, malac az ólban, tyúk, csirke, galamb, macska, kakas a portán, varjúk a fán! Mit akarnál még? Mi kellene? (Lajosra.) Ennek is mi baja lesz, ha itthon marad? Ahol kenyér van, minden van!

LAJOS:

Én nem maradok itthon, megmondtam már!

HAMAR:

Hát? Világgá mégy? Vagy lépjünk be, hogy te visszamehess? (A feleségének.) Na? Úgy lenne, mint a gyárban. Ahol Lajos volt. Nyolc órát dolgoznánk! Utána ágyesz-bugyesz, feküdnénk lefelé. Vasárnap meg kiülnénk az ól mögé, nyújtózkodnánk csak.

HAMARNÉ:

Ha semmink se lenne, nyujtózkodhatnál is! (Vasalni való ruhákat tesz az asztalra, vízzel meglocsolja.)

LAJOS:

Persze, éhen halnának! Mintha akkor már enni se lenne mit, úgy csinálnak! (Dühösen kimegy.)

HAMAR:

Lenne az, hogyne lenne. Csak várni kellene, hogy megszólaljon a kolhozduda, s venni a csajkát, biciklin elkarikázni a közös konyhára. De amit ott elébünk löttyintenének, attól legatyásodnánk hamarosan. Nem olyan világ készül itt, hogy nekünk jó legyen. (A feleségének.) Figyeld meg, ezek mindenünket elhordják, még a cipőt is lehúzzák a lábunkról.

HAMARNÉ:

A tiédről könnyen megtehetik, amilyen gyávának ismerlek. Jobb lenne, ha eldugnád valahova.

HAMAR:

Ha nyár lenne! De most fáznék ám odakint - mezítláb!

HAMARNÉ:

Na és fáznál. Anyádnál kibírtad? Egy pár cpő öt gyerekre jutott. Nem emlékszel, ugye?

HAMAR:

Az már régen volt – elmúlt!

(Traktordohogás szüremlik be messziről.)

HAMAR:

Ennek a traktornak épp ilyenkor kell már erre mászkálni! A körmével végig csámpáskodja az utat, szekérrel se lehet rámenni tavaszig!

(Kis csend.)

2.

(Váratlanul kopogtatnak az ajtón.)

HAMAR (megrettenve):

Hát ez meg ki lehet? Ki az?

(Mindketten az ajtóra merednek. Nocsa nyit be.)

HAMAR (föllélegezve):

Te vagy? Már megijedtem, hogy nem is tudom, ki állít ide. Észre se vettük, hogy jössz.

NOCSA:

Adjon isten! Mondom, átjövök már.

HAMAR:

Jöjjél akkor! Csak csukd be az ajtót, a határból ne ereszd be az összes hideget! Mi újság?

NOCSA (becsukja az ajtót):

A traktorossal beszélgettem az előbb. A Ladikos-Dora földjét akarja szántani. Csak előbb felgyújtogatja a szárkúpokat, ami rajta van. Ladikos azt mondta neki, hogy égesse el, nem viszi haza.

HAMAR:

A mosóteknőt hoztad?

NOCSA:

Én ne hoztam volna? Olyannak ismer?

HAMARNÉ (az urának):

Na ugye, hogy hazakerült. De te, mintha gyilkolnának, mindjárt akkora lármát csapsz! (Kimegy.)

NOCSA (Hamarnak):

Behozzam? Itt van az ajtó előtt.

HAMAR:

Hozzad bizony! Nehogy vissza vidd!

NOCSA (behozza a mosóteknőt):

S tudja-e, mit hallottam? Göböly Pista mindig egy ilyen teknő alá bújt be, ha mentek hozzájuk az agitálók.

HAMAR (megütközve):

Csak nem azt akarod mondani, hogy én is bújjak alája?

NOCSA:

Miért ne! Nagy ez a teknő. Nem elférne alatta? Én kipróbálnám.

HAMAR:

Próbáld ki te! Hadd látom! Én nem fekszek alája, biztos!

NOCSA (húzódzkodik):

Én bújjak alája?

HAMAR:

Hát kicsoda? Épp a te méreted. Bújjál csak, hadd látom, hogy kell! Én megemelem itt a végén, méltóztassál, bújjál csak!

NOCSA:

Én megmutathatom, ha úgy gondolja. Így nekitérdel, aztán... (Bemegy a teknő alá.) Egészen jó hely van itt.

(Nyílik az ajtó, Hamarné visszajön.)

HAMAR (megrettenve, hirtelen ráül a teknőre):

Ki az? (Kiáltja.) Te vagy?

HAMARNÉ:

Mért, kit vársz? (Meglátja őket a teknővel.) Ti mit csináltok?

HAMAR (föláll):

Látod. Nocsa Janit fogtam. Teknővel. Itt van alatta.

NOCSA (óvatosan kijön a teknő alól, Hamarnénak):

Maga jött? Nem más? (Zavartan.) Ezt a teknőt néztük. Találmány az agitálók ellen. Mit szól hozzá? Alá kell bújni.

HAMAR:

Már ki is van próbálva. (Nocsának.) S azt mondod, hogy ez alá bújt be Göböly Pista? (Megfogja a teknőt, s elteszi a sarokba.)

NOCSA:

Nem ez alá! Az övék alá! Csak akkor épp kint volt, mikor az agitálók odamentek, s be is léptették gyorsan. Tegnap voltam a faluban, a hangszóróból csuda húzták neki a nótát. A fél falu már aláírt. Megy ez, ha haladósra fogják.

HAMARNÉ (az urának):

Te mi-nek o-da teszed azt a teknőt? Ha jönnek ezek, lássák, hogy neked teknőd is van?

NOCSA:

Jó az most, ha kéznél van. Ha meglátják jönni őket, csak sutty, be alája! Beszélték, hogy Göbölyt éjjel-nappal keresték. S mikor elkapták, tán meg is verték. A feleségét kiküldték az udvarra, s adtak aztán neki!

HAMAR:

Úgy kell! Hadd puhuljon! Minek jött ki a teknőből?

3.

(Bejön Lajos.)

LAJOS:

Hány óra? (A konyhaszekrényhez lép, ahol az óra van.) Jár ez egyáltalán?

