Vágyam nem sziklák ereje,
inamban legalább vesszőké,
csak a nádszálaké lenne!
Jobbra-balra bólogatva,
ha földig meg-meghajolnak is
jövő-menő fuvalmakra.
De emelvén fel az égnek,
széltől, e bősz erőszaktól is
megóvják a madárfészket.
Azok közül jövök,
akik a nagy dologidők dombjain
pacsirtákkal rebbennek föl a porból.
S azok közül, akikhez
a hasmenéses gyárak ürülékétől
szennyes folyónál korom,
s városszélek szaga
száll be a bebújó ajtón.
Jövök az évek félreeső árokpartján.
Botlasztanak kövek, bajok zsombékjai.
A múlt távoli lankái mellett is
engem látni.
S én füttyögök a messzeségekből.
Én jövök elő az országban
mind a négy égtáj felől.
Ténferegtem tág határban.
Szoroskodtam szűk utcákban.
Ajtó, kapu kizárt otthon.
Hely nem volt hol meghúzódnom.
Város iránt, árkokon át
vitt az idő falut, tanyát.
Égett régtől, szinte füstölt
lábam alatt a szülőföld.
A gyerkőcöt, aki voltam,
bottal messze riogattam.
S szárlevelekkel az úton,
hagytam a szél hadd sodorjon.
Magamat nem sajnáltattam.
Sorsom mindenkor vállaltam.
Gyökérverő elszántsággal.
Dacot termő szívós fákkal.
Nem tudom megtagadni
hol éltem.
A csirkés tanyákon,
gyár-mélyekben
a szerszámok
milyen munkát adtak
fogásukkal
értésemre.
S nincs ellenkezés
bennem!
Teszem én is,
amit ők tettek:
a dolgok nyelvén
beszélek.
Értek minden szerszám nyelvén.
Kemény, egyenes beszéd!
A kalapácsét messziről meghallom.
A fejszének már a suhintásából
tudom, miről van szó:
fát vágjon, cölöpöt verjen!
A dolgokról szóljon,
ha mégis megtévedne az ember.
Mint a taligákkal nyikorgó falvak
eljárói,
s apáim valamikor,
véletlen vetődtem
e dülöngélő szélű ország
végébe
suhanckorom zajló barázdáiból.
Úgy éltem itt sokáig,
mint akik sorsuk ingavonatain
hetente eljönnek,
teperik a munkát
az évek fázós kültelkein,
s azon túl,
ha e falak mentén
mennek is velük a járdák,
nincsenek itten.
Ám nekem,
akit régóta a messzi szélkerítésekhez
a mindennapok
látogatóba várnak csak haza,
s ha már erre hordja
arcom az idő,
már otthon kell itt lennem,
meglaknom e füstjárta tájat,
s művelnem,
mint régen őseim
a felhőktől vizes földet,
ahonnan énekeim egykor
fölrebbentek,
szárnyaltak a messzeségbe.
A madárkiáltások falvaiba
betérjek.
A zabtábla szárnnyal szálló táj után
kutyaugatást uszítva menjek.
Megjelenjek a környékek
huzatos szérűi végén.
Országzugokban
itthon legyek,
sarkon forduló utcákban,
az örömök
derűs kiskertjeinél,
mikor csend csipog a kültelki fán,
s a víz
az árokban elpancsikál.
S az ég kürtőjét kikormoljam,
a gyárfüst föl az űrbe
kimenjen rajta.
Megnyergelve a paripa hidakat,
folyókon átugrassam.
Hazám alvégére
a Naphoz kimenjek ősszel,
beszéljek vele,
melegítsen még az égen.
S a télre kint maradt
boglyával hátamon
trappoljak majd az úton.
Süvítsek anyám háza felé,
a hófúvás se
érjen utol!
A ledöntött sugarat
fölállítva,
álmodj jövőt
tájainkra!
Siettesd lefolyni
az életünk
tavaszi kertaljain
hóléként összegyűlt
árvíznyi bajaink,
a száradó földeken át
vezesd a múltba
elkanyarodó árokban.
S röptesd
az ujjaid hegyére
mászó falukat,
biztasd,
nyissák szárnyukat!
Szorgalmazz a reményhez
bekötő utat!
Hisz sorsunk
homokhátjain,
akárha
egérbunkeros
tanyákban,
elzárva élünk
a világtól.
A környékek alvégeit
felverje hangod.
S kelet felől toborozz
fölkelő virradatot!
Verd le fészkét
a megadásnak.
Mutasd meg,
ki vagy!
Hogy bírod elég erővel,
kitartással,
felhúzni magad után
az aljba
lecsúszott lejtőket
a meredek
magasságba!
