Ágfenyegetés.
Felborult árkok.
Vakaródzó rög.
S az űrből madaraktól
lepiszkított tanyák.
Én innen ismerem hazám.
Ahol a barázda-parton
emlékezetemben
öcsém, a kakas kapál.
Akivel a földből
ki tudjuk húzni
a lukat is,
mint a gilisztát.
A tyúkkal meglessük
az őrtálló tücsköt,
az ásót játszani
a búbos boglyák közt.
A szél-súgólyukas
kerítésnél találkozunk
a gyalogos bogárral.
A kossal észrevesszük
a kisborjút szökni
a ház mögött,
az ősembert
szaladni amott!
S ahogy visszanézünk a Nap-dörgésben:
kommunisták jönnek lóháton!
S a hörcsög elkezd
vonítani a lukból.
Hazamenekülve a jószágok,
reszketve nyomják belülről
az istállóajtót.
S vasvilla morog kifelé
az ablakból.
Mert itt vége annak,
ami volt: sivalkodva süvölt
világgá a lúd.
S nővéremmel:
a kacsával elbújunk.
Nélkülük ki lesz a mi megvigasztalónk?
Kikben bizakodunk? Reményünk
kitől lesz? Hitet majd ki ad?
Kinek ágyazunk meg a bolhás ólban?
Láncot kinek kötünk a fejére
masninak reggel? Ki jön meg
fejésre? Kosárban kit pólyázunk?
Ki röfög benne? Ki ondolálja
szarvát, ahol eddig a bárány
szépítkezett a kerek bokornál?
Kinek morzsolunk, őrletünk?
A dűlőn járó szekeret
ki húzza majd nekünk?
Csirkét dajkálva ki kotlik
bevarrt szemmel a szék alatt?
Kinek pusztulnánk, rohadnánk a sárban,
kaszálnánk gőzölögve
a meredek Nap-oldalban,
hogy a szarkák vihognának
az árokban – kinek, minek?
Édestestvéreim, apáim, édesanyáim!
Akikkel feküdtem,
akikkel keltem.
Akiknek névnapjukat tudtam
mikor tartják az istállóban,
s lakodalmukban táncoltam!
Akikkel a Hold felé
laktam együtt, s együtt fogadtuk
az égből arra járó üstököst:
fényes vendégünk.
Együtt figyeltük ki a bajt,
amelyik a barázdákban somfordált,
éjszakánként azt ugatták a kutyák.
Az árnyékot együtt űztük ki
a gödörből,
hová fészket rakott,
s már tojása is volt.
Együtt kiabáltunk,
ha valamelyik eltévedt közülünk,
kereséskor a messzeség
fészerajtóján is bebújtunk,
pásztázott Nap-reflektor,
hogy átúszva érte
a nyakig érő földeken
rátaláljunk.
S most már mennetek kell a sovány tanyákból,
panaszos hodályokból, sárólakból, avas
sarakból, a petéző piszokból, krákogtató
porból, az országrázó kátyúkból,
a mindenségdúló ítéletidőkből itthonról.
S mert mentek – hát menjetek!
Az erőszak elhajt benneteket.
Becsültünk és tiszteltünk titeket.
Majd emlékezzetek ránk.
Jók legyetek.
Még elkísérünk, elmegyünk veletek a fáig!
A kútágasnak is integessetek.
Rátok íratnánk vagyonunk is.
Sokat segítettetek.
A búcsúzás sír a másik dombon is.
S innen már az egyenes úton kell mennetek.
Majd gondoljatok velünk.
Most már mi lesz mivelünk?
S kazal a sassal,
a házak is lámpavilágostul
eladók, hisz mi tartana
már bennünket itthon?
Még az öregember is
eladó a portákról.
Mögöttünk üres lapály,
romos domb,
kihalt laposok,
a szétdúrt, szétrontott haza.
Széjjelszéledünk otthonainkból.
Néhány idevalósi madár
néz utánunk elszótlanodva.
Feleségemnek
Madarak riadoznak
a koromtól rekedt hangú
kéménynél. A bokrok
kiskabátban iszkolnak
a szikkadt ház mögött.
S a szél-hangyabolyokból
– látom az évek dombvonulatán túl –
kacsák trappolnak az úton,
mert megy hozzád a mosóteknő,
mászik végig az udvaron.
Menekül a macska
a magasan sötétlő fagallyakra,
mert előtámolyog,
mint a félhalott,
a nagyszarvú eke is,
lépdel az ajtóhoz.
Megy a pulit megkergető
vasvilla, a szalmáskosár:
este fönt ül mindig a törekboglyán,
mint a madár.