HAMAR (az ablaknál áll):

Vársz valakit? Csak nem Pétert? Épp most megy vízért, ahogy látom. Olyan hegyesen ül a bakon, mint az apja, aki parádés kocsis volt a grófnál. Csak úgy szalajtja a lovakat! Hányja-veti farát a kocsi!

LAJOS (veti magáról a kabátot, lábáról az itthoni cipőt):

Hadd hányja csak! Én megyek a vonathoz. Meddig várjak még, hogy mi lesz? (Az apja felé.) Belépni nem akarnak úgyse. A szervezők mikor érnek ide, tavaszig lessem őket? Hol a zoknim? (Az ágy alatt keresi.) Tessék, ez ki van lyukadva! (Ledobja.) Nem lehet igaz, hogy valakit így el lehessen küldeni. Majd én utána nézek! Vagy keresek máshol munkát. Lehet, hogy azóta már a helyemre is visszavesznek. Nem lehet tudni semmit – itthonról.

HAMAR:

Hova készülsz te?

LAJOS (az anyjának):

Délután mikor megy vonat?

HAMAR:

Neked most semmikor!

LAJOS:

Úgysem tud itthon tartani! (Az anyjának.) Adjon már útiköltségre pénzt, majd megadom. Most kellett volna fizetést kapnom a héten.

HAMARNÉ:

De kisfiam! Hova mennél? A vonathoz? Minek?

LAJOS:

Vissza oda, ahonnan jöttem. Mit lessek itt itthon?

HAMAR (rákiált):

Itt maradsz! Megmondtam, majd ha lehet, visszamégy. Nekem nem kuncsorogsz! Mit képzelsz te? Most zavartak el! Én meg azért nem takaríttatom ki a portát, hogy te visszamehess! Elférsz tán itthon, van hely!

(Lajos megáll az ablaknál, néz kifelé.)

HAMARNÉ (a férjére):

Hallgass már! Nem tudsz neki szebben beszélni? (Odaáll a fia mellé): Kisfiam, majd csak csillapszik a helyzet. Látod, mi van most. Két-három hét... egy hónap... Kibírod addig. Arra is gondoltam, ha itthon maradnál, vennénk neked házhelyet valahol, s mire nősülni akarsz, építenénk rá. Rád íratnánk pár hold földet is. Addig meg szépen eldolgozgatnál mellettünk. Nem muszáj neked csavarognod az országot. Nem vagy te rászorulva, hogy bárkinek is munkáért könyörögj. Megalapoznánk mi itthon a jövőd. Tudod, hogy mi nem magunknak dolgozunk. S ha meghalunk, akkor meg minden a tiéd meg Klárié lesz. (Átfogja a vállát.) Na. Gyere most inkább, egyél valamit. Mit hozzak? Szalonnát? Még nem érkeztem főzni. Valamit egyél.

LAJOS (otthagyja az anyját):

Mindig csak a szalonnát! Azt rágjam mindig?

HAMARNÉ:

Tej is van...

HAMAR:

Az nem jó ám! Kifli kellene neki, meg lókolbász!

NOCSA (eljön a kamraajtótól):

Az már nehéz dolog lesz, hogy Lajosra majd földet íratnak. Nincs itt várni mire! Se két hétig, se háromig. Hajtják a népet, menni kell. (Hamarnak.) Nem hiányzik az magának, hogy elvigyék, mint tán Mengyi Lajost: beültették a zsuppsz kocsiba vagy mibe, a dzsipbe, s csak három nap múlva hozták haza. Hogy mit csinálhattak vele, minek vitték el, nem tudom. De ahogy hazaért, azt mondják, rögtön aláírt.

HAMAR:

Jól elverték, biztosan!

LAJOS:

Maguk szerint már akasztanak is, nem? Húzgálnak mindenkit fölfelé a fára! (Előveszi a cipőpucolós dobozt, s a cipőjét tisztítja.)

HAMAR:

Nem is semmiért viszik el! Csak meg akarták kocsikáztatni, mi, mint a gyereket? Hogyisne!

HAMARNÉ:

De te is megjárod, ha elvisznek. De megjárod!

HAMAR (tettetett csodálkozással):

Miért? Hát itt vagy te! Te ereszted el a kutyát, ide be nem teszik a lábukat, azt mondtad. Meg veszed a baltát. (Odalép a tűzhelyhez.) Hol is van? Itt van! (Kézbe veszi.) Ezzel vered agyon őket, egytől egyig, nem azt mondtad? (Föláll a szennyesládára.) No? Jön befelé az agitáló. Puff! (Suhint egyet a baltával.) Jön a másik agitáló. Püff! Puff!

(Hamarné sértődötten kimegy az udvarra.)

NOCSA:

Ha az úgy menne, hogy üssük agyon őket...

4.

(Váratlanul visszajön Hamarné.)

HAMARNÉ:

Halljátok-e! Olyan köd jön nyugat felől, majdnem megijedtem. Itt füstöl az eleje már a veteményföld végén.

HAMAR (még mindig dühösen, miközben a baltát visszateszi a tűzhely mellé):

Hát aztán? Hajtsam el?

HAMARNÉ:

Ha nem figyelünk, az talál itthon bennünket, aki akar. Legjobb lenne, ha ugat a kutya, eltűnnél itthonról.

NOCSA:

Péter is azt akarja. Ha hozzájuk megy valaki, mondta nekem, uccu, iszkol a kazal mögé.

HAMAR:

Azt hittem, a teknő alá.

HAMARNÉ:

Minden percben számolni lehet az agitálókkal, ha akarjuk, ha nem.

HAMAR:

Megmondanád-e, hova tűnjek el? Üljek be a tyúkok alá?

HAMARNÉ:

Üljél! Csak a háztól pusztulj, vigyed az irhád! Húzódj le a kanálisárokba, vagy mit tudom én, hova!

HAMAR:

És te? Te itt maradsz? Az nem baj?

NOCSA:

Elmennek, ha csak az asszonyt találják otthon. Hanem aztán éjjel is zörgetnek, ahogy hallottam másoktól. Ott nemigen alszanak!

HAMARNÉ (az urának):

Majd azt mondom, hogy elmentél itthonról, nem tudom, mikor jössz meg, s csukom be előttük az ajtót. Éjjel én ki nem nyitom!

