Ők már ismerték a tüzet, akár
az ősember. El merték ejteni a szelet,
amit nekizavartak az ároknak.
S a tóból már ki tudták halászni
a fickándozó vizet. S ahogy
felküldték a távoli fákra
vadászlesbe az eget,
én még láttam a múltban őket,
amint hajtották elfogni
a láthatár felé menekülő
messzeséget.
A hosszú kanálisparton éltünk,
villámoktól ütlegelt
alvégeken,
kucorgó házakban mindig,
a városok legszélén,
mindig a cselédsoron,
földönfutók,
jobbágyok leheletétől ködlő
fáradt földeken,
ahol a lábnyomok viszkettek este.
Mindig a napok hepehupáin,
s az árnyékpocsétáknál odakint:
a csend dűlővégén,
porkondák heverte laposokban,
amerre az igazság
Fehérló fia
mendemondákban járt,
s a reggeli
Nap-úrfelmutatásos falvak megett
forradalmaink gyalogösvényét
szelek bekaparták,
mint az ebek.
Néha egy-egy ismerős madár
beszólt kikukkantós ablakunkon,
de más se tudott rólunk.
Lent küzdöttünk a mélyben.
A történelemben: a mi ügyünkben
mikor lehettünk itt jelen?
Kakasunkkal guggoltunk a küszöbön,
s míg mások sorsunkról intézkedtek,
Holddal világítottunk magunknak
a kerítések mellett.
Csak éltünk ebben a hazában,
nem mi laktunk benne.
Lelakták Zápolyáék, Dózsa kint
az Alföldön: tágas udvarukon
üldözte a négy égtáj felé őket.
Kutyák ugatták jajveszékelve.
S lelakták Horthyék,
s jött-ment idegenek,
e fészek-ország kakukkjai.
Fiaikat velünk költették.
Mi tápláltuk őket.
Élelemért nekik kapirgáltunk
a messzeség párolgó szérűinél.
S a képzelt puszták alatti alagutakon
mi menekítettük
a Rózsa Sándorként üldözött szabadságot.
Létünkkel ezt a földet
mi tartottuk együtt – rögöt a gyökerek.
S minden elszenvedett vereségünket
erőnek mi gyűjtöttük össze.
S amerre szétriasztották
a méltóbb időt ígérő
annyi igyekezetünket,
az egek ereszalja körül is
még mi bóklászunk
egybeterelni mindet.
Valahányszor
a szelektől zúgó láthatáron,
a parlag időkben
erőink összegyülekeztek,
s az űrbe elfüstölgő
napok mentén
elképzeltük a szabadságot,
a földek fölvert porából
tereltek fegyverbe,
a menetirány
idegen népeken át:
Galíciába, a Donhoz,
kis, elesett sorsúak:
kitakaríttassunk
az országból,
s a nyomor szaga,
mint a kürtőn,
utánunk szellőzzék
messze a megnyílt,
huzatoló határokon.
Mi forradalmainkat
szolgáltuk volna,
nem a toluló
borulatokat, háborúkat,
hadakba állva
nem a hatalmi álmokat.
A jövőt készítettük
volna már elő
a kihasználóinktól
kijátszott népű,
s gőgjeik indulatával
telített levegőjű
túlfűtött hazában.
Sátorozhattak a dombok,
ha már tájainkra idetelepültek.
Ellehettek tőlünk nyugton,
engedékeny gazdáitól e földnek.
A kanyart fickándozó erek, folyók
el is időzhettek éppen.
Volt elég hely megférni velük,
fákkal, árkokkal is megértésben.
Csak amikor e fészek hazából
sokszor már majd kiöntöttek,
álltunk elébük gátakkal,
intettük tisztességre őket.
S elleneinket vertük el innen,
míg győztük erővel régen.
Amitől Európa harangjai
azóta is megkondulnak délben.
