Megfordult égtájak

Csak tavasszal

Kiszenvednek
karóba húzott uborkák.
Őszi bozóttűz ég,
égetik Dózsát.

Vesztett forradalom mindig
mindenik nyár.
Levert parasztsereg
a kukoricás.

Fogdák a vermek, mély tömlöcök.
Kutyák ugatják a menekülő szelet.
Csukódnak Haynau zárkáiként
a fészerek.

Ám a gyökerekben, szárakban
csak serkenjen lázadás,
a kamra börtönök ajtóiról
lepattan minden zár.

Csak tavasszal kis napfényláng
gyúljon a mag-aknáknak,
a robbanás szétvet földhalmokat,
barázdákat.

Ha tetteim

Ha tetteim semmit el nem érnek,
életem, mint lavór mosdóvizet,
önthetem ki a semmibe,

ha hiába lüktet halántékomtól közel, távol,
s álmodom tisztább időt,
méltóbb világot,

mert csak a sivárság süvölt, s mint a szeméttelepek,
bűzlik a bűn, füstöl a romlás,
megadja magát minden elszántság,

s lemondás gubbaszt mindegyik fán,
a dögkutak megásva már csak
alázuhanásunkat várják,

hiába volt a sok izzadt akarat,
dolgainknak feszülés, hogy beleroppant
a hegyek gerince, az egeké,

én hitet teszek a jövőnek,
arcom felmutatom, szembenézek
a zuhogó idővel.

Nem tavaszt

Elhullajtván kihűlt levelét,
reményét a fa,
nem gondol új hajtásra,
most még rügyekre se,
nem még virágra.

Az ég csikorító
hidegére számít,
minden irányú szélre,
káoszára.
Spórolást a világítással is,
a Hold-pislákolást várja.

Nem tavaszt még,
az égre Napot.
Bizalma sérült ág,
ami örökké sajog.
Magabiztató elszánással
a mindent átvészelő
túlélésre készül,
a konok kitartásra.

Hiányzott már

Most még tél van, hó, szél ostoroz bennünket, csikasz

hidegek uszulnak ránk.

Így lehetett ez hetven esztendőnek előtte is. A fagynak

még vicsorgós kedve volt, ködöt is fújhatott az idő,
amikor Perkupán, a kövesút melletti házban új élet született:
megjelölt homlokú, sorsában elrendeltetett.

Talán nem véletlen, hogy Kalász László ilyen zúzós időben

látta meg a napvilágot. Nem, mert az embereknek ekkorra
elegük volt a fergeteg időből, fázós fagyokból. Tavaszban,
feltámadásban reménykedtek.

Hát meg kellett születnie, mert hiányzott, aki közöttünk

járván, szeretetével az idevalósi szívekbe majd tavaszt
varázsol, derűt a táj embereinek arcára.

Meg kellett születnie, aki azzal nyújt vigaszt, hogy együtt

érez a vigaszra rászorulókkal, a bút fölvidítja, ne
szomorkodjon a házvégeken, faluk mélyén, nevetősebb legyen hozzánk a világ.

Kellett, aki eljövend, s akinek szavai, mint feltartott tornyú,

kondulásnyi templomok, tiszták, meghittek lesznek,
ünneplőbe öltözteti lelkünket.

Kellett, aki mindenkihez kézfogásra nyújtott tenyérrel

közeledik, kitáruló karral. Aki itthon lesz kerítéssel,
árokparttal, az itteni világgal – jó ismerősével – a járdasoron
elbeszélget.

Kellett, akinek nem moslékosodik el a tekintete, a szívéig

be lehet látni.

Kellett, aki e föld embereinek gondját hátára veszi,

hordárjuknak áll, csak mert segíteni akar, nem tehet mást.

Kellett az embersége, becsületessége, amelyet nem

madzaggal mérnek.

Kellett a hite, hogy nem kár a kiállásért: másokat élni

segíthessen.

Nem véletlen, hogy amikor elment, a hegyoldalakra újra tél

ereszkedett, hatalmas pelyhekben hullott ránk az ég.
Betemette szívünket újra a hideg.