Hátul a kapa
bevicsorít az ablakon.
S gyülekeznek mind
a görcseiket fájlaló
fészerlakó szerszámok:
lapát, gereblye, ásó.
Ha nem jössz ki,
megmondani,
hová készülsz közülük,
majd ők kihoznak
a szelektől oldalra
elfordult házból.
Meg kell értetned
a végével dobbantó karóval is,
hozzám jössz el,
ki itt lobogtatom hajam
a sarkokon.
Várlak téged,
aki a városzajt kiengedem
a sufnik mellett,
s a sűrű utcaindák közül
ugrasztom ki magam este.
Otthon élnünk nem lehet,
mert szégyellnének
a madárbölcsőket ringató
ágak is bennünket.
A taliga szégyellne
végigmenni az úton,
ha nem vinnénk többre,
mint akik a dörgő tájak
fölzúgó porában élnek,
ha annyival is,
hogy nem vénasszonyokkal,
öregemberekkel szaladunk már
a silóhalmok füstjében.
Mint a rüh,
szégyen lenne nekünk
a faluk, dűlők menti munka,
mert megalázták,
röstelli azt is,
hogy van.
S azt sóhajtják a rókáktól
körülvonított kazlak is,
a doromboló domboknál
tekintgető kútgémek,
csak látogatók legyünk ott,
ahol öregeink még
a dohos földeken másznak,
mint a sündisznók,
kiszikkadnak rögökkel,
a dologidő káptalanjai mögött
lezuhanyoznak esővel,
fölöttük bajoktól villámlanak
körben az egek.
S azért könyörögnek
fölnyújtott ágaikkal
a kerítés végi fák,
téged is, mint engem,
sirassanak el
a pacsirtaléptű ángyikák,
szőrmók taták, nénikék,
mikor jajgatnak majd
a kakasok is,
a kis ablak sír,
sír az öreg szekér.
Nincs miért marasztalnod magad.
S nem akarod többé hallani,
ahogy fáradtan fel-felnyögnek
a csapzott szelekből éjjelre
hazavánszorgó lőcsök,
rudak, szerszámnyelek.
Halottaikat sem akarod már temetni,
elásni a hallgatag szárkúp mellett.
A lámpát sem akarod kormolni
a zsibbadtan feketéllő ólvégen,
a legénylibákat leültetni a sámlira,
akik nyiratkozni mennek:
a csend-szarkafészkes fánál
kopasztod őket.
Nem tudod még:
itt hányódunk majd
a hajrá-munkára
ingázó sorsúakkal,
e földekről
szerteriasztott
barakk- és
albérletlakókkal
a füstfirhangos
városokban. Fejemről
vőlegénykalapom
lekonyul. Ráülni
madár se tudna.
S nem tudod még:
vasdarabbal loholok,
vasvödörrel.
Lapátolom a piszkos
gyár mögött
a szemetet,
amiben kaparok,
mint a csirke.
Mégsem panaszkodhatok.
Hisz járdán megyek,
nem a dűlőn!
Jó ruhában látnak vasárnap
az alkonyattól kivörösödő tanyák:
andalgok a lányosházak felé,
nem a széledő tájakat
terelem mezítláb.
S hétköznap idegen szobák falával
fekszem össze éjszakára,
míg te verebekkel vagy otthon,
a sírdogáló lámpavilággal.
Az ország másik végéről
hegyekre kiállva integetek neked,
aki után, mikor eljössz
a hámlott városok felé,
madarak kiabálnak búcsúzón
a nesztelen porladó fészertől.
S a szálló szürkületben
még sokáig néz a kémény,
amint fönt áll a tetőn.
Földekkel elárasztott táj.
Fölhullámzanak
a magas óltetőre a barázdák.
A Nap-füstben sas süvít.
Megretten tőle kazal, ház.
Szuszog mázsás döglégy.
Tehén kiabál.
A gúnár elmegy fürödni
a meleggel félig telt árokba.
Bokor csodáltatja
az ablakkal magát.
Hallgatózik a félfülű bögre:
a gyepföldeken
szelek gallyalják a fát.
Gyerekkorom kotkodácsolt arra,
amerre kilestem a szárkúpok mögött
szaladó szelet. Futottam utána,
a földhegyeknél ráhajítva a sapkám.
***
Látom a csend faluvégét,
tanyák előtt a nyári konyhákat
kint ülni a porban.
Galamb megy feléjük,
földről a köpést felissza.
Látom a parasztokat
fonnyadni a napon.
