Rémhírvivők
SZEMÉLYEK
Hamar Imre
Hamarné
Lajos, Hamarék fia
Nocsa Jani
Julis, Nocsa felesége
Gyalog Péter
Öregember
A darab végig
egyetlen helyiségben, Hamarék konyhájában játszódik.
Ősz van. Az 1959-es év novemberének vége.
Első rész
1.
Hamar Imre és a felesége az udvar felől jönnek.
HAMAR (még odakintről halljuk):
Még ilyen időt! Ladikos-Dorának minden szárkúpját felborítgatja a szél.
HAMARNÉ:
Na és aztán. Jó utak voltak eddig, miért nem vitte haza?
HAMAR:
A tehene bőg a faluban, a határba kihallatszik. A töreket adja neki, a jó szár meg idekint rohad a földjén. Esik az eső, nem vár ez senkire! Van most is már olyan sár, a nagykakas alig bírt hazajönni a szántáson.
(Belépnek mind a ketten. Hamar ötven-ötvenöt év körüli ember. Fején kalap, téli félkabát rajta, s olyan nadrág, amit már nem lehetne sajnálni, ha elszakad. A feleségének kendő a fején, rossz kabát rajta, kezében vödör, amit eltesz az asztal alá.)
HAMARNÉ:
Ebben a locspocsban kuruttyolhatunk tavaszig!
HAMAR (leveti a kabátját, s felakasztja a falból kiálló szögre):
Várjál, jönnek majd a hófúvások is.
HAMARNÉ:
Más se hiányzik, csak olyan tél, mint tavaly. Tekingethetünk a kútgémmel.
HAMAR:
Na és aztán! Rajtam kívül van kutya, malac. Macskából hányat számoljak meg? Öt biztosan ül a padláson. A borjú odakint ásítozik. Ki lehet hozzájuk menni, ha unatkozunk..
HAMARNÉ:
Úgy beszélsz, mintha itt lenne unatkozásra idő! Hol a nagyfazék? (Keresi, Hamar épp megbotlik benne.) Te rugdosod? Add ide, hadd tegyek föl melegíteni mosléknak vizet. (A fazékba vizet önt, majd teszi a tűzhelyre.) Még morzsolva sincs! A padlásról hoztál le kukoricát?
HAMAR:
Itt van a sarokban, nem látod? (A teli zsákra mutat.)
HAMARNÉ:
Akkor ülj le mellé, s csináld! Ne állj! Szalma sincs még a tehén alatt. Elvárnád, hogy én vigyek alája? Még főznöm is kell. A tojást összeszedni odakint. Megtömni tizenöt libát! (Észreveszi, hogy üres a bádogfazék.) Jóisten! Még azoknak nincs is beáztatva kukorica! (A bádogfazekat odaadja az urának.) Itt van ez a nagy rendetlenség, ráérek-e kitakarítani? A kemencébe nyár óta nem érkezek bemászni, hogy belülről megtapasszam. Bedűl egyszer az oldala, nem tudom akkor minek veted a hátad?
HAMAR:
A tiédnek. Milyen jó meleg szokott lenni!
HAMARNÉ (heves tiltakozással):
Na, az enyémnek aligha! Énhozzám te nem dörgölőzöl!
HAMAR (leül a kukoricás zsák mellé, s morzsolni kezd a bádogfazékba):
Az a fontos, hogy a nagyja munkával végeztünk. Felőlem most már eshet az eső szakadásig! Milyen jó, hogy reggel korán nekiláttunk betetézni a szárat. Nocsa Jani igazán átjöhetett volna segíteni. De lehet, hogy még a fejét is elfordította, ha látott bennünket. (Kis szünet után.) El van vetve a búza is, a múlt héten csak nem járkáltam hiába Kis Péter után, hogy garétoljuk el. De majd vennék én lovat, ilyen gondom se lenne, csak ne jönne megint ez a téeszcsés világ. A tehenekkel kocsikázgatnék majd mindig, örök életemben, azt hiszed! (A felesége után, aki bemegy a kamrába.) Dara mennyi van itthon? Megnézhetnéd. Két hónapig csak elég lesz. De én nem adok Nocsának belőle egy fél bögrével se! Darálhatott volna, amíg nem kellett sarat menni.
HAMARNÉ (visszajön):
Attól te ne várjál olyat! Késedelmes ember az. Nincs azoknál sose semmi. Tudhatod, milyenek!
HAMAR:
Én tudom. De te! Képes voltál a múltkor lekvárt is adni nekik.
HAMARNÉ:
Hát aztán! Adtam. Üresen egyék a kalácsot?
HAMAR:
Ők eszik, nem mi! Nem is látod viszont, akárcsak a mosóteknőt. Elkönyörögték tőled, s ahol van ni, még most sincs itthon.
HAMARNÉ:
Te akarsz mosni benne? Odaadtam, na és, veszekedhetnéked van?
HAMAR:
Az övékét nyáron minek hagyták a napon? Ott szétszárad! Annyi eszük sincs? Te meg odaadod nekik a miénket. Szerencsétlen mosóteknő! Föltették itt este a biciklire, a sötétben azt se tudja, hova vitték! (Föláll, elmegy a kabátjához, cigarettát vesz ki belőle, rágyújt.)
HAMARNÉ (leül krumplit hámozni az asztalhoz):
Majd hazakerül. Szegények ők, segíteni kell rajtuk. Neked is jó, mikor nem vagyunk itthon, s Jani ránéz a tanyára, vet egy kéve szárat a tehénnek, vagy a szénát feladja a kocsira, kaszálni elmegy veled. Különben is, te szoktattad be a portára!
HAMAR:
Csukjam be előtte a kaput? S még hogy szegények! Azok! Trehányak! Van náluk olyan piszokság, nálunk az ólban nincs olyan! Jól meg kellene zavarni Julist, mert az is olyan, mint az ura, semmivel sem különb. A küszöbre kirakja a szennyes pelenkát, verik a csirkék, a kerítésnél húzgálják! Tele van már gyerekkel a ház! Mezítláb szaladoznak, mint a kutyák! A nagyobbak belefognak nemsoká a nősülésbe, férjhez menésbe, s még mindig potyog náluk a gyerek.
HAMARNÉ:
Az az ő bajuk! Nem a mienk.
HAMAR (megáll, kifelé figyel):
Te, nem a kapu nyikkant? Csak nem esz ide valakit a fene?
HAMARNÉ:
Ugyan, ki járkálna ilyen időben!
HAMAR:
Járkál ott! Nem hallod? Nézz már ki!
