Igaz, nekünk még ötvenhatba’ se volt rádiónk, de amikor bemondta, hogy kitört a pánik, az a zűr Pesten, apám magyarázta volna, hogy mi az, de nem tudtam felfogni sehogy se, Széna tér, meg Nagy Imre, meg benzines palack, meg Rákosi mentőautóval menekült a repülőtérre, meg a Piroska belügyminiszter beszéde, hogy néhány banda, csőcselékbanda megtámadta a rádiót, meg hogy jönnek az amerikaiak, meg később, hogy jönnek az amerikaiak segíteni, de mit, és a Mindszenti beszéde, a Nagy Imre konszolidációja a rádióban, és később a Szepesi György nyugalomra intő beszéde és az uránium, amiért Amerika annyit ad, hogy még a dűlőutakat is kikövethetjük márvánnyal, a sztrájkhullám, ami leszivárgott a kisebb falvakba is, jött a bizonytalanság, ahogy apám fogalmazta. Minket is elért hamarosan, a bekapcsolt rádióba’ egyebet se lehetett hallani, csak a robbanásokat meg a lövöldözéseket estétől reggelig, reggeltől estig, néhány bemondó beszédet tartott, és elmondta, hogy eddig csak hazudni kellett nekik, mert sose azt mondták, amit szerettek volna, hanem hazudtak, és ennek már vége. Miklóson is következett a tüntetés, a felvonulás fél éjszakákon keresztül, kóvályogtak az emberek, nem tudtak mit kezdeni magukkal. Az adóhivatal akkori vezetőjének valaki kimondta a nevét, és kiabálta: gyerünk Majnárhoz, gyerünk Majnárhoz! Mindenki kórusba’ ezt kiabálta, amíg oda nem értek, ahol a Majnár lakott. Szinte nevetséges volt, mert amikor már odaértek, akkor is kórusban: gyerünk Majnárhoz, gyerünk Majnárhoz! Gondolom, egy-két ember tudta, hogy már ott vannak. Az egyik elkiáltotta magát: Majnár, gyere ki! Rengeteg ember ácsorgott ott, legalább egy óra hosszáig, de már zúgott a fülem attól az egyforma ritmustól, ami csak annyi volt, hogy Majnár gyere ki, Majnár gyere ki. De bizony senki nem jött ki. Végre valaki felismerte, hogy nincs idehaza, és hangosan tudtára adta mindenkinek: Majnár elmenekült. Nekem a gyerekmondóka járt a fejemben, amit a réten játszva hajtogattunk, amikor egy házába bújt csigabigát találtunk. „Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, kapsz tejet vajat, holnapra is marad”, és bizony akármennyire is gyermek tenyerünk volt, a csiga nem merte kidugni még a szarvait se, mert ő se bolond ám! De a tömeg azért annyira nem volt eszeveszett, hogy összetörte volna a csigaházat. Valakinek ismét eszébe jutott egy ötlet, nem akarta, hogy a csalódott tömeg szétszéledjen, mert mindegy mit, de valamit tenni kell. Vissza a tanácsházához. Könyvégetés. Volt, akiknek olyannyira tetszett az ötlet, hogy mire mindenki visszatért, ők már nagy szorgalommal hordták a különböző könyveket a kőút közepére. Egy teherkocsit megállítottak, megcsapolták és egy fél vödör gázolajat rálöttyintettek a könyvekre. A tűznek van valami olyan hatása, hogy mindenki belebambulva nézte a magasra csapkodó lángot. Elfelejtették az előbbi potyautat, és fürdette mindenki az arcát a könyvek piros fényében. Egy kis alacsony ember, aki nagy szorgalommal dobta a tűzből kicsúszó könyvet vissza a lángok közé, hozzáfogta énekelni azt: „Isten áldd meg a magyart”. Amikor befejeződött az éneklés, és már kezdett hamvadni a könyvmáglya, a tűzőrző ember elkiáltotta magát: fegyvert szerezzünk! Aztán ezenkívül semmi más nem hangzott el, berekedésig a fegyver után kiabáltak, de erre is rájött valaki, amikor sehonnan és semerről eszeágában se volt senkinek, aki hallotta hozni a golyószórókat. A fegyverek pedig nem voltak annyira értelmesek, ha hallották is, hogy lábra keljenek valahonnan. És ennek tudatában egy ráeszmélt ember felkiáltott: gyerünk a rendőrségre, gyerünk a rendőrségre! A politikai könyveken már megtörtént a bosszúállás, továbbra senkit se érdekelt, meddig ég a tűz. A rendőrség előtt valaki csendet