Gyerekeknek
A tócsát: kistengert,
leveleket, gallyakat,
a porszemet is úgy kellett
fölfedezni magamnak.
Ráismerni bogárra, fényre.
A csöndet meghallani. –
Az ott a Nap, emitt a béke.
Nem szabad bántani.
Dombok között róka szalad.
Nem róka az, hanem a Nap.
Égen viszi sarló farkát:
fél-Holdat a világon át.
Aranyos tökvirág fújja
trombitáját reggel óta.
Megdagad a torka tőle,
mázsás nagy tök lesz belőle.
Kinéz ablakán a ház,
kimegy az ajtón.
Utána szalad a tej,
fut a lábasból.
Fék csikorog – bogár fékez,
Kanyarodik a terelőútra.
Csőtörés van, a dűlőn áll a tócsa.
Csatornába folyik a víz: ürgelukba.
Két gyerek-gally közül
melyik az erősebb?
Pókfonalat fognak
és nekigyürkőznek.
Húzzák a két végét,
izmuk is kidülled.
Feszítik, rángatják,
míg – belezöldülnek.
Hullámok fürödnek.
Majd a parttól messze
kapálózni kezd,
már le-lemerül a mélybe:
vízbe fúlna a tó,
ha nem úszom be érte.
Nem a földön gyalog-trappban,
a képzelet az ahol jár:
seprűn repül heted határt
garaboncos Schéner Mihály.
Kerül egyet Békés felé,
arra alá Kóc Katihoz.
Földre topva falóra ül,
szöcskehuszárként masíroz.
Báva búval bélelteknek,
öröm nékünk amit mível.
Fülig szájjal süt a Nap is
sugarazón derűjével.
Vidékeinken már
áznak a sárházak,
s köd füstölög,
amerre ellátogattak,
s élményt gyűjtöttek a költők.
Itt jártak,
ahol megnézték
a vándorzászlóval kitüntetett ólat.
Valamit röffentett volna nekik
az egyik
moslékos szájú malac,
de ráreteszelték az ajtót gyorsan.
S szóba jött az irodalmi élet.
Mostanában
erről beszélgetnek
a parasztok
szárízikszedés közben,
meg a tócsaparton ülve.
A költők
elhúzódtak kitelelni
melegebb helyekre.
Cigarettájuk presszókban gyújt rá,
s unatkozásuk ásít.
Versükben barom bődíti el magát,
de már
nem emlékeznek a hangjára,
s inkább átírják.
Nekik kirándulás e táj,
ahol kalandoknak kellene
mindenfelé fürödni
a derékig érő melegben,
s odaadóan feküdnének le
az ángyikák
a költők
csenevész szárnya alá.
Vizeink sekélyek
amiben nem csak úszni,
megfúlni se lehet.
Ám a gaz
majd kiönt az árokból,
lubickolhatnak a kövek.
Örülnünk is
van minek:
a mások bajának.
Miénken is a kárörvendés
a szomszédból áthallik,
akkorát nevet.
Mi vagyok én, hogy részegen
a kerítés nekem támaszkodik!
Ne féljen este hazamenni a járda,
én kisérjem ki a sarokig!
Mit képzel a Nap is,
egyenesen szemembe világít!
Be sem jelenti magát a tél,
csak dérrel-durral ideállít!
A szél nem hagy békén,
sutyorog a fülembe folyton.
Azt hiszi, ráérek őt hallgatni,
nem lenne más dolgom.
A rét, gyep teheneket legel,
körömcipős kecskéket,
bodor bárányokat.
S azután kérődzik jóízűen
a napon delelő mező,
csontjukat böffenti vissza,
a meszes, kemény bordákat,
csorba csigolyákat, mielőtt
végleg megemésztené,
és nem maradna semmi,
csak a hűlt nyomuk,
elpotyogtatva
trágyaként.
Az árkokban megfürdik a víz,
bekoszolódott egész télen.
Füst, pára bodorítja haját,
szépítkezik tetőn, kerítésen.