Verejtéküket vödörrel lehet
kihordani az árokba.
S amerre a múlt kertaljai húzódnak,
s gödröket ásó tyúkjainkat
kapkodtam össze adóba, beadásba,
borjúk ásítóznak a gazból,
s a messzeségben innen láttam
leszegényedni a tájat.
Csak a kárörömnek volt jó,
nem másnak. Az mindig örülhetett,
a más bajának. Hisz láttam a bajt,
mint a bombát
becsapódni a pocokfutóárkos
portákra. A baglyokat riadozni
a jószágbömböléssel színig telt jászolnál,
mikor kulákok menekültek, bujkáltak
a rezegve leveledző fáknál.
***
Apám a csámpás üszővel szántogatott
hazahozott munkásruhámban.
Télire pufajkám hazahoztam.
Névnapra küldtem haza kalapot.
Fizetésem hazahoztam.
Szombaton a csendesen ragyogó
patanyom-üregek mellett
de jó is volt hazajönni, istenem!
A mozdony-prüszkölésben vertem
a vonatozókkal a kártyát,
ájultan dűltek le térdünkről
a gyomronütött táskák,
amikben hazahoztuk a kenyér héját.
S a kummogó szérük,
kormot pöfékelő petrólámpák,
ajtók, nyüszítő kapuk
mind-mind várták hazajöttünket,
hisz mióta már, hogy elmentünk.
A csárdást táncoló kutyákat figyeltük,
akik az öklendező gödörből
a dögöt kikaparták,
s a gacsos madarakat a környéken,
ugyan még megismernek-e?
***
Hiába pisszeget messziről a csend.
Parasztok kínjától vergődtem
a villámoktól összecsikargatott földeken.
A faluk felől sírás hallatszott.
S a szélkelepes tetőkön
cigánybanda húzta: a hangszórókból
magyar nótát azoknak, akik elbúcsúztak
porból összegürcölt vagyonkájuktól,
s az úttal elkanyarodva kullogtak.
A lengő sárgőzben ludakkal szomorkodtam,
ahogy a közös határba hurcolkodott a falu,
s a nyomuló hosszú szekérmenetet láttam,
a kátyútörő jószágvonulást.
Este a tanyaszagot becsuktam kapuval,
s a bizonytalanság éjszakáin
reggelig hánykolódott a kazal.
A lemondó megadás megalázottan
ballagott haza. Míg én följajdulva
guggoltam le a barázdákhoz,
a földek rángatózása odalátszott,
meg-megvonaglottak, ahogy csontsovány
döglött lovak rugdaltak nyerítve
a fertelmes trágyahalmok alatt.
***
Otthonunk volt e táj.
Ahol a bozótkerítésen éjjelente
virrasztó madarak égették a lámpát.
Vércse-röpüléskor
kakas-sziréna szólalt meg a boglyán.
A mi fajtánk: parasztok sorsának
dombvonulata hurcolkodott itt
a síkságokon át.
Innen megyek én messze,
ha messze megyek.
Az ide vissza-utat már
minden égtájról ismerem,
nem téptem fel magam mögött,
s nem is teszem.
Ameddig a fák ellátnak,
kicölöpözöm idetartozásommal a tájat,
maradék hazámat.
Az égből eső száll,
elverve, mint a kotlós után csipogó port,
a széttúrt, beszántott tanyák
kihült szagát.
Sötétségben az éjszaka.
Lesekszik távolról
útonálló dudva.
Kápolnafehér a Hold udvara.
Tüskék másszák a gallyakat.
A kisded földhalmoknál
ballag a szántások pora.
Lepi az éjszakát
kavargó nyugalom.
Akarom: az időnek fölmutassam a sorsom!
Figyelek magasba, messzeségbe.
Áttör szemem távolságon,
sötétségen,
a százholdas dombon
fehéren sugárzó sárházon,
falába betemetett állatok csontján,
gerendákon.
Ahol a vaspálcás ablaknál.
járom-címeres zászlóddal
ott állsz anyám,
vaspatkós lábbal a portán.
Ahol mindig látlak,
mindig tudom hol vagy,
hol jársz, hol szaladsz boglyáinál
az egybehányt tanyazajnak.
Ahol a te életed olyan,
nem is tudod, hogy van.
Ahol úgy élsz az akácfa-berekben,
nem is tudod,
hogy hiszel a reményben.
Integetek hazafelé
kémények fekete füstjével,
nem látsz meg,
nem veszel észre mégsem.
Viszel fejeden sötét gyászt,
a földet súlyosan nézed:
fiad a szülőházba vissza nem téved.