Ki tudja, az emlékezet
mezsgyeszélein túl
hány leszántott,
porral befútt,
sárral betemetett út,
lábnyomokkal lejegyzett
írás a múltról
porlad, enyészik,
amiről nem tudunk,
már örökre
elmerülve a mélyben.
A veszni hagyott
csülök-kerék-talpnyom jeleket,
amikkel leírta e nép
küzdelme évszázadait,
eposzait történelmének,
eltűnt hősénekeit,
az elfeledésből már
ki ássa ki a jövőnek?
Botladozó gyaloglással
ki betűzi végig,
ki fejti meg?
Tanulságul most már
ki olvassa el nekünk,
s az utánunk jövőknek?
Fölismerném-e a jövőt,
messziről megpillantván,
ha jönne az évek
erre kanyargó árokpartján?
Vagy mint ha az iromba tájon
valaki idegen járna,
közönnyel épp csak ránéznék,
mint frontról megjött apámra?
Hisz nekem csak egy
katona állt akkor a házban.
Hogy higgyem el: őt vártuk,
amikor még sose láttam?
Hazámból kívül rekedtek
tájak, országrészek.
Az erő szétriadt innen,
mint rengeteg inda.
Visszaszorított nép vagyunk.
Az ajtón se mert
sokáig kimerészkedni a hangunk.
A bűnökért,
amikért nem mi vagyunk felelősek,
a csendet kurjantó
határainkon túlról
miránk mutogatnak a gallyak,
mint a hörcsöglukakkal
alácsatornázott országból
másokra innen az ágak.
Ugyanúgy bűntelenek,
mint mi, akik még mindig
a múltból hozzánk öntögetett szemetet
taligázzuk történelmünk kertaljába.
Az ereszek lógnak a csendbe,
e földeken szétterülő állóvízbe.
De a vétkesek nem mi vagyunk,
hogy bűntudattal nekünk kellene
függönyözni ablakunk.
A vackáról fölriadt kapa
zörgetett fel bennünket,
ha messziről
hadak és hatalmak jöttek.
Hajtattunk a félelmek földjein,
kúszatva szuronyt szegező
népek ellen.
Lélekben voltak itt búvóhelyek,
zugok ellenállni,
hogy legalább mentsük
magunkban a hazát,
amiből majdnem kikoptunk már.
S ahol itt éltünk
az egymás bántásaitól rángó
nemzetek közt,
mi is meg-megrándulva
a sérelmektől.
A szelektől hangos
országszélek mellett
összeférőn mégis
mindenkivel.
Elhallgattuk hányszor,
nem beszéltük ki a bajt.
Takargattuk, mint a röstellt,
viszkető szegénységet,
amitől vakaróztunk minden
száraz kátyúkkal zörgő alvégen,
vidékek legalján,
láthatár szélen.
Némaságba felejtődött,
nem járt szájról szájra.
Miként elfelejtődtek
a porral elporoszkált régmúltak is,
nyomát fölverte a gaz.
Emlékezetünk két nemzedéken túlra
nem talál vissza.
Nem még messzebbre:
Kossuthig se az elkanyarodó időben,
mikor a föllázadt kor
csak Európa hátsó udvarán,
e haza szellőző kazlai közt
húzhatta meg magát.
Nem vezetnek emlékek
nyomokban se Rákócziig,
s vissza Dózsáig:
sokszor a nevüket is
megtiltották a szánkra venni.
Megvetett és kigúnyolt
forradalmainkról
hallgatás neszezhetett,
s a csend kummoghatott csak,
hogy foszló feledésbe múljanak,
s legyintsünk majd szégyenlős,
egykedvű mosollyal,
ha a szél felőlük
mégis sutyorogna.
S mára nem említődnek már
a tájainkon még itt párolgó
közeli idők sem.
A félszeg motyogás mond
néha-néha valamit.
De mint a mese, s a népdal,
amiben még tudtunk
egymáshoz szólni,
elnémul az is.
Elszéledtek
forradalmaink mindig.