Ám verseinek tüze nem hunyt ki. Kuporodjunk köréje –

lelkünkig átmelegít.

Értünk szólnak

Nem jó ma költőnek lenni. Nem volt jó sosem.
Megfizet azért, amiért átgázol a rút alkukon,
hitványságon. Holott csak a hite, szíve szerinti
dolgát teszi, hisz felelőse az igazságnak.
S figyelmeztetni akar. Mire is?

Hogy „háltak az uccán” – miként József Attila írta.
S hogy hálnak ma is. S a betonszállásokon
veszekszik a szegénység, a durvaság kiabál.
A becsületet a hazugság leszólja, s az igazmondásra
ugyancsak rá jár a rúd. Keserű szabadság ez.
Hisz mint ennek előtte, ma szabadabban élünk-e?
Csak a póráz hosszabb, az se sokkal.

Kötélvégre fogottaknak, József Attila
bátorítónk a szembefordulásban: ne hajtsunk fejet
a megadásnak! S példája az óra pontosságú
szólásnak, akárcsak a kötelességtudásnak:
nem magunkért, hanem egymásért vagyunk.
Különben – a veszély már minden égtáj felől fenyeget –
felszámolódunk a magahitt önzésben.

Versei értünk szólnak. Szólnának,
ha mesterlegényeink – béléséből a kabátot –
nem fordítanák ki minduntalan.
Nem a félrevezetés divatolna. S a görbe
számítana egyenesnek, pihének a sörte.
Nem a rövid hazudná magát hosszúnak,
s petrólámpa akarna világítani a Napnak.

Költőnek: szókimondónak lenni nem volt jó sosem.
József Attila is megkeserülte, hogy kikerülte
az alja világot, s dacolt a mindent megrontó idővel.
Becsüljük-e érte, amire az élete ráment?
Sudarasodik-e fákban, betonként bennünk
megkötött-e?

Nyelvemre ráégnek a szavak, a só kiver.

Lillafüred, 2002

Amikor nincs más

Hová fordulhatnék,
szavaimmal kihez?
Ki hallgatna meg,
ha én magamat nem?
S én mondom is sokszor,
sorolom hányszor,
mi nincs jól,
amin segíteni kéne.
hisz annyi a gond,
még több baj,
s nem tudni,
mi sürgősebb:
ami kicsorbult késsel,
sarkából kifordult,
ami nincs jól,
amin segíteni kéne:
megbántott,
megrontott életeken,
hisz elmennek az emberek,
feleszi őket a rög,
a sár,
csak a sérelmek maradnak,
hasadékok a házak falán.
Éjjel is hallani,
ahogy vinnyog
a pénztelen élet,
amiben nincs öröm,
csak a szégyen.
Öregeink ellennének
jó szón is,
de az sincsen.
Itt araszolják a földet,
s többé már
soha még egyszer.
Kiszáradnak az időből,
kidőlnek fákkal,
s nincsen aki segítsen.
Hová fordulhatnék,
értük,
másokért
szavaimmal kihez?
Amikor nincs más,
ki hallgatna meg,
ha én magamat nem

Most tudom már

Most tudom már,
kik között éltem.
Lelepleződve,
bűzüket most érzem.
Mit takart el az éjszaka sötétje,
most látom már,
ahogy feljött a Nap,
ha pislákolva is,
kormot vetve az égre.

Most tudom már,
mire szántak engem.
Miért szervezték be
a csendet is,
hogy utánam füleljen,
gallyat a fán, hogy figyeljen.
A szeleket megzsarolták,
hogy besúgjanak.
Akik ezért jártak mindig a nyomomban,
hát ezért szimatoltak.

Mi mentett meg?
Szabad vadat a csapdától,
hogy nyakamra csapódjon?
Hogy a moslékban, megrontásban
más fürödjön,
engem meg,
levadászhatóként majd,
utam még hadd menekíthessen.