kért, mindenki elhallgatott mert tudták, hogy valaki megint egy okos dologgal fog kirukkolni. Így is lett, a „fegyvert szerezzünk” át lett fogalmazva „fegyvert akarunk”-ra. A kapitányság ajtajában megjelent egy rendőrtiszt egyenruhában, csillagostul-rangostul, és közölte, hogy egyetlen fegyver sincs a rendőrségen, mert azoknak lett elszállítva, akiknek nagyobb szükségük van rá, mint nekünk. Nagy csalódottság. Hát ha már nincs fegyver, valaminek mégis történni kell, és erről mindig akadt, aki gondoskodjon. Egy hatalmas termetű ember odament a rendőrhöz, levette a sapkáját, és letépte róla a csillagot, a vállapon lévő csillagokat, és eldobta, mondván, hogy a becsületes magyar ember csillag nélkül jár. Nagy éljenzésbe torkollott a jelenet, a rendőr integetett az elvonult tömeg után. A találékony emberekből nem volt hiány. Egy macskahangú ember kiállt a sorból, és önként jelentkezőket kért, akik hajlandók vele menni Szolnokra valamelyik laktanyába fegyverekért. Húsz embernél nem kell több, mert annyian elférnek egy teherautón, és ennyi ember már akár kétszáz fegyvert is hozhat. Igen ám, de valaki rákérdezett, hol a gépkocsi. A közelben volt valami gépkocsi telephely, irány oda! Szegény éjjeliőrre majd a kórság jött rá, amikor a gépkocsit követelték. Nem merte nem odaadni, tessék, ott vannak, válasszanak egyet. Ki is lett választva egy ponyvás teherautó, de amint kisült, senki se tudott vezetni. A küldöttek közül két ember visszainalt a tömeghez, akik azóta csak a Talpra magyart gyakorolták, akik éppen ott tartottak, hogy „Hol sírjaink domborulnak”. A küldöttek, mivel sürgette őket a feladat végrehatása, nem várták meg, hogy a verset végigmondják, az egyik ember hangosan elkiáltotta magát, hogy emberek, hagyják abba, most ennél van fontosabb is, emberek, szereztünk gépkocsit, az már van, de nincs sofőr, aki a gépkocsit tud vezetni, jelentkezzen, az se baj, ha csak zetoros, mert motor motor, ha lassabban is vezet, de célba érünk. Két gépkocsivezető is vállalkozott. Nagy éljenzést kapott a két hős, jöjjenek mind a ketten, majd az egyikőjük oda, a másikójuk visszafele vezet. Volt ismerősöm, aki hívott, de én nemet mondtam. Amikor kikanyarodott a gépkocsi a főútra, a tömeg utat nyitott a fegyverszerzőknek, majd elrobogott a gépkocsi Szolnok irányába. Hozzuk a fegyvereket, kiabálták a ponyva alól a vállalkozók. Egy cseppet se tudtam őket irigyelni. Emberek, tudom már, honnan kell fegyvereket szerezni, az oroszoktól! Hol vannak itt oroszok? – kérdezte valaki. Hol, hát a vonalőrség! Nekem a vonalőrségről rögtön eszembe jutott, hogy amikor kóvályogtunk a határban az elhagyott tanyákon a dinnyéseket keresve, számtalanszor találkoztunk a vonalőrökkel. Igaz, a telefonvonalat mindig, ha csak lehetett, elkerültük, mert tudtuk, azon végig állandóan orosz kiskatonák járkálnak, télen-nyáron egyaránt. De ha véletlenül összetalálkoztunk a szolgálatban lévő katonákkal, akkor biztosak lehettünk abban, hogy lesz cigaretta mindenkinek. Ha a búzatáblában találkozunk, akkor mindig mondta az orosz, hogy ha rá akarunk gyújtani, menjünk a kukoricásig, mert itt nem szabad, mert leég a kleba[1], és akkor mit eszünk nyáron. Úgy izzadtak szegények, mint a kutya a napon, a géppisztoly hevedere a vállukon, a forróságtól még az is izzadságcseppes volt a hátukon, egyetlen gomb se volt kigombolva rajtuk. Mi meg is kérdeztük, miért nem gombolják ki, hiszen erre nincs kapitány. Nye, nye, mondogatták nevetve, közben elosztogatták az összes csupatok cigarettát nekünk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, öt-hat perc múlva már felálltak, és mentek tovább. Mutogatták, hogy ugyanolyan katonákkal, mint ők, majd valahol találkoznak, és majd jönnek vissza. Várjunk, mondták. Kérdeztük: