Ha az idő nem irányít
a meredek magasságnak,
messzeségnek,
még ma is
a zakatoló szelek váltókezelője lennék,
fák vitorlafelvonója
a loccsanva hullámzó fényben.
Szívemet nem járná át
országos huzat,
szerelmek tűzvésze.
Nem látnám fényességében
a remény mennybemenetelét,
az elhengerített követ.
Nem nappalokkal, éjszakákkal,
hazámmal a hátam mögött,
csak az utcasarkokkal
bukkanhatnék föl.
Vagy a dombokkal otthon,
mint régen,
ahogy oda álltam velük
az ajtó elé,
s zúgott hátuk
a szélben.
Először elmerészkedem
a szomszéd fáig, majd tovább:
bölcsőben: mélyedésben
ringatok egy tócsát.
Csücsüljenek: felültetem
dombokra a gyepföldeket.
Lógatják völgybe a lábukat,
harangoznak, mint a gyerekek.
Este a Holdat irányítom,
fényével anyámnak világítson.
Lépteit hazafelé én indítom.
Félelmek ha rettentenék,
a botom rájuk uszítom.
Százholdas nagy az ég,
állok viháncolós szélben.
Lábával rúg is,
prüsszent,
a kisboglyát szétlöki
a kerítés mellett.
Múlik ifjúságom,
a liba-hátú házakon túlra
éveim csapatokban szállnak.
Nem barátkozom már
kismadarakkal,
bújócskát
nem játszadozom velük.
Lábamon a sarkantyú
villámlás az égből,
azzal rúgok feléjük.
Nézek a magasba,
Napon is túlra.
Összeszedem minden erőm.
Gyerek arcom ne lássam többet!
Aki voltam – ugrana nekem.
Vicsorítok vasfejszével,
égzengéssel kiáltok rá.
Nem engedem,
hogy leteperjen.
Pócs Évának, Zagyvarékas hitvilága szerzőjének
Éjszaka zúgott.
Kéménylyukak bújtak be a házakba,
furakodtak a vályogfalban.
Hajtotta hullámait a víz.
Szél lobogott,
felsodorva egy fára,
gazdátlan esernyőt forgatott a gáton,
ami aztán, mint valami fekete lélek,
csüngött a legfelső ágon.
Három kazal eltűnt,
s egy asszony is
a fergeteg időben,
repkedő vaksötétben.
A nyitva maradt kapu
magától nyílt-csukódott,
napokig nyikorgott,
mintha jajgatott volna.
Egy lépés nem sok,
annyi se mert belépni rajta.
Hogyisne!
Hogy valakit a kút gémje elkapjon,
s belerántson a mélybe?
Az esernyőnek kellett
leesnie a fáról,
hogy az ablak újra bazsajogjon,
szaladjon a por, mint az egér.
Megkerüljön, aki eltűnt.
Ne ijesztgessen többé
senkit a kútgém.
Kakas kukorékol,
csakis az öreg tyúkpásztor lehet.
Más ilyentájt, éjfélkor,
kakas képében
fel nem szállna a kerítésre.
Ám hajnalban az ajtóból
többen is látják,
ballag a rongyos ólak megett.
Mintha a felesége lenne,
lépdel utána az öreg gereblye.
Mennek felgyűjteni petrencékbe
a partoldalt, a fél mezőt.
Pedig dehogy mennek ők!
Hisz mások azt észlelik:
otthon neszeznek a ház előtt.
De azt is csak képzelik!
A gereblye tejfogait rég elhullajtva,
kint szundít az árokban.
Borszagtól párálló gazdája meg
hajnal óta mellette horkol.
Feje alja vakondtúrás,
takarónak fa árnyékol.
Attól lehet félni,
kicsap a Zagyva,
át a gáton
beloccsan az udvarokba,
bemegy az ólba,
nagyházba,
s onnan az asztallal jön ki,
az ággyal.
Hogyne már!
Mostanában csak azt hallani:
a víziborjú éjszakánként
a falu alatt uszkál.
A nádasban csapkodja a vizet.
Mozog tőle végig a part,
mintha sátán kúszna
a föld alatt.
Agyon kellene csapni!
Ám hiába kutatják az ásók,
keresik nappal is.
Behúzódik a padlatokba,
olyankor nem fröcsköl át a gáttetőn,
a buborékokat eregeti.