Kiszolgáltatottként,
ahogy éltem,
lehettem volna
magam,
s mások ellen
kijátszható,
kihasználható is egyben.
Elballaghattam volna
visszafelé is
az időben,
mint egykor
széthagyott lábnyomaimhoz,
szállt állott szaguk
a szélben.
De már intek csak
a múlt fészerein
verdeső lobogóra.
Tudom mit, s kikért
tegyen a tett,
hogy nem kár a szóért,
s ne a hallgatás
hallatsszon messzire.
Gyűjtök biztonságot,
a tévelygés se
csapongjon el velem.
Utcák huzatolnak.
A borzadó fákra
didergés mászik.
Kéményemnél kárognak
a varjúvonulású egek.
Orrom alá állva melegszem.
A lemondások gallyaira
nem telepszem.
Gondból a vagyonom.
Bajból a fészerem.
Fiatalságtól vagyok még
lobogós.
Aggodalmaim,
ne féltsetek!
Hallgatásom kifújom
a számból.
Erőim legjavát nem hagyom,
kavargó földek poraként
verdessen el a semmibe.
Kallódásaim idejére
rákiáltok:
nem térdepeltet le.
Vesződtél ifjúságod melegénél.
Az egyedül maradásod éjszakáján
hited ütést kapott,
csillagszomorító verést,
vasszédítő rúgást.
A magas fa,
az egyenes fa beletántorodott.
Megváltód sose volt,
sose lesz.
Felleghajtó időben,
kezeddel keresett kenyéren
nőttél fel,
munkára fogva.
Szádban a mindenkori szegények
szava – szólaltassad!
S küldd messzebb a távolságot,
támaszd ki a merőlegest karóval,
készíts jófogású igazságot!
A mindennapi szűkös reményen kell
kitartanod,
a szorongás toronyhosszú
trombitájának szavában
menteni mosolyainkat,
s magunkhoz emberíteni az időt,
a kijelölt égtáj felé
irányt adni sorsunknak,
s elvégezni a jövőt.
Kell a hasznos szó,
azokhoz tartva magad,
akik halálukat is dolognak tudják.
Letéve magukat végül,
mint egy kész munkát.
Kolóniákra megyünk haza.
Bezsúfolódunk.
Függöny se kell,
elállunk ajtót, ablakot.
Párától nedveznek,
esedeznek. Szagunk
beivódik a falba,
mint a füsté. Cipőnk
ágy alá dobva,
reggeli ugrásra. Szikra
a hullócsillagunk.
Koromba lépünk
virradatkor a
félretaposott úton.
S hajrázva dolgozunk,
ahol mindig vigyázunk,
s mindig lecsap
közénk a baj,
s nem hagyja annyiban.
Csak a dolgunk tart
talpon egész nap,
mert elaludnánk magunk,
a gondunk, amitől
nincs szabadítónk.
Megesszük a holnapra valót,
a keresetet. Fölélönk
mindent: asszonyunkból
a gyereket. És mégse
szökünk meg,
mert minek, hova?
Ott vagyunk,
ahol a küzdelem izzad,
ma és mindennap.
Ha már feszeng a kínosság,
mert mint égen a füst,
csak gyűlik a hallgatás,
s az unszolásnak mégis
engedne a paraszt, a munkás,
mihez legyen szava s minek,
ha értelme, haszna nincsen,
csak a kárát látná inkább,
s a régiben marad minden?
Kalász Lászlónak
Megértél ötven évet,
s én is elmúltam negyven.
Ennyi idő alatt mire vittük?
Mire mind a ketten?
Sokra, kevésre?
Meghökkentve a tilalmat,
ellenére is akár,
szóltunk-e elég igazat?
Keserűséged nevettetted sokszor,
az én hangomból elszántság kiáltott.
Hisz te vidámítani akartad,
s én is élni segíteni a világot.
Hol voltál, hol nem, mert el-eltűntél
kóborlásaid mélyén az országban,
útban szerelemtől szerelemig
a szeleknek nekivágva bátran.
Elcsábultál kalandoktól, nőktől,
végül mindenből kiábrándulva.
Pedig akár példaképünk is,
elől járó zászló lehettél volna.
Megkeseredtél, mint ez az elzüllő kor,
amitől a földben is csömört kapsz.
Különben üdvözülhettél volna.
Még ma is élnél, ha meg nem halsz.
Tekintetem
utcalámpa himbálja.
Arcomat hajammal
függönyözöm el éjszakára.
Hozzá szótlanodom
a vigasztalansághoz.
Széket nyomorítok.
Füst pusztít szét
ajtóm mögött,
ahol elalszom,
ahol megvirradok.
Kellett nekem
a lónyerítéssel felpántlikázott
hajdani kazlak közül
a világba kilopóznom!
