Szó csak annyi volt a számban, amennyivel
a tehenekre kiabáltam, csak amennyit a zörgő
szárkúp mögötti haverom: a borjú is ismert,
s megértett a kihűlő padlásról hajnalban
elsüvöltő lúd: legelni repült, rúgta lábával
a magas háztetőn túli levegőt.
Honnan tudtam volna – a gyerekkor csapzott
kazlai közt – mit mondanak a könyvekből
kibetűzött szavak, a versekben, kalendárium-
költeményekben miről olvasok a konyhalegyeket
melegítő lámpa mellett, míg odakint az
ásó fölverte por fuldokolt a beesteledett gödörparton,
s a magasban eltévedt kéményfüst kiabált,
anyám mutatta neki az irányt, merre szálljon.
Hogyan értettem volna meg, amerre a kitárt
szárnycsapásokkal kútágasokra szállt eget riogatva
majd rádöbbenek, hogy jön az időből
egy gyalogút, a költészet egyik útja, lépdel
egy ösvény, Balassi, Zrínyi korából halad
századok óta, mint a motyogó szekeret
hazafelé döcögtető kocsiút, amelyen Petőfi is járt,
s amelynek Segesvárnál az egekig hánykolódó
kukoricásban csaknem nyoma veszett.
Ásónyom-mélynyi feledésben talál rá e nép
bajába beletöretett arcú Ady, aminek jötte irányába
– őutána – csak azok léptei mertek, merjenek
menni, akik gondokon vajúdván, vállalják
bátorságát, és sugaraztatnak bizodalmat
a felkelő Nappal, hogy élni lehessen, örömöt
felnevelni, mint a gyereket, dolgozni kezesebb
időért, amiért bátorodjanak a tettek!
Mire emlékszem? Ama október végi napokból
mire? Föllélegzésére, megkönnyebbülésére
az embereknek. Hogy hirtelen, mintha hideg huzat
vitte volna ki belőlük a bennük szorongó
félelmet. Nem tartottak egymástól, besúgóktól.
Égig nyitott fülű suhanc, naponta közöttük
szorongva a reggeli, esti munkásvonaton, vasúti
váróteremben, kihallottam szavukból: száz
kilométerre a fővárostól, azon is túl, lélekben
a tüntető, fölvonuló fiatalokkal voltak; velük
éreztek. Jóváhagyták magukban, hogy Nagy Imrét
szólították élére az országnak. Tudták,
emlékeztek rá, ki ígérte könnyítését a terheknek.
(Hisz a szándék addig a meglakoltatás: e háborús
bűnös, fasiszta, utolsó csatlós népnek, amivel
megbélyegezték, nem lehet kímélet!) Tudták,
nem felejtették el, a büntetőtáborokat, e szégyen-
és gyalázat-telepeket kicsoda számoltatta fel.
(Mert itt a gyarapodni, az alacsony sorsból
kikapaszkodni akarókat, s akik nem szégyenítették meg
a tisztességet, a tisztákat, becsületeseket
megbüntetni és meghurcolni kellett;
megkeseríttetni velük az életet!)
S őket, a nem kegyelteket, a nem haszonélvezőket,
akiknek a tudatát ütötték, a lelkét, ama
felzúdult napokért, őket tették felelőssé!
A szégyentelenek a bosszújukat őrájuk uszították.
Akik, ha csak napokra is, embernek akkor
érezték magukat, egyszer az életben akkor
szabadnak. Aminek az emlékét kiirtották volna,
hogy felejtődjön némaságba A haza utcákra
tódulását ellenforradalommá gyalázhassák, amit
hiába kiabáltak a harsány hangszórókból,
rádiókból; hiába sulykolták. A csöndbe,
megfélemlítésbe szorítottaknak ez a szó nem jött ki
a száján. Abban a másik Magyarországban,
ahol ők a szegénysoron élnek, megőrizték
magukban az igazságot, vigyáztak rá.
Éjszakára óvatosságból a kaput is becsukták.
(Válasz egy körkérdésre)
A szerelemben, a fákat magas ágaikba, gallyaikba
fölnyújtóztató erőben, a mélységet mérő gyökerektől
föl a Holdig, csillagokig hatoló lázadásban
köttetett mindig – nem a temetőket púpozó
elmúlással, hanem az élettel – szövetség; hogy
otthon és család alapíttasson: jövő szülessék.
