Mutattam a tűznek,
füstjét merre küldje,
fák közt kószáló esőnek,
vizét hová öntse.
Az utat járni tanítottam,
vigyázzon, el ne essen,
a gallyat – mászva a fán –
meddig merészkedjen.
Biztattam kiállásra a szót,
szavát közel-messze hallják!
Ne engedjen igazából.
Ne féljen, míg engem lát!
A megfélemlítések ellen
erős vár nem voltam.
De ha dőltem, omlottam is,
a végsőkig kitartottam.
Nem voltam tiszta ég sem,
mindig napos, felhőtlen.
Borulatok komorítottak.
Alkonyattal besötétültem.
Nem voltam, ki lehettem volna,
mivé lennem csak vágy maradt.
Aminél alább ne adjam mégse,
megálljam helyem az ég alatt.
Az ágak inkább meggörbülnek,
nem nő nyújtózásuk tovább.
A mindent túllihegő szelek
fejsze erővel letarolnák.
Ahány szándék, akarat van,
az mindegyik megcsonkítva.
A kő nem lendül nagyot,
hogy magát messzire hajítsa.
Visszafogottak a vágyak.
Gyávaság terem, mint a dudva.
Mindenütt mélyedés, gödör:
óvatosság sunyít meglapulva.
Mintha nem sok időnk
lenne már, kapkodás
minden munkánk.
Elnagyoltak tetteink,
hevenyészettek.
Megvetemednek sorra,
púpot vetnek.
Elsietett dolgaink
csak ideig-óráig
megtegyék: rövid távú
minden remény!
Pocsékolhat a hanyagság:
hisz mit számít!
Az érdektelenség
úgyis csak vállat
rándít. Kárognak
tévelyegve a célok.
Önzések kaparnak
maguknak, mint a
tyúkok. Bizodalma
nincs, a mának él
a jövő is. Ideiglenes
létre tértünk át.
Berendezkedett
átmeneti, ideiglenes
sorsra az ország:
távlattalan időkre.
Fölszámolja holnapját.
Mintha lemondott
volna magáról:
nem nyit kilátást.
Lábukra állnak, önállósulnak
mind az ismerős dolgok.
Nem figyelnek rám, rá se rántanak,
mikor valamit mondok.
Pedig tudni kellene
a munka mibe kezdjen.
Ha már dolgozik, izzad, legalább
haszna, értelme legyen.
De kitalálja egymaga inkább,
hisz kiben, miben higgyen?
Mint az ember, megy az orra után
irány, cél nélkül minden.
Nyelvünk, Európa apadó állóvize
lassan elsekélyesedik.
Felszíne idegen szótól,
szennyeződéstől zavaros,
lassan fürödni se lesz már jó benne.
Körben a széle rég elmocsarasodott.
Eliszaposodik ez a nyelv,
elhínárosodik. Belőle más ajkúak
beszédének szigetei emelkednek ki.
Ágakra, részekre szakadunk.
Szemünkbe előrenyomuló nádasok,
hódító népek zászlója lobog.
Míg hátra szoruló szavaink tocsogói
a zsombékokban: idegenségben elhagyva,
sorsukra maradva pangnak,
mielőtt végleg kiszáradnának.
Szétszóródhatunk, mint madarak
a kavargó messzeségbe, szélbe?
Elfogyóban, maradék magunkban
sodródhatunk Európa útszélére?
Dajkánk, e fölnevelő föld is
ellenségünkké válhat?
S oda dobhat más népek
martalócainak, martalékának?
Kegyelem, sem kímélet nem lesz?
Ami miért is lenne?
Ha mi magunkat pusztítjuk,
más mért ne segédkezne?
Ha a szél innen csak a lemondás,
romlás állott szagát hordja,
könyörületre nem számíthatunk.
Csak megvető szánalomra.
József Attila nyomán
Ahogy a vályogok, téglák kövek
egymást összetartják,
s egyik cserép erősíti, köti,
szorítja a másikát,
hogy szét ne szóratnánk,
mutatják ím a példát,
miként kellene óvni, egybefogni
e szanaszéjjel népet, hazát,
vigyázva, megőrizve magunkat
e maradék tájon s túlnan,
megkapaszkodva erősen
az együvé tartozásunkban,
ahogy a vályogok, téglák, kövek
egymást összetartják,
s egyik cserép erősíti, köti,
szorítja a másikát.
Bokrokat növünk csak.
Nem jegenyésedik a lélek
magasra, sudarasra.
Gallyakat sarjadzunk,
amelyek eltüskésednek.
Vesszők az akarások.
S nem nő új ág,
egyik dolog a másikából.
Megcsonkítják, mire
fölívelhetne a folytatás.
A tönkje nedvezik csak,
és sajog benne, fáj
minden levél, fölbuzdulás.
Ne vezessen engem,
vezetem én az orrom.
A jövő majd mit hoz,
kéne kiszimatolnom.
Merőn néz mind a tíz
ujjam is az időbe,
kifürkészni veszélyt,
bajaink jó előre.
Hogy mikor kell, álljunk
éberen ösztönünkben,
arra mi várható
mindenre felkészülten.