HAMARNÉ (izgatottan):
Akkor tedd el azt a seprűt az útból! A kukoricát is! (Pakol ő is asztalfiókba, stelázsira.)
2.
Nocsa Jani nyit be. Negyvenöt év körüli férfi. Nagykabát rajta, a lábán bakancs, téli sapka a fején.
HAMAR (a seprűt veszi a deszkapadtól, elteszi a tűzhely mellé):
Nafene! Te vagy, Jani? Most kell már jönnöd, mikor be van tetézve a szár?
NOCSA:
Már tetéztek? Nem is láttam. (Visszafordul.) Letakarítom már a lábam, ne hozzam be a sarat.
HAMAR:
Hagyd csak! Úgyis a malacok jártak itt reggel.
NOCSA:
Jó helyen! Eltévesztették az ólat vagy mi? De majd elfelejtek köszönni. Adjon isten!
HAMARNÉ (az urára):
Nyitva hagyta ez az ajtót, a malacoknak meg csak az kell, rögtön beszöknek.
NOCSA:
Énelőlem is bementek valamelyik nap. A lavórból az összes vizet kiborították, úszott a konyha! Ki is iszkoltam gyorsan az ól mögé, onnan hallgattam, miket kiabált utánam az asszony.
HAMAR:
Az is a legjobb, otthagyni őket, hadd csillapodjanak. Amúgy mi újság? (Gúnnyal.) Elvégeztél otthon?
HAMARNÉ:
Hagyd már, hadd üljön le! (Nocsának.) Ott a szék, Jani!
NOCSA:
Nem vagyok elfáradva. Az asszony jött haza úgy a faluból, mint a kutya: a nyelve majd ki-lógott. Tejjel volt a piacon. Megjártatta magát ebben a hülye időben.
HAMAR (kíváncsian):
Akkor hozott valami hírt. Ülj már le!
NOCSA (leül az asztal mellé):
Hozott, szomszéd, azért jöttem. Nagy újság van.
HAMARNÉ (késleltetve, hogy válaszoljon, rosszat sejt):
Vesd már le a kabátod, nincs itt hideg.
HAMAR (a felesége felé vág tekintetével):
De nincs is meleg! Mintha nem lenne elég tűzrevaló. Rakjad a sparheltba, ne sajnáld a csutkát! Van belőle. (Nocsának.) Na és, mondjad, mi hír van?
NOCSA:
Még nem hallotta?
HAMAR:
Mit kellett volna hallani?
NOCSA (odahajolva Hamarhoz súgja):
Megjöttek a vendégek.
HAMAR:
Kicsodák jöttek meg?
NOCSA:
Hát a vendégek. Még nem tudja? Hát teli van velük a falu!
HAMAR (megdöbbenve):
Ne beszélj! Itt volt a héten Gyalog Péter, az azt mondta, még messze vannak, nem nagyon hallani róluk.
NOCSA:
Ide készül Péter, az előbb beszéltem vele az úton. A telepre ment artézi vízért a kocsival.
HAMAR:
A múlt héten erre még egyik faluban se voltak. Már ideértek volna? Ennyire haladnak?
NOCSA:
Azt mondta Julis, azt beszélik, tíz teherautó jött, mindegyik megpakolva. Valaki meg azt mondta neki, hogy húsz teherautót látott, annyi állt meg a községháza előtt.
HAMARNÉ (a tűzhelytől, elhűlt hangon):
Annyian lennének? Olyan sokan?
HAMAR:
Sokallod őket? Van tán elég hely a faluban! Itt nálunk is elférnek, ha arrébb húzzuk az asztalt. (S arrébb húzza.) Ide teszünk két széket. (Egymástól másfél, két méterre teszi, s indul a kamrába.) Kihozok egy deszkát. (Kihozza.) Ez jó hosszú. No? (Rálöki a két székre.) No? Mennyien elférnek ezen? Sokan elférnek tán! Az istent beléjük, nem elférnek? Lehet vendégeskedni!
NOCSA (számolja):
Egy, kettő, három, négy, öt... Nyolcnak is jut hely. Megnézem, milyen az ülés rajta. Ráülhetek?
HAMAR:
De le ne hajítson! Ez a szék nagyon emelgeti a lábát. Ez rúg is, ahogy elnézem. Vigyázz!
NOCSA (ráül a deszkára):
Egészen jó. Jó rajta ülni.
HAMAR:
Mintha lovon ülnél, mi? (Kiáltja.) Gyia, te!
NOCSA (a megbillenő deszkáról felugrik, tettetett ijedséggel):
Ne ijesztgesse!
HAMAR:
Csak nem elindul? (Belerúg a székbe.) Gyia csak akkor! Gyia! (Me-gint belerúg.) Hadd vaduljon akkor! Az anyádba is! Gyia csak! Ha ráülnek, hadd szaladjon el velük! Hadd szórja szét őket az úton! (Ráül a deszkára Nocsával szemben, s mintha lovagolnának.) Szóródjanak szét a ha-tár-ba! Mi-nek jöttek ta-nyá-ra!
HAMARNÉ (rákiált):
Mit csinálsz, te? Bolond vagy?
HAMAR:
Idomítom. Nem jól van? (Fölkel a deszkáról.) Már ugrott is egyet. Nem láttad? Elviszi innen őket, csak úgy viszi majd! Mit járkálnának ide? Nem bírják már nézni, hogy a másiknak van valamije? Azt hiszik, hogy loptuk?
HAMARNÉ:
Te akkor se rugdosd a széket! Nem te hoztad a házhoz. Te csak két hokedlit hoztál, azt örökölted apádtól, azokat rugdosd!
HAMAR:
Amit te hoztál, ahhoz én nem gyarapítottam? Nem két hold földünk van, hanem nyolc! Ezek meg el akarnák venni? Micsoda dolog az! Járkálnak a mások portáján? Hogy néz az ki?!
HAMARNÉ (az asztalt visszateszi a helyére):
Csak ezek ám nem szégyenlősek! Mint a piaci legyek, semmivel se különbek.
NOCSA:
Nem is lesz itt kibúvó senkinek, szomszéd. Rámennek most a szervezésre, s hajtják az embereket.
HAMAR:
Akiket lehet, azokat csak hadd hajtsák! Van sok gyáva paraszt. Amelyik olyan könnyen be tud rezelni, hadd hajtsák csak! S amije van, amit nagy nehezen összekapart, összekínlódott magának, ezek hadd markolják el tőle!
NOCSA:
Azt mondja Julis, sokan már azt se tudják, mit tegyenek, annyira megrémültek. Dini Lajos meg, s nem is tudom, még kiket említett, akik beléptek még ötvenben, most mulatnak a kocsmában, úgy örülnek: most már minden az övék lesz.