Most tudom már,
a forgószél-hintát kik forgatták,
a zenét hozzá kik fújták.
Kik elől húzódtam szózugokba,
huzatos rejtekhelyekre,
ahonnan mindig előjöttem.
Most tudom már,
szárnyaim kik bárdolták,
hogy csupasz szívvel verdesve éljek.
Ne lássak messzire,
most tudom már,
kik fogták volna
rövid pórázvégre  tekintetem.

Azt láttam

Akkor kellett volna
ajtót mutatnom nekik,
amikor beengedtem őket.
Jöttek a melegre,
az ételszagra.
Kicserélt magukat:
hozták a napos arcukat.

Nem tudtam,
talpukkal merre caplattak sárban,
aljasságban.
Milyen mocsokban
turkáltak kezükkel.
Csak azt láttam már,
fekete volt a víz,
amit utánuk
a lavórból kiöntöttem.

Csak azt láttam,
utánuk a fények elpernyésednek,
s az ég újra
szívemig besötétül.
Míg ők az ország-magaslatokon
játszódtak aztán önfeledten,
mint egymással
kutyák a gyepen.
Vigyoruk vöröslik felém
azóta is
minden napfelkeltében.

Nem hallják?

Eltakarhattam volna szemem
vaksággal,
de én látni akartam.
Fülem is befoghattam volna,
de én hallani akartam.

Hadd tudjam,
miféle gödröt süllyedünk magunknak?
Mitől riadtak a fák,
ki bántja őket?
Az ugrás mi elől veti kútba magát?

Hadd tudjam,
miért sötétek nappal is az ablakok,
mint a gyászkocsiké?
Kik alszanak mögöttük napok,
évtizedek óta?
Miért nem ébrednek fel?

Nem hallják,
a lejtőkön csúsznak lefelé a hegyoldalak:
omlik valahány égtáj?
Földjeinket temetőknek karózzák?
S a bölcsőkben üresség sír mióta,
nem hallják?

Nem neszelnek fel,
miféle leszámolás készül magunkkal,
miféle hamvunkba hullás?
Hogy milyen idő ez?
A fények posványokba folynak,
s visszafordul minden irány?!

Állnak csak

Tornyok,
hó- és viharvertek,
villámsújtottak,
lepiszkítottak madaraktól,
esőktől levizeltek,
megköpdösöttek,
megalázottak, ti,
álltok csak.
Állok én is,
s csak nézem:
büszkeségetek hol van?
Büszkesége belőlünk
hol a szívnek?
A tisztességnek
hol van?
Hol a fák méltósága?
Gallyuk letaroltan,
törzsük derékba vágva,
állnak szelektől
megcsonkoltan.
Az utak leintve,
állnak útszélre terelve,
az utcák
félrevezetve.

Csupán a napraforgók
forognak,
aztán állnak azok is,
estére már
sorra mind
fejüket lehajtva.

Nem itt éltem

Kár volt kínálgatni magam.
Nem kellettem én ide.
Vittek a meglódult utak.
Otthon is kivertek a semmibe.

A számban tiszta szót,
hoztam volna egyenes léptem.
Baj voltam csak, nyűg.
Ha itt laktam is, nem itt éltem.

Amikor a szél is

Megkeserült napjaim,
de szánlak benneteket!
Mint utas nélküli léghajók,
szálltok el felettem.
A semmittevés tétlenségébe belefárad.
Belefáradnak a bokrok,
messze elrepülnének,
s szárnyuk leeresztve várnak.

Kátyúk bandáznának az úton,
akárcsak máskor.
Dongó motorozna.
Égne a tűz is,
ahogy szokta:
felöltözve píros lángokba.

De szánlak megkeserült napjaim!
Amikor gondolni se szeretek
ez elsárkányosult világra.
Amikor a szél is
megcsömörlött már tőle,
reggelig se jön haza.
Utcára kivert kutyaként
kódorog.
Éhgödre behorpadva,
akár a bádog.