S itt nem születik! Elfogynak utánunk maradó
maradékaink. Csak a gond osztódik-szaporodik:
miből, s hol neveljük föl az egykéket,
kettecskéket is? Ránk hárul, mikor már dombokat,
hegyeket dúrnak körénk a vakondok bajaink,
hogy e részletfizetésre lakott – s már hiteléből is
kifosztott – paneloktól elsivatagosodott
hazában ezentúl magunkat elszállásoljuk, s a mánál
messzebbre mi gondoljunk – út a folytatásával – amikor
már mindenünket eladtuk: erőnket,
emberségünket. Kis gyarapodásért, könnyebbségért
eladatták fejünk fölül a nappalokat,
éjszakákat. S a holnapokat kiraboltuk, fel is
éltük, immár magunkat emésztjük. Nincs
tartalékunk, kitartásunk, s az árak nevetnek,
vihognak most már rajtunk.
Pironkodhat a tisztesség, hisz az arcátlanság a
kifizetődő az elvtelenség. Ez értékveszejtő
időben nem a közös, az önös érdekek emeltetnek
magasra, égi oltárra. Hódolata nem az
eljövendőnek, távlatoknak, hanem a mostannak,
a percnek van: a bódítások csillagának,
divatnak, élősködésnek S az élvezkedéseknek,
nem a szerelemnek, ami a fogyasztói javak közé
sorolódott be.
Konzervdobozokhoz, tasakokhoz üresednek
érzéseink. Hulladékot a szemétledobókba:
a hűséget, kedvességet kiszórjuk, a szeretetet.
Örömeinknek szára szakad, mert hozzá érdesedünk a
goromba kőhöz, durva vashoz. Kiabál a trágárság,
türelmetlenség: csapongnak a riadt, kihűlt
fészkű családok. S utcákon a szemetet: kotorja a
szél összegyűrt, szétdobált öleléseinket.
(Körkérdésre adott válasz
a Berzsenyi évforduló alkalmából)
Ha szükség volt valaha nyárfa-egyenességre,
szókimondásra, soha ennyire Berzsenyi földindulás
hangjára, a bajkiáltásra, soha ennyire,
mint e nyakunkra hurkot húzó sintér időben,
amikor horkol elaltatva az aluszékony lelkiismeret,
s a felelősség nem gyújt lámpát, hogy fölébressze.
A kuvasz gyanú körülszalad a Holdtól füstös
láthatáron, hallja a neszt, merre járnak
az ország-taposó bűnök, ellenünk merészkedő vétkek,
nem vakkant mégse, visszafekszik a közöny
csendkazlaihoz, tágas szérűjére.
Hát garázdálkodhat gátlástalan az útszéliség,
nincs kirakva fogó, csapda, hogy elkapná,
mint a patkányt, görényt. S az önzés csörtethet,
mert amivel karóhoz köthetnénk, nincs kéznél
olyan kötél. Tehetetlenség mentegetőzik,
s szétzüllik e tartásában támfákkal megroppanó,
emlékezetéből kilakoltatott, lélekben
hontalan nép. A vigasztaló jobb létért
– illúziójáért – föléli, kipusztítja magát,
mert nem tiszteli már a családot, sem a hazát,
hanem csak a vigécséget, pénzt, a gazdagodás oltárát.
Jelent, jövőt eltékozolva, föl is áldozva,
imígyen kerül Európa szemeteskocsijára, szálláshelyeit
odahagyva elhappoló idegen kezeknek, gyepűink,
folyóink után kapkodó markoknak.
Ha szükség volt valaha kitárt ajtajú nyíltságra,
igazmondásra, soha ennyire, mint most, hogy
szembenéznénk
romlásunkkal, megrontottságunkkal, s idejében még
a mákonyok bódulatából, gyanútlanságból
fölneszelnénk.
(Sorok egy Szabó Lőrinc szavalóverseny elé)
Szabó Lőrinc városában, a hangyasereg
jöttmentektől ellepett Miskolcon, költő szülöttéről
évtizedekig csend hallatszott. Nyilvánosan
nem mert érte kiállni a szó, nehogy
megkeserülje, s igaza volt! Nem maradt volna
annyiban. A robot-rohamra vezényelt
várost a félrevezetettség parancsnokolta.
