Elküldettünk
apáink portáiról,
ahol minek is
maradtunk volna otthon?
A kerítéssel járkálni
körül a házon?
A csapdával kifogni a falból
egy-egy egérlukat?
A vályút meg odavezetni néha
itatni a kúthoz?
Elbúcsúztak a porban zajongó,
Egybekényszerített földek.
A szél-zeneszóval
kapuig kikísért jószágok.
S mi lábatlankodtunk volna
seprűvel a küszöbön,
ahonnan jövő se látszott?
Bezsúfolódtunk
a városok emeleteire,
idegenek szomszédságába,
ahol szólni sincs kihez.
S vagyunk az utcák ismeretlenjei,
ajtók mögött élők,
betonhalmok jött-mentjei.
Elhagyott, félreeső falvainkat
lassan a senki lakja.
Az ágyakban betegség nyög.
Öregeink egymást takarítják el.
Emlékük botorkál csak,
tévelyeg még a környékek
riadt szagában.
Csontig nyirkosodsz az esőkben.
A szakadó időben
átázik benned földig az élet.
Hozzá töretsz
a küzdelmes életűekhez.
Cipőd együtt tapos
bakancsokkal,
körömcipőkkel,
az állig vasban tolongó
forgalomban,
a mindig igyekvőkkel.
Vonulsz a szerszámokkal harcolókkal
az úttalan utakon.
Mióta az eszedet tudod,
mindig a nehezet fogod.
Nincsen nyugalom.
Jönnek az elvándorlók
a megüresedő falukból,
selypítő kislibák integetnek
utánuk.
Kocsmák hangoskodnak,
duhajkodnak fizetéskor.
Újságárusok kiabálnak.
Vigyáznak az ágyrajáró
házastársak.
Hisz hová lehetnének
a megszülető gyerekkel?
Ismeretlenektől nem fér a város,
feszül, türemlik,
tornyaival fölmagaslik.
Te nem,
csak a munkád kell.
Nincs senkid
és semmid.
Idegenek házában húzódsz meg
reggelig.
Árkokhoz süllyedtem.
Megdűltem hajlott fával.
Zúzmarát fogott arcom
a takaróm fölött,
az idegen csendben,
az idegen otthonban.
A Dunánál előbb befagytam.
Éjszakára árnyékom alá
húzódtam ajtók,
hideg falak mögé,
csak a levegővel
teliszívott tüdőm
tartott föl a föld fölé.
A szülőházam ajtajával
táruló virradatokra
gondoltam, mégse
vágyakozhattam vissza.
Rákényszerültem
a magam kenyerére.
Nyúltam a más cigarettájához.
Szám megszólaltatásánál,
kezem tetténél voltam jelen.
Vereségeim időjárásában
gallyakhoz lecsupaszodtam,
leszegényedtem.
Száraz lett tekintetem,
mint az őszi vessző.
Ismeretlenné lettem,
idegenné ifjúságom előtt.
Akik tisztelték,
becsülték a munkát,
iparkodásuk kocogott
a város-puszták laposaiban,
s a tanyasi földeket gyalogolták:
a hányódó porban robotolókat
nem sokba vette az ország.
Szorgalmukat hátra szorította
az ólak, szemétdombok mögé.
A sok erő elkallódott
a kisemmizett faluk mélyén.
S elherdálódott e vonatokon
bumlizó hazában mind
a barázdákból menekültek igyekvése.
Akik szegődtek idegen munkára,
s csak a fizetésért szorgoskodnak
a napok zegzugaiban.
Alszanak a városok derékaljain,
cipőik füstölgő szagában.
A sör berúg.
Leissza magát a bor.
Reggel elkezdi
a féldeci.
Állunk
félrecsapott kalapban,
járdán száradó
kipukkadt köpéseken.
Rikkant a kedv,
de nem mi oldódunk
örömre.
A pálinka gajdol,
viszi hangját
a magasba,
legénykedik
részegen.
Ahol szelek porladnak
a meddőhányókon,
mutatják, ott szokott henyélni a munkás!
Aki lop is, mondják.
Mert mindig elvész valami,
eltűnik az estébe kilépő kapun,
s hazakerül a Hold-galambdúcos házhoz,
épp a hetyke kistetőhöz kell
vagy a kocogó kerekű furikhoz,
amit a vasárnapok telkei végén
látok gürizni sokszor,
míg szél hánykolódik
a telep árva fái közt,
s kövek bukdácsolnak az úton.