(Odakintről kocsizörgés hallatszik.)

HAMARNÉ (ijedten az urának):

Hallod?! Máris jön valaki!

NOCSA:

Nem ugat a kutya. Biztos Péter közeledik a kocsival.

HAMARNÉ (türelmetlenül):

Nem lehet azt tudni. Ebben a ködben akárki lehet!

HAMAR (tétovázik, majd gyorsan fölveszi a kabátját, a feleségének):

Nyissad előttem az ajtót! Hadd megyek akkor!

HAMARNÉ:

Siess már!

HAMAR:

Majd innen figyelek az óltól.

HAMARNÉ (az ura előtt kitárva az ajtót):

Eredj, eredj már!

HAMAR:

Látod, hogy azt csinálom! (Megáll az ajtóban.)

HAMARNÉ:

Nem mész? Most mit állsz?

HAMAR:

Pétertől szaladjak el? (Köszön.) Adjon isten! (Meglapogatja Péter vállát a küszöbön. A feleségének.) Elszaladhatok tőle, ha annyira akarod.

(Bejön Gyalog, ostorral a kezében.)

GYALOG:

Csak én vagyok. Adjon isten!

HAMAR:

Hallod, majd elszaladtam előled. Nem is tudom, hol álltam volna meg.

GYALOG:

Nem is árt most szemfülesnek lenni. A falu alatti tanyákon már jártak agitálók. Attól tartottam az úton, összefutok velük, hirtelen el se tudok bújni előlük. Habár én már nem is tudom, mi lenne jobb. Az a hír járja... szóval, megmondom úgy, ahogy van, én jól járnék tán, ha igaz az, amit hallottam. Ötvenben az apám miatt nem lehettem tag, merthogy ő kicsoda, micsoda volt a grófnál. Most viszont... (Meglátja Lajost.) Hát te, Lajos? Megvagy még? Hogy ízlik itthon?

HAMAR:

Ennek-e? Sehogy! Már össze akart csomagolni. Menne vissza. A cipőjét is kisuvickolta.

GYALOG:

Hogy küldtek téged el? Mégis, hogy volt? Mit mondtak, amikor elküldtek?

LAJOS:

Azt, hogy amíg nem viszek igazolást, hogy a szüleim beléptek, nem mehetek vissza. (A szüleire.) S ők azt akarják, hogy akkor ne is menjek. (Élénk kíváncsisággal.) A faluból meddig voltak kint az agitálók, merre jártak? Holnapra ideérhetnek?

HAMAR:

Ide azok még ma is. (A feleségének.) A kamraablakot nem lenne jó kinyitni? Ha akármikor meglepnek bennünket, amíg zörgetik az ajtót, ki tudjak előlük ugrani a ház mögé.

HAMARNÉ (kap az ötleten):

Jó! A szatyorba meg csomagolok valami ennivalót. Ha sokáig maradnának, legalább nem éhezel odakint. (Az asztalfiókból kést vesz ki, a konyhaszekrényből kenyeret, vág belőle, majd indul a kamrába.) Mennyi szalonnát vágjak? Vizet öntsek egy üvegbe?

HAMAR:

Öntsél! Mit bánom én! Majd megiszom a nyulakkal.

LAJOS:

Maga tényleg azt hiszi, hogy azok elől el tud bújni? Nem találják meg? Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Gondolkozzon már! (Gyalognak.) A faluban már végeztek is? Valóban jönnek kifelé?

GYALOG:

Páran lézengenek még, akik kimaradtak, s utána mi következünk. (Hamarnak.) Beszélik, sokan egymás szemébe nem mernek nézni, annyira szégyellik magukat. De aki nem ment bele eddig, most már iparkodik befelé magától is.

NOCSA:

Elintézték a nagygazdákat. A többi ember már nem számít.

GYALOG:

Nem. Mert ha belépett Göböly Pista, s ahogy hallottam, Cirnák Elek is, akkor a szegényebbje úgy van vele, ő már mit ugráljon?

HAMAR:

Fél ám mindenki, meg van félemlítve a nép! Ki kíván a kulákok sorsára jutni, hogy elvigyék, mint ahogy azokat elvitték kétszer-háromszor is egy évben. Elverték úgy a talpukat, alig tudtak rálépni. Pedig sok közülük a fél életén át hagymán, kukoricadarán élt, s úgy szerezte a húsz-huszonöt holdját.

HAMARNÉ (csomagolja újságpapírba a kenyeret, szalonnát):

Először azokat tették tönkre, s most mi következünk.

HAMAR (figyelmeztetőleg):

S majd sorba mindenki! S még ha nem vinnének is el senkit, akkor se lehet ezeknek már hinni!

HAMARNÉ:

Nem bizony, oda a becsület. Eljátszották!

HAMAR:

Legjobb itt csak Nocsa komának: nem veszthet semmit. De mint Cirnák is, aki gürcölt annyit, sokszor egész éjszaka jajgatott a kimerültségtől, annyira fájtak az inai, az nem nevet, mint ez. Az ilyen nagyon könnyen van.

NOCSA:

Nem is volt élet az övé, mert azt nem lehet annak nevezni, mint ahogy az enyémet se.

HAMAR:

A tiédet nem is! Mert azt nem lehetne dicsekvésként kitenni az ablakba, hogy lássa, aki arra megy!

(Hamarné a kenyeret, szalonnát beteszi a szatyorba, majd megy a kamrába.)

HAMAR (Gyalognak):

Te voltál az anyósodéknál azóta?

GYALOG:

A hét elején néztem rájuk. Az öreget épp előtte való napon hívatták be a községházára.

HAMAR:

Be-hí-vat-ták? És?

GYALOG:

Beküldték egy üres irodába, félóra múlva bement hat ember, körülfogták, nem tudott mit tenni, odament az asztalhoz, s aláírt.

HAMAR:

Jó módszer! Körülfogni egy embert, amikor maga van, s tudja, hogy azt tehetnek vele, amit akarnak. Próbáljon ellentmondani!

NOCSA:

Nem biztos az, hogy bántották volna. Bár... Ha nem akar belépni...

GYALOG:

Akkor oda neki, mi? Az tetszene neked? Hadd jajgasson!

NOCSA:

Ha bemegy hat ember, még nem azt jelenti, hogy meg akarják verni.