egy óra, két óra? Nem, nem, sztari[2] este lesz, mutatták, hogy mi már akkor aludni fogunk. Ez a kis epizód jutott eszembe, amikor valaki kitalálta, hogy irány a sistak[3]. Gondoltam van azoknak elég bajuk napi ötven-hatvan kilométer után, nem még ha meglepi őket éjnek idején egy nagycsomó ember, és követelik tőlük a fegyvert. Elsősorban úgy se adnák oda, én sem adnám oda. Nagy tervharcot dolgoztak ki, hogyan foglalják el a vonalőrző állomást. Nem mindenkinek volt ínyire az ötlet, többek között nekem se, dehát ez csak az én magánvéleményen, amit ki se nyilvánítottam. De, gondoltam, ha minél kevesebb lesz a jelentkező, annál hamarabb meg lehet odamenet győzni őket arról, hogy ez egy nagy hülyeség. Nyolc-tíz fiatalember azért belement az akcióba. Mindenre elszántan indultak el a fiúk, olyan kilométernyi távolságra lehetett az őrzőállomás. Csúzlitok van? – kérdeztem az úton a gyerekektől. Nagyot néztek a kérdésen. Nincs, majd mindenki egyszerre mondta. Még az se? És bicskája kinek van? – ismét kérdezem. Senkinek, hangzik a válasz. Hát mitek van? – kérdezem. Az öklünk, meg szedünk köveket. És mit akartok a kővel? Hát majd az őrt leütjük vele. És az addig mit csinál? – kérdezem. Mit csinálna, hát nem mer majd lőni, ha meglát minket. Ki emlékszik vissza a háborúra? Én, én, mondogatták a gyerekek. És láttatok utcai harcot? Nem. De én igen, és onnan tudom, hogy egyetlen orosz katona felvette a harcot három némettel is, meg is sebesült, nem is egy helyen, és mégis egy németet lelőtt, kettőt meg egyedül elfogott. Mi van, ha pont ez az orosz van őrségben? Vagy azóta gyávább lett? A nagy lendületből kiestek a gyerekek, és rákérdeztek: mit csináljunk? Legalább odáig menjünk el, volt akinek ez volt a javaslata, és nézzük meg, égnek-e a lámpák. Igaz, menjünk el odáig, és mire visszaérünk, Szolnokról úgyis hozzák a fegyvert, és majd azzal visszajövünk. Lőtávolságig se értünk el, úgy vizslattuk, ég-e valamelyik lámpa. Meggyőződtek a gyerekek, hogy sötét van, és ez annak a jele, hogy fent vannak, és lesben állnak vagy az ablakokban. Amikor visszaértünk, a Szolnokról jövő gépkocsi körül nyüzsgött mindenki. Senkinek nem kellett beszámolni, hogy az oroszoktól való fegyverkezés milyen eredménnyel járt. A gyerekek Szolnokról is üres kézzel jöttek haza. Akiket izgatott, hogy semmi nem lesz, kieszelték, hogy le kell dönteni a szobrot, amire fel volt róva azoknak a neve, akik elestek Miklós felszabadításáért. Egy hatalmas betontömb volt az egész emlékmű. A fene tudja, honnan kerültek elő a pajszerok[4], a nagykalapácsok, és az emberek nekiestek. De még egy óra múlva se látszott meg a szobron semmi pusztítás jele. Felmentek a tetejibe, de csak szikrázott a beton, mint a tűzkő, amikor a nagykalapács koppant. Nekiestek annak százan is, hogy majd feldöntik, de az emlékmű rendíthetetlen maradt. Már-már úgy tűnt, lemondanak az emlékművel való küzdelemről. Az egyik gépkocsivezetőnek eszébe jutott, hogy el kell húzatni teherautóval. Mentek is a telephelyre. Az előző kölcsönzés után már otthonosan érezték magukat, az éjjeliőr csak annyit mondott: már megint mi a fenét akarnak? Á, jó, hogy itt van, tata, keressen nekünk jó erős drótköteleket! Találtak is olyan erős drótkötelet, hogy elbírta volna a templom tornyát is. Pár perc múlva már ott berregett a teherautó az emlékmű körül. Körültekerték az emlékműn a kötelet, rákötözték a kocsi vontatójára és gázt neki, kiabálták az emberek, de a kerék úgy pörgött a macskakövön, mint a légcsavar. Már annyira füstölt, hogy majd lángra lobbant. Kevés egy gépkocsi! Még hozni kell vagy hármat! Nincs sofőr, csak egy, aki irányította a műveletet. Kiszalad az országútra, és a leállított gépkocsikból kiparancsolta a sofőröket, és meg volt oldva a sofőrhiány. Az emlékmű nehezen adta meg magát, de végül mély dübörgéssel arcára borult, és aki mindig a költőn keresztül az istenhez fohászkodott, hogy áldja meg a magyart, fellépett az eldöntött emlékműre, és hozzá fogta énekelni az „Isten áldd meg a magyart”. A nagy sürgés-forgástól úgy csorgott arcáról a veríték, mint egy öntőmunkásnak.