A hangommal kiáltó szélben
a fények zászlóikat fölvonják.
Kaput nyitok, kiszellőzzön az udvar,
s hadd levegőzzenek a fák!
A gallyak az én erőmmel nyújtóznak.
S elfelejtem – vagy akarnám csak? –
nemrég köveket tört, zúzott a hideg.
S a madarak már vágyaimmal szállnak.
Helyettem
ki biztatná,
a fán kússzon
fentebb a magasság?
Tavasz süt.
A kerítésen
ugrás veti át magát.
Helyettem ki nógatná,
szökkenjen
az elrugaszkodás?
A gallyakra délről
nagy ívben
madarainkat vissza
ki álmodná?
Ki adna helyetem
a célnak irányt,
ne a vackán
üljön az indulat?
Nyitom is ajtaját
a tágasságnak.
Lendület,
vesd magad!
Mint a gyár,
nyár üzemel.
Párálló gallyak,
szelepek
füstölnek.
A földhátakon,
poros munkapadokon
rögöket,
alátéteket
fúrnak a gyökerek.
Bogarak bütykölnek.
Fölvillan próbaként,
kigyullad a virág
a lukba bedugott
tökszárvezeték végén.
Átállt a nyár
három műszakra
a tájon,
dolgozik,
termel
a futószalag-
szántáson.
Boglya szuszogja ki tóból
a vizet, s lerogy a csöndbe.
A kő kimászna magából.
Levegő kozmál a földre.
Húzza szárát az uborka,
árnyékban leli meg helyét.
Kúthoz inni szomjas meleg
száll, rebbenve, mint a veréb.
A paraszttól, ki dolgozik,
izzhat hő, Nap delet üthet,
kapál, észre se venné ha
magára húzná a földet.
Szárából kitüremlett
szemgolyó: zöld
lopótök figyel,
leskel maga köré,
mintha ésszel is fölérné
a földre kivetettségét,
motoszkálását
a kődarabnak,
amint tapogatózik,
mert nem tudja,
hol van,
eldobná magát,
de hova?
létezését nem érti,
s hogy van,
csak tőlem hiheti,
mint az ablak előtt álló
jegenye, szememben
nézheti meg magát,
s bennem a világ.
A dolgom teszem.
mindent ahogy kell.
Előbb lefekszem,
azután kelek fel.
Ne is elvegyek,
azután kérjek,
kihunyjon szemem,
azután nézzek!
El se indultam,
úgy jönnék meg?
Előbb haljak meg,
mielőtt élek?
Nem mozdul-moccan
most semmi, semmi.
A világ magát
is elfelejti.
Kő gurult elébb
helyét keresve
egy csöpp gödörbe.
Épp elfér benne.
Csend van. Az idő
másfele térve
most messze halad.
Nem is vesz észre.
Kókadó melegben,
mezőkön: vackon,
dombok heverésznek
lustán a napon.
Hevernék én is, ha
időmből telne,
ha égen és földön
gond-baj nem lenne.
Tetőmre nem szállna
vasorrú varjú.
Fa sem árnyékolna,
lecsüngő gallyú.
Mint az üvegen, az lát
át rajtam, aki akar.
Nincs mivel és miért belül
elfüggönyözni magam.
Takarni mások elől,
amit rejtenem kéne,
nincsen olyan, nem lelne
bennem a keresés se.
Csak apró gyarlóságot,
amin nevetni lehet,
s a fülem belepirul,
szégyellem, mint egy gyerek.
Feszülő anyaöl:
megnyílik a föld szüléskor.
Itt ez a növényi szár: köldökzsinór
kit juttat táplálékhoz?
Csípőben széles hátul a táj.
Duzzadt vese a domb.
A vajúdásban kitágul a völgy:
az erős medencecsont.
Húzódó inak a gallyak.
Fájás rándítja mindet.
A föld kihord végül.
Megszül halottnak minket.
Hová megy el az ember?
Hisz
szólni szokott máskor.