Kopóink bottal üthették nyomukat.
Fáradtságba izzadt minden
s feledésbe.
Csak kullogásunk járt aztán
az ebek ugatta földeken.
S szállt messze
a leszakadt lombú nappalok
kihűlt csendje.
A ködöt durrantó
szétriadt távolságokból
hallatszott csak a hangunk.
Erőnk elhullajtotta
a jegenyék minden levelét.
S az utak megálltak
megint
félúton.
Szelek buckáiban a madarak
a határon csapatokban keltek át.
Osonva laposokban, utak mentén
menekültek árkok, csatornák.
Tudták, nem lesz kegyelem,
az ígéretek megtagadják szavukat.
Bújtak mélyen a földbe,
föld alá a gödrök, lukak.
A túlerővel támadó időnek
megadták maguk gallyfelemelve a fák.
s alámerült ismét megalázásába,
mély csöndjébe az ország.
Elnémították a szót,
elhallgattatták mindig,
ha véleménye,
netán panasza volt.
S az önkényeskedések utcahosszán,
ha ellenkezett,
adóbehajtók, deportálók
szabadíttattak ránk,
mint az ebek.
Mukkanásunkat is
bujtogatással megrágalmazták.
Indulatainkat,
mint a tyúkokat,
megfojtogattuk inkább.
Csak a csend
kuvikolt aztán,
amit máig hallani.
Szürkületként
fásultság sűrűl,
s közöny.
S a kéményekből azóta is
jobbára csak
hallgatás füstöl.
Elkapartatta,
megtizedelte jövőjét
az ország,
szikék élére hányatta.
Háborúk, hatalmak
megalázottját,
kullogó tekintetű népét
bűnösnek megrágalmazta.
S mint a kutyákat,
uszított rá végrehajtókat.
Kigúnyolta
sietős szorgalmát.
Munkáját lenézte,
le a jussolt vágyait,
lenézte a múltját.
Az elodázások gyepén
deleltette álmaink.
Elébe állt rengeteg
bizakodó akaratnak,
kapu a kijáratnak.
A jövő tűnő cél.
Közöny ködöl.
S egyre távolibb
a messzeség.
Előbb elhallgattatni
a szót,
majd számon kérni,
mért nem szólt.
Visszanyesni
a magasságból,
ami kicsiny is
nagynak látsszon.
Színének a fonák,
simának lássék a pörge.
A hosszú is rövidnek,
egyenesnek a görbe.
Gyanakvásunk leskel
minden ablakból.
Szavaink elbújva sugdolóznak.
Félénkké tenni bennünket,
szorongó néppé:
elérte a cél, amit akart.
Ne tudjuk becsülni magunk:
munkánk leszólják,
a múltunk,
a másokét magasztaljuk..
Élünk pénzért, javakért.
A mások gondja?
Nem a miénk!
Ellobbannak az együttérzések is.
Résein e hazának
maradék melegét
kifújja a szél.
Akik adták magukat
pusztaságnyi kilátástalan dologra,
másokért izzadt tetteiket
eljelentéktelenítik sorra.
Sorsunkon vajúdó nagyjainkra,
akiknek példáin élhetnénk,
rágalmakat uszítanak.
S ránk testált hitüket,
ami erőt adna,
lebecsülik, mint a semmit.
Kóválygunk céltalan, mint a varjak.
A törpeség magasztalódik magasra!
Röstellkedik a tisztesség,
hisz megalázzák csak.
Bizalmunk, nyíltságunk
bezárkózott rég, mint a kapu.
A meghunyászkodás lapul.
A fák mögött sunyító tájainkon
tekintetével a Nap se mer
egyenesen szemembe nézni,
inkább nyugatnak fordul.
A szégyen hányszor
elfordíttatja arcunkat,
röstellvén a bajt,
örökölt vagyonunkat.
Megunva, utálva
panaszainkat.