S az okos meggondoltságnak, csak ha megalkudott,
volt maradása. A józanság jobban tette, ha
leitta magát, a bódultságtól ne lássa, amit lát.
A tájon hogyan is verhetett volna tábort
a kalibáni lázadás? Az értelmiségét értéktelenné
leíró időben Szabó Lőrinc hogyan is válhatott volna
hasznos akarattá? Ha az országban egy-egy
félre-helyen, itt utcákszerte fújták koromjukat az
égimeszelő kémények, mintha csak azért:
a hírét is kifüstöljék. S hogy nem sikerült,
nem a füstön múlott.
Hiszen ha súgva, suttyomban is, a neve
előbb-utóbb csak kibukott a szájakból – eke után
kő a barázdákból. Pedig már a szülőházát is
eldózerolták! A kapuk elé kicsapott utcákról,
hámlott házakból, kukori kalyibákból panelek
emeleteire felköltözött város megérezte:
szüksége van rá. Akire büszke lehet, s fölnézhet rá -
fa tetejéből égre az ág! És csivitelni kezdett
a Nyitnikék – a versek szinte már magukat
mondták! S ha a halál messzeségén túl,
sokára is, Miskolc tekintete meglelte kóbor fiát.
(Bevezető sorok egy Sinka-esthez)
Tudjuk-e már, fölmértük-e, a magyar költészetben
ki volt Sinka István? Az irodalomból történt
kiátkozása, évtizedes kitiltottsága,
fél-nyilvánossága, szóraseérdemesítése után
rádöbbentünk-e nagyságára? Költészete páratlan
értékére felfigyeltünk-e? Amire én magam is,
mintha a világvégi bozótosok sötétjében
megmoccanó neszre, jóval a harmincadik
évemen túl kaptam föl a fejem. S roskadtam is
egyből magamba, a gondolatba belesötétülve,
hogy elterelve a figyelmet, évtizedeken át
miféle fércművekkel etettek, megrontásunkra
miket tálaltak, szolgáltak fel naponta, mivel,
s merre vezettek félre (már akiket lehetett!)
s kábították el mákonnyal a lelkiismeretet:
felelősségérzetünket.
Ez ínséges, az utakat, céljainkat elterelő-
irányító időben munkássága ismeretére ezért
lett volna nagy-nagy szükségünk: a hamis szájúaktól,
félrebeszélőktől ne essünk kísértésbe. Segített
volna a sorsvállalásban: megőrződésünkben.
Élete példa lehetett volna a másokért kiállásra,
hűségre. Példa ma is! A megpróbáltatásokat
kibírni költészete erőt ad mindenkor, segít a
szakadék éveken átjutni.
1991
Ki volt Szabó Zoltán – merjük-e megkérdezni?
Irányadónk-e, mit gondolt az irodalomról,
feladatáról? Aminek nincs is feladata?
Önmaga csak, amint azt mostanában hallani?
Mit akart elérni munkáival, szociográfiáival,
esszéivel, szerelmes földrajzával? Elérte-e?
Amiért dolgozott, legalább kicsinyke része érvényre
jutott-e? A kudarcért, aminek nem kell lámpát
gyújtani, látható mindenfelé, kit terhel felelősség?
Fogjuk rá a világra? Az időjárásra?
Szolgál-e a könyv, mint ahogy szerette volna?
Tudott-e, ma tud-e – ha van ilyen könyv –
nyugtalanságot kelteni, fölizgatni nyugodalmas
lelkeket? Gondot eltakaró közönyt – ködöt a Nap –
eloszlatni tud-e? Miért, hogy az országos
hallgatást hallani láthatártól láthatárig?
Az életrevalóság kifáradására miért nincs
érzékenység, amely fölszisszenne, jelezvén
a bajt: a fásultság, közöny ne korhasztana
lelkiismeretet, inat? A szemhatáron túli
Magyarországról ma miért nincs Szabó Zoltán-i
pontosságú szó? Vagy csak antennák nincsenek,
amelyek a jelzéseket fognák? A szellemi
honvédelemre, túlélésére e párladt időnek,
őrállások körül a hazán kiépültek-e? Ki válaszol rá?
