Szerelem,
ki egymásnak
hűséggel
adóztatsz minket,
ki emberpárt
vágyunkkal
egymáshoz fektetsz,
s áldasz a jóval,
fölvirradsz
virágokban,
kibomlasz az ágakon
tiszta levelekben:
maradj velünk
a felkelő
nappalokban,
s minden időben!
Karodban fekszem,
fehér inged szögre akasztom,
ujjaiddal megsimítasz:
forró-körmű madár tipeg vállamon.
Cipőmön sarat hozok neked,
kabátomon sötét piszkot.
Bádoglavórban mosod este ágyékod,
szorítom melled, mert elfogy.
Este nyolckor már csókollak,
ölellek téged.
Hajadban parázslik arcom,
míg fekszünk mezítelen.
Nem voltam számító
a szerelemben,
kinek van kelengyéje, pénze:
nem azt kerestem.
Ezért van, hogy albérletben
lakom szeretőmmel,
takarózunk árnyékkal,
nyári levegővel.
Add meg a mindennapi szót,
amivel szólhatok a szerelemről,
s elmondhatom kóborlásaim történetét.
Add meg a szót, ne legyen hosszú a bánat,
s lázas vágyakkal üljek újra eléd.
Add meg a mindennapi szerelmet,
az ágyat, ahová lefekszel,
falat kenyeret a számba, mint anyám szegény,
akkor is, ha vétkezem.
Az udvaron özvegy akác.
Fázít itthon üres lakás.
A csend mint szállongó por hull.
Nyers pókháló megcsikordul.
Gondjaim, ez állott szagot
lehelik évek, évszakok.
Szívódik belém némaság.
Felnő magányom, mint a fák.
Szakáll nő rám árvaságból.
Jöjj el szerelem, hiányzol!
Ezt a szerelmet
minek szeressem?
Gyulladó virágok
virradatában sem hozta
föl bennem a Napot.
Létezésembe beleütött a hideg.
Hát elhagyom, elmegyek.
Gödörnek süllyedt a lélek.
Kiürült krátereivel száll
fölöttem is egy porszem.
Csend lep be, mint a por.
Magányom már szagot kapott.
Szerelem nélkül néptelen,
kihalt tájak a napok.
Ha szólok sem szó az,
ha senki se hallja.
Idegen ki bennem él, ha nincs
kivel ránézzek magamra.
Része vagyok, darabja
ennek a létnek,
nekem kell kötöznöm
magamat egésznek.
S szerelemben kell égnem,
pipacsokhoz tüzesedjek!
Jöhetnek a hideg idők,
le nem teperhetnek.
Mintha pirkadna,
a fáknál már az ég pirkadna.
Szállna a hajnal,
itt a fáknál szállna a hajnal.
Ablakom nyitnám,
ablakom négy égtájba nyitnám.
Lassan virradna,
kedvem az égig felvirradna.
Virágpirkadat,
virágból piros virradat,
ahogy felhozza,
magát a világra hozza,
mintha reggeledne,
lassan napkelte lenne,
fűszálak közül,
felsütne sötét erdők mögül,
s én nyitnám magam,
boldog szirmokká magam.
Lehunyod szemed,
s nem látok én se.
Hallgatózol még,
hát hallom,
kitakart mellem fölött
hogy szállnak el láthatatlan
molekulák, égitestek.
S mintha már nem
verne a szívem se,
a tiéddel élek.
Kifigyelték az esték:
a járda-dűlőkön mentem,
mentem,
majd eltűntem mindig
a poros bérház-
szérűknél.
Utánad kutattam,
akit elcsaltalak
a liba-sztrádákról.
A város-mélyekben
hajaddal borultak
vállamra az éjszakák.
Ahonnan évek múlva
kanyarodott ki velünk,
indult az út hazafelé.
Otthon már vonultak akkor
lakodalmunk nótái
az őszben eldübörgő madarakként.
A cigányzenés szélben
táncolt a kerítés.
Egy-ingre vetkőzve
mulatott a csákány.
Reggel dülöngézett részegen
a csirkéktől
körülrugdalt ólnál.