HAMAR (gúnyosan):
Azt képzeli Dini Lajos! S gyerünk, hajtsunk lére mindent! (A két székről belöki a deszkát a kamrába.) Azt hitte, mikor becaplatott a csoportba, hogy ráteszik kezüket a jó földekre, s az majd terem magától. Úgy is meg lehet élni, mint ő az uradalomban, hogy minél lassabban kell bánni a munkával, holnapra is maradjon.
HAMARNÉ:
Korog is mindig a hasa, a szomszédba áthallatszik! (Hol a konyhaszekrény, hol a tűzhely körül keres valamit. Nem találja.) Hogy itt sosincs meg, amit keres az ember! (Az urának.) Nem láttad a mosogatórongyot?
HAMAR:
Hogyne láttam volna! Reggel a kutya szaladozott vele az ólnál.
HAMARNÉ:
Miért nem vetted el tőle?!
HAMAR:
Vesszek össze vele? Ne szóljon majd hozzám, mint te szoktál?
(Hamarné sértődötten kimegy.)
NOCSA:
Nem azért nem haladtak ők, mert ott mindenki dologkerülő, hanem mert semmijük nem volt, mikor összeálltak, csak a sok föld, amivel nem bírtak, s fejetlenül ment minden. S termeltették velük a repcét, lent, gyapotot, amire ráment a gatyájuk is!
HAMAR:
Megérdemelték! Ők akarták annyira a csoportot! Nem tetszett nekik egyéni parasztnak lenni. A legtöbbje ingyen szeretett volna élni mindig! Akik értettek a földhöz, mint Gyalog Péter is, meg még néhányan, s nem haszonlesőnek s nem is a mások kárára akartak szövetkezni, azokat elűzték! Gyanúsak voltak, ezek azért akarnak közéjük furakodni, hogy majd fölülkerekedjenek. Azok voltak a vezetők, akik magukat se tudták irányítani. Csak rongyos legyen a nadrágjuk, az volt a fontos.
NOCSA:
Meg akarták mutatni, hogy senkinél sem alávalóbbak.
HAMAR:
S meg tudták? Elvenni attól, akinek valamije van – azt tudták!
(Hamarné bejön a sáros mosogatóruhával, lecsapja az asztalra.)
HAMAR (Nocsának):
Nagyon sokat kellett nekünk éjt nappallá téve gürcölni, hogy legyen valamink. S akik kapartak, kínlódtak, mint mi is, nemhogy földet kaptunk volna a földosztáskor, hanem nagyon soktól elvették ötvenben, hogy azon lesz a csoport, s helyette kaptak gyepet, ami sose látott ekét, s termeljenek rajta, fizessék utána az adót!
HAMARNÉ (elhasznált rongy után kutat a ládában):
Hálát adhatunk az Istennek, hogy Lajos elment szakmát tanulni, Klári meg gimnáziumba. A tudást legalább nem lehet elvenni.
HAMAR:
Nekünk is jobb lenne, ha eltirhulnánk innen. Dolgozunk csak, azt se tudjuk, minek, kinek. Ezeknek? Csak nem azért spórolsz a mosogató-ronggyal is, hogy nekik több jusson? Igazán neki adhattad volna a kutyának, ha annyira kellett neki.
NOCSA (Hamarnak):
Lajos már kitanulta a lakatosmesterséget, ugye?
HAMAR:
Ki, hála istennek. Végzett a nyáron.
HAMARNÉ:
Már dolgozik is. Jó helye van. Jó keresete. (A mosogatóruhával az asztalt, stelázsit törölgeti.)
HAMAR:
Hát! Veszi az öltözet ruhákat. Párosával a cipőt!
HAMARNÉ:
Nem, majd egyesével veszi!
HAMAR:
Na, tessék! Csak magaddal szemben vagy zsugori? Ő azt csinálhat, amit akar?
HAMARNÉ:
Nem is veszem el azt, ami az ő pénze. Mit gondolsz te! Szegény gyerek, pár hónapja keres, s hordja ide neked? Nem szégyellnéd magad? Két gyereked van, nem bírod ki? Hadd öltözködjön fel rendesen, s hadd legyen nála pénz is, már nem kisgyerek! (Megáll az ablaknál.) Azt hiszem, Péter jön befelé az úton. Mindjárt ideér.
HAMAR:
Ugyan hoz-e petrót? Kiabáltam neki reggel, mikor ment a faluba, nem tudom, meghallotta-e. Anélkül nem ég ez a piszok lámpa. (Leveszi a szögről, majd leemeli az üveget róla, s a döglött legyeket kifújja a kupak alól.)
HAMARNÉ (fölháborodva):
Te mit csinálsz? Szétfújod a döglött legyeket? Nekem söpörd is össze! (Kimegy a tűzrevalós kosárral.)
HAMAR (utána szól):
Mért nem takarítottad ki? Jó, hogy már egerek nincsenek benne! (Nocsának.) Mit gondolsz, ez a rengeteg egér, ami befészkelt most hozzánk, nem ezektől a hajcsároktól ijedt meg? Nem azok elől menekültek ide?
NOCSA:
Nálunk is van annyi, már az ágyban is fekszenek.
HAMAR:
Te, ott nem egér szaladt?
NOCSA:
Hol?
HAMAR:
Ott! Ott az ágy alatt.
NOCSA (benéz az ágy alá):
Nem látok semmit.
HAMAR:
Akkor várjál! Ne mozdulj! (Meggyújtja a lámpát.) Ott szaladt! (Mutatja Nocsának, s odaadja neki a lámpát.) Mit látsz?
NOCSA (leteszi a földre a lámpát, s fejét bedugja az ágy alá.):
Jaj! (Halljuk, hogy csattan az egérfogó.) A franc essen bele!
HAMAR:
Megfogta?
NOCSA:
Meg. Olyat rácsapott az ujjamra, a körmöm biztos elhajítja. (Az ujjáról veszi le a csapdát.)
HAMAR (kinyitja az ajtót, kiszól):
Cic! Cici-cic! Hol lehetnek most ezek a macskák?
NOCSA:
Beléptek a csoportba, úgy lehet! (Az ujját fújkálja.)
HAMARNÉ (bejön a teli tűzrevalós kosárral, leteszi a tűzhely elé):
Ti minek égetitek a lámpát?
HAMAR:
Ha te azt tudnád! Egeret fogtunk.
NOCSA:
Azt. Jó nagyot. Hetvenkilósat. Kétlábút!
HAMARNÉ (az urának):
Fújd el azt a lámpát! Mit gondolsz, majd már nappal is világítunk?
