Akácfák: az ágak
hegyesednek az égig.
Dög-sündisznó szárad
tyúkpiszkos porban.
Szalmakazal:
oldalában szakadék van,
a Hold szállt neki.
Árokpart:
füvében kislurkók,
csirkék játszanak,
s csend bolhászkodik.
Tehén járkál.
A kamrából kihozza
a jármot,
nyakába teszi,
elindul kelet felé szántani.
A bokorban szúnyogok
jajgatnak,
a melegtől kiszárad
testük,
összefonyorodnak.
Fehér ház:
ablakában cica kacsingat.
Kéményét korom lakja.
Dolgos isten a gazda.
Kinőtt ruháim
ő szaggatja el.
Vadludak jönnek ősszel,
a mindenségbe
az ajtó előtt suhannak el.
Nincs tele földdel a szám, mint a fehér
lókoponyáké a dombon,
felkiabálok a fákra, suhogtatják, emelik
az égbe gyermekkorom.
Tanya, nézlek, a cseréptetőn aranylik a moha,
ablakaid kitárva,
azon bújtam ki reggelenként, baglyot lesni,
ráijeszteni a baltára.
Az eresznél kissámlinak faragott csend van,
a kerítés megfeketedve.
Idő, a porta-kapu hol van, mely a Holdat este
a küszöbhöz engedte?
Kutyák nyálával, arcunk melegével ragasztott
pipafüstös tanya,
nem látni, érezni tudom: faágra dobva felnyihog
vérvörösen egy zabla.
A tehénszuszogások ösvényein
a csordát
már nem hajtották ki
az átfázott gyepre.
Köd robban
a hörcsöglakta földháton,
ott már
tél lehet.
Sietek,
összeterelem,
mint a libákat,
hazahajtom a környéket.
Ajtóban állok, hideg kövön.
Sár van az udvaron, nagy sár.
Előttem a krumpliverem beomlik,
szalmás ágyát szétrúgja.
A szénakazal gyerekei,
a kisboglyák
az árokparton futkosnak.
Tavaszodik, hét ágra süt a Nap.
A fekete itatóvályú
feláll a sárból.
Elment itthonról mindenki
városba, kukoricaföldre
fatáskával, kapával, csuhé-szatyorral.
Hajtják a munkát,
holnapra is marad.
Ajtóban állok,
vigyázok a házra.
Lopni ne jöjjön senki.
Kakas,
dobj meg a kőrakásról,
ha elálmosodnék,
zavarj meg a fák közt.
S akik majd megjönnek a hajlongásból,
a padláson
kondítsd meg nekik
a nagyharangot!
Isten megáldja a tanyát!
Úgy eltűnök, itt se voltam.
Megemelem kalapom
a barmoknak,
betakargatom
szépen őket,
szarvuk közé puszit nyomok,
a falon eloltom
az ótvaras lámpát,
mukkot se halljak,
nyugodalmasan aludjanak.
Megtorpanok az utcákon,
aztán felemelem a fejem.
Ne átkozzon senki engem,
nem csavarogni,
lopni jöttem.
Megbecsülöm magam,
a bűnt kikosarazom.
Egyenesen lép a lábam.
Púpom hátamról leteszem,
agyonütöm szál deszkával.
Felkelek hajnalban.
Még zúzmarás csillag
les ablakomba.
Hajam rendetlen
szénaboglya.
Markomba táska fogódzkodik,
úgy utazom
villamossal a városban.
A gyerek
nem botorkál már bennem.
Árvaságom tollát
elhullattam.
Derekam egyenesen tartom.
Szólni,
s nem is akármit,
ez az én dolgom.
Emberek, közelről látlak titeket,
közelről, s hátatok mögött
sehol a védőangyal, a sugaras,
fagy üti lábatok, jégverés a fejetek.
Bánat, baj kísér titeket,
éltek hőségben, hidegben.
Öntve vasba, járomba fogva
gépek, állatok mennek nyomotokban.
Este port ráztok ki a ruhából,
valahonnan a gyerekek is megjönnek.
Az ereszeknél lányokat csábítanak,
piros csillagba felöltöznek.
Reggel eltűnök,
előkerülök estére,
rúgok vaskóróba,
ágaskodó,
hóka tüzet megnyergelek,
mint a kacsát:
a satut meghápogtatom,
vonít, ugat minden
a hangos kalapácsoktól.
Félországból jött emberek
esznek, horkannak,
tolongnak velem,
csikorog szájukban
igáslovak foga,
rázkódnak a vonatokon
ide-oda,
pihenő nekik mikor van?