Ajtón át, az ég csillagaival
megérkezhet a tágasságon át,
beveheti magát falaim közé,
táncolhat, mintha a vígságig
kivilágosodna a virradat,
sarokból az ablakon besütő fényt
átrendezheti, haját rám lobbanthatja,
szólíthat, mintha levegőn át
magas erdőből szólna,
hangjával fölhangosíthatja
ezt a házat, ahová eljöhet,
ahol szívverésemre fölébredésem
reggelén, hajhulladékomban
ingem gombjaival csillagozom
fel érte magam, szemem
sugarának ablakkal nyitok
a szabadba szárnyat,
ne higgyen megszomorodottnak,
ne higgye kipusztíthatóságomat,
még ha az egyenes sugarat
ledönti is a korai fagy; miatta
védem magam, érte vagyok itt,
aki majd megérkezik.
Hozzám szomorodik ő is,
mint ez a lakás,
mint ez
a mennyezet,
aminek nekiröpülhetek,
ahonnan leeshetek,
szívveréseimtől kiégetett ingeibe
belehidegszik,
karomba is,
mintha hideg tóba jönne,
ami fölött
a Nap se süt,
a Nap se jár,
idegen arcot lát,
valaki idegen csapkodja magát,
öklöző gondok terítik földre,
s már föl se áll,
szegénységét vállalja,
pedig nem akarja,
megátalkodik,
vérét elárverezik,
letaroltatásom utáni csöndben
a magányhoz csúnyulok,
virág nem vidít,
neki se hozok.
Hajnalra fölfázik
alulról a ház.
Küszöbén macska szagolja
a hideget.
Éjszakai verítékszagom
elúszik a szélben.
Mondom az ágynak:
feküdjön le velem.
Húzzuk magunkra a takarót,
mint feleségemmel olykor,
mikor tudjuk,
bezárkózott,
nem nyit ránk az ajtó.
Ruháid belsejét kiforgattam.
Felkutattam nappalod,
amelyen átjöttél,
mint egy síkságon.
Selymeid, hajad szétkuszáltam.
Kihallgattam ágyad csöndjét.
Ajtódból visszafordultam.
Szétfeszítettem melletted álló sugarat.
Vetkőzésnél meglestelek.
Tegnapi napba visszafutva,
hangod meghallgattam újra.
Feldúltam jelened, mint a lombot.
Magánnyal bekerítettelek.
Kihallgattam vergődésed neszét.
Szerelemben rád nyitottam szemem:
mindent megtudjak rólad.
Lélegeztél bennem boldogan.
Álmosan az ágyból felkel
a hajnal – szokatlanul korán.
Csak a jó melegét hagyja,
a helye húzódik hozzám.
Ő a kombinéját veszi,
ölti harisnyakötőit.
Ki sem ér a konyhába,
már fellármázta teendőit.
A kotnyeles kanál kikap.
Megszid ügyetlen poharakat.
A koránkeléstől kiesnek
kezéből, leverik magukat.
Az asszonyoknak bölcső e föld.
A gödör kis gyermekágy.
Szülnek bele gyereket.
A mezők száradó pelenkák.
A szélben, csöpp rékliben
kicsinyük rugdalózik játszva.
Fürdetik pocsolós levegőben.
Játéknak van kisakácfa.
Fölöttük a dróton lebegő ég,
röpdöső ingecske integet.
S az árokban: járókában
nevelnek virgonc életet.
Megmelegítve a mosogatóvizet,
veszik az asszonyok az eget,
e zománcozott fazekat,
s a többi mosatlant:
az aljukon vízzel meglögybölt
árkokat, amikben már
a legyek dongtak,
a kutyának odaadják a dombot:
mócsingot, s a köcsögökhöz
akasztva azután,
száradni a csöpögő világot
kiteszik a kerítésre,
a literes gödröket is
elmosogatják.
Boltba, piacra kirándulunk,
az árak magas hegyvidékére.
Megmászva a kisebb emelkedőket,
étterembe, a konyhába betérünk ebédre.
Sprétől, fedő alól kifújó gőztől
illatos bőröd, ruhád.