HAMAR (elfújja a lámpát, fölakasztja a helyére, a feleségének):
Péter még most se ért ide?
HAMARNÉ:
Hogyne ért volna! (A székeket teszi a helyére, izgatottan.) Itt van már, nem hallod, jön befelé!
3.
Odakintről lépések hallatszanak, s olyan zaj, mint mikor valaki a cipőjéről veri le a sarat. Gyalog Péter nyit be. Ha nem is sokkal, valamivel fiatalabb Hamarnál. Magas, megtermett férfi. Ostor a kezében.
GYALOG (mielőtt belépne, a küszöbön a téli sapkájáról lerázza a vizet):
Be szabad jönni? Adjon isten!
HAMAR:
Adjon az isten! (Elébe megy, kezet fognak.) A lovakat hol hagytad?
GYALOG:
A kazalnál. Ott mintha nem érné őket annyira az idő.
HAMAR (a feleségének):
Törüld már le neki a széket! (Gyalognak.) Petrót hoztál-e? Kiabáltam reggel, hogy hozhatnál vagy öt litert, ha a bolt felé jársz.
GYALOG:
Láttam, hogy integet. De fújt ez a nagy szél, elvitte másfelé a hangot. Pedig hozhattam volna, ott kell az anyósomékhoz befordulni a bolt mellett. (Kigombolja a kabátját.)
HAMAR:
Mi van az anyósodékkal?
GYALOG:
Akkor mentek el tőlük, mikor odaértem...
HAMAR:
Ne beszélj! Csak nem azt akarod mondani, hogy már arra is vannak?
GYALOG:
Erre környes-körül mindenütt. A faluban meglátnak egy ajtót, mennek befelé rajta. (Leveti a nagykabátját, s leteszi az egyik szék támlájára.)
NOCSA:
Mondtam én, hogy itt vannak. A feleségem emitt járt reggel. Nyomkodják itt is a népet.
GYALOG:
Az anyósom már meg akar őrülni!
NOCSA (nyugodtan):
Jönnek azok majd felénk is.
HAMAR:
Nincs is más kívánságunk, ugye anyjuk?
HAMARNÉ (megfordul a tűzhelynél):
Eresztem el a kutyát, ide be nem teszik a lábuk, nem bánom én!
HAMAR:
Mondod te!
HAMARNÉ:
Nem is ijedek meg ilyen senkiháziktól!
HAMAR:
Még reszketsz is majd, lesz neked hét bajod!
HAMARNÉ:
Te meg örülsz majd, ugye? Akkor menj elébük! Hajlongj nekik! Cigányt is fogadj a kapuba, s húzasd a nótájukat, mikor ideérnek. (Beront a kamrába.)
HAMAR:
Majd elhúzzák ők a miénket, még táncolunk is rá.
NOCSA:
Nem rajtunk múlik, hogy belépünk-e vagy sem. Eldöntötték ezt már mások helyettünk! Ha akarják, úgyis menni kell.
HAMAR (az ajtó felé mutat):
Te indulhatsz is, komám, ha akarsz. Indulhatsz akár most is. Kinyissam az ajtót?
NOCSA:
Nem arról van szó, hogy akarok, vagy nem akarok.
HAMAR:
Hanem miről?
NOCSA:
Arról, hogy most már nem teketóriáznak. Amíg nincs eredmény, ezek nem tágítanak.
HAMAR:
Hanem, majd már itt is alszanak?
GYALOG:
Azt nem, de naponta megjelennek. S nem ám egyesével, hanem jönnek egyszerre négyen-öten.
HAMAR:
De jó lenne velük a fészert megtapasztatni! Épp elegen lennének!
NOCSA:
Csakhogy ők nem tapasztani akarnak ám! Másért jönnek.
HAMAR (magabiztosan):
Na és ha jönnek? Ijedjek meg?
NOCSA:
Nincs előírva!
GYALOG:
Csak lássam meg őket, rálesek, mi lenne az, amivel engem be tudnának kényszeríteni. De olyan Magyarországon nincs!
NOCSA:
No, csak vigyázzon! Mert ha nem a szájuk íze szerint beszél, elkezd velük vitatkozni, mindjárt azt kérdezik: nem ellensége tán a rendszernek?
HAMAR:
Dehogy vagyok én ellensége! De magamnak se!
HAMARNÉ (a kamraajtóból):
Te ne mondj nekik semmit! (Kijön.) Hallgass! S le ne próbálj velük ülni, mert agyonütlek! Majd az lenne, hogy azon vennéd észre magad, már oda is adtál mindent.
HAMAR:
Látod, az lenne a legjobb! Tágasabb lenne a porta, jobban férnénk! Elvennék a földet, nem kellene kapálni. A tehenet sajnálod? Hadd vinnék! Legalább reggel fekhetnénk nyugodtan. Így meg úgy bőg már hajnalban, az istálló szét akar dűlni! Most is menni kellene már szárat adni elébe. Mindjárt sivalkodik a disznó, keverhetem a moslékot neki. Szaladhatok a tyúkokat etetni, szalmát vinni, töreket hozni. Mennyi baj van itt! Reggel a szél levitte a cserepet az istállótetőről. Még jó, hogy a Sinke-dombig nem hajította el, mehettem volna utána! Közben ide beszöktek a kismalacok, felborogatták a vödröt, seprűt, lavórt, az ágy alatt megették a krumplit. Sáros lábával a kutya összekente a házfalat, a taliga összetört, a macska leverte a tányért...
GYALOG:
El tudja egyfelé mondani az ember. (Leül.) De azért csak nem úgy van az, hogy amit keservesen megszerzett az ember, azt most semmiért adja oda.
HAMARNÉ:
Nem vagyok bolond!
GYALOG:
De ezek legszívesebben annak néznének mindenkit, kivétel nélkül.
HAMARNÉ:
Idejönnek? Majd elmennek, ha megéheznek!
GYALOG:
Az igaz! Csakhogy nem hagynak békét az embernek. Győzködik, járkálnak a nyakára. Mindent elkövetnek, amit el lehet képzelni. Anyósoméknál az első nap már hajnalban zörgettek. (Odakint a kutya elkezd vonítani.)
HAMAR:
Úgy kell, az ajtót rátörni a másikra! Akkor bújik ki az ágyból, s még nincs észen!
GYALOG:
Másnap kétszer is odaállítottak, hogy na, mi lesz, hogy gondolják? Vagy holnap is ellátogassanak? Ők ráérnek agitálni!
HAMAR: (veszi az ágyról a kalapját):
Nagyon hiányzik az nekünk! Itt van a csoport a szomszéd dűlőben! Mindent elmond a téeszcséről, csak ki kell nézni az ablakon. A kukorica töretlen!