Majd az egyik kapa lemegy érte!
De épp csak ledugja fejét,
el is merül a vízben.
Azóta se látták kapálni!
A hullámok mernek csak fürödni.
Azok lubickolnak,
ahogy én szoktam volt
régen a kerítés tövénél,
otthon a porban.
Szempillámmal pillogatni,
fölérezni, ébredezni,
ideje lőn fölneszelni,
dolgaimat kézbe venni.
Már a madarak szállnak,
szelek is égre hágnak.
Pirosan suhogó fények
szalagozzák fel a fákat.
Én se soká álmoskodom,
álmom után messze nézek.
Kelő Nappal süt fel arcom,
füvekkel föleszmélek.
A termőföld égen,
amit szelek szántanak,
szelek vetnek, az idén is
micsoda bő termés lesz!
Szagos szőlő: csillag érik,
dong a meteor darázshad.
Dinnye sárgáll: a Hold.
Piroslik a jonatán Nap.
Kő rúgott lábon.
Átlépek rajta máskor.
Vagy visszarúgjak neki,
ne nekem, őneki fájjon?
A dombra megharagudjak?
Hadd puposkodjon!
Kikerülöm nagy ívben,
mint részeg embert az úton.
Ne mindig a földön járjak,
elmegyek a fákra ágnak.
Állok tetőre kéménynek,
füstjével az égig érjek.
Tocsogjanak a latyakok:
esőnek is elállhatok.
És ha szélnek is elmegyek,
szárnyasulhatnak a lelkek.
Állok aztán Napnak, Holdnak,
édesanyámnak ragyogjak.
Léckapu rosszalkodik,
csak nyikorogni szeret.
Fészer mosolyog rajta,
az is olyan, mint egy gyerek.
Veszekedjek rájuk?
Majd megkomolyodnak.
A kis bogáncs is felnő,
nem sokáig játszadozgat.
A totyogós út sem császkál el
minduntalan a gödörpartra.
Bezáródnak az égtájak;
elkészülhet a legrosszabbra.
A vicsorgó ég alja felől
nagy fekete szelek zúgnak.
Borulat: jövőtlen élet sötétül
két oldalán a kövesútnak.
Anyámat kimerülésig
dolgoztatták ásók, kapák.
De ha leültem asztalához,
már ki is pihente magát.
Attól jól lakott,
hogy a leveséből ettem.
Ő csak nézte szegény,
ott állt mellettem.
Melegen öltözve ha látott,
már nem fázott télen,
ha házára hófúvás támadt is,
süvített lukon, kéményen.
Szorong sötétjében,
fél az éjszaka.
Félek én is, ki tudja
mire megyek haza.
A szív apámban dobban-e még?
A ház oldala attól lüktet?
Vagy hasadék nyilall?
Milyen bajra készüljek?
A kátyúk felborogatva.
Szétszórva szél, tél hava.
Betörő járt itt, vagy
már a halál maga?
Zaj lépdel a tetőn,
reng, hajlong a fedél.
Be is szakad
három cserép.
Döglött kutyánk
csahol a föld alól,
kazlak mögül is
behallik az ajtón.
Azt is hallom,
mozog a kerítés
körül a házon,
el is tűnik belőle
tizenkét léc,
meg egy karó.
A szegénység velük
merre oson?
Egyszál gunarunk
merről kiáltoz?
Vére a Holdból csöpög,
literes lábasból.
Itt sarak fészkelnek.
A széltől szikrát vetnek
a házcserepek.
Tócsák kuruttyolnak.
S munka van, baj.
A jászolnál morcos tehén.
Apadt kazal itthon.
Hajnalban ludak szállnak
a kapuból észak felé.
Apám legyint utánuk.
A legyek belepik.
Erejéből kifosztva
élete megtelt vízzel,
iszappal.
A csendlitániás dombon
hiába képzeltem valamikor:
az ég alja felé elrobogok,
zúgó gépekkel:
légcsavarosokkal, vasmarkúakkal
a portára beállítok.
A barmoknak kacsintok.
Köszönök az eresznek.
Kiáltok: apám megjöttem.
Itt vagyok. Segíteni neked,
nézd, miket hozok!
Elvégeznek helyetted.
Csak fordulnak egyet,
s a borjúnak, kosnak
télire való szénát,
szalmát is hoznak.