S akiket nemcsak a kirándulás
vezetett el néha megnézni a munkát,
azok tudják, mért takarékoskodik az erő.
A falnál támaszkodik a lapát,
s nem igyekszik a sietés.
Csak amennyire a fizetéshez kell,
mert minek tenné?
Hisz nem érdeke.
A melós becsülete nem lesz több,
sorsa se könnyebb,
hogy fényesebb ablak virradna rá
reggel.
Egy részeg:
kifeküdt
a délután utcasarkára.
Én a szeszgyárat vitetném
elvonókúrára.
Rendőr a közelben.
Mikor elfordul, csenem ki a pénzt
zsebemből,
s már tűnök is innen.
A város végbélnyílása bűzlik
a bozótban, ahol elsurranok.
Kenyér hónom alatt.
A kültelkeknél zaj.
Lehúzódok, míg elrobog
zakatolva a vasútpart.
Alvó téglahalom.
Az utcasoron
fázós hideg.
Bódék, bodegák.
Léce-nyilalló,
drótja-szakadó,
romló, kireccsent
kerítések.
Szélsodort
deszkapalánkok.
Raktárak,
kócerájok közt
ácsorgó lapát:
figyel a sóderrakáson.
Aztán a köhögő
házsarkok,
s a nyirkos, hajnali
ólvégek közül,
a szűk, kihűlt,
süppedt udvarokból
a biciklik felkerekednek,
az árokúton karikáznak
a ruhájukkal kifakult,
szélekre szorult életű
koránkelőkkel.
Nincs csákány,
ami lebontaná,
széthányná sorsukat.
Esőktől levizelt házaik
sárból, deszkából,
a jól fűtött
város köré bújnak.
Kéményükből
gond füstöl.
Sarak caplatnak itt.
Lent lépdelnek
a járdák
az utcamélyekben.
Lent él a lélek is.
Aki egykor az országban
dombokat ugrottam:
hamarosan szuszogásomtól
füstölődtem be,
mennyezetem alá behúzódva.
Aki gallyakban
nyújtóztam ki a magasba,
s tavasszal,
hogy szálljanak a szélben,
a bokrok szárnyát
szívverésemmel fölnyitottam:
nemsokára
kuporgásom bűzét szagoltam.
Lehűltem alkonyatokkal.
Igénytelenné szegényültem.
Ajtómra hiába támadtam
feldühödött baltával,
csőstül engedte be a gondokat.
Lecsaptak filléreimre
számlák, árcédulák.
Ígéretekben bizakodtam,
ám hiába telefonáltam rájuk,
mindig házon kívül
vagy szabadságon voltak.
Rám akaszkodtak lompos kabátok.
Mások előtt megszégyenített
a szorító szűkösködés hányszor,
neki mit számított!
Élvezkedett csak a szerelem,
hisz mire alapított volna családot?
Az asztalfiókban
kucorgó két
alumínium kanálra?
Az üres sótartóra?
Idegen ágyak vackaira?
A fojtós, krákogtató
szagban fuldokló
cigarettafüstre?
Egyforma, híg ételeken
felkopott államra?
Anyám ritka, hol-jött-
hol-nem jött
csomagjaira? Az ő
szélröptető,
hideg földeken
gürcölt pénzére,
vagyonkájára?
S harminc évesen is
még mások könyörületére,
szánalmára?
Gödrökhöz, árkokhoz alacsonyodásomért
kikre káromkodhattam volna?
Kit hibáztassak?
Bátyáimhoz, a szerszámokhoz,
akikre mindig számíthattam,
mért nem mentem vissza?
Mért nem a munka
esővert műhelytelepeire,
ha hó-rukkolni
kellettem volna is csak?
Mért akartam én
több lenni,
mint alja,
méltatlan munkán
elpazarlódni?
Mért, amire
senki se kért,
mások baján,
vad sérelmein vajúdni?
S hogy kimondatlan
belénk ne áporodjanak,
országgá kiáltani?
Hát sorsomra hagyattam,
vergődésemre az utca-medrekben,
sodrattatásra porral, füsttel.
S a szél kifütyült már
a tájról,
ahová, hogy valahova
tartozzam,
makacsságommal kapaszkodtam.
Tekintetem után járkáltam
egész napokat a házban,
ahol már a falakhoz
hozzá vakulhattam volna.