GYALOG:
Mondogatják is ezt az agitálóknak!
HAMAR:
Naná! Másnak is van szeme, nehogy azt higgyük, hogy nincs!
GYALOG:
De erre emezek elkezdik, hogy ezután jobb lesz, nyugdíjat is adnak, hozzá a gépeket.
HAMAR: (közbevág, kiabálja):
Hát majd már dolgozni se kell, azt nem mondják? (Kimegy.)
HAMARNÉ: (magába roskadva a tűzhelynél ül):
Van eszükben! Azon vannak, hogy tudnák elvenni az ember eszét!
GYALOG (Hamarnénak):
Hozhatják ide a gépeket, ahogy akarják! Az akkor is csak gép. Hogy vágja az a búzát? Rossz nézni. Én mikor hagytam olyan tarlót, mint az, hogy térdig ér? A termést meg zsákszámra szórja. Én utánam jöhet akárki, megnézheti, mit hagyok el. Ha leesik a kocsiról egy cső kukorica, leszállok, s visszamegyek érte. Megdolgoztam én azért. Krumpliszedéskor lemegyek két ásónyomra a földbe, hogy a víz majd’ kibuggyan. De nem is marad benne krumpli, mint ezeknél, hogy mikor szántanak, zsákszámra forgatja kifelé az eke, s viszik-hordják a varjak. Az olyan nem munka, nem bánom én! Nem szeretem én a félmunkát még látni se.
HAMAR (visszajön, a sapkájáról rázza a vizet):
Halljátok! Kifogták az időt ezek az agitátorok. Tisztára eláznak! Annyira esik, az árok kiönt mindjárt a kazalnál.
HAMARNÉ:
De odavagy az agitálókért! Csak nem sajnálod őket?
HAMAR:
Sajnálni? Én? Ha idejönnek, meglátod, a nyakuknál fogva hajigálom ki őket a kerítésen.
HAMARNÉ:
Még ha ezt Péter mondaná! Nézz rá! Őneki elhinném!
HAMAR:
Nem is annyit eszik, mint én!
HAMARNÉ: (felcsattan)
Egyél te is, a gyomrod istenit! De akkor dolgozz is annyit, mint Péter! Ő nem fél a munkától.
HAMAR:
Mintha én félnék.
HAMARNÉ:
De féltél a cigányoktól! Ki mertél-e menni, mikor az ólpadlásról a kukoricát lopták? Péter nem reszketett volna, mint te! Itt lapultál az ajtó mögött.
HAMAR:
Nem is üttetem magam agyon! (Fölháborodva.) Éjszaka itt vannak vagy nyolcan-tízen, azt hiszed, Péter majd kiment volna? Mikor meggyújtottad a lámpát, mit kiabált be valamelyik az ablakon? Ha kimegyek, rögtön agyonszúr! Menjél ki akkor!
HAMARNÉ:
De te nem mersz szembeszállni ezekkel se, mint ahogy a cigányokkal se mertél! (A vödörből vizet önt egy fazékba, s teszi a tűzhelyre.)
HAMAR:
Nekiálljak veszekedni velük? Azzal jobb lesz? Az előbb mondtad, hogy egy szót se szóljak.
HAMARNÉ:
Ne is, mert agyonütlek! Neked csak miközöttünk nagy a szád. Azok előtt meg makognál. Azt se tudnád, mit beszélsz. (Szenvedélyesen.) Mit számítana neked, hogy mindenünkből kitessékelnek. Te feleannyit se dolgoztál, mint én! A nyomomba sem tudtál érni soha!
HAMAR:
Azokkal te hiába lármázol! Megmondod, hogy te nem lépsz be, s kész. Nem kényszeríthetnek. Nem lehet már erőszakoskodni. Elmúlt az a világ!
NOCSA:
Majd ott lesz, hogy elmúlt-e? Szabad kezük van. Aki ellenkezik, azt tesznek vele, amit akarnak.
HAMARNÉ:
De nem énvelem! Mert egyből nyúlok a baltáért! (A tűzhely mellől előveszi, mutatja a többieknek.) Látjátok? Úgy próbáljanak énhozzám nyúlni, hogy én akkor nem törődök semmivel! (A baltát visszateszi a helyére, s bemegy a kamrába.)
NOCSA:
Pedig össze kell itt állni! Nem lesz itt olyan, hogy egyesek kimaradoznak. Az a cél, hogy ne legyen különb senki a másiknál.
GYALOG:
Állj össze te, akivel akarsz! Ha neked csak azt kell mondani, hogy hátra arc, aztán gyerünk, akkor eriggy! Isten áldjon!
NOCSA:
És ha nem megyek be, mivel lesz jobb? Kitagosítanak a szittyós részre vagy ugarosba. Mi terem ott? A nád meg a sás. Az ugarosban meg a szöcske. Azt arassak, szöcskét?
HAMAR:
Csendesebben, hé! A lovaknak is hallani kell a kazalnál, mit kiabálsz? Rendelkezések is vannak a világon. Itt az újság! (Levesz egy köteg újságot a konyhaszekrény tetejéről, s odahajítja Nocsa elé az asztalra.) Tudsz olvasni? Azért! Akkor olvashattad, hogy ilyen nincs, amiket te beszélsz.
NOCSA:
Majd lesz! Várja ki a végét. Az újság szerint erőszakos szervezés sincs, ugye? S mégis zúgolódnak az emberek. Biztos nem semmiért! (Közelebb lép Hamarhoz, visszafojtott hangon.) Beszélte valaki, hogy az egyik túláti tanyán kiállították a kútágashoz az asszonyt, az embert meg a ház mögé. Néha kiszóltak nekik az ajtón, hogy na, lesz belépés, vagy nem lesz? S az ilyen helyen még az sincs, hogy látná valaki, mit tesznek velük. De még ha látná is! Ki merne szólni? Senki!
HAMAR (töprengve jár egyet):
Belemegyek én a csoportba, bele. (Megfordul.) De tudod-e, mikor? Majd ha a belépéshez protekció kell, akkor! Ha hízott disznó kell hozzá! Mert akkor már tudom, hogy jó helyre megyek. De addig nem. Addig én nem közösködök senkivel. Én nem dolgozok más helyett! Helyettem elvégez-e valaki? Ha te átjössz ide segíteni, én azt neked visszasegítem, mert hol szalonnát adunk, hol egy kis zsírt, lekvárt... Mindig kapsz valamit. (Kicsit vár.) A ház tövéig körülszánthatnak bennünket. A gyerekek elkerültek itthonról, mi meg majd elrendezzük a sorsunkat. Legfeljebb eljárok valahova dolgozni, s a földdel is majd lesz valami.