Megfogyatkozom

A kisablakkal éjszakázom itthon.
Levegővel lehűlök.
Megfogyatkozom Holddal.
Tekintetem után nézek
messzire a házban.
Járkálok cipőmmel lámpavilágnál.
Falaim közt bujdosom.
Összehúzódom kővel.
Benövi a csend szőrrel,
méteres tüskékkel az arcom,
nagykaszával kellene vágnom.
Elferdülök gallyal.
Magányom szagolom.
A gondot gondtalanná szégyenítőktől
lesoványodom.
Ágyamon mintha elgyengült,
csupasz porszemet ébresztenék
virradatkor.
Az arcátlanság körülvihog,
bokrokkal belerándulok.
Eltépődik aranysújtásos szárnyam,
mint a madaraké hónapos esőben.
Mennyezetem megaláz,
magasságának fölényével.

Kifeszítették

Többé fel ne keljen,
kezével se hadonásszon,
lekötözték anyámat,
le a kórházi ágyhoz.

Kifeszítették, mint
Krisztust a kereszten.
De őt nem támasztotta fel
még semmilyen isten.

Ne fájjon a halál neki,
infúzió: eső csepeg.
Ina megfeszül fákkal,
csikarja véresre az eget.

Hírem lobogott

Arcomba világított a halál,
robogott szembe velem.
Csikorgott a féktávolság.
A dobhártya ablakok
hallották messziről a csattanást.
Megláttam magam a túlvilágból,
égmagas partokról.
Rendőrautó lámpa forgott:
villogott kéken a Nap.
Hozták a fekete fóliát.
A dögbogár már ásta a gödröt.
Alján bugyogott a Zagyva aljvize.
Rég eltemetett anyám
ott fuldokolt benne.
Hánykolódtak a szelek,
templomi zászlók az úton.
Lobogott hírem a tájon,
mint a gyászszalagok.
Csak aztán bőgetve motorját,
a száguldás elsöpört mellettem,
S ami besötétült előttem,
újra kivilágosodott a táj.

Maradtál volna

Bella István halálára

Hogy féltetted magad!
Vigyáztad szíved, tüdőd.
A cigarettát is eldobtad a szádból,
nehogy belobbanjon
a benned szárazon hörgő levegő.

Még maradtál volna velünk.
A koporsód alól nem lehetett
a kötelet kihúzni,
mintha kapaszkodtál volna bele,
a mélyből húznának ki.

De hagytunk a halálban.
Világíts magadnak sötéttel,
fűtsél most már hideggel.
Zúdulhatnak a szűkös idők:
idők hosszáig elélünk verseiden.

Hiányuk borzong

Lehetne vonatfütty-virágcsokor
kezükben,
szál szemafór-zöld is benne.
Másikuk hangjában
távoli autóutak zörejlenének,
tán még a kanyarok fékhangja is
kihallatszanék belőle.

Egyikük – hadiárván mindörökre –
botorkálón Sárkeresztúrról jönne.
Másikuk – kipróbáltja az időnek –
Bérbaltavárról érkezne éppen.
Harmadikuk jönne Rácegrespuszta
szélszagával ritkás szakállában.
Marosvásárhelyről is jöhetne még,
akinek egész Erdély beszélne szavában.
Uzon felől meg, aki – mire ideérne –
hepehupákat megjárna, völgyeket lépne.

S jöhetnének a többiek,
eleje a szívünk szerintieknek,
lehetnének velünk.
S csak azt vettük észre,
elfordultak tőlünk.
Bevették magukat földbe, nemlétbe.
Sínpár: végtelen fájdalom hasított
keresztül tájon, vidékeken.
Mi sürgette elmenni őket?
Mit éreztek meg jó előre?
Még több romlást, megrontást?
Elegük lett belőle?

Mert nincsenek, belejajdulnak
a magukra maradt szavak,
az elárvultak, megözvegyültek.
Sírnak mind a tetteik,
hisz ki folytatja őket?
Ha kétrét görnyed is,
munkájukat hátára ki veszi?
De csak a csend károg,
s borzong valahány fán a hiányuk.