Felülnek a padlásra,
a kukoricát lemorzsolják.
Megtapasztják, kimeszelik
az egérrágott házat.
A szaladós gúnárt megfogják,
az udvaron megkopasztják.
Apám köpött utánam.
Hangommal hiába
kiabáltam tele a konyhát.
A vonatok ráfütyültek,
mikor látták a fülledt laposban:
hajlongott a fonnyadt levegőjű,
zörgő földekre
kitagosított múltban.
Rossz lőccsel,
járommal aludt éjszaka.
Az özvegy ekéhez kijárt beszélgetni
a kerítés mellé,
mintha udvarolt volna.
Vadlibák,
járjátok körül
gyertyával az országot,
mert meghal!
Idő előtt kipusztul.
Keserű sár lesz belőle,
világür pora, árkok mélye.
Ásó gyászolja majd.
Kapa öltözik
fájó feketébe.
1980-2004
Akkor még
tócsákat pásztoroltam.
A legelésző délelőttöt
én őriztem,
itatni én tereltem:
ott folyt az út mellett,
csobogott az árok.
Karikásostor-széllel
cserdítettem oda,
hazahajtottam a dombot.
Együtt legénykedtem fákkal,
kazlakkal komáztam.
Megverekedtem viharral,
estig dulakodtunk.
Bedőlt az ég alja,
a kutat széttapodtuk.
Űrbe füstölt verítékem.
Planétákon,
mintha tüzes kályhakarikákon,
sistergett a vérem.
Akkor még
fényekkel én szalagoztam fel
a májust.
Bokrok szoknyáját felkaptam,
hadd nézzek alájuk!
Lányok szemét ragyogta
valahány ablak,
abban néztem meg magamat.
Kerek iker Holdat:
mellüket fogtam.
Szívverésük
a jegenyékre felhallatszott.
Csupa öröm voltam.
Istenem, mennyire szerettelek!
Jajgattak, hánykolódtak az egek.
Hulltak alá, hogy a por felcsapott,
mázsás felhő-vakolatdarabok.
Szerettelek, hogy sírtak a sínek.
Szelek dúltak fel levegőt, vizet.
Nyihogtak felágaskodott utak.
Kidurrant odúk mint ágyúk szóltak.
Szerettelek, hogy fájtak a kövek.
Mélységek örökre elmerültek.
Keresztek meg-megrángtak, véreztek
a Krisztus kezébe vert vasszegek.
Istenem! Belegörnyedtek hegyek.
Fuldokolva csövek nyeldekeltek.
Tó felborult, az égtájak rengtek.
Zúgtak a füstölgő égitestek.
Ha szerettél is,
nem eléggé.
Inkább ellaposodtak a hegyek,
mint magasodtak volna fölfelé.
Hagytam,
a távolság hadd távolodjon,
úgysem érek nyomába soha.
Nemhogy a meredeknek
fordultak volna,
inkább álltak a fák,
mint a lovak.
Gerincem kihűlt,
pedig úszhatott volna tűzben,
mint a Tejút.
Madár lőtte ki magát a völgyből,
de nem a Holdra,
csak egy házfedélre szállt föl.
Égettem hányszor a lámpát,
hogy kivárjam a reggelt.
Kinyújtott nyakkal
már kukorékoltak a kémények,
mégsem pirkadt szívem
nappallá az égen.
Menne hozzád a kezem,
mellednek udvarolna.
Világolna fölötte
körmeim tíz holdja.
Ölelgetne karom.
Naponta szomszédolna.
Reggelre lenne otthon.
Sütne a Nap akkorra.
Hányszor kereslek! S szólongatásom
hangodat hiába hívja.
Bekiáltok magamba is. Onnan hallom:
legbensőmből szólsz vissza.
Szoktatsz a szívedhez,
mint madarat magához a gally,
ne másfele szálljon.
Befogsz tekinteteddel,
a szél az ország melyik végében
ér utol, már túl
valahány dülöngélő láthatáron.
Idegszálaid hosszú indákkal
hajlonganak szélbe, világba,
érzékelnek minden égtájat,
égtájait gondolataimnak.
Szemeddel látod a világot,
az azon túlit is a világnak.
Kitárulkoznak a titkok.
