Feküdni, csak nem itt, e kórtermi
világ végén, elkínzottan
a bennem véget érni nem akarón
vizslató csövektől,
behatolván szerveimbe,
mintha évtizedek hosszúságán át,
keresztül egész életemen,
mindenütt sérüléseim partmentéin,
kitáruló síkságnyi gyerekkoromig,
születésem napfelkeltéig.
Feküdni a nyár domboldalában,
távol a pusztázó szelektől,
idegen fekvőhelyek vackán,
gyepen, szalmán,
a ferdére cserepezett csend
ereszaljában, bárhol.
Csak nem itt, mint kertvégi gazba
kidobott pokróc, kiterülten az ágyon,
tonnás sziklák fáradságával,
lehunyódó szemmel, ahogy az ég alja
csukódik a Napra minden alkonyatkor.
A láthatár ablakában
mintha már nem engem látnának
az eső elől vágtázó hangyák;
az ökörnyál sem,
mint tempózó vízisikló,
nem előttem evickélne
a kanyart csobogó szélben.
Helyettem más találkozna
rosszkedvű utakkal,
hegyről ballagó kővel;
a lombokat, e felfújt léggömböket
más látná sorra elpukkanni az őszben.
S én már csak mellékmondatok távoli,
messze járó csavargója lennék,
leírt szavakban szólnám el néha magam;
régóta csupán betűkben,
verssorokban élnék.
Szél fújt tegnap,
fúj ma is,
nyikorgat akácágat.
Kocsiút döcög.
Döcögött régen is.
Akkor sem ért
messzire,
nem ért távolabbra
azóta se.
A napraforgó
elfordítja fejét,
haragszik rám,
csak tudnám,
miért?
De hát tavaly is
haragudott,
s csak megbékélt.
A bokor is
tavaly óta repdes,
s az árokszélről
azóta se szállt el.
Ami rossz volt,
rossz marad ezután is,
aligha javul meg.
A szép is
szép marad mindig,
boldogan nyitja
szirmát,
nem csúnyul meg.
Maradok én is,
aki voltam,
része,
s részeként is
egésze a sorsnak.
Megtapasztaltam színét,
visszáját ugyancsak.
Miként a völgyek
mélyeit,
meredélyeit is.
Azóta is vannak,
ahol voltak,
nem cseréltek helyet.
De nem is fognak.
Az én anyám
ez a faluhatár,
gátoldal,
ez a faluvég már.
Az ő vérerei az árkok,
kanyarulatok.
Tüdeje falomb.
Leng haja a szélben:
fű, bokor.
Tócsák üvegén át néz ki
a mélyből,
mint régen a tanyaablakon.
Karjai ágak,
nekem integetnek,
engem várnak.
Az ég aljára felhők:
gondok gyűlnek homlokára.
Domb magaslik:
a háta.
Meg kellene nyomkodnom,
ne fájlalná annyira.
Út ha porzik:
szaladnak hazafelé
lábnyomai.
Hisz alkonyodik,
s a kotlós krumplibokroknak
aprómagot:
esőt kell szórni.
A sötéttel ő vaklál.
Széllel ő ér hozzám.
Messze madár,
az ő lelke száll.
Ő már ez a faluvég,
gátoldal,
faluhatár.
Anyám helyett,
aki már a föld mélyét lakja,
hogy szétnézzen otthon,
én megyek haza.
Ha fázna a halálban,
veszem a sálat, kabátot,
már nem csak magamra,
őrá is vigyázok.
Hogy szeretett játszani
a taliga,
tologattatva magát
kiszaladni az útra!
A drót összetekergőzni
hogy szeretett!
Ellenkezett velem:
eldugta a végét,
keressem meg!
Meg-megnyikordult a kapu:
menjek oda hozzá,
ki-be csukódik velem,
csak álljak rá.
A kalapács az alkalmat
várta mindig,
a szög fejére koppintson.
Az ereszluk a szelet,
dudorászni tudjon.
A metszőolló alig várta,
hogy kézbe vegyem,
a gallyakat ijesztgethesse.
A hordó,
hogy előkerüljek,
őt höndörgessem,
ne másfelé menjek.
A kocsiabroncs
hogy szeretett gurulni!
S a rossz biciklikerék!
Hogy tudott szaladni előttem!
Istenem,
utolérném-e még?
Miskolctól Budapestig,
onnan vissza,
a hetente-úton
száguld velem
a nekilódult sebességű robaj.
Innen oda,
onnan vissza.
Éjszakára csattognak.
a kerekek haza
Virraszt minden utcalámpa,
a konyhaablak itthon.
Félország porát
rázom ki ruhámból.
Félország jövő-
menő vonatára mi juttatott?
Mi után futok?
Mi után fut,
mindig visszafelé,
a vasútpart,
madárröptetős árok?
Mi után fut
a földecske vetés is
fölfelé a dombon?
Amit utolér vajon?
S én utolérem,
amit elveszítettem:
az ifjúságom?
Elpergő zúzalék éveim,
s vágyaim,
mint páros lábnyomaim,
hagyogatom
magam mögött az úton.
Innen oda,
onnan vissza.
Pályaudvarok,
távolságok közt
száll el
a vasszáguldások zaja,
akárcsak vadlibacsapat álmom,
s napjaim sora.
Lemondásaim:
fáradtságom kipihenni
befordulok a falnak.
Fákat,
ágakat álmosít
a kinti szél,
engem is elaltat.
Szegődöm kódorgó füstnek.
Magányos porszemnek akár.
Magasban rebbenő lélek:
leszek messzejáró madár.
Csak föl, el innen, hol minden
erő hanyatlik a földre.
Kezdek más, újult életet.
Szélnek leszek könnyű röpte.
Süvít a huzat utánam,
merről eltűnök örökre.
Szétdúlt vackom hagyom hátra.
Károghat az ég fölötte.