Sirató

Te nem látod már a hatalmas szeleket
rohanni a láthatáron.
Nem hallod az őszi köddurranásokat.
Nem tudod,
hisz mit tudsz te már,
életed beszakadt vulkán,
amiből régóta füst, kihűlt korom száll.
Azt se tudod hova,
csak elvittek az egérdúlt házból,
akik vissza nem hoztak.
Tettek hordágyra, kórházi vaságyra,
hogy tegyenek majd Szent Mihály lovára.
Rajta apám!
Mindegy menny vagy pokol,
csak kirúgtass ebből a világból.

Csak ne fájjanak sebeid,
az elhappolt földek.
Ne fájjanak ízületeid kilométeres kötelei,
amelyek négy égtájat fogtak egybe.
Árok-visszereid ne fájjanak többet.

Összefogta tekinteted földdel az eget,
aki a Napot a ház mellől ismerted.
Kerítés végéről ismerted a Holdat.
Köszöntél nekik, mikor arra mentek,
mintha gyalogosan hazafelé,
a kutyák megugatták őket.

De hol vannak már
azok a szél-halmok,
amelyeken még én is jártam?
Hol a lópaták nyomai,
amelyek utánad rúgtak?
Hol vannak a madárfeljáratok a fákra?
Azok a létrák hová tűntek el?

Hová az évek, apám?
Lábadból a járás hová tűnt?
Erődet ki vitte el,
amivel a százhektáros dombot
hátadra vetted?
Amivel Istent lebirkóztad,
hogy ne az ő,
a te akaratod legyen meg?

Nem a bajtársak élén,
szakasz szerszámot parancsnokolva,
találtalak egyszer csak az ágyban.
Fuldokoltál dunna-habokban,
mintha a mélységes Dunában.
Szalmaszálad voltam: kapaszkodtál belém,
mentőcsónakod, hogy partot is érj.

A malacot, amit
lázverten képzeltél az ólba,
nézzem meg, mondtad,
felöltözve babos ruhájába,
ki tudja mért jajgat.
Vigyázzak, nehogy kifosszák kerted
darázs tolvajbandák.
Pedig azt foszthatták már!
Ökörnyál tolatott benne,
s paréj veteményezett,
szórta magvát.

De nem baj, úgy teszek,
mintha a jászol előtt
régóta nem a semmi kérődzene,
nem az alá kellene almoznom.
Nem a szélnek szórnék ocsút,
s annak tolla,
mintha tépnék, szállna az udvaron.

Nem úgy jöttem én,
sose úgy jöttem,
gyárkémény szarvakkal
ajtódon be ne férjek.
Gépekkel dübörgő szívemtől
szétrázódjon tető, sárfal,
caplassak küszöbödön
nehéz lánctalpakkal.
Jöttem csak, jöttem,
mint aki el sose mentem.
Világot ha jártam,
tiszta forrásból csak itthon ittam.

Ahol halálod órájára,
a döbbenet reggelére,
ki tudja, a csend edényeit
kik dobálták széjjel?
Kik garázdálkodtak,
borogattak fel krumplivermet, árkot,
mit kerestek benne?

Mert végleg magára hagytad,
mintha a túlvilágban,
sírt a vödör a kútban.
Zokogott az elárvult kasza,
a kapa is arcra borulva.
Csak ne láttam volna,
ne emlékeznék rá soha!

A templomi lobogókat ne láttam volna,
a Máriás zászlót fölemelkedni a szélbe.
Pista szomszéd vitte a Megfeszítettet.
Sárgaföldet öklendett a hatalmas gödör,
abban lesz neked helyed, feküdjél bele.
Anyám már vár a mélyben, megágyazott
neked, dőljél melléje. Ha nem tetted
életében, legalább most vigasztald meg.
Szóljál szépen hozzá, s nyugodjatok békében,
mert úgyis együtt porladtok immár
mindétig az örökkévaló időben.