Fal tövénél összegyűlő
kis tavaszi melegségre,
megnyugvásra vágyódunk,
csöppnyi megkönnyebbülésre.
Álmodunk elviselhetőbb sorsot,
önérzetet magunknak,
s fölemelt fejű méltóságot.
Csak egy utcányi megbecsülést
egy kertaljányit legalább.
Letagadjuk-hazudjuk sérelmeinket,
a bántásokat is inkább,
csak magunkat embernek
emlékezhessük,
a megalázások,
durva rúgásnyomok
emlékeinkben se
sajognának már.
Nyakon csaphat gally,
ütnénk csak vissza!
Ezer ág ezer irányból
suhogna vissza.
Szél ránk kiabálhat,
már fel se vesszük.
Dobálhatnak kövek,
panaszolni merjük?
Pislog szégyenünk,
hunyorgó lámpa.
Füstöl kormot fölénk,
éjszakát a lángja.
Mintha nyugalom levegőzne,
megnyugvás csöndlene.
Csak a hallgatást hallani,
mintha minden rendjén lenne.
Mint a kutya,
szél-gazból a múlt
föl sem vonítana.
Kóbor madár:
körül a láthatárt
rossz lelkiismeretünk se
csaponganá.
Nem hallgatnánk,
s hallgattattak volna velünk el semmit.
Nem rángnának meg az egek,
hánykolódnának hányszor
a halmok, égtájak is.
De mi miatt, s mitől
annyi gágogva elhúzó idő után is?
Megvagyunk, élünk.
Mi fáj nekem,
nekünk mégis?
Csontjainkban, inainkban
sajognának még mindig
felkoncolt, kiszenvedett,
karóba húzott forradalmaink?
A szánk még mindig
Dózsa húsától bűzlene?
Ezért nyeldeklünk,
s keserűek kiköpött szavaink,
mint az epe?
Idegeinkben még ma is
a Csele-patak árkába zuhant,
s a Segesvárnál elesett,
ledöfött ország rángana?
Isonzó, Galícia fájna?
A proletár hadak után széttiport,
szétszóratott haza?
Ami hogyne fájna!
Amitől időváltozáskor
a szelek is föl-fölszisszennek,
belegörnyed a növendék fa.
Amitől gyötrődnek
a porban megfeneklett rögök, kövek is:
nekünk hogyne fájna!
S hogyne sajogna,
hisz naponta szívünkig nyilall,
az irdatlan kerülővel
szérűink, kertjeink aljáig
elérő Don-kanyar!
Minden ott világgá dörrenő lövedék
itt csapódott be a sáros Alföldön,
Dunántúl ablaka alatt,
amikor apáinkért, édesbátyáinkért
lámpák virrasztottak,
könyörgve Istenhez,
magas éghez álltak a kijáratnál
kint a kapuk,
hogy a háború lövészárkaiból
jönnének haza.
Akiket csak az udvarról,
konyhákból fölrebbenő család
fogadott szívébe vissza,
nem a haza. Mert az
a halottait is megtagadta.
Feledés az emlékművük.
Föl a magasba,
gigantikusra a némaságot:
megtagadásukat emeltük.
S nincs nyugalmunk,
lélekben békességünk.
Emlékezet elkobzásra ítélteknek:
jaj nekünk!
E behúzott nyakú,
válla gödrében kushadó nép,
akivel önmagát leköpették,
s amely a szegénységgel egy sorban,
mindig a tisztesség útmellékén,
gyepsorán élt,
tekintetével nem mer találkozni,
hisz hallgatását elveszítettjeiről
jóvá tenni nem engedték.
Közöny pernyéz,
s fullasztó beletörődés.
A Nap ezzel a bűntudattal
világít föl hajnalonta,
s a szorongással,
ami napszállta után
feljön a Holddal.
Az éjszakák gyújtanak csillagokat,
gyertyákat emlékükre,
akiknek sírját föllelni is
lemondta a keresés,
nem indulhatott útnak.