NOCSA:
Betagosítják, az lesz. S valahová muszáj lesz menni, mert egyszer csak kiürül a kamra.
HAMAR:
Ki a tied! Mert abban nemigen találni semmit!
NOCSA:
Nem bizony! Mert nálam nem két gyerek van, hanem nyolc. Nagy különbség! S Julis a semmit hozta, nem két hold földet, mint a maga felesége!
HAMAR:
De kaptál az államtól! Hány holdat kaptál? Hármat? Négyet? Mennyit vettél hozzá azóta? Semennyit! Ahhoz többet kellett volna törekedni, nem pedig a gyereket csinálni! Mert csak ahhoz értettetek Julissal! S még az ilyenekre mondják, hogy szegények. Persze hogy azok. A maguk szegényei! Én meg tudtam állni, hogy csak két gyerek legyen? Elég az, ha előbbre akar jutni az ember. Nem kellett engem hajtani az asszonynak, nehogy azt hidd. Hajtottam én magam! Csak ő, ha övé lenne az ország, akkor se lenne elégedett. Most azt szeretné, ha már tíz hold földje lenne, aztán meg tizenkettő, tizennégy! S az se lenne elég!
(Odakintről kutyaugatás hallatszik be.)
HAMARNÉ (kijön a kamrából):
Kit ugat a kutya? Jön valaki? (Megy az ajtóhoz, kikukucskál, majd mint aki észrevett valakit, kimegy.)
GYALOG (veszi a kabátját):
Nekem menni kellene. Nem érek haza sose, ha itt töltöm az időt.
HAMAR:
Hol van még az este! Nem ráérsz?
GYALOG:
A lovak is áznak odakint.
HAMAR:
Az előbb terítettem rájuk pokrócot.
GYALOG:
De rendesen rájuk terítette? Nehogy megfázzanak!
HAMARNÉ (bejön):
Nem tudom, ki az, a kanálisparton áll valaki. Erre integet. (Nocsának.) Nem Julis lehet? (Újra kimegy.)
NOCSA:
Az asszony? (Észbe kap.) Hú, biztosan a levelet hozza, amit otthon felejtettem! Lajos írt. Megyek már akkor elébe! (Kisiet.)
GYALOG (Hamarnak):
Szóval azért jöttem volna, hogy megmondjam – közelednek. Jó lesz résen lenni. Én egyszer nem kellettem, most már ne is kelljek! Úgyhogy észnél kell lenni. (Figyelmeztetőleg.) Ezzel a Nocsával meg nagyon vigyázzon! Az ilyen irigy maszatjankótól sok minden kitelik. Nehogy még bajba keverje.
HAMARNÉ (bejön egy levéllel a kezében):
Julis jött!
HAMAR (Gyalognak):
Akkor várd már meg őket, úgyis egyfelé mentek.
4.
Bejön Nocsa, majd utána Julis. Berlinerkendő rajta, rossz, hosszú szárú cipő a lábán.
JULIS:
Jó estét! Beszélgetnek?
GYALOG:
Beszélgetünk. (Nocsa felé.) Megvárlak benneteket, ha jöttök, de ne időzzünk sokáig. Így is el vagyok késve, s még mikor érek haza!
HAMAR:
Hadd melegedjen meg ez az asszony! Megérdemli, ha már átjött azzal a levéllel.
JULIS (fázósan):
Jó meleg van itt. (A tűzhelynél dörzsölgeti a kezét.) Jaj, de jó. Ehhez az időhöz képest nálunk jégverem van. (Hamaréknak.) Reggel a piacon találkoztam a postással. (Az urára.) Ezt meg átküldöm, hogy hozza át a levelet, s nem otthon felejti! Azt mondta már, mi van a faluban?
HAMARNÉ:
Szólt róla... (A férfiakra.) Ezek már jól ki is lármázták magukat. Az előbb tán már veszekedtek is.
HAMAR:
Az még messze volt. Ahhoz még sok minden hiányzott! Itt csak te akarnál rögtön vasvilláért szaladni! Nocsa komával mit veszekedjek? Ő már sétálni akar befelé a csoportba. Majd köszönök neki, ha itt megy a dűlőn. (Gyalogra.) Péter szomszéddal is majd lesz valami. Ha most bevennék, ő tán még ott se járna rosszul. Olyan pallér lehetne belőle, a pacsirták vigyázzba állnának előtte az úton! (Julisnak.) Meghajtaná úgy az urad, a nyelve a hasáig kilógna! Mit szólsz hozzá?
JULIS (zavartan):
Én? Én semmit! Én úgy jöttem most haza, mint a szédült. A hangszóró ott kiabált a fülembe egész délelőtt a piactéren.
GYALOG (Hamarnak):
Emitt is bömbölt minden utcában. Az egyik helyen a kerítésen, villanykarón, máshol a háztetőn, óltetőn.
HAMAR:
Úgy kell, hadd kergüljön meg a jó nép!
JULIS:
Borzasztó ez! Mesélték, hogy sokan, akik legelsőnek beléptek, bementek a községházára, hogy meggondolták magukat, ki akarnak lépni. De szó se lehet róla, aki egyszer oda betette a lábát, annak vége, onnan nem lehet kilépni. Azt mondják, Borcsa Gábort az ajtón kilökték, mert nem tágított, hogy ő addig nem megy el, amíg ki nem eresztik a csoportból. A cigány Pista kísérte haza. S azt mondják, sírt egész úton, s hogy tán meg is hibbant, mert azóta nem jött ki az istállóból. Oda zárkózott be, mikor a cigány Pistával hazaértek. Senki se tudja, mi van bent vele. Agyonveri, aki a közelébe megy, azt kiabálja kifelé. Mások meg szaladoznak, mennének mindenfelé otthonról. Azt beszélték, jó páran ki is szöktek a faluból, bujkálnak valamerre.
HAMAR:
Jó idő van rájuk! Ilyenkor bujkálni.
NOCSA:
Én láttam ma vagy három-négy embert gyalogolni a kanálisban. Lehet, hogy azok is bujkálnak.
HAMAR (izgatottan):
Márpedig azok éjjelre biztosan a tanyákba húzódnak be.
HAMARNÉ (veszedelmet érezve):
Jézus Isten! Jöjjön valaki, s a nyakunkon találja az ilyeneket.
HAMAR:
Akkor még mi is szaladhatunk itthonról.
GYALOG:
Azt se lehet megtenni, hogy ne eresszük be őket, kint háljanak a szántáson!