A közeli fa novemberi utolsó levelét
utánad dobta. Temetéseden az ekevájta
barázdák ott voltak, fekete gyászban
ott volt a fél határ. Komáid húzták rád
a földet, rögök vetették utánad magukat.
Az ég tetőzete megomlott, hulltak
föléd a nappalok, éjszakák. A tanyapadlás,
amit anyámmal tapasztotál, hullott
lécestől rád. Hullott szekérkerék, ágydeszka,
rossz taligaláb, sarat kovászoló bakancsod.
Elhajtott tehened bőgött a szélviharból.
Zuhantak rád mind a szorgalom szerszámai,
a dologban elnyűttek, sánták. A parlag idők
fölrobbant pora hullt alá, fekete korma
a szájpadlást is lesöprő kornak. S az azutáninak,
a sose jobbnak. Csak a gyötrelmet hozóknak.

A csillagok kandeláberei égtek
egész éjjel,
de már nem sirattunk.

Jobb már neked ott,
ahol magadra hagytunk.
Jobb, hogy nem vagy.
Hogy már nem tudod meg,
milyen új erőszaknak kellenek
a járomba kényszerülő fejek.
Messziről milyen új félelmek suhognak.
Miféle felfuvalkodott erők
gyülekeznek,
miféle hatalmak.

Megtöretett arcom
jobb nem látnod.
Nem látnod a remények szárnyait fölakadva
csüngeni a fákon.
Jobb nem látnod e magán átgázoló világot.
Süvölt a világűr hidege.
Míg a magasból távcsövön,
a Holdon át figyel,
figyel az Isten.

Nem azok

Ezek már nem azok az egek,
amelyek a láthatárig
kinyitották a szemem.
Nem azok a berobbantott tücsöklyukak,
bányakijáratok a földből,
amelyekre emlékezem.

Nem azok a pipacsok,
amelyek a domboldalakat felgyújtották,
s tavasztól nyár végéig égtek.
Nem azok a kövek
amelyek az én erőmtől repültek messze,
az úton túlról kellett
visszaintegetnem őket.

Nem azok az évek,
amikor csupa sár volt az életem,
s amit mindenki tudott,
merészség kimondani ahhoz kellett.
Nem azok a szerelmek már,
amelyek lángjai
felcsaptak a Holdig,
s szívemig megperzseltek.

Nem azok a madárcsapatok,
amelyek megtudni merre járnak,
éjszaka a magasból bekiabáltak a városokba.
Nem azok a fák, szelek őrtornyai,
nem azok a faluszélek,
ahonnan valamikor
felröptettem a végtelent.

Más erők

Mások a reggelek,
amelyeket ébredek magamnak.
Az éjszakában
más bolygófény suhan.
A madarak,
a magasság kenusai,
más irányba indulnak,
lapátolják szárnyukkal a levegőt,
mint tavaly, azelőtt.

Mintha megfordultak volna
az égtájak.
Ami távolodott eddig, most
szembe jön velem égig érő szarvakkal,
véres vaspofával.
Célponttá vált,
ami eddig cél volt.
A világ düheitől vöröslik
az alkonyati égbolt.

Más erők küzdenek,
mint amelyekkel én küzdöttem,
sárkánylábnyomukat
még látni mögöttem.
Más félelmek korma
rakódik rám.
A jegenyerakéták más
parancsra várnak, indulásra készen,
hogy a völgyek silóiból fölsüvöltsenek,
elhagyják a Földet.

Helyettem

Ha én nem látom már,
hogy a Nap,
mint egy túlvilágról érkező léghajó,
merre úszik el a magasban,
s a sziklákba beletört villámokat se látom
kiállni rozsdásan a hegyoldalból,
mint a vasvillát,
majd látja helyettem más.

S hallja helyettem a vicinális szeleket
oda-vissza járni az Alföldön,
a pejszínű alkonyokat nyeríteni
a láthatár legalján,
hallja a madárkiáltásokat leszállni a fákra,
s a zörgő falevelekkel sodródni
a lehullt egeket kontinenseken át.

Érzi majd, amit én éreztem,
amikor csapkodta szárnyát bennem
a szerelem,
s amikor nem volt fedél árvaságomra,
a sehova-utakat mentem,
érzi majd,
amikor kézfogásom már az ő kezében lesz,
s az ő szemével néz az időbe,
sugárzik tekintetem.

{fel}