Ezek az emberek
nem is alszanak,
ezeknek az embereknek
dereka fáradtságból van,
otthon is
kétrét görnyednek,
szerszámmal, barmokkal
életre-halálra küszködnek.
Nehéz tőlük a szívem,
csorog értük
hátamról a víz,
remélek nekik
elviselhetőbb sorsot,
kevesebb verejtéket,
melynek szagáról
messziről rájuk ismerek.
Anyám, édesanyám,
én még meg se
születtem, eget,
földet nem láttam,
de gyerekkorodban már
én öltöztettelek,
bálba a cigányokat
zenélni neked
én rendeltem,
ágyadba előtted
én feküdtem,
hogy fölmelegítsem,
pedig még
meg se születtem.
Menni se tudtam,
de már én voltam,
ki a fekete
malacólhoz,
hogy a kutya
a Napba fölmásszon,
létrát támasztottam.
A bocival
bolhát fogtam
az ereszben,
szájából nyálat húztam
egész a kertkapuig.
A jércék lábára
én adtam fel
a csizmát.
Megjavítottam
a kakas rozsdás
fészer-óráját,
hogy hajnalban
téged fölébresszen.
Lementem a kútba,
hogy a lábadról
beleesett vaspatkót
az iszapban,
vízben megkeressem,
úszott verítékem
az elszálló szélben.
Azóta se látsz.
Félország,
félvilág eltakar.
De sorsodat,
gúnyás szegénységed
az országban
én sikoltom,
halálodat is majd
én tanítom.
Anyám, édesanyám,
a bölcsőmben,
mert összetöpörödtél,
már kétrét
elférnél.
Ha kimész a mezőkre,
a kórók közül
ki se látszol.
Ha kánya kopogtat
este a kapun,
ne ereszd be,
kezed kicsavarná,
hátára fölkapna,
elvinne magával
az égbe,
Isten is
hiába keresne.
Apám húsából
kapák haraptak,
ásók ettek belőle.
Anyám vállát
horogfa marta véresre,
csüngtek rajta
tízliteres kannák,
amikből kimérte
másoknak a tejet,
kimérte a vérét,
torkából a nyálat,
azért csak: kilábaljanak
a szegénység
kotyogó kátyúiból,
másoktól le ne maradjanak.
Mert mindig attól féltek,
nem lesz mit enniük.
A tehén elszabadítja magát,
föllázad az üres jászolnál,
lábával tüzet rúg,
kigyújtja a gerendát,
a vályogfalat is,
s szarvát nekik akasztja,
földobja őket
a korhadó kazalra.
Most kiterülve fekszenek
a tornyos falióra alatt,
fuldokolnak.
Hátukban füstöl
égő tetejű domb.
Hét fehér borjú
nevet rájuk az ablakból.
Az ól ajtaja is
hahotától habos.
A kamrában szalonna
lóg a gerendáról,
anyám és apám
már nem tud enni belőle,
gyomruk teli van
parázsló törekkel.
Mert mindig attól féltek,
lemaradnak,
éhen halnak,
most torkukban
keserű fuldoklás van.
Kuporognak
a betegség vackán.
Várják a fekete éjszakát,
szájukba tegye a zablát,
életüket elvezesse,
irány a túlvilág!
Lépdelt rengeteg karmokkal
utánam a borsóbokor.
Egész nap bottal járkáltam.
Hajam a szélben
a fákra fölcsavarodott.
Láttam: korgó gyomrú
uborkásüvegek éheztek
üresen hagyva a kerítésen.
Néztem anyám házát,
süvített a fedele,
amire régen,
még vadmadár koromban
a vasvilla fölkergetett egyszer.
Csirkeszag hűsölt a bokorban,
ahonnan fölkiabáltam az eresznek.
A fintorgó szagú fészerből
a kapákat kikergettem,
egyedül üssék a földet.
A kazlaknál parasztok háta
lángot vetett a melegben,
hordtam rájuk a vizet
nagy favödörrel.
S kimentem a legszebbik mezőkre:
repülőgépet fogni az égből,
járomba, szekér elé jó lenne.
Indulj! – kiáltanék rá.
S az én öregeimnek szántani
az ekét is hadd húzná.
Éjfél után fölkeltem,
nagyot köszöntem az ajtóban.
Eltűntem reggelre,
álltam dobbantós kazán-piszkavassal
a rázkódó gyár mellett,
míg a városokon túl
tollúkombinés madarak zúgtak el
hazafelé messze a szélben.
A kéményből kieresztem
a ház mögé a füstöt.