És nem is látjuk többé.
El se köszön a háztól.
A keresés sem leli!
Csak azt vesszük már észre,
haza muszáj magunkat
kiabálni,
s nincs mégse.
Dolog dologra hányva
visszamarad gazdátlan.
S ő eltölti az időt
semmire a halálban.
A hegy is elenyész,
a domb,
nem csak a hús,
a csont.
Kővön kő nem marad,
csak a
mozgó idő
maga.
Csak az örök jelen,
mostan,
mindig ami
most van.
Mindig ami
most van.
Egy-egy szóban visszaemlékszem,
mintha a Hold-viharlámpás tájakon túlra,
messzire az időben, s egy-egy
mozdulatban az első lényre,
ahogy mozdulhatott valahol,
a kitárt partok combtövénél
kimászva a tengerből,
meleg magzatvízből,
valamikor.
Éjszaka, leér halottak
szívéig a sötét,
gyökerek tapogatnak
a mélyben, nem tudják,
meddig érnek, nincs fény,
a vadlegyekkel
lakott bokorban is
fekete sötétség,
madár ül kerek kövön,
azt hiszi, tojás,
a hold mintha
nem is volna, korommal
maszatolják be maguk
álmukban a városok,
horkolnak meszesládákban
a lapátok, megrándulnak
néha, moccannak,
kiállnak óljuk ajtajába
a kutyák, a vadszagra
vakkanó hangjuk
torkukban hallgat,
sötétségtől járhatatlanok
az utak, éjszaka van,
alszanak az országban,
porladnak nyugodtan
a kihaltak, szél sincs,
mintha nem történne
semmi, észrevétlen
gurul arrébb a nagyképű
tök is, hegy képződik
alatta, vakondtúrás,
kinőnek vadhajtásai
a gyümölcsfának,
az almát lökik le,
nyekken, akkorát
esik, penész
harap a boglyába,
csámcsog, ott marad
foszlós fehér nyála,
az égből madár hajol le,
ki tudja, mit akar
elvinni, gyomok,
gazok nőnek meg
hirtelen, szárastól
emelik magasba
az uborkát, ereszkedne
vissza a rögre,
de nem lát, répára
teszi rá lábát a béka,
szuszog, aztán
rúg rajta, a mélyből
kukacok jönnek föl,
köpnek, azon járnak,
dolgoznak élőlényei
az alvilágnak,
tetűk, rovarok esznek,
rágnak, zabálnak,
harckocsitalpakon
mennek –
reggel
mikor lesz?
lassan
virrad, fölkel
az ember, a szerszámot
kézbe veszi, rendet
tesz, s elindul a világot
továbbművelni.
Idegeim már azt megérzik,
ha egy madár berepül az országba.
S míg surrantják robajukat
rakéták az égen,
én mentem mosolyainkat,
az örömöt
védem.
Hadakra, hatalmakra lát a képzelet.
A magas erdőből kiszáll a madár.
Veszélyre figyel föl a lélek.
A tört ág már nem segít magán.
Féltében tócsa lapul a fánál,
a veszedelmet közelben érzi.
Kövek összegömbölyödnek.
A jövő a jövőjétől kezd félni.
Szállnak szabadjára elfajzott gépek,
amiket ölni az ember tanít.
Fegyver fegyvert nemz e földön.
Már a halál is családot alapít.
Szívvel, egysejttel
mozgó lények,
tán emberré leszünk egyszer,
partra vetődünk,
a napvilágra e szánkba
loccsanó tengerből, hullámos,
meleg levegőből.
Munkára fogva,
leszünk értelméért a munkának.
Elejétől fogva
fegyvertelenek, termőre
forduljon a gondolat
lágy halmokat halmozó
tájain a szabadságnak.
S megállunk a Nap előtt,
mellünknél piroslik majd.
A jövendőnek rajta hagyjuk
– mint a barlangfalon –
kezünk nyomát,
itt jártunk,
innen indultunk tovább.