És én sokszor csak állok,
s hallgatom, amint lélegzetedtől
lüktet domb, mennybolt,
s minden tagom fáj érted,
míg lassan száll két bolygó melled
tekintetem végtelenjében.
Fölriadva vérereim bokrából
szállnak hozzád a vágyak.
Mutatom az irányt nekik,
amerre majd megtalálnak.
Ne bennem gubbasszanak,
suhogjanak azok a szárnyak!
Süssön fel öröm, mint a Nap,
felszáradjon a bánat.
Amilyen eget más emel,
s a láthatárig az övé,
olyat szeretnék, annál is
tágasabbat a fejem fölé.
S nagyobb napot gyújtani,
ragyogna a fényesség.
Szép munkát ha látok,
én még szebbet szeretnék.
S az dicsérné magát,
ne én mutogatnám.
Kapván szorgos erőre
fognék másba aztán.
Ha szólok, az én szavammal,
nem a máséval beszélek.
Magamért is én állok ki.
S igazat igazzal mérek.
Lépteimmel nem a másét,
az én sorsomat járom.
Ha nem leszek majd, magamnak
leginkább én hiányzom.
A hallgatás tud rólam,
máig nem felejtett el.
Ágát se felejti a fa,
emeli maga fölé, fel,
ahogy engem is a csend.
Ám egyszer hallhatók lesznek
messziről neszező szavaim.
Aki vagyok:
fények zászlóvivője,
erőm a szelekből is kiérzik.
Állítok az alkonyaton,
túl vörös az ég alja.
A hangosan szóló szelet
leveszem halkra.
Majd csöndre váltok,
arra figyelek inkább:
miben mesterkedik éppen
ellenünkre a világ.
Fut a vonat,
kapkodja kerekeit.
Futok otthonról haza:
míg amoda voltam,
mi történt emitt?
Ajtajukat a boltok,
mint máskor,
nyitják-csukják-e?
Hát az utcák a sarkot
fordulják-e?
És a villanyok,
hogy égnének,
ébren vannak-e?
Megismerne a kapu,
ne zárkózna be.
Hisz csak én vagyok,
állomástól már lábbuszon,
aki jöttem púppal,
nagy táskával
a hátamon.
Rászólok a csendre,
ne hallgatózzon folyton körülöttem!
A szél belesutyorog szavaimba,
muszáj elhessegetni.
Menjen ő csak a dolgára,
van tán neki?
Az útra rá kell kiáltanom,
majdnem átgázol a lábamon.
Meg kell állni,
nem látja?
A sarkon mutatja a Nap,
a piros rendőrlámpa.
Honnan a sok dologtalan kéz,
a dologkerülők is honnan?
Gyűrték a munkát valamikor.
A nógatás nélkül is igyekvők
már nem mozdulnak maguktól.
Szolga kezekké lettek, legyintgetőkké,
kiverték fogásukból a szorgalmat.
Elfásultak, el is lustultak.
Szorítása oda az erős markoknak.
Omlik az ország ereszalja,
alá kellene dúcolni! S álltukban
fáradnak el a lapátnyelek, ásók.
Falat támasztva tekintgetnek
a munkanélküli szerszámok.
Erőink hol porladnak,
melyik meddőhányón?
A szorgalmat hol keressük,
merre, melyik égtájon?
A lendületnek mi vetett
gáncsot, melyik árok?
Pernyévé hol hanvadtak el
lezuhanva a szárnyalások?
Mi miatt halt ki annyi
nekibuzdulás, akarat?
Nem haladt odébb a világ,
ma is úgy ment le a Nap.
Apáinkat otthon hagytuk,
nyitva felejtve ajtót, kaput.
Mienkét is hagyják tárva-nyitva,
akik után már porzik az út.
Tőlük messze maradva
fölöttünk üres Nap ragyog.
Üresek véredényeink is,
mint polcon a lábasok.
Nézünk már mi is messze.
Megtelünk csönddel torkig.
Szavaink elmorgósodnak.
Lábunkban a küszöb felbukik.
Aki voltam tüzes elevenség,
Lábamban lassuló lépés.
Sötétül fölém fekete borulat:
túlvilági árnyék.
Mielőtt e világra
sikoltott volna anyám,
mint almába a féreg,
belém esett a halál.
Gyomromban morog.
Hörög mellemben.
Eszik, csámcsog
két pofára bennem.
Zabál, ne maradjon
belőlem semmi.