Tyúkkal sétálok.
Elengedem tekintetem
a határba nyíló ajtóból,
amerre vakond megy
a töppedt föld alatt,
mozog végig tőle
a hosszú kanálispart.
Magam vagyok.
A fészernél tócsa lubickol.
A kútgémnek
pacsit adok.
Látom az eget, földet,
mint valamikor,
amikor a sas legényfiával
összebarátkoztam
a magas nyárfánkon.
S a földeken
a szerszámok gatyára levetkeztek
a melegben.
Macska horkol most.
Hallgatózásom kint fülel
a csutkahalmon.
Hol vannak öregeim?
Nem szoknak le a dologról.
Már az alkonyattal
elfirhangolom az ablakot,
mikor látom:
magukat a hátukra vetve jönnek.
Nyílik a gacsos kapu.
Kutyarikkantás fogadja őket.
A jércével kapirgáló
öcskös,
aki voltam,
nem ismerne rám,
ha találkoznék vele,
s akire alig
hasonlítok már.
Nem az vagyok,
aki esténként
a kéményfarkincás konyhában
álmoskodtam valamikor,
s akit vadnyulak hívtak játszani
a meleg dűlőre,
bekiabáltak az ajtón.
S aki még sokáig
várt vissza
a küszöb-magaslaton.
Látta néha
a messze fel-fellobogó arcom.
Amerről visszahívni engem,
fölágaskodtak
a szélben,
vágtattak volna
nyihogva utánam a földek.
De szépen daloltunk, fiúk,
nyakaltuk az erős bort.
Húzták a cigányok,
a szép katonanótákat húzták.
Vén taták lestek az ajtókból.
Búcsúzkodtunk otthon
az ablaktól, kaputól.
A katonaládában
halottat vittünk: sült libát.
Sisakban szaladtunk,
bukfencet hánytunk a hóban,
döftük szuronnyal a kőfalat.
Szeretőink eljöttek hozzánk,
izzadtra csókoltuk őket.
Fejüket lehajtották szívünkre.
Álmunkban velük aludtunk
a nehéz lópokrócok alatt
összeölelkezve.
Én őértük is jöttem,
akik így fogadtak:
megint érkezett valaki
a csillag-hangulatvilágítású tanyákról,
lássátok csak!
A vályúkocsmánál kurjongató ludak,
tájszólású kotlók fia!
Aki – azt mondja -
a kiskútágasnak volt játszótársa,
s édesrokona a pacsirtáknak.
Köszöntsük őt, mert megjött!
Ahol a magaslaton gágog a libalegelő,
onnét szökött.
A gondok legszebbik
legényének hiszi magát.
S jövő-háztűznézőbe igyekszik.
Aki a jérce-lányosháznál,
a pókhálófirhangos
fészernél ült mindig vasárnap.
Miféle apja lehet?
Tán tizenkét üszője is hancúrozhat
a szikkadtan zörgő parlagon.
Méreg-drágán piacozó anyja
vagyont gyűjthetett halomba
a szélgulyajáráson.
S szemük fénye
e város falai közt kószál.
S még mesebeli gyereknek is mondják!
Hát hajtsunk fejet előtte,
mert eljött hódítani.
Eggyel megint többen vagyunk,
összébb kell húzódnunk.
Az ágyból lábunk is
már ki kell dugni az ablakon,
mert annyian vagyunk.
S a kaland hozhatta csak.
Pedig én őértük is jöttem,
akik így fogadtak.
Vonatkerekek csattogása az út.
Az árokba lehullnak hátul
az elmaradozó telefonoszlopok.
Itt-ott a kocsik fölé szalad a part.
Bennem álmos fáradtság
nyújtózkodik.
Gyűrött nadrágom ráncaiban
pihen a heti por,
s a bőrgyár szaga.
Az albérleti szoba száraz kosztja:
gyomromban kenyér porlad. --
Anyám majd kiáll
a kazlak elé, ha hallja,
hogy már jön a vonat.
Elmosolyodom magamban,
mintha már látnám.
Olyan jó érezni
szeretetének
integető várakozását.
Fővárosom a falu!
Fölutazom – amerre
lefelé megy a vonat
az alacsony sorsúakhoz.
Odavalósiak az árkok,
kuksi dombok mellé.
Száll tüdejük füstje
a földig leérő fánál.
Lábnyomuk siet utánuk
a szoptatós
krumplibokroknál.
Traktor röfög nekik.
Port, levegőt lelegelnek.
S a lámpát majd
lánggal felkontyolják
este. Jajgat a munka,
mert sosincs elvégezve.