HAMAR:

De azt is jelentheti! Megvan annak a hatása!

GYALOG:

Azt is hallottam, hogy falnak fordítottak embereket. Azóta akiket behívatnak, az már mind a legrosszabbra készül, vagy hazamegy többet, vagy sem.

HAMAR:

Csárdás Karcsi járt erre reggel. Az meg azt mondta, az ő apja pisztolyt is látott kitéve az asztalra.

NOCSA:

Ez vagy igaz, vagy se.

GYALOG:

Miért ne lehetne? Ezektől kitelik, hogy rá is fogják az emberre. De előfordulhat, hogy aki mikor hazamegy, mit mondjon otthon, hogy csak úgy belement? Esetleg röstelli azt mondani, hogy félt, megijedt, azért írt alá, s inkább hazudik egyet.

HAMAR:

S utána a hazugságot is igaznak hiszi! De lehet, hogy nem hazudik, hanem a valóságot mondja. Ki tudja!

(Hamarné kijön a kamrából.)

HAMARNÉ:

Sehol sincs a kisdemizson! (Az urának.) Nem láttad?

HAMAR:

Itt keresed? Odafönt van a padláson. Te vitted föl, még azt se tudod?

HAMARNÉ (Lajosnak):

Kisfiam, hozd már le gyorsan! Mit csinálsz itt a sarokban? A zoknid varrod? Nem tudsz szólni nekem? (Kiveszi Lajos kezéből a zoknit.) Ott lesz a kisdemizson a kémény mellett. Eriggy gyorsan érte, hadd öntök bele vizet!

LAJOS:

Lehozhatom. De fölösleges, higgye már el! Maga is azt akarja, hogy bujkáljon valahol?

NOCSA:

Azt hiszi, nem találják majd meg!

LAJOS:

Nem, mikor kilométerekre el lehet látni! Nincs mindig köd, se éjszaka!

NOCSA:

Nappal majd hasal, hogy ne vegyék észre! Lehúzódik valamelyik barázdába.

LAJOS:

Én nem számítok, mi? Magukkal törődnek csak, meg a földdel. Velem meg lesz, ami lesz. Ennyi eszük van! (Kimegy.)

HAMAR:

Én odahajítok mindjárt ennek a kölyöknek, hogy arról koldul! A szája cipóra kel!

GYALOG:

Mondtam én! Ővele már nem sokat kezdhet. Ezeket már elnevelték! (Kicsit vár.) Hanem, szóval... nálam arról van szó, hogy most már megmondjam, azt rebesgetik, hogy ebbe a csoportba, amelyik itt van a dűlőnél, megválasztanának brigádvezetőnek, ha belépek. Így mondják. Nekem viszont az sok mindent megérne. Ha az ilyen emberekre bíznák a vezetést, s nem, mondjuk, a Dini Lajos-félékre, csak lehetne valamihez kezdeni. Akkor pedig a nagyüzemmel nem versenyezhet sokáig a kisparaszt. Velem nem járnának rosszul, mert én rendet teremtenék! Se fegyelem nem volt eddig, se szervezettség. A búzájuk tán még most sincs elvetve mind...

HAMAR (közbeveti):

Az már nem is lesz az idén! De jövőre leshetik majd, hogy más meg eszik!

GYALOG:

Az ilyen gazdaságot, mint amilyen ez is lesz, ha most még fejlesztik is, azt irányítani kell. S nem egynek, se nem kettőnek! Meg kellene ragadni az alkalmat, mert jobban járnék, mint ha bujkálok.

NOCSA (Hamarnak):

Maga nagyon pórul járhat, ha elkapják véletlenül. Lesz nemulass! Hogy maga szökik előlük? Gyerünk csak hazafelé!

HAMAR:

Tudom, tőled kitelne, hogy föl is jelentenél. Azt képzeled, nem tudom?

NOCSA:

Nem esne az másnak se jól, hogy ő belépett, egyesek meg odakint hancúroznak. Hadd szaladjon befelé mindenki! Ne legyen dicsekednivalója ezután egyik nagygazdának se! Ne tudják lenézni a másikat! Még maga se, hogy mindig csak röhög rajtam!

HAMAR:

Mert kiröhögteted magadat, te! A feneked kivan! Ide járkálsz mindig kölcsön pénzért, tűzrevalóért, meg mindenért. Odaadja az ember még a mosóteknőjét is, és még te fened rám a fogad?

NOCSA:

Kerüljön oda mindenki, ahova a többi ember, ne nevessen a másikon! Ne legyen kivétel maga se! Ezt megmondom most már azért is! Nagyon szeret gúnyolódni velem, s kihasználna a végtelenségig. Semmit nem vethet a szememre! Szénakaszálója voltam mindig, kazalrakója, kapása, kukoricatörője! Azt szeretné, hogy ingyen dolgoznék? Miért? Azért, mert különb embernek tartja magát nálam? Miért? A kutya úristenit! Én nem dolgozok? Maga nem tudja, mi az, tizedébe aratni, napszámba eljárni. Még nem próbálta! Magából a felesége csinált módos parasztot! Nem élte azt az életet, amit én, hogy mikor az államtól kaptam földet, úgy álltam, belevetni nem volt mit, se mivel megművelni. Közben születtek a gyerekek. Építkezni is kellett. Jött a beszolgáltatási rendszer! Miért kell lekicsinyelni engem? Mind össze kell fogdosni, aki szökdösik, mind egy szálig. S mindenkitől elvenni, amije van, ne tudják lenézni a másikat! Annyi valamije legyen az egyik embernek is, mint a másiknak.

(Döbbent csend.)

HAMAR:

Még ilyet! Szóval így állunk.

HAMARNÉ (ledobja a zoknit az ágyra):

Megérdemled! Kellett neked a segítsége! Kellett ideszoktatnod!

HAMAR:

Ha idejött ez a piszkos légy! S te is védted, ne beszélj!

GYALOG:

Hozzám nem járhatott oda sose! Tudtam én, hogy kicsoda ő! Nem érdemes az ilyenekkel jóba lenni. Végezze el mindenki azt a munkát, ami rá tartozik, ne hívjon senkit, még ha megfizeti is neki, amit segít, mert csak ez lehet a vége.