Vissza se néznem
az otthoni égre, földre,
amerre madarakból
kis öregasszonyok mentek,
s az árokban víz jajgatott,
szomjazott a melegben.
Kellett nekem
fölnyergelni magam!
S ha muszájból is,
hogy munkáért járjam
az országot,
lábam kiengedni a kapuval!
A magam,
s mások sorsáról
kellett nekem
szavaim szólaltatnom!
S nem megalázkodnom,
magamat vesztegetnem.
Kellett nekem,
ami lesz, azért élnem!
Megvetnem pihesenkiket,
Az aljasság tanoncait,
kitanítottjait,
megbecstelenítőit
a tisztességnek.
Hisz övék a jelen, jövő.
Tett, szó ellenük mit ér?
Magasra nekik nőnek a fák.
Keserűség sötétel,
s elszótlanodik a száj.
Mért titkolnám?
Szerettem volna kedvelt,
s kedvenc is lenni,
hírelt díjakkal,
cafrangokkal
akárcsak más.
Hadd látnák
a sodródó messzeségek
poros szájú fiát:
a dicsőség napmelegében
röpdösök virgoncan,
mint a madár.
Akiknek magukban,
otthoni,
vékony füstű sorsukban
örömük mi lehet?
Legalább hadd telne
énbennem!
Ne azt hallják,
én is becsapottságtól
vagyok csapzott,
földönfutó
életű lettem.
Így hogyan
büszkélkedjenek velem?
Csúfítottak volna el
elismerések:
több lenne a becsületem.
Aki másokért
szegődtem el bajos,
szókimondó munkára,
rút sérelmeikért
ekképpen
szolgáltatnának igazságban,
elintézett lettem:
kézlegyintéssel.
Vidékek kifeszített pókhálójában,
csöndjében elakadva,
fákkal, e magas antennákkal se tudtam fogni
visszhangot szavaimra.
Aki ugrifüles suhancként
otthagytam otthont, földet,
a barátságos, karonfogó üdvözlések
csak őelébe jöttek.
Igazolhassa távlatait, lehetőségeit
az idő, arra kellettem volna.
A gondból: panaszomból már nem kért.
Máig nem akar tudni róla.
Az ég alá kicsapva hallatszik a hangom,
amire csak a madarak neszelnek fel.
Magában beszél szavam,
a közönyben mégse némuljon el.
Kit érdekel a vers?
S miért érdekelne bárkit is?
El tudja küldeni a fásultságot
füsként fel a magasba,
tenni tud bármit is?
Lekicsinyelhetik tőle
munkánk, múltunk.
Sérelmeink nem képes
széthessenteni,
elintézni panaszunk.
S nem is érdekli már,
ha nem a kocsmába,
hová meneküljön
üldöző gondjai elől
a paraszt, a munkás?
Így jó – már akiknek –
nem rebbent régóta
izgalmat a vers. Szava sincs
másokért. Félrehúzódik,
mint út mellé a kerítés.
Megjárkáltattak
hányszor a tévutak,
visszatalálni alig tudtam.
Tétovaság toporgott velem,
s madarak távoli röptében
kellett volna már lennem.
Amerre óvatosság leskődött
a sovány farú házvégeknél,
széledő bizonytalanságaim
onnan hoztam, onnan
a lassan múló riadtságaim,
amerre megfélemlítetten
terelődtek egybe láthatártól
láthatárig a nyakig sáros földek.
Odavalósi volt félénkségem,
amerre ha kiáltott a baj,
a szélvert láthatáron
az árkok lehúzódtak.
Apám elbújt a riadt kazlak közt.
S a fára fölszaladtak a gallyak.
Segítségül nem ugrottak ki
mélyedésükből a gödrök.
Kövek se dobálóztak.
A mindenkori hatalomnak
a hatalmas kútágasok
messziről meghajoltak.
Szökésem kerítéseken
keresztül menekült volna.
Amilyen életet sose láttam,
magamnak én olyat akartam.
Nem amilyet majd éltem:
hallgatagság gubbasztott kéményemen.
De már csak voltam az,
aki félreálltam sokszor,
és félre is állíttattam.
Eltűnök a szélekről,
a lélek nehogy útszélivé zülljön.
Felküldöm merészségem,
ahol még sose jártam,
magasára a szívnek!
Csendből, vesztegléseimből
lépteim elfordítottam.
Szembenézek az idővel,
magammal is, aki voltam.
Vakulás nem szállt szememre.
Lábam se süllyeszti lapály.
Lélekben szabadon megyek,
arrafelé nincsen határ.
Feszül erőm szembeszélnek.
Ha élek, az legyen élet.
Ne legyek jövőtlen sorsú,
letört ága a reménynek.