Évekig szaglott elcsendesedésem,
de magammal pénzért, előnyökért
akkor sem kupeckedtem.
Ifjúságom szabad zászlaját
kapcának nem adtam el.
Lélekben se száradtam ki,
ha sovánnyá szikkadtam,
s arcomból már kicsapott
a por is.
Büszke rám az én falum.
Lúdjai haptákba vágják magukat,
ha hazamegyek.
Mulat jókedvű kocsmája a sarkon,
s tiszteletemre a napos parlagok felől
a bíbicek elém jönnek ilyenkor
a fülledt földcsatornákból.
Így szeret, hogy elmentem.
Ostorom, ekém fölravataloztatta.
Eltűntem a messzi füstrengetegben,
ahol a kanyarban kóbor kutyavasút
vonított éjjel Újpesten,
s napjaim verebekkel rebbentek el
a villanydrótpókhálós tetők felett.
Útnak eresztett, mert nem tudott már
rám íratni vagyont, földet.
S nem akart ott marasztani
a koszmós közös ólaknál,
amerre régen a kispetrencéket
ültettem föl a szekérre;
s a szőrös, rúgós barmokhoz se akart
odaállítani engem.
Sátorfámat idegen megyéken át
cipeltette velem.
S rég nem volt már haver
a biztonság, amerre mentem.
Elküldött magányosan kullogtató útra,
s az évek hánykolódó ege alatt
mindenki kiszolgáltatottjának.
Így szeret, hogy nincs gondja velem.
A csahos Zagyva-gátakon csak néha lát,
s ősszel már nem melegszem
muslicákkal a vörös házkémény mellett.
S nem integetek a messzeségnek,
ahogy a szélkukorékolású földekről
visszanéz, azóta sem.
Itthon vagyok.
Apám portáján újra,
az udvaron.
Az ablakból
por mosolyog rám.
Napfény sütkérezik a fal tövén.
Csönd kárál.
Kilométerekre fehérlő
kismenyasszony,
a hosszú ökörnyál
halk vonulását is hallom.
Tudom máig
a neszek rejtekhelyeit.
S a kerékugratós úton
megismerem messziről,
mint valamikor,
a szomszéd faluszagot.
Nem idegenedtem el innen,
amerre eső után
víz áll a nyulak fészkén,
s gallyak kapják el a madarakat,
ahogy jönnek a magasból hazafelé.
S ahol otthon vagyok,
mint már felnőttkorom
mindennapjaiban,
s annyi szuszogtató gondjában
e Hold-vakablakos országnak.
Merészségem is van még annyi,
mint régen, mikor még
a vágyak a kehes kéményről
akartak elszállni velem.
Őrzöm minden erőm, dühöm,
amivel a szeleket, viharokat
szőrén megülöm.
Ajtóm, ablakom
hiába nyikordult bele sokszor,
ahogy nyomorogtattak
vad keserűségek, bántások,
karót megtántorítók!
Hiába nehezkedtek rám
téglák, vasak,
amik cipeltették velem magukat,
s hajszoltattam a múlt legaljain
a nyakig érő
dagadó sarakba,
bele a nagy szélbe,
fölcsapódó tenger szántásokba,
most erre menjek,
most arra,
küldjem ki a csutkás halomra
tűzrevalóért a kosarat,
a libalegelőt messzebb hajtsam!
Mindent kibírtam!
Pihegő hőséget,
jószágetető havas hajnalok
förgeteg hidegét,
sivatag éveken át
döcögő vágányokon
a százkilométeres bumlizásokat,
félreszorításomat a szélekre,
perifériák csöndjébe,
a Föld háta mögé!
A messzire evickélő vizek
kitartása bennem.
Reményem
a gyökeret verő fáké!
Szívósság fogódzója kezemben,
markolja szorításom.
Látom tekintetem:
kint leskődik
a korhadó dombon.
Állok apám portáján,
az udvaron.
Messze negyven évem,
szálló madármeteorraj
hamvad el,
tűnik el a szélben.
A múltat
nem átkozom,
többé
nem siratom.
Megácsoltam a koporsót,
feküdjön bele.
Apámnak
lámpával keresett,
nedves háza végéről
hívtam a hatalmas ásót,
vigye,
szaladjon vele.
Megfordítottam fejem.
Ami volt,
megítéltem.
Mögöttem rengeteg emlék
világolt.
S csak füstje után
kiabálhatok már.
Száll
a túlvilágon.