Nem jártuk keresztül-kasul,
kutattunk át égtájakat.
S nincs megtisztulás.
Áll bennünk a szenny:
összegyűlt önvád.
Poshad bensőnkben
a miattuk ért bántás, rágalom,
amit szavainkkal: vödrökkel
máig nem merítgettünk ki
magunkból.
Meddig lehet így élni?
Fájó, eleven sebbel
a lélekben meddig lehet?
Megkönnyebbülten nem tud
föllélegezni a lelkiismeret.
A fákon kiegyenesedni a gally!
Föltépődni a szoros szájzár,
hogy szólni tudnánk
sirató, gyászoló szókat,
országba-világba kinyílhatnánk.
Emlékeinket se
találjuk már otthon,
akárcsak öregeinket.
A lompos ereszek leheletében
ismeretleneket látunk,
idegeneket.
Kátyúkkal botlanak,
bukdosnak rögökkel.
Köszönés se biccent nekik.
Az érdeklődés miről kérdezne
tőlük, másoktól is?
Egymástól elidegenedünk,
elhidegülünk,
mint e hazától is,
ahonnan a közösségek melegét,
amihez odakuporoghatnánk,
ajtón-ablakon át
huzattal süvíttette
semmibe az ország.
Kitakaríttatta múltját tudatunkból,
mint a szemetet.
Országrészek feledésbe tűntek:
a Balassit emlegető tájak.
Jajos szülötteföldje eltűnt
Mikesnek, Dózsának.
S a világszabadság
amerre Petőfivel elesett.
S mind, amit számba ki vesz?
Igazszóló szavaink kivesznek.
A maradék megdadogósodik.
Tettekkel nem találkozni,
amelyek másokért tennének.
Elszaporodó pangó vadvizekként
csak a veszteségeink gyűlnek.
Fáradt esőkkel
találkozom,
kis
semmi sorsú tájakon
lődörgő szelekkel;
mostanában
csak pállott gödreikben
bukdosó utakkal,
elült erőinkkel.
Ködből-közönyből
sűrűl a szürkület.
Venné irányát
az ég felé,
s a gallyon
fölakad a lendület.
Az ilyen holminak, mint a szó,
értéke hol van?
Kelendő a megszokottság,
unalom.
Közönyből a kereslet,
s nem
igazságból.
Kivakaróznak a porból, sárból
a szalma- s nádtetős falvak.
Cserépfedeleiktől
héthatárra piroslanak.
Kerítik maguk vaskerítéssel.
Járdákkal kopognak.
Gyarapíthatott az udvar-odúban,
akivel loholt a szorgalom.
Mostanra ahová tudott,
mint gólya a kéményre,
a gazdagodás fészket rakott.
Csak éppen a pihenés
soha nem fekhet eleget,
arra nincs idő.
S a hajrá már szusszal
nem bírja tovább,
kikészül a sok erő.
Fáradtságtól dől el otthon
a hazavánszorgó ásó.
Villoghatnak a tévék,
nézik valameddig, s ülve
elalszanak előttük az esték.
Akit elszánttá esendőségeim
erősítettek: kiállva az országba
mások semmibevettségét,
kisemmizését beszéltem,
zaklató, zajos időtől viharzó
sorsukat, amiből én is részeltem.
Ijedt riadalmaikat mondtam,
tollászkodó megnyugvásukat, mikor
a könnyebbségek napjaira nyíló ajtókban
felsóhajthattak, míg bele nem
rázkódtam a rádöbbenésbe: pénznél,
gyarapodásnál többre nem néznek.
Csak a gazdagodás hivalkodhasson,
már megenyhülnek. Beérik kevéske
megelégedettséggel, ami nélkül a kitartás
oszlopa leroppan, s élni nem lehet.
Ám lélekben kilakoltatottan
e hazából, otthontalanul sem.
Amibe, mint görcseikbe a fák,
rég beletörődött a megalkuvás.