A rádióban, amikor kevés időre megszűnt a fegyverropogás, elhangzott a felhívás, segítsétek Pestet élelemmel. Anyám azt gondolta, hogy a nővéremék már régen éhen haltak, megölték a családot, mert Karcsi rendőr volt az erzsébeti kapitányságon, igaz, hogy csak egy közrendőr, és mint fogdaparancsnok szolgált. A vonatok díjmentesen közlekedtek. Anyám kért kölcsön egy zsákot a szomszédból és lisztet, egy kevés cukrot, sót, krumplit, vagy két kiló szalonnát, olyan húsz-huszonöt kilónyi ezt-azt belepakolt a zsákba, és megkérte apámat, vigye fel Pestre a gyerekeknek. Úgyis minden nap sztrájkoltok, mondta neki, ráérsz, reggel mész, este meg jössz. De bizony apám nem ment bele a dologba. Örömmel elvállaltam a Pestre-menést. Apám kerékpárral kitolta az állomásig a zsákban lévő élelmet, amikor jött a vonat feladta a hátamra, és jó utat kívánt. A vonat még reggel elindult, de este tíz óra körül ért be a Nyugatiba. Nem közlekedtek a közjárművek, se a villamosok. Többen vállalkoztak rá, hogy elindulnak. Örömömre olyanok is akadtak, akik Erzsébetre mentek. Nekivágtunk gyalog a hosszú útnak, végig a Soroksári úton. A csomag nekem már a több kilométeres út után nehezebb-nehezebb lett. Itt-ott az éjszakában meg-megvillantak a fegyverek torkolattüzei, párszor fegyveresek állták utunkat, hova megyünk, mit viszünk. Élelmet, mondtuk mindannyian. Hova, kinek? Erzsébetre, testvéreknek, rokonoknak. Az én zsákom is megtapogatták néhányszor, amire beértünk Erzsébetre. Erzsébeten aztán elváltak az útjaink, ki erre, ki arra. A sógorék egy zárt épületben laktak, amin olyan erős és behatolhatatlan kapu volt, hogy amit kézzel bírtam zörögni, azt még én is alig hallottam, nem még hogy behallatszott volna valahova. Sose jártam még náluk, de pont az a cím volt, amit a levelekre írtak, így hát azt tudtam, hogy jó helyen járok, de azt nem, hogy itthon vannak-e. A zsákot letettem a hátamról, és azon studíroztam, mi tévő legyek. Az alsó szinteken üzlethelyiségek voltak. Oda hiába zörgettem volna. Az üzlet fölött lakóházak lehetnek, gondoltam, de felmászni az ablakig, bekopogni lehetetlen volt. Kaviccsal akartam megdobálni valamelyik ablakot, de elfelejtettem, hogy ez nem vidék, az utca olyan csupasz, nemcsak egy kavicsot, még fát se láttam, amiről letörhettem volna egy hosszú gallyat, hogy azzal verjem meg az ablakot. Eszembe jutott a krumpli, de mind akkorák voltak, hogy az bezúzta volna az ablakot. Elvagdostam hát három-négyfele egy-egy krumplit, és hozzáfogtam dobálni az ablakot. Hallottam, mekkorákat koppant, de azt már nem tudtam, laknak-e abban a szobában. Egyszer egy néni megnyitotta kicsit az ablakszárnyát, és kiszólt, hogy mit akarok, kit keresek. Mondom kit. Lakik itt egy rendőr, de ő nem tudja, hogy hívják. Mondom, milyen a kinézete. Olyasmi, mondja a néni. Akkor ő az, várjon, – mondja, majd szólok a házmesternek, megkérdezem, és ha az, akkor biztos beenged a házmester. Már Karcsival együtt jött kaput nyitni. Karcsi nagyon meglepődött, amikor meglátott, és felelőtlenségnek nevezte, amiért apámék el mertek engedni. Örültem, végre leülhetek egy kicsit. Amikor kipakoltak a zsákból, egy nagyot nevettek, és elmondták, soha ennyi ennivalójuk nem volt, mint most, friss disznóhús, kolbász, szalámi, konzervek, lekvár, méz, sajt, mondja Karcsi. Ami van, az legalább egy hónapig elég, én meg egy kis liszttel, krumplival beállítottam, és azt gondoltam, micsoda