Könnyen nem győz le.
Jóval kezdett ki!
Ha végül felél – éljen!
Nagyon nem örülhet.
Elhull velem együtt
szálltával az időnek.
Vitte a szél a port,
szárlevelet.
A lapát hasra vágta magát,
nehogy őt is elvigye.
Dombok görögtek.
A háztetőn cserepek kapaszkodtak,
belevörösödtek.
Felkavargott a Nap felé
udvarszemét, törek.
Kisgyerek – madárszárnnyal,
magam is hányszor arra szálltam!
Emelt a léghuzat, az idő.
Láttam a vonuló évszakokat,
fentről egyszerre a telet, nyarat, őszt,
lakodalmas menetet:
tavaszt feltűnni az ég alja felől.
Még könnyű voltam,
szöszmöszökkel egy súlyú.
Fennakadtam ágon.
Pókfonálon csüngtem.
Ki járt volna a Holdon,
ha én nem?
Azóta elnehezedtek lépteim,
elszikesedett az arcom,
megrepedezett.
A lélek emelkedői
egyre meredekebbek.
Vágyaim járják a világot,
nem adják fel.
Neki az ismeretlennek!
Támolyoghatnak a magaslatok,
a csúcsok is szédülhetnek.
Akkor volt jó élni,
mikor háztető lovasa voltam.
Megültem szőrén.
Gyia! – mondtam.
Kéményfüst sörényét
két marokra fogtam.
Rúgta a port utánunk
a kiscsikó-nyárikonyha.
Hányta-vetette magát,
jókedvét viháncolta.
Akkor volt jó élni,
még semmi sem állta utam,
megzabolázva a paripa házat,
az udvarról kirontottam.
Látták, akik arra jártak,
iramodunk hetedhét világnak.
Jó íze volt a szélnek,
illata a levegőnek,
fénynek.
A víznek jó íze volt.
Kút mélye hűsítette,
felhúzta vödrével
a kútgém,
inni a veréb odaszállt
mellém.
Tiszta volt a föld,
enni lehetett belőle.
(Még nem sejtettem,
egyszer majd ő
esz meg engem).
Kijártam porfürdőzni
a kocsiútra,
kis kacsa fekete tóban,
estig ott lubickoltam.
Azóta füst süvít
a láthatáron.
A szennyvíz elől
kimenekül
az árokból a nád.
Szél szemetel,
felaggatja ágra, kerítésre,
viszi-hordja
a szemétdombi fóliát.
Vizek tátognak,
kapkodnak levegő után.
A vegyszerrel
beetetett földeken,
mint a drogosokon,
ütköznek ki
az elvonási tünetek.
Ki segít rajtuk,
hogy a mérgezésből
kigyógyultan
még föl tudnák magukat
lihegni a dombra?
Ki segít befoltozni
a kilukadt eget,
mint valamikor a szivárgó
edényeknek,
mestere akad-e?
Rajtam is ki segít,
hogy kanyargós
folyómedreket:
kitakarítaná
ereim mélyét?
Szerveimet kimosná,
kiöblítené?
Megtisztítana,
hogy a Nap,
mint rég,
besütne bensőmbe?
Ragyoghatna a szív!?
Vasy Gézának
Innen már,
magasából a szívnek,
szétlátni az időben,
mint láttam régen
otthon a szénakazalról
az eget, földet.
Szememnek sarkig kitárulnak a világtájak,
s csak nézem,
ahogy a fehér felhőpapírlapokat
a léghuzat sodorja, szórja széjjel,
úgy kell mindet összeszedni
úton-útfélen.
Látom a rejtélyek hol fészkelnek,
hol a titkok,
mint szarkák a fákon.
A neszeket észreveszem,
ahogy bújnának félre,
észrevétlenségbe,
mint a kerti békák
elásva magukat télre.
A valamikori szerelmek föléreznek
bennem.
Innen már,
Nap se kell,
tekintetem lámpája besugarazza
a mindenséget.
Legyintek az utánam dobott lasszókra,
kanyaríthatják a levegőt,
ide már nem érnek el.
Meghúzom a szelek varkocsát,
hadd sikongassanak!
Sudarasodjanak,
felserkentem égig a lelombozódott fákat.
Zablával üstököst vezetek
át az idő-dombokon,
árkon.
Lépem felemelt fejjel
a világot.