A lelkiismeret hozzászokik
az önáltatáshoz, ámításhoz.
S a szégyentől nem az arcunk,
csak messze az ég alja lángol.
Kampányország ez,
idénycélok hazája.
Kifogy jövőjéből.
A holnapok,
s mások kárára
kielégített vágyak
csapatokban tollászkodnak.
Jóllakott,
lecsillapított életek
csöndje páráll.
Csak tehetősebbek
lettünk,
nem bizakodóbbak.
Kellenének
messzire néző hitek!
A jelen csak
a mával gondol,
nem ablakával
új évszakra
nyíló hazával.
A láthatár,
mint a hurok,
szorul rá nyakunkra.
A völgyek csapdák,
lábunkra csapódnak.
Itt fognak,
veszejtenek a szélek,
környékek,
ahol vágyainkat is
kelepcék kapják el,
s nem jut
osonó szökésünk se
messzire.
Fölkavargó por- és
homokként
temet be az ismeretlenség.
Keveseké:
a tűzkörülieké ez a világ,
nem a miénk.
Leintenek-torkollnak
a hangosabbak,
az előnyöktől magabiztosabbak:
kisajátítói
a lehetőségeknek.
Minden szavunk s tetteink
a fények jegenyefáinak
magasából
földig alábecsültetnek.
Aztán el is
jelentéktelenednek.
Félrehúzódunk
e lekezelt, lenézett,
tájainkon széttelepült
félszeg hazával,
amely a körutakon túl
már vidék csak,
tartomány.
Hátsó udvar,
ahová a szemetet hajítják.
Ahol elkallódunk magunknak,
s elpocsékolódik
annyi rengeteg akarat,
szándék.
Kicsinyesség lankaszt el,
a kisszerűség.
Megfeneklett álmaink
kedvszegettségével fekszenek
mindenütt a rögök,
kövek.
Hol van, akad-e köztük,
amelyiket megmarkolva,
lendítené karunkat hátra,
s röptével
el-fölszállhatnánk innen
az egyenesbe,
magasságba?!
Kerestük mi már gazban,
árnyékok lim-lomjai közt is,
a vizet löttyintő gödörnél,
ahol a kosz megmosakszik.
Kerestük a láthatáron
kergetőző fáknál,
amerre esők legelésznek néha,
s taliga ment nyikorogva régen
eltemetkezni a barázdákba.
Kerestük – kiabálásunkat
beküldtük a kukoricásba,
a csendhalmok közé,
felküldtük a dombra,
ahol a tájékozódás kereste az irányt,
elküldtük
a verébröptetős parlagokon át,
amerre népdalok szálltak
az ázott faluk mellett,
mint a füstölgő orrú vadludak
a fonnyadt kerítéseknél ősszel.
Szólítgattuk.
Járkált érte lámpa az országban.
A földeket traktorokkal
felszántattuk.
Fölástuk a fák alját, kertvégeket.
Szaladtunk oda,
ahol a kakasnyom kapart.
Az Alföldet összeárkoltuk.
Segesvárig gazosodnak
a messzi földcsatornák,
s még csontjait se találtuk.
S most már merre induljunk?
Keressük sírját a Tunguz-meteortól,
e Tejútról hajított kődarabtól
bevert-egű Szibériában?
Égtájakat fölforgassunk?
Holtakat küldjünk a földbe,
amikor azok se találnak rá,
hisz már hány halottunk van eddig odalenn?
Keressük az időben, időjárásban?
Hol lelhetnénk meg:
magunkért, másokért
segítene a kiállásban?
Lemondón ne legyintgetnének
mindenre a gallyak.
S ne adnánk fel a jövőt.
Lenne feszülő, inas ág a dac.
Ebben az országhatárral
körülkerített tanyában: hazámban
ki lakik majd?
A földre lehullott, érett nyarakat
ki takarítja be Dunántúlról:
a kerthátuljából?