HAMAR:

Téged is beárult volna ez! Megmondta volna, hogy ott fülelsz a kazal mögött. És... (Füttyent, mintha kutyát hívna.) Gyere csak elő, Péter! (Nocsának.) De hallod?! (Fenyegeti.) Kancsukát kap a kezébe, őelőtte te nem állsz meg! Nem sok örömöd lesz neked abból, ha együvé kerülsz vele! Még ha engem bajba keversz is!

(Bejön Lajos egy három-négy literes demizsonnal. Az anyjával vizet öntenek bele.)

GYALOG (Hamarnak):

Nehogy azt gondolja, hogy csak Nocsa Jani árulna be. Akiket berántottak a téeszbe, azok rögtön azt kérdezik, hogy hát a többinek, azoknak nem kell belépni? Azok különbek? Valaki Göncő Flórit is besúgta. Azt is megmondta, melyik üres tanyában bujkál. A tanácstól másnap kiszaladtak az autóval, meg is találták.

HAMARNÉ (Lajosnak):

Tedd a demizsont a szatyor mellé! (Az urának.) Ott lesz a víz, ha jönnek. De nekem úgy menj, nehogy meglássanak!

NOCSA (együttérzéssel és gúnnyal is a hangjában):

Esetleg – az árokig négykézláb...

HAMARNÉ (az urának):

Az ól mögött menj, s a kanális hídja alatt búj be a betongyűrűbe. Az lesz a legjobb.

LAJOS:

Az. Azt hiszik! Hát képesek bujkálni pár hold föld miatt! (A szatyor mellé teszi a demizsont.) Őrület!

HAMARNÉ:

Kisfiam, értsél meg bennünket! Tudod, hogy szereztük mi azt. Engem mindenki csak szaladni látott mindig az úton. Akkor se volt pardon, mikor te kicsi voltál, tettelek a kosárba, s vittelek a hátamon. Mikor beteg voltál, a nagy sárban taligában toltalak az orvoshoz, amin vittem még zsák búzát is őrölni; majd’ megszakadtam! S nem azért küszködtem annyit, hogy most cselédek legyünk: odaadjuk a földet. S itt jószágok is vannak.

LAJOS:

Persze, jószágok is vannak, ennivaló is van. Van itt minden, tyúk, galamb, macska, kakas a portán, víz a kútban, varjú a fán!

HAMAR:

Az ilyen helyen nem is halt még éhen senki. Te leszel az első!

LAJOS:

Maga szerint, ha már nem halok éhen, semmi bajom se lehet. Akkor már minden rendben van!

HAMAR:

Ha a has tele, a szél se fúj annyira!

HAMARNÉ:

Neked nincs is gondod másra, csak a hasadra! Azzal voltál elfoglalva mindig! S hogy mivel tudnál dicsekedni! Itt csak te vagy megelégedve mindennel, más senki!

LAJOS (az anyjának):

De azt képzeli maga is, hogy milyen gazdagok! Mert ha belépnének, mi mindent vennének el. A földet? Nekem már úgyse kellene. Gyárban dolgozhatnék, s azt, amit szeretek.

HAMARNÉ:

Kisfiam, mi csak a javadat akarjuk.

LAJOS:

Maguk? Az én javam? Azzal, hogy béresükké tennének? Hogy dolgoztatnának – ingyen? A faluba se engednének be vasárnap, mert dolog van, és sajnálnák tőlem azt a húsz forintot is, amit kérnék. Eddig se adtak. Egy százast nem kaptam itthonról, amíg tanultam. Adnak ott kosztot, azt mondták.

HAMAR (értetlenül áll):

Miért? Elfelejtettek adni?

LAJOS:

Majd keresek én annyit, amennyi nekem kell. Ha nem megyek most el, elmegyek reggel. Annál könnyebben is lehet élni, mint itt túrni a földet. Nem leszek paraszt, az biztos! Ezt ni! (Kimegy.)

(Kis csend.)

HAMAR (a feleségének):

Na? Hallottad-e? S láttad-e, hogy mit mutatott? Ennek kedveskedsz te! Ennek kell megengedni, hogy a fizetéséből egy fillért se adjon haza! Ennek akarsz te portát venni, házat építeni!

HAMARNÉ:

A keze száradjon le, aki ilyesmire tanította! Én nem ilyennek neveltem. Én nem tehetek róla.

(Váratlanul Lajos jelenik meg az ajtóban.)

LAJOS:

Na végre! Jönnek az agitálók! Biztosan azok! Már itt az ól mögött jönnek!

(Hamarné szinte rohanva kimegy.)

NOCSA (Lajosnak):

Felőlünk jönnek? Hol? A dűlőn?

LAJOS:

Igen. Ketten vannak. (Kimegy.)

(Hamar fölkapja a nagykabátot, majd a demizsont, szatyrot, s hol a kamraajtó, hol az udvar felé kutat tekintetével.)

HAMARNÉ (beszól az ajtón):

Julis az egyik, azt már látom.

NOCSA:

Julis? Minek jön ez megint?

HAMAR (a feleségének):

Ereggy már közelebb, nézd meg, ki jöhet még vele.

NOCSA:

Megyek én is, megnézem! (Kimegy.)

(Gyalog és Hamar idebent figyelnek.)

HAMAR:

Nem is tudom, mit teszek Julissal, ha nekem agitálót hoz. A múltkor a levéllel állított ide, most meg ki tudja, kivel jön. De hogy kit hozhat?!

GYALOG (az ajtón figyel kifelé):

Nem értem. Valakit vezet. Julis mintha a hóna alatt karolná. Csak nem a traktorossal jön? Azt érte volna baj?

HAMAR:

Várjál kicsit, hadd érjenek a kazalhoz.

(Odakint kutyaugatás.)

GYALOG:

Nem agitáló, biztos.

HAMAR:

Én is úgy nézem.

GYALOG:

Egy öregembert támogat Julis. Ott van már Lajos is.

HAMAR (a szatyrot, demizsont visszateszi a fal mellé, s leveti a kabátját is):

Tisztára beleizzadtam. A hátamon folyik a víz.

(Julis és Lajos egy öregembert segítenek be az ajtón. Hamarné és Nocsa utánuk jön be.)