A kanyarok beleszédülnek,
ahogy kanyargósodnak egyre.
Kibogozva hurokjaikból,
terelném mindet egyenesbe.
Hiszen cél és irány, ha volt is,
út rég nem közlekedik arra.
Csak fáradt, fásult tévelygés van,
és kanyargózás jobbra-balra.
Csak én is el ne dülöngézzek,
bóduljak sok fordulásuktól.
Keresek tisztuló távlatot,
s kiutat a kacskaringókból.
Elzúgva
fákról a levelek,
előviláglanak
az ágközök,
rések.
Meglátni
ez évszakváltó,
folyondároktól,
összefonódásoktól
lecsupaszodó időben,
hol vártak lépéseinkre
a kelepcék,
s mentünk lépre.
Meglelni a nyomokat,
ahol az álnokságok főttek.
Előtűnnek mind
a letagadott bűnök,
eltitkolt vétkek,
ahogy elhessent
a hallgatás,
s tárulnak
a rések.
Foroghatnak a szélkakasok,
köpönyegek:
én lábvetve, mások helyett is,
erős legyek.
Csak biztonságom: a józanság
velem legyen,
a kavarodó szél, idő mit
véthet nekem?
Ha bennem minden helyén, mint Nap,
Hold az égen,
fondorkodhat a világ, nincsen
mitől félnem.
Gally hajlít meg s tör le,
a roppanásom hallik.
Az ajtónak hagyom,
kitárjon-nyisson sarkig.
A szavakat számból
rábízom verseimre,
magamat madárra,
röptében messze vinne.
Én minek is szólnék,
ha a szó beszél engem.
Tetteim is szólnak
önmagukért helyettem.
Árkot: lefolyót ásni,
amiben, mint a vadvizet,
levezetni lehetne a bennünk
összegyűlt feszültséget.
S hadd süvítene a huzattól:
kitisztítani kürtőt, kéményt,
a szorongást vinné föl,
el a magasba fekete füstként.
Messzire: jövőbe merészen
léphetne bátran az ember,
végre már félelem nélkül
és szabadon egyszer.
Nincs bennem a jólértesültek
fölénye,
a kíváncsiság fölnézne rám
mint az égre.
Nem járom a titkok
szivárgó résű bozótosait,
ahol az alkuk
és árulások főnek.
A fintorító szagot érzem csak,
az álnokságok bűzét
terjengeni a szélben.
Csak az egyezkedő önérdekek
acsarkodását hallom,
mintha ádáz kutyák
marakodnának valahol.
Hátrányok hányatottja,
tapasztalt ismerője
a kijátszottságnak vagyok.
S amitől a Nap
vöröslő düh az égen,
vagyok tehetetlen nézője,
földbe vetett erőnk
mindig másnak zöldell.
Már csupán pernye száll,
elfüstölgött minden lárma.
Ami harcot álltam,
mind az én erőm bánja.
Ellenünk az alku
egyezséggé rég megkötve.
Kietlenség süvölt:
megfeneklett időnk csöndje.
Csak kudarcunk látni:
kihalt kátyút mindenfele,
s fákat közel, távol:
mennyi veszett fejsze nyele!
Hiába az évszakváltás,
s virradtunk tavaszra, nyárra.
Akik fenn köröztek régen,
azok kapnak ismét szárnyra.
Ők kanyarítják az eget,
mérnek birtokot maguknak.
S velünk még fordítatják is
feléjük fényét a Napnak.
Hadd jutnának több derűhöz,
kiváltsághoz a kárunkra.
Kijátszottak voltunk, leszünk,
satnya aljnövényzet újra.
Magamban,
e besötétült zugban,
a lélek puszta földjén,
mennyezetem alá
behúzódva,
beburkolódzva csöndbe,
némaságba,
házába
a nyáladzó csiga,
bezárkózva ajtóval
ablakkal,
hogy ne lássak,
a négy világtájjal,
hogy ne halljak,
mit se tudjak
martalóc vircsaftjáról
a mostannak,
mának,
befordulva a falnak,
másvilágnak,
hogy ne tudjak
fordulatok elfordultáról,
félreutakról,
erények kiárusításáról
valahány sarkon,
országos vásáron,
tíz körmömre maradtan,
elzárva kilátást,
kijáratot,
ne tudjak
az eltájolt távlatokról,
szavak csendjéről,
hallgatásáról,
ne tudjak
e maga ellen forduló,
magára ártalmas
hazáról,
e völgyekkel ásító
közömbös időben
föl ne neszeljek
naptalan
napjaimból.
Hányszor bizakodtam,
mint jobb időben télutón a fa,
becsapva magát is sokszor,
amit én nem tettem soha.
Tudtam, tudom, nem értünk,
értem zúdulnak föl néhanap,
járnak-kelnek a szelek.
A saját kedvükre csak.
Ám mindig hittem kicsikarható
jövőben, lehetőségben,
mikor a Nap nemcsak magának süt,
fényeskedik az égen.
Szó csak a szabadság.
Senki ne keresse.
Mendemonda csupán.
Mégis hiszek benne.