(Odakint kutyaugatás.)
HAMARNÉ (az ablakhoz siet, kinéz, majd ijedten):
Ahol van, ni! Máris jön valaki!
HAMAR (gúnyos kétellyel):
Hol, te? (Odalép az ablakhoz.)
HAMARNÉ:
Nem látod? Ott ni. Nyisd ki a szemed! A szántáson!
NOCSA:
Tényleg jön.
HAMARNÉ (az urának):
Csukjuk be gyorsan a nagyajtót!
HAMAR:
Odakint állnak Péter lovai. Azokról észre lehet venni, hogy itthon vagyunk.
HAMARNÉ:
Akkor ereszd el a kutyát, hadd zavarja el! De siess már! Ne gondolkozz!
(Hamar kimegy.)
HAMARNÉ:
Ne jöjjön ide senki! Nem vagyunk itthon, s kész.
JULIS:
A tüzet nem kellene eloltani? Látni, hogy füstöl a kémény.
HAMARNÉ:
Tényleg! Hadd öntök rá gyorsan vizet! (Egy bögrével bezúdít a sparhelt ajtón.)
(A kutyaugatást más irányból halljuk, majd visszajön Hamar.)
HAMARNÉ (megfordul, ráripakodva az urára):
Csukd be a nagyajtót! Nem mondtam már az előbb?!
(Hamar visszalép, s becsukja a külső deszkaajtót. Érezhetően sötétebb lesz a konyhában.)
HAMAR (Gyalog és Nocsa felé):
Ha tudnám, hogy errevalósi, lefekhetne valahol. Vinnék alá két kosár szalmát. De akárkit – meggondolandó beereszteni, akiről azt se tudjuk, kicsoda, honnan vetődik ide. Ne kerüljünk bajba – más miatt. Olyan is lehet, akiről azt se tudni, mit akar.
JULIS (félelemmel a hangjában):
Vigyázni kell. Jöhet ide ilyenkor még emberevő is.
GYALOG:
Ne mondj már ilyesmit! Amire gondolsz, mesebeszéd volt csak.
JULIS (előjön a tűzhelytől, fojtott hangon):
Semmiért nem beszéltek volna annyi mindent az emberek. Pacsa Jóska minálunk mesélte, hogy az ő felesége csak éppen hogy meg tudott szökni előlük. Fejszével zavarták majdnem a faluig. (Sejtelmesen.) Olyan szél volt, hogy a fákat majd elvitte. A portól alig lehetett látni. Még a harangok is szóltak, azt mondta Pacsa Jóska. (Kérdően az urára néz.) Nem nálunk mondta, hogy olyan fertelmes idő volt, a sötét felhők idelent szálltak az ereszeknél? S hogy nagy, szőrös emberek kergették a feleségét?
NOCSA:
Hát... Mondani mondta...
JULIS:
Én is láttam, s mások is, hogy esténként tüzeltek a kukoricásban, meg bandákban ültek a tarlón.
GYALOG:
Azt te csak úgy képzelted. Szeretsz rémeket látni, mint Pacsa Jóska!
JULIS:
Képzelődés az is, hogy járkáltak az adószedők, akik mindig kerestek valakit, nyomukban a végrehajtók, akik lefoglalták egyszer a mi tehenünket is; majd akik a békekölcsönt íratták, ötvenben az agitálók, akik most megint jönnek? Mivelünk már sok minden megtörtént. Nem mesebeszéd, hogy akkor lehetnek még emberevők is.
HAMARNÉ (kinéz az ablakon):
Azt hiszem, elmegy az ember, visszafordult a Ladikos-Dora földje felé. S úgy látom, mintha hátizsák lenne a hátán. (Utána kézbe veszi a levelet, felbontja.)
HAMAR:
Olvasd el akkor, mit ír Lajos! (Julisnak.) Ti meg a mosóteknőt hozzátok már haza! Mikor odaadtuk! (Nocsának.) Kösd föl a hátadra, s ha jössz legközelebb, jön a hátadon. Másképp az nem kerül haza.
NOCSA:
Dehogyisnem! Majd meglátja! Már a múltkor is hozni akartam.
HAMAR (legyint Nocsára, a feleségének):
Szólalj már meg! Mit ír Lajos?
HAMARNÉ:
Sietsz valahova? Várjál kicsit!
GYALOG:
Én megyek. Ideállok a kocsival az ajtó elé. (Nocsáéknak.) Aztán vagy jöttök, vagy se. Nem várok rátok! (Kimegy.)
JULIS:
De jó, hogy elment ez a hátizsákos ember. Ki tudja, mit akart.
HAMARNÉ:
Te jó isten! (Döbbenten néz.) Nyakunkra tették a kötelet.
HAMAR (mit sem sejtve):
Beszélj már, mi bajod? Mit ír Lajos?
HAMARNÉ (a levelet az ura kezébe nyomja):
Olvasd! Hej, isten! Most mi lesz? (Szédülten megy pár lépést.) Mindennek vége. Mit tegyek most? Mit? Mit?! (Az urának.) Most már kapálózhatsz.
JULIS (izgatott kíváncsisággal):
Mondjon már valamit. Jaj istenem. Valami baj van?
HAMARNÉ:
A guta megüt mindjárt. A fejem szétszáll! (Julisnak.) Mit mondjak? Mit? Elküldik Lajost a munkahelyéről! Azt beszélik náluk, akiknek a szülei nem lépnek be, azokat hazaküldik. Felmondanak. Hej, jóisten az égben!
HAMAR (ledobja a levelet az asztalra, s gyorsan kimegy az ajtón, halljuk, amint kiabál): Péter! Péter, gyere csak vissza! Péter, gyere csak! (Visszajön.)
NOCSA (Hamarnak):
Tényleg azt írja, hogy elküldik?
HAMAR:
Dehogy írja azt. Azt csak beszélik.
JULIS:
Akkor az csak úgy van. Biztosan úgy van, ha már beszélik.
(Hallani, hogy a szekér megáll az ajtó előtt.)
NOCSA (megy ajtót nyitni, kiszól):
Jöjjön gyorsan!
HAMARNÉ:
Hova fussak most? Kihez?
NOCSA (váratlanul becsukja az ajtót, a hátát nekiveti, Hamarék-nak):
Itt van valaki! (Suttogó hangon.) Péterrel beszélget.
HAMAR (majdnem rémülten):
Beszélget? Kicsoda?
(Nyílik az ajtó, Nocsa elmozdul, bejön Gyalog.)
HAMAR (Gyalognak):
Ki van itt?
GYALOG (csodálkozva):
Hol? Senki. A hátizsákos emberre gondol? Azt már amarra láttam menni a gyepen!
