Ami megkötne

Tavasz

Vízzel telt gödröt lök fel a szél,
az udvaron csak kárt csinálhat.
A bokor megbokrosodik.
Most nem tud parancsolni magának.

Mintha tüzet tettek volna alája,
gyökerére parazsat. –
Hé, emberek, fogjátok meg,
a szárnya elviszi a madarat!

A kisbokorral

A kisbokorral vagyok itthon.
Az udvaron egy darab téglával.
Megbiccen időnként magának.
Nem tudja kedvét tölteni mással.

Helyezkedne, s az erő benne
csak amennyi egy moccanathoz kell.
Magát lökné a fűben. De csak
kínlódás az. Abba fáradok el.

Dombokat hullámzó

Dombokat hullámzó táj.
Tarajló tenger földek.
Periszkópok: fák fürkésznek
falvakat: távoli kikötőket.

Messze viharvert dereglye:
roncs tanya emelkedik, süllyed.
Remény alig, e lélekvesztő időből
még partközel kerülhet.

Az égen

Sok esőnek sok az alja,
sok víz, sok tócsa.
Sok kis vergődés a lefolyókban,
fűszálaké, ártatlan porszemeké.

Az idős rög magára hagyva!
Az égen fényeskednek
eszméink.
Ám lent a tapasztalat.

Hiába több

A láthatár szélét kitűzi
egy-egy fa, villanypózna.
Túl azon mennyi vágy,
akarat szárnyasulna!

Hiába több a világ.
Lehetőség annál kevesebb. –
Jutnak körtől körig
a végtelenség helyett.

Dülöngő

A távol homálylik csak:
vaktában fúj a szél.
Vaksik az akaratok.
Eltájolt minden cél.

Ténfergős ez a világ.
Dülöngő az útja.
Jövője ködtől füstös,
akárcsak a múltja.

Azóta is

Hagyta megfeszíttetni
egyfiát az Isten.
Hűsítő esőt sem szórt,
hogy kínjain enyhítsen.

Hangja: az ég nem dördült,
nem küldött villámot.
Azóta is belengi
por: közöny a világot.

Munkájából

Legyint az életére,
mint őrá szoktak.
Nézi őt valaki valamire?
Hisz dolgozik csak.

Reggelente siet,
lohol vele az utca.
Munkájából él.
Nem is viszi sokra.

Lelkemig

Alámerülten éltem,
fülledt, keserű porban.
Hajtottak esők, kivert
szeleknek társa voltam.

Világ szennyében, álltam
nyakig az alja sorsban.
Mosdatott sár, veríték.
Lelkemig megtisztultam.

Vigasztalan

Innen muszáj fölegyenesednem,
ahol szavaimra rálépnek.
S a romlatlan tűz helyett szememben
látnának hamis fényességet.

Eltérítik pusztába a hangom,
s kapják el röptében a vágyam.
Vigasztalan tőlük minden napom.
Fölényük fák magasságában.

Csak ami mérték

Hadd élvezze csak előnyét,
legyen, teljen benne kedve,
sikerét mind a középszer,
a silányság hadd élvezze.

Az számít úgyis, mi örök.
Pártjára is annak állok.
Csak ami mérték, az adhat
az embernek méltóságot.

Tapasztaljuk

Mintha csak szokásból:
a kivívott győzelmet
elbukni miként lehet,
kipróbáltuk hányszor.

S tapasztaljuk régen,
hogy bár felszabadultunk,
csak épp a szabadságunk
nem nyerjük el mégsem.

Végleg

Legyen meggondolt az igazság,
felkészült minden veszélyre.
Intem okos higgadtságra,
ne rohanna vesztébe.

Tegye legtöbb haszonnal,
mégis szigorúan a dolgát.
A hitványság végleg felsüljön.
Felakadjon nyelvén a hazugság.

Nincs miért

Szememet új tekintetekkel
ismertetem össze,
szembe nézhet velük, nincs miért
lesüssem a földre.

Bárki kézfogásának kezem
is bemutatkozhat.
Nem kell szégyenkezzen, tettei
mind mellette szólnak.

Ami megkötne

Emberelje meg magát a fa,
fújja vissza a szelet!
A rövidebbet se mindig én húzzam.
Az ütésnek visszaüssek!

Ne az árok ugrassa folyton a lovat,
hanem a ló is az árkot.
Ami megkötne, kötözzem én meg.
Járhassam szabadon a világot.

Vissza

Kitámasztani, ami megdűlt,
a sarkából kibillent.
A magasba csillagot, Napot,
helyére tenni mindent.

Célhoz igazítani irányt,
emberhez a világot.
Értelmét visszaadni tettnek,
repülésnek a távolt.

{fel}