Válasz van-e rá? Vagy hagyjuk? Béke reánk?
1999.
Lélekszakadva mi elől menekült Ratkó Jóska?
Mitől volt ziháló zaklatottsága? Ki vagy mi elől
menekült végül földbe, halálba?
Szem elől tévedt gyakran, el-eltűnt. De mindig
fölbukkant hamar, s újra együtt lehettünk,
megmelegedhettünk barátságánál.
Mi változott meg benne, körülötte, hogy
azután egyszerre zilált lett, szétszéledő tekintete:
kóborló madarak találkoztak sokszor vele.
Szavai mitől vetettek lobot, lángot, s lettek
végképp könyörtelenek? Aki elébe került,
könnyen megsérülhetett. Nem kímélte
a tehetetlenséggel mentegetőzőket, szóforgatókat.
Akárcsak magától, a felelősséget kérte
mindenkitől számon.
Aki a hazának ezen a felén él: dombaljakban,
utak legvégén, keménnyé szikkasztja az idő, éles
arcúvá feni; hajthatatlanná lesz. Nem kerülgeti
a fecsegések pocsolyáit, hanem beletapos,
szétfröccsenti. A megalkuvást árulásnak ítéli,
mert hiszen az is!
Ami sokakat lemondóvá csüggesztett, egykedvűvé
fárasztott, ő beleborzadt a közönyben
szabadon dúló országrontástól, eluralkodásától
a hideg részvétlenségnek a sorsban megtöretettek
iránt, nem bocsátott meg a hazaszomorító hazugoknak,
bűnüket nem nézte el.
Mint ahogy nem nézett el fölötte sem az élet,
nem könyörült rajta: ököllel csapott arcába,
hogy beletántorodott. Jobb lett volna nem látni
akkor, nem hallani, ahogy fennhangon zokog:
a fiát siratta, azt jajgatta. Csak azt ne láttuk volna,
ne hallottuk volna soha!
Mint egy ámokfutót, kísértük szemmel:
a láthatárral Budapesten túlról kanyarodott vissza.
De már nem volt megállása, lélekben megnyugvása.
Ha megjött is, nem volt velünk. Szemgödörből:
odúkból tekint ki ezután, időnként
fák hegyéből levelek nyelvén szólongat.
Ha látjuk, integessünk föl hozzá!
1989
Ratkó Jóskát sokan és sokat bántották életében.
Bántják halálában is, ne tudjon nyugodni
a földben, földbe taposottan se! Bántották
mint lelencet, hadd szokja a rendet, a paranccsal
megszabottat, s hadd szokja: támadtak a felnőttre is
mind a négy égtáj felől feldühödött ütések.
Nem szokta meg. Noha sokan szerették volna
lábhoz kushasztani, meghódoltatni.
S ha már a jámborság kötőfékét nem sikerült
nyakára húzni, szeretnék a simulékonyságot utólag
ráfogni, megvetett lábú kiállásait, másokért
messzire szóló szavait elvitatni. S szeretnék
a parlagiasságot arcára hamisítani, költészetét
madarak röppályáinak magasából a földdel egy szintre
lefokozni, leghátulra utasítani a sorban,
mint ürességkongásút, napjaleáldozottat. Amiből
- mi tagadás – nem az elegancia könnyedsége érzik,
hanem, akárha ajtórésen, a magyarságbaj hidege
csap ki. Amellyel – mondják – nem lehet világot járni,
csak megjárni, felsülni vele. Amire nincs bizonyíték,
de az mit számít! Fontos, hogy divatolhasson
a semlegesség. S a divatoló közömböseket mit
érdekelné,
ami Ratkó Jóskát fölemelte – a mélység!
Lesajnálják, gúnnyal nevettetik messzi időkig,
idők hosszáig példaadó emberségét, ránk hagyott
tisztességét: a rontás erőt ne vegyen rajtunk soha!
A féllelkűség, félszívűség soha!
A túlvilági partokról ő máig hatóan reményt,
kitartást üzen. Hitet a rászorulóknak.
Ami elviselhetetlen, sebző sértés a közönyre
fölesküdötteknek. S nincs elnézés érte.
Lakolhat miatta halálában is, ne tudjon
nyugodni a földben, földbe taposottan se!
1999