NOCSA:
Hát nem valakivel beszélgetett odakint? Hallottam!
GYALOG:
A lovaknak szóltam csak. Már nagyon nyughatatlan az egyik. Gyerünk is akkor! Vagy mondani akartál valamit? (Hamarnak.) Történt valami?
HAMAR:
Hazaküldik Lajost, hallottál ilyet? Nem biztos még, csak úgy hallotta, hogy hazaküldhetik.
GYALOG:
Micsoda? Hogy hazaküldhetik?
HAMARNÉ:
Megverte az isten az egészet! Kiadják Lajos útját, jöhet haza, ha nem lépünk be. (Hangosan, elszántan.) De én megyek akkor. És felkötöm magam. Én ezt nem bírom ki.
HAMAR:
Mész te a... Na és, hazajön. Tudok én itthon dolgot adni neki. Van itt mit csinálni mindig.
GYALOG:
Hát, azért csak gondoljon a gyereke jövőjével. Maga tudja, de én nem törődnék bele, hogy hazajön, s majd lesz vele valami. Úgyse sok hasznát venné. Elszokott ettől az élettől. Nem való ő már ide.
HAMAR:
Örökké nem tart ez a helyzet, s ha mód lesz rá, visszamegy! (Dühösen.) Vagy mit tudom én, mi lesz! (Hirtelen eszébe jut.) De hát ha ez igaz, akkor Klárit is hazaküldhetik ezek. (Megátalkodva.) Mi legyen akkor? Na, mit csináljak? (Gyors elhatározással.) Semmit! Akkor megyek a csoportba. Mást mit mondjak?
HAMARNÉ:
Tessék! Ez olyan, mint a hülye!
HAMAR:
Igaza van Péternek. Tönkretegyem a gyerekeket?
HAMARNÉ:
Te beszélsz a gyerekekről? Te?! Aki képes lennél Lajostól elmarkolni a pénzt? (Fölkapja a kést az asztalról.) Sehova se mégy, megértetted? Engem se tegyél tönkre azzal, hogy berukkolsz, s elvesznek mindenünket, mert a beled kiontom, megértetted?!
JULIS (félelemmel a hangjában, az urának):
Minek is jöttem én ide. Te vagy az oka, látod-e? Menjünk innen gyorsan!
HAMAR:
Ha igaz, amit Lajos írt, akkor van egy másik megoldás. Leadom az államnak a földet és kész.
GYALOG:
Szerintem nem merik azt megtenni, hogy hazaküldjék. Ahhoz azért nagy merészség kellene.
HAMARNÉ (nem figyel Gyalogra, az urának):
Mit akarsz te? Leadni a földet? S azzal el lesz intézve minden? El! És miből élsz meg? Azt nem mondanád meg?
HAMAR:
Megyek dolgozni. Veszem a kalapot, én megyek erre, Nocsa meg amarra.
HAMARNÉ:
Most ne Nocsával törődj, te! Nem elég a te bajod? Beszélsz már összevissza, ugye? Egyedül énvelem mi lesz?
HAMAR:
Majd ráérsz kitalálni! Azt is én mondjam meg? Te minek vagy a háznál?
HAMARNÉ:
Na, majd mindjárt megmondom én, hogy minek! (Teli dühvel.) Kilöklek az ajtó elé, ide be nem jössz, innen mehetsz, viheted a sátorfád!
HAMAR:
Hova mennék ugyan, nem mondanád meg?
HAMARNÉ:
Ahová akarsz! Elegem van belőled! (Berohan a kamrába.) Itt van, amit a portára hoztál! (Egy rossz hokedlit hajít ki.) Nesze! (Aztán egy másikat.) Nesze! Ezt hoztad a portára! Vigyed innen, vigyed! Széthasogatom, ha nem kotródsz vele! Ezt örökölted apádtól, ezt!
JULIS (az urának):
Mondom, hogy menjünk! Tűnjünk hazafelé! Azóta már rég otthon lennénk!
HAMAR (tehetetlenül áll):
Mi lelte ezt? Mi baja ennek? Már az is baj, hogy gondolkozik az ember, mitévő legyen?
HAMARNÉ:
Koldus lennél nélkülem! A tetűk ennének! Amink van, te kerested? S most te el akarod sinkelni? Leadni a földet? Odaadni ezeknek? (A hokedlira mutat.) Ezeket viheted. Ezeket odaadhatod. Mehetsz! De mást nem, megértetted?! Te nem mentél a piacra egyszer se. Tönkretett a cipekedés! S amikor hazajöttem, még mentem kapálni, gyűjteni, aratni, törni, s amit termettek a földek, teperni hazafelé. S még te mersz gúnyolódni? Te mondod, hogy minek vagyok a háznál? (Lekuporodik a sámlira.) Én szenvedtem annyit, a földben se pihenem ki azt a fáradtságot, ami énbennem már összegyűlt. Én nem ezt érdemlem, hogy így beszélj velem. S nem ezt érdemlem, hogy mások kisemmizzenek, a gyerekeinket hazaküldjék. Az ilyen embert becsülni kellene, megadni a tiszteletet, nem megfojtani!
JULIS:
Minek is jöttem én ide, hogy minek is...
HAMAR:
Ezen most már hiába sopánkodsz! De legalább tudnánk akkor, mi a helyzet? De ha tudnánk is, azzal se mennénk sokra. A törvény, ha nem a magántulajdont védi, hanem még éppen ellene van, akkor ez már olyan élet, nem érdemes kimenni érte idáig a ház sarkáig se.
HAMARNÉ:
De miért nem védi? Miért?! (A térdét üti az öklével.) Akkor majd megvédem én, ami az enyém! Mert én nem másnak dolgoztam! A szemüket kikaparom, a piszkos rabló anyjukat az ilyeneknek, az ilyen utolsó betyároknak! Megemlegetik, hogy kivel találkoztak!
HAMAR:
Meg! Azok meg! Hogy egy hörcsöggel a tanyában. Csak ham-ham, s nekik ugrott! (Lajossal találja magát szemközt.)
(Lajos tizennyolc-tizenkilenc éves fiatal fiú. A küszöbön áll. Nagy táska nála.)
HAMAR (teljesen megütközve):
Hát te?! Hogy kerülsz ide?
GYALOG:
Lajos! Csak nem te vagy?
(Lajos bejön, a táskát ledobja az ajtó mellé.)
HAMARNÉ:
Kisfiam! Úristen!
JULIS:
Hazaküldték! Jézusom! (Az urának.) Menjünk innen gyorsan.
(Elsötétül a szín.)
Vége az első résznek.