Hangom hiába tölti be
az eget, földet,
csak a lónyerítést hallod:
északi szelet,
a tájon a fekete bojtorján-zúgást,
amerre régen szegénységből
sárkányok jártak,
s elhúzódtak előled
vissza az ég alá.
Amerre Istent elgáncsoló vakságban
gondból fényeskedik neked
Nap, Hold: átlábolhass
a szakadék mélyű napokon.
Harmatból sziklát görgetsz el
reggel az ajtóból.
Parancsolni tudsz a szerszámoknak.
Lovat, kistehenet szülsz,
korpával púderozod be arcukat.
Én tudom, áll tetejetlen fa
a világban, s te fölmentél oda
a magasba. Onnét az erő,
hogy fordulsz egyet,
s elmozdítod nappalostól,
éjszakástól az eget.
Csillagokig hódít asszonyvitézséged.
Bolygókra elcsavargott libákat
térít vissza szívverésed.
Fűszál tetejébe kiállva
te ellátsz a világvégi pusztákra.
A fölbőszült viharok visszahőkölnek,
ha te rájuk kiáltasz.
Csak az idő, anyám,
az fog ki rajtad.
Szépen mondja:
ejtsd ki szádból a fogakat.
Most meg a nehéz púp
itt van a hátadra,
vedd föl, mert nem mész te már
menyasszony-táncba.
Nem mész játszani se
vissza a gyerekkorba,
mert egyre kisebb leszel,
derekadról már leesne
a kislányszoknya.
Inkább menj szemedre szakítani
vakvilágot.
A mosolygós jószágoknak
szénát hátalni hazafelé az úton.
Hadakozz a dologgal!
Bot a kézben:
ráüthess ujjaidra
ha lopni nyúlnának
a más zöld vetésébe.
Dunát húzol magad után: verítéket.
Hisz hátad mögül
a védőangyal is már elment.
Hegyek közepéig reszket inad.
Elveszíted életedből a hatalmat.
Te asszonykirály,
örökös éjszakát:
hegyomlást az égből
zúdít rád Magyarország.
Ahol meghalni se tudtál,
se elszaladni,
mert itt szomorúságból volt annyi,
az ablakon nem lehetett kilátni.
Ahol hamu, korom, füst van az udvaron,
születés, történelem, halál.
Ház előtt az ország vált megfoghatóvá.
S nem tudtál elfutni,
mert füstölgő végű vaspuskával
katonák jöttek,
s a szoknyád alá beröhögtek.
S jöttek a rablók,
az agitálók, végrehajtók.
Mintha az eget,
szakították rád az ajtót.
Nem tudtál elfutni,
mert apámat vártad,
a tehenes gazdát,
tanyája portáján az istent.
Jön valahonnan,
lóg válláról a baj,
véresfogú,
agyonütött fiafarkas.
Kezében tüzet lóbál:
viharlámpát.
Jön valahonnan
veszekedni, kiabálni,
a szél nem mer
a fán hálni.
S nem tudtál elfutni,
mert a tanyaablakon át
most szökik világgá
a te egyetlen fiad,
vissza nem nézne,
elmegy verseivel Budapestre.
Mi lesz a nagy idegenségben vele?
Mit képzel, hogy képzeli?
Nem kell a te piros cipód neki.
A vasárnapi kalap, amit még
az országos vásárból hoztál neki.
Ellökte magától a bocit is,
akivel együtt énekeltek az árokban,
s a Holdon lehetett hallani.
Életét, e szétriadt madárrajt
egybe hová tereli?
Hitének ki hoz ott tiszta vörös bort?
Mit képzel, hogy képzeli?
S ott vagyok közeledben azóta is!
Visszajöttem én, visszajöttem.
Romlással magam meg nem öltem.
A fák mögött én vagyok
abban a nagy fényességben.
Engem hallasz a dombokról
leghangosabb motorhangon.
Éjjel is tőlem alig alszol.
Égen-földön ott járok dörgő gépek
fekete vasképében.
Angyalok ijednek el az égben.
Ha sohasem hiszed el,
hogy hűtlen nem lettem,
büntetés azért ne érjen.
A bánatnak, bajnak
a szelekkel hazáig kiáltom:
ne szomorítsák az én anyámat.
Elég legyen a bántásokból!
Látom: tehened szarva
kajla Hold az égen.
Fölötted a magasban
madarak suhognak,
ereszkednek
hazafelé a szélben.
Kaput nyitnak.
Éjszaka van.
Jöjj föl, virrasztó csillag!