JULIS (lihegve, kimerülten):

Mihozzánk jött be. Annyira megrémültem. (Az urára.) Ez meg sosincs otthon. (Az öregemberre.) Ott támolygott a kerítésnél. Annyira megijedtem, még tán most se vagyok észnél.

(Julis és Lajos az öregembert az ágyhoz vezetik, segít Nocsa és Hamarné is, s leültetik lassan. Vizes, sáros nagykabát rajta, csizma a lábán, a fején téli báránybéléses sapka, a hátáról hátizsák lóg. Aszott, töpörödött kis ember. Ültében hátrahanyatlik a falhoz.)

HAMAR:

Ki maga? Honnan jön?

JULIS:

Nem errevalósi. (Hamarnénak.) Idáig reszketett az úton, ahogy jöttünk, annyira átfázott. Ilyen messzire eljönni... Azt beszélik, Zakar Ferenc is elszökött otthonról, a felesége azt se tudja, hol van. Állítólag a vasútnál látta valaki, mikor fölszállt a vonatra. Lehet, hogy Pesten bujkál.

LAJOS (az öregemberre):

Ezért érdemes bujkálni. (Az apjának.) Látja-e?

HAMAR (az öregembernek):

Mért nem megy haza? Mit keres erre?

HAMARNÉ (a tűzhely felé mutat):

Oda kellene ültetni a melegre.

JULIS:

Itt bújt a Ladikos-Dora szárkúpjában. Egy hét óta itt bújt.

HAMARNÉ (a tűzhely mellé széket visz, a többieknek):

Vigyük oda! (Az urának.) Gyere te is! Ne állj!

HAMAR:

Ne sebeskedj! Mit sebeskedsz?

(Hamarné, Lajos, Gyalog segítik a székhez támogatni az öregembert.)

GYALOG:

Szép lassan. Úgy.

HAMAR (értetlenül):

Minek bújt a szárkúpba? Mit keresett benne?

HAMARNÉ:

Te értetlen jószág! Menj innen kifelé! Inkább menj ki, engem ne idegesíts! (A többieknek.) Tisza víz a ruhája.

HAMAR (esze ágában sincs kimenni):

Még kizavarna! Ki ez! A hokedlikat még nem akarod dobálni?

JULIS:

Le kellene fektetni valahova.

HAMARNÉ:

De hova fektessük? Hova? (Az urának.) Ágyazz meg gyorsan a padláson! Lefektetjük valahova a kacatok mögé. Ne legyen itt szem előtt, hátha jön valaki.

(Hamar teszi a kalapot a fejére.)

HAMARNÉ (rászól az urára):

Hallottad? Ne a kalapod igazgasd!

(Hamar kimegy.)

JULIS (Hamarnénak):

Ott feküdt a szárkúpban. Egy hét óta feküdt benne, azt mondta nekem. Képzelheti, hogy átfázhatott ezekben a hidegekben!

HAMARNÉ:

Hallottuk, mikor itt zúgott a traktor. Az urad aztán mondta, hogy a Ladikos-Dora földjét ment szántani. De hogy ott valaki van, ki gondolta volna!

JULIS:

Még isteni szerencse, hogy a traktoros nem gyújtotta rá a szárat. Mondjuk, alszik véletlenül, ott ég el.

HAMARNÉ:

Észrevette a traktoros? Nem vette tán észre?

JULIS:

Azt mondta nekem, hogy még idejében elment, nem látta meg.

(A tűzhelynél megmozdul az öregember.)

ÖREGEMBER (szaggatottan):

Nem látott senki. Csak maguk tudnak rólam. Elmegyek este, amint besötétedik. Addig hadd pihenhessek. Meleg teát kérnék csak, ha tudnának adni. Nagyon rosszul érzem magam. Nagyon. (Fejét hátra billen.)

HAMARNÉ (közelebb megy hozzá, hangosan):

Mindjárt lefektetjük. Már ágyaz az uram!

ÖREGEMBER:

Éjszakára már nem maradok itt. Elmegyek valamerre.

(A következő pillanatban Hamar szól be az ajtón.)

HAMAR:

Lajos! Gyere csak ki! Fogd meg alattam a létrát!

HAMARNÉ:

Hát még arra se tud fölmenni egyedül! Fél, hogy eldűl. Én nem félhetek azon a rossz létrán, én tízszer is fölmehetek rajta egy nap!

(Kimegy Lajos, utána Gyalog is.)

NOCSA (Hamarnénak):

Átjövök valamelyik nap, és segítek majd megszögelni. Nem sokból tart.

HAMARNÉ (megvetően):

Ezután te ne nagyon mászkálj ide! Nem vagyok rád kíváncsi!

(Julis megütközéssel néz.)

HAMARNÉ:

Leszerepelt az urad. Le, alaposan!

(Visszajön Gyalog.)

GYALOG (Hamarnénak):

Pokróc kellene, vagy valami...

HAMARNÉ (sietve lekapja az ágytakarót):

Várjál, a szobából is kihozom.

ÖREGEMBER (fölnéz, valakit keres a szemével):

Éjszaka szöktem el otthonról. Hallottam, hogy nem tudom hol, már a járlatleveleket szedték össze. Lehet, hogy akivel nem bírtak, attól már el is hajtották a jószágokat. Szedték össze, s vitték. Nekem is van otthon két kecském, malackám, tyúkom. Mi van velük? Megvannak-e még? Ad-e nekik valaki enni? Hogy mi lesz itt? Mindenünket el akarják venni. Ide jutottunk.

GYALOG (miközben elveszi a pokrócokat Hamarnétól):

Hány éves maga?

ÖREGEMBER:

Hetvenöt elmúltam. S ezt kellett megérnem. Istenem! (Le akar dőlni a székről.) Jaj, nagyon rosszul vagyok. Az isten áldja meg magukat, segítsenek rajtam! Egyszer már be akartam ide jönni, mikor esett az eső, de szabadon volt a kutya. Biztosan nem voltak itthon.

JULIS (összecsapja a kezét):

Teremtőm! Akkor ő volt az a hátizsákos ember! Ő járkált erre!

HAMARNÉ:

Ő! (Megrökönyödve néz össze Julissal.)

GYALOG (int Nocsának):

Gyere, segíts! (Megfogják az öregembert, fölemelik.) De fogjad ám, nehogy elessünk! (Az öregembernek.) Segítünk, tata, fölmegyünk a padlásra. (Kimennek lassan az öregemberrel.)