A napraforgó-
tájékozódású tájon,
ha figyel a tekintet,
látni a Nap-fűtéses
barázdákban,
a viszkető fedelű
tanyák közt mindennapos
küzdelmüket.
Termelnek jövőt,
a mélyben hadakoznak.
Talpuk szétterül a földön,
mint a libáknak.
Zakatol a vas
falujuk felé a sínen.
S leszállok a vonatról,
mint a Keletiben.
Anyám a vonathoz eljött elém.
Segített a csomagot vinni, s már az úton
arról beszélt, mennyi minden történt, mióta
engem magukba ragadtak a messzi városok,
s hogy itthon teljesen megváltozik az élet,
s én ezt alig-alig tudom.
Kivezetett a kertbe, apám épp permetezett.
Magas felhők lobogtak a táj fölött.
Pillangózni kezdett a szél, s míg beszélgettünk,
hullt a fák alatt a harmat, az ég kékjébe
szédült az alkony, s hazafelé indultak
a szekerek a távoli, poros dűlőutakon.
Lámpát gyújtottunk aztán a konyhában. Elfáradva,
hallgatag ültünk a vacsora-csendben.
Néha szóltunk csak egyet-egyet. Apám kiment
időnként, a teheneknek adott enni. Bennem meg
rímek,
verssorok kavargó tánca kezdte hullatni a fényt.
Anyám pedig elbóbiskolt kicsit – szegény.
Délután károg a döbbent fákon.
Ijedtség bújik a kerítés mögé, az árokba.
Agitátorok kiabálnak a kiskonyhában,
szövetkezet lesz erre a földeken,
s apám az ablaknál izzad.
Az ellenkezős-szájú nagygazdákat
napok óta
dzsippek hordják a községházára.
Mi lesz itt öregeimmel?
Itthon maradottként mi lenne velem?
A nagykazal is menne világgá innen.
Valaki a régi téesz hodályait meggyújtogatta.
Baglyokkal huhogó éjszaka volt.
Süvítő füstben, pernyében
iszkolt a tájon keresztül a Hold.
Elszabadult lónyerítés vágtat
naponta a dagványokban,
menekül a kukacos trágyalében
toporgó közös-istállókból.
S por keveredik és szél van.
Gólya, gólya, gilice,
tizenöt éhen döglött tehén fekszik ott
a puffadt silógödrökben, hallod-e?
Én szakadozott nadrágban járok
és mezítláb.
A kapunál legyekkel hallgatózom:
padlásaikról a vetőmagkukoricát
kiabálva hordják a téesz-irodára
pufajkás parasztok.
Estére kilátástalansággal firhangolt
ajtó-ablak. A csend medreiben
csobog távoli kutyaugatás.
Kiszántott heretöveket szedek apámmal
a besötétedő szántáson, tüzelni otthon,
ahol lehajtott fejjel kullognak
az öreg tyúkok aludni
a régi szekér ülésdeszkája alá.
Látok éjszakáinkba,
amikor ablakaink besötételtük.
Teli volt büdösséggel,
félelemmel a testünk.
Fák, kazlak álltak
sárban, riadalomban.
Parasztházaink hevertek
dúltan, szélfújásban.
Ki tudja, mi volt itt?
Gond fagyott belénk csontig.
Elosonó kertek alatt,
kerítés-homályban
piros üstökös járt: viharlámpa.
Képzeletben csajka
csörgött kelet felől.
Szálló szárlevelekkel
vicsorítottunk az időtől.
Bújtattuk a szekeret,
mint a gyereket,
szárkúpba, padlásra.
Jószágainkat fektettük volna
magunkhoz az ágyba.
Hajszálaink a szélben
fölágaskodtak a Holdig.
Keserűségünk, elfojtott dühünk
gőzölt az ereszekből,
süvített a hasadékokból is.
lombszakasztó,
elmúlik vörös izzása
a csülöknyomoknak, nagyszemű
kék könnyei potyognak a szilvafának.
Igazodik, puhul bele a mélybe
növénymag, fűszál. Romlott
kukoricalevél pusztul szántásba,
rög alá. A faluba szél jön be,
elmegy, a ludak utána néznek.
A házakban öregek, itt azok
laknak. Nem mozdulnak,
csak eltűnnek majd holnap.
Maradtak maguknak,
a közeli halálnak. Kicsi ablakból
néznek kicsi világba.
Arcuk gyepesedik szakállal,
a napokat figyelik: mennek,
maradnak? Megszomorodnak
a gerendák alatt.