S a süldő dombot ki őrzi majd
bottal az árokparton?
Ha a kíváncsiság benéz
az ablakon, a láthatáron,
kit lát majd idebent?
Amint a kalapját, kint a karón
hagyta az eget?
Helyettünk ki élhet?
Tavasszal a vacogó szilvafánál
ki virraszt majd füsttel?
A munkát,
a fogytában is gyarapodót
helyettünk ki végzi el?
A küszöbpartokra szültek az asszonyok
házőrző kölyköket.
A fájós lábú bölcsőhöz kicsi pesztrákat
a jövőnyári csöpptestvérhez.
Szültek a messzi legeltetésekhez
a nótás kistanyák felé gyereket.
Szültek
a szétnyerített fedelű istálló elé is
egyet.
A gödör-vizesibrikhez másikat.
Haszonhajtókat majd a szerszámokkal,
akik a selypítő csirkékkel nőttek fel
a porban.
S látni lehetett a távolságon át,
mint egy távcsövön:
mentek boglyákba
felgyűjteni a mezőt.
A láthatár kerítésén túl
kapálásuk döngött
az üszöggel kormoló kukoricásból.
S a vakondtúrás jurtáknál
magukra hagyva otthon,
a héjamadarat, rókát elkergették
a kert alól, kiabáltak utána,
s a legelőt
odébb pányvázták karóval.
Munkára szülték őket,
és sokat belőlük,
hogy az ágon is ültek.
Szülték kihasználni őket!
S a kapák szusszanásakor ült csak le
pihenésük,
hogy mint a vagyon,
ne a szegénység gyarapodjon,
mert eljön akkor az egykék országa,
eljön majd,
mert magunknak szeretnénk már élni,
s az árkok is
kikapartatják magukat,
vasvillával nyúlkálnak beléjük,
kitépett köldökzsinórindák lógnak.
A halmok műtőasztalain
fekszenek a tájak.
Párálló vérdarabok
a rögök,
s turkáló ásók vájkálnak.
Nem fontolják értő gondjaink,
hogy itt neveltessen is élet,
hogy belátná az értelem:
föléli Magyarország e népet.
Mert a gond egyforma
kosztján élni ki szeret?
A baj gomolygó,
fojtós füstjében lenni
ki szeret? Koromjától
bedugultak a kémények.
A fazekak széle
főzelékektől kipállik,
legyek lepik be.
Következő kicsinyük
már hova szülhetnék
asszonyaink e szoba-
konyhás országban?
Takarításuk nem tud
rendet tenni benne.
Öregember-tántorgós
falvainkban, amerre
a pusmogás-patak folyik,
a gúny szégyeníti
őket. Öltözködésük
évek óta ugyanazt
a szoknyáját veszi fel.
S megállás kellene,
megnyugvás, ami
sosincsen, mert
máshol pihen. Hát
fáradt a szerelem,
és nem ad jelet.
Nem akar gyereket!
Csak az újszülött madarak oáznak,
rugdalóznak gügyögve.
Csak a szél gőgicsél,
anyjának fönt a fán a fészke.
A gödör teli hullámzó gazzal,
csak a kicsi kő fürdik benne.
S nem számol a jövő magával!
Mindennapjaink: rablógazdálkodóink
kihasználják maradék erőnket.
Hajrázik az évek buckái közt
a fiaiból kifogyó élet,
hogy ne élnénk szegényen.
S nincs belátással az önzés.
Az iram vezényel.
Félreesőn, szélein e hazának,
vidékek zugaiban,
legalján halódnak,
csöndesülnek el öregeikkel
a megüresedő,
jövőből kitagadott falvak.
A csülöknyom-partokon
útjai világgá mennek,
elbitangolnak.
Gödrei kilukadnak,
mint a vödrök.
Elhagyott istállóik szaga
bődül el az ajtókban.
Elköltöztették holnapjait,
mint az iskolát.
Harangszó is a szomszédból jön,
mint az orvos néha.