JULIS (utánuk szól):

Vigyázzatok már vele a létrán! (Majd Hamarnénak, még mindig izgatottan.) Még ilyet! Egy hétig fagyoskodott a szárkúpban. Képzelheti, alig tudtunk ideérni. Biztosan megfázhatott úgy, tán sose lesz jobban. Még nálunk mondta, hogy az ő falujából sok embert elvittek az agitálók, s hogy tán a Hortobágy felé vették velük az irányt.

(Lábdobogások hallatszanak a padlásról.)

HAMARNÉ:

Hála istennek, fölértek! (Teának vizet tesz föl egy lábasban a tűzhelyre.)

JULIS:

Épp főztem, mikor kinéztem az ajtón, s megláttam, hogy valaki mozog a fánál. Ennyi erővel egy betörő is odatoppanhat. Agyonüt, vagy odaköt valamihez, s úgy megy be a házba, ahogy akar. Nem is szokom én meg sose a tanyát. Pedig már a baltát is bevittem, amit most jó lesz kitenni, mert mondta valaki, hogy nem tudom kinél, ahol odabent volt a balta, az agitálók meglátták, rögtön ráfogták az emberre, hogy azt nekik készítette be.

HAMARNÉ:

Hogy őnekik... (Mikor nem néz oda Julis, a baltát belöki a tűzhely mögé.)

JULIS:

Mindenben ürügyet keresnek, hogy lehetne belekötni az emberekbe. De lehet, hogy már félnek is. Állítólag valaki megzavarta őket vasvillával, a kazlak közt kergetőztek, s azóta ahova odamennek, egy közülük mindig az ajtónál áll, s az csak figyel.

(Nyílik az ajtó, Gyalog, Hamar és Nocsa bejönnek.)

HAMAR (Julisnak):

Neked meg épp ide kellett hozni ezt az embert! Mit csináljak én vele? Hogy ez majd estére elmegy... Ha elviszem! (Megfordul.) Na, Nocsa koma! Ez neked kapóra jött. Itt van egy ember, aki bujkál, megfelel? Fönt cincog az egerekkel, szaladhatsz följelenteni! Mit szólsz hozzá?

(Bejön Lajos.)

NOCSA (Hamarnak):

Majd maga mit szól, ha a padláson véletlenül megtalálják? S hazaküldhetik a másik gyerekét is, csak várjon! S ha többet nem engedik egyiket se vissza, akkor majd mit szól?

LAJOS:

Én nem maradok itt. Reggel már mentem is.

HAMAR:

Csak akkor ide nem is jössz vissza többet, azt megmondom! Ide be nem teszed a lábad! (Nocsának.) De te se – ezek után! Alig bírod már kivárni, hogy a más bajának örülhess? Azt várod, hogy annak örülhess?!

JULIS (védelmezőn az ura mellé húzódik):

Jaj istenem, ne bántsák már az uramat! Úgyis olyan szerencsétlenek vagyunk.

HAMAR:

Idelátszik az a tanyátokból! Ellátszik az messzire! Mit törődik ő a mi kölykeinkkel? Törődjön az övével! Van tán neki! Mit várja annyira, hogy bajba kerüljünk? Reszket, annyira várja!

HAMARNÉ (fojtott, ideges indulattal):

Te nem fogod mindjárt be a szád! Most kiabálsz már? Most vesznél össze velük? Előbb nem jutott eszedbe? Hát följelentenek! Itt bújtatsz valakit, mennek és följelentenek! Észnél vagy?!

NOCSA (a fejté csóválja):

Ugyan-ugyan... Ilyennek ismer bennünket?

HAMARNÉ (Nocsáéknak tettetett kedveskedéssel):

Dehogyis, Jani! Csak beszél ez az ember. Üljetek le, foglaljatok helyet! (Az urára.) Ne hallgassatok rá! Nem tudja ez sokszor maga se, miket mond. Na, üljetek le! Juliska, vesd le a kendőd, rád melegszik.

HAMAR:

Akkor jól van, ha följelentenek! A piszkos, betyár anyjukat! Rendben van! De én akkor nem is verettetem agyon magam. Belépek, és áldja meg az isten!

HAMARNÉ:

Mit csinálsz te? (Remeg az idegességtől.) Mit? Te ökörje a világnak! Mit akarsz te? Hova lépsz te be? Ott vannak a hokedlijaid, eriggy! Mehetsz Nocsa komáddal együtt! Szaladhattok is akár! Nem sok különbség van köztetek! S én még azt hittem, amikor hozzámentem ehhez, hogy ebből milyen dolgos ember lesz! Szegény fajta, ez aztán kapaszkodik majd! S amiért meggürcölt, a tíz körmével is megvédi! De fél! Meglátszik, ki harcolt többet, kinek van több vesztenivalója! Tíz év óta már azt hajtogatja, most már éljünk nyugodtabban, elégedjünk meg azzal, amink van. Megtelt a bendője, s csak dőzsölne! De innen a hokedlikon kívül mást nem is visz el! Én nem azért dolgoztam, meg dolgozok ezután is!

HAMAR:

Ezt majd az agitálóknak mondjad, ne nekem.

LAJOS:

Hát képesek összeveszni! Hagyják már abba!

HAMARNÉ (magából kikelve, az urának):

Az úristen is jöhet ide, annak is megmondom, hogy dolgozzon mindenki magának, mint ahogy én dolgoztam. Mert azt senki se tudja, mennyit hajtottam magam, mennyit szaladtam, azt csak én tudom.

HAMAR:

Meglesz a köszönet érte. Lajos már kezdte köszöngetni!

LAJOS:

Kitagadhatnak, azt tesznek, amit akarnak, nem érdekel! Inkább széntróger leszek, akármi, mint hogy én itt maradjak!

HAMAR:

Legyél, ha neked az jobb!

LAJOS:

Jobb. Mert még annak is több a becsülete, mint maguknak.

HAMAR:

Legyen! De te akkor se kiabálj itt! Nem a városon vagy!

LAJOS:

Igenis kiabálok! Maguk miatt küldtek haza! S még maga fenyegetőzik? Eléggé kihasználtak, amíg nem mentem el itthonról. Tudom én, mit jelent az: szépen eldolgozgatnál mellettünk. Hajnalban már loholhatnék valamerre a dűlőn. Az én életem nem számít, úgy látszik, csak a maguké!