Kikapcsolódástól: mosástól elfáradva,
ahová lefekszel, a tisztás az ágy.
Itthon mintha helyetted valaki más
végezte volna el a munkát,
estére fehérek az ingek, s az edények is
mind tisztaságukat ragyogják.
Elszeretjük feleségünket
magunktól, mint
a más asszonyát.
Bezárkózunk vele, mikor
nem vagyunk otthon.
S az ablakot elfüggönyözzük,
hátha odakint leselkedünk.
Nyomunk van a házhoz.
A kutya megugat,
mikor arra járunk,
a kerítésen beugorva,
mert ott vannak
letördelve a gallyak.
S a szomszédok is látták,
valaki onnét járkál.
S hiába vadásszuk
– markunkban kibiztosított bot –
sehol nem látjuk.
Mintha csak tudnánk,
most kezünkbe kerülnénk,
nem mutatkozunk inkább.
Tekintetem rád találva,
rászáll válladra, melledre.
Hiába térsz ki előle,
magadtól elhessegetve.
Éjjel is arra riadok,
a kezem megmozdul éppen.
Mind a tíz ujjam tapogat,
téged keres a sötétben.
A lángot lámpába,
terelik kályhába, katlanba.
Ott nyelveskedjen!
Különben gyújtogatna!
S a szerelmet?
Terelik házasságba.
Ott virgonckodjon!
Gubbaszt megjuházva.
Sóhajt a vágy utánatok,
vinnétek vad kísértésbe,
melegtengeri öbölbe,
öletek partvidékére.
Ahol bozótotok mélye
forró izgalmakkal tele.
Látván melletek iker csúcsát
a Nap szédül bele.
Csapódjon ránk szerelmetek,
mint vadakra csapdák vasa.
Ejtsetek csábító bűnbe.
Megtisztulunk általa.
Karodban fürödtem.
Lubickoltam öbleidben.
Melled domboldalába
napozni kifeküdtem.
Lelkem: tiszta ingem
szellőzött a szélben.
Madár szállt, vele messze,
annál is messzebb értem.
Sütött örömünktől a Nap,
járta fényekkel az eget.
Gömbölyödtem öledhez,
hazatalált kisgyerek.
Az ég szemeddel kerekül
s hunyódik rám.
Száddal pipacs piroslik.
Szőkéllik hajaddal a nyár.
Dobban szíveddel a domb.
Derekaddal fák hajolnak.
Éjjel álmommal alszol.
A Napban te sütsz fel holnap.
Szerelem zászlaját én is
lengettem fennen az égen.
Mámorban forgó Napban,
Holdban lüktetett a vérem.
A bennem örülő vágyat
keserülhettem azután.
Túl delén a szerelemnek,
nyarának őszbe elhulltán.
Fázik a hideg bennem.
Hamu szállong s pernye.
Elhamvadt örömeim,
nincs szél, mi felélessze.
Falon lámpafény vérzik.
Lelkem világvégi táj.
Kiáltozik benn a szív,
mint elcsángált madár.
Szívemen
eleven seb vagy,
nem tudsz
begyógyulni.
Amivel bekötözhetném,
nincsen olyan géz,
orvosság se,
hogy a fájást enyhíthetném.
Csak sajogsz,
lüktetsz bennem.
Átütsz rajtam:
átvérzed a lelkem.
Sajnálhatom már melegét,
árasztja hidegét az ágy.
Elhagy mindegyik szerelem,
mint madarát a magas ág.
Fazékban üresség löttyen,
tegnapi ételmaradék.
Lelkem vackán varjúhodom.
Fázós kabát rajtam az ég.
Lélegzetem eregetem,
hallgatok csendet magamnak.
Pókhálósodik nappalom,
mint magányommal az ablak.
Szakadnak falombok,
zuhannak a földre.
Dérverten dermednek
fájdalmas vörösre.
Zuhanok magam is,
fagyütve hányódom,
dühödt szelek nyomán
földhátakon, úton.
Ifjúság ágáról,
szerelem fájáról,
hová, merre leszek
mindenektől távol?
Ha énbelém senki,
kibe kapaszkodjam?
Eltűnik életem
sajgó csillagokban.