Becsuknak minden ajtót,
fejük fölött vonul
az ősz,
lombszakasztó.
Ásónyél tekintget
a házsarkon felágaskodva.
A kerítésnél fűszál kullog.
Barázdák végén vézik el a Nap.
Szél károg.
Ilyenkor hörcsögökkel
böngésztem régen
túl a halkan feketedő
csőszkunyhókon.
Most lila szárlevelek forognak.
Létra mászik a padlásra.
Öregeim, akik itt vénülnek,
reggel gürcölni eltűnnek.
Bezárkózik az ajtó.
Ha vércse közeleg,
rögök hajigálják el.
Legelni egyedül megy a tehén.
Csak az ablak az,
ami kinéz rá néha
a nyúlloholásos szérű mögé.
Nekem már nincs földem,
se tanyám.
Pásztorlegényt
nem költögetek
reggel az ólban,
kincskereső ködmöne alatt.
Nincs vagyonom,
csak amennyi rajtam van.
Naponta fölélem
minden kosztom.
Elköltöm utolsó fillérem.
Nincs miből, mire gyűjtögetnem.
Nem hasonlítok
fehér hajú őseimre.
Tán sírjukban is megfordulnak.
Zöld füvet öklendenek
a magasba
vicsorító kínjukban.
Jövök messziről.
Iránytűm templomtorony.
Hazaérek estére.
Az ajtót alig találom.
Az ablakon be nem látok.
Én szeretteim, hol vagytok?
Kialudt petrólámpák
lóbálják döglötten nyelvüket.
A madarak világosságot keresni
másfelé repülnek.
Elsompolyog a kerítésnél
sündisznó boglya
A bolhák elkószálnak,
ellepnek kazlat,
barázdákat.
Romlik lefelé padlás, kémény.
A korom messze égre úszik.
A gyerekkori ház térdemig ér.
Marad majd zöld temető,
bogáncsos domb,
szívós tarackgyökér.
Behúzza nyakát a por.
A kígyó dűlőút
összetekergőzik,
meglapul.
Megborzong az itatóvíz,
a vályú aljáig érzi:
messziről hideg közeledik.
Körbe járom a kertet.
A kerítés mögött boglyák:
kihűlt bolygók feketlenek.
Embert is élt ott,
amikor még én jártam rajtuk.
A szilvafákon figyelem
a fázó virágrengeteget.
Tüzet gyújtok.
Az égig feltámasztom.
Kifüstölöm a kertből
a fagyot.
A kutyát is utána uszítom.
Vállamig se érnek föl,
körömcipőbe lábuk nem fér,
alkonyatra válnak láthatatlanná,
a sötétségbe vesznek el,
a szélső fákon túl mintha már
a világból mennének el,
védőangyalnak kéne menni előttük,
mert eltévednek.
Csínom Palkó-arcú kölykeik
boszorkánynak nézik őket,
konyháikba be nem ülnek.
Ó istenem, vasorruk van,
lábukat elgáncsolja a liba,
halálukra felöltöznek szépen:
kartonruhába.
Erejük nincs annyi,
hogy a hátukra zuhanó falevéltől
ne esnének el,
Mégis hatalmasak,
jajgatva dolgoznak,
a földeken anyajogúak,
a kisbikát mellükből is
megszoptatják,
kazlat vesznek nyakukba,
lépnek hétmérföldet,
gépeken túltesznek.
Barmok háta ha fáj,
fölállnak rá, megtapossák.
Markolják, megeszik a munkát.
Filléreken áttelelnek.
A legnehezebbet kibírják.
Varjakkal az ősz
reggel óta itt károg,
ül a tetőn.
Kaparnak
a csöndes vályogfalban,
bújnak beljebb
a fázós lukak.
A szélben rikoltanak,
mint vándormadarak
az elszálló szárlevelek.
S hideget fúj az eresz.
Délután eső zúg
a magasból.
Apám töreket szór az udvarra:
a sár hanyatt ne csússzon.
Én meg befűttetek a tűzhellyel.
A meleg ki ne menjen
a konyhából,
hisz a nagykabát fázik rajtam,
a kaput is bezárom.
Magasságából lejön a fa,
odafönn már mit keresne?
Gazdátlan árok somfordál,
mintha lopni menne.
Sárba akad el az út,
istene nincs, kit szidjon?
Magára hagyva a világ.
Magamban vagyok én is itthon.
Árnyékkal meghúzódtam.
Beszorított az idő egészen.
Senkije, semmije senkinek,
védekezem ajtóval, fedéllel.