HAMARNÉ:

Ki az, akinek nem számít a te életed, mi? Ki az? Mutasd meg!

LAJOS:

Magának! Maguknak nem számít, csak a föld. Mivel van jobb életük, mert összeloholtak nyolc holdat? Maguknak ez a minden? Ennél nincs jobb? Még az én jövőm is föláldoznák érte? Hát ezek maguk! De nem érdekelnek tovább!

HAMARNÉ:

Te, az anyád úristenit, énnekem mondod ezt? Énnekem, aki téged a világra hozott? Aki mindig azon voltam, ha mi meghalunk, vagyon maradjon utánunk, s ti beleüljetek a jóba?! Anyádnak mondod ezt?

HAMAR:

Mért, mit vártál tőle?

HAMARNÉ:

Akkor takarodj te is ebből a házból! De most már takarodj, mert megőrülök. Takarodj innen!

LAJOS:

Megyek is, legyen nyugodt! Nem várom, hogy én majd örökölök! Mikor marad rám a fél tanya! Gyúljon meg, ahol van! Azt se bánom!

HAMARNÉ:

Megver téged még ezért az isten. De verjen is! Hej, hogy minek is éltem én, hogy minek is! Hogy én mire is áldoztam magam! Minek küszködtem annyira, hogy azt a munkát, amit én elvégeztem, sok helyen két életre elég lenne. S nem azért, hogy én ruhát, mit tudom én, miket vegyek magamnak. (Lajos felé fordul, szenvedélyesen.) Hanem hogy nektek legyen mit adnunk. Értetek szenvedtünk, s hogy ne szoruljunk rátok, se senkire, ha megöregszünk. Az életem van abban, amit szereztünk. Úgy űztem magam mindig, mint az állatot. Csak gyerünk, gyerünk, itt mindig az volt, mert én nem féltem a dologtól soha! S amit tettem, ez a hála érte? Azt akarnád, hogy vesszen el mindenünk, hogy más használja? (Elszántan.) Vigyenek el inkább! Bilincseljenek meg! Zárjanak börtönbe! Akasszanak fel. Dögöljek meg inkább! Nekem már nincs időm, se erőm másik életet kezdeni. Nekem már végem van. Pusztuljak el erről a földről! Essek össze, bukjak föl valahol, vesszek ki ebből a világból! (Zokogva kuporodik le az ágy végére.)

(Csend.)

HAMAR:

Ha nincs más kiút, leadom a földet, legalább akkor a jószágok megmaradnak, s elmegyek dolgozni. Mást mit tudok kitalálni?

NOCSA:

Ha az úgy menne, szomszéd. Várjon már! Az nem is úgy van.

HAMAR:

Ez már megint beleszól.

HAMARNÉ (fölugrik, kiabálja):

Mi nem úgy van? Micsoda?

NOCSA:

Az, hogy ahhoz munkakönyv kell.

HAMAR:

Na és?

NOCSA:

Nem adnak ám!

HAMAR:

Hát mi az úristent csinálnak?

NOCSA:

Ha másnak nem adnak, azt hiszi, maga majd kap? Hogyisne! Nem is lehet azt megengedni, hogy most elmenjen a fél falu. Akkor itt ki dolgozna? Senki? S most már a földet se adhatja le. Azt csak eddig lehetett.

HAMARNÉ:

Szakadjon le akkor az ég! Az szakadjon le! Hej, te megváltó isten! A gamóval kellene kihúzgálni a belüket – az ilyen nyomorult nyikhajoknak, ezeknek a köpedelmeknek! Fuj! Ezek mindent megtehetnek? Kik ezek, hogy ezeknek nem számít semmi? Ezekre nem szól rá senki?! Hej... (Az asztalról fölkap egy bögrét, a tűzhelynél gyorsan beleönti a teát, s robog kifelé a konyhából.)

(Kis csend.)

HAMAR:

Most ez hova megy azzal a bögrével?

GYALOG:

Biztosan a teát viszi a padlásra.

HAMAR:

Ha nem lépek be, kitagosíthatnak valahova, hazaküldhetik a másik gyereket is. (Lajos felé.) S ezt se biztos, hogy visszaveszik dolgozni. De én se mehetek sehova – ezek szerint. Ha belépek, kijönni nem lehet. Hát akkor mit lehet? Úgy táncolni csak, ahogy ezek fütyülnek?

NOCSA (odamegy Hamarhoz, nagyon halkan mondja):

Úgy bizony. Nem is másképp.

HAMAR:

Akkor elbántak velünk. Jól nézünk ki.

(Hamarné jelenik meg az ajtóban. Liheg. Az arcán rémület. Odakint újra kutyavonítás.)

HAMARNÉ:

Gyertek gyorsan! Jaj nekem! Meghalt az ember. Ott fekszik a szalmán halottan.

HAMAR:

Mit csinált? Meghalt? Hát az előbb vittük fel!

HAMARNÉ (a teásbögrét odaadja az urának):

Megnéztem, abban már nincs élet. Jaj nekem! Végünk van, ha most jön valaki!

LAJOS:

Hát ez tiszta téboly, ami itt van! Ez nem igaz!

HAMAR (a feleségének):

Nekem minek adod ide a teát? Én igyam meg?

HAMARNÉ:

Nem is öntsük ki, te!

GYALOG:

Ki ez az öregember? Azt se tudjuk, kicsoda.

NOCSA:

Be kellene vinni a faluba. Itt a szekér.

HAMAR (Julisnak):

Látod-e, milyen bajt hoztál ide? Látod-e?

JULIS:

Mit tegyünk? Most akkor mit?

HAMAR (Gyalognak):

Elvigyük a kocsival? Vagy ássam el?

(Hirtelen a kutya ugatni kezd odakint. Hamarné az ajtóhoz rohan.)

HAMARNÉ (rémülten):

Itt vannak!

HAMAR (óvatosan kinéz az ablakon, majd a feleségének):

Most mi lesz? Most beszélj!

(Megdermedve, döbbenten állnak.)

Vége.

A darabot a Miskolci Nemzeti Színház 1975-ben mutatta be.

{fel}