Nincs gyógyítója máskor:
a betegség, fájás
hiába jajgat.
Szedelődzködik innen a nép
a városi dobozolt életbe,
s másfelé. A kutyaugatást
szabadon engedi.
Elpotyázza vagyonkáját,
csakhogy vigyék. Múltját
elcsapja, mint a barmot.
Otthagyja temetőjét.
A felhőkkel fellobogózott
tájról, ahol az élet
makacsul maradna,
elszáll az életkedv, mint a madár.
Üres galambdúcokat szaglász
a szél, amikből
a lukak is elröpülnek már.
Ha elállna,
kipusztulna a szél,
mi fújna helyette?
A porszem
mitől gurulna,
s zúgna a messzeség?
S ha e tárva-nyitva
maradó tájakról:
kihalnánk hazánkból,
arcunkat kik viselnék?
Kik beszélnének
magukra: sorsukra
hagyott szavainkkal?
Utánunk ki lenne
a nép?
Száradjatok őszi kukoricaszárakhoz.
Arcotok csúffá fonyorodjon.
Változzon rikácsolóssá,
károgjon a hangotok,
mint a pusztázó varjaké.
Ólak malacaihoz, disznaihoz
koszolódjatok,
nehezüljön hátatokra púp,
mázsás súly,
úristen, csak itt ne hagyjatok!
Pocsolyák a gödrökbe:
inkább gyűljön hályog szemetekre.
Sötétüljön fogatlanná,
beomló barlanggá a szátok,
csak éljetek,
akár sántán, vakon,
ha nem is tudjátok, miből,
ha csak levesen is,
tegnapi maradékon.
Nem a ti szégyenetek!
A szűkösség hideg konyháit,
amit nincs elég tüzelő kifűteni,
a nyugdíj szorongó filléreit,
amiből az alig életre alig telik,
a szegénység fintorító szagát,
gönceit ne ti,
azok röstelljék, akikre tartozik!
Ha csak egy hónapig, napig,
addig is bírjátok ki.
A fújó szelek,
e földisárkányok,
el ne vigyenek,
zárjatok előlük ajtót, ablakot!
Kéményetek füstöljön
fekete szomorúságtól,
akkor is vigyázzatok,
őrizkedjetek a haláltól.
Önállótlanná silányított fiaknak,
akikre erőtök,
véretek is ráment,
még ti segítsetek,
elakadó sorsunkat nem tudnánk
kimenteni a bajból,
máig nem nőttünk fel.
Nem biztatunk már
meleg pihenésre,
hogy dolgotokat, mint a madarakat,
elhessegessétek.
Négykézláb, orra bukva is
hajtsátok a munkát,
legalább az éltetné még
bennetek a lelket.
Gondból, nagy szorultságunkból
hová, kihez fordulhatnánk,
ha hozzátok nem,
ó, ha ti már nem lennétek?!
A jószágok állatoknak megmaradtak,
nem gondoltunk velük.
Az istállókat, vályogólakat is
hasznukért lakhatták.
Pedig ők ragaszkodtak volna hozzánk.
Úgy figyelték szavainkat,
mint a gyerekek.
Anyáink értettek is nyelvükön,
szót értettek.
Jóba voltunk velük,
s kihasználtuk őket.
Nélkülük kihez lehetnének szóval
az otthon hagyottaink?
Kikben vigasztalódnának?
Örömük kiben, miben lenne?
Türelmet, kedvességet
kitől várhatnának,
ha már érzéseiket széthagyó,
világfutó fiaiktól,
mitőlünk úgysem?
Betlehem felé menni őket
még sehol se látom.
Pedig szaporán hullong az ég,
havazik Karácsony.
Az az út nem nekik való már,
fáradtak, öregek.
Magukban, otthon ünneplik meg,
aki ma született.
Ültükben el-elbóbiskolnak,
mint szakállas szentek.
Későn jött már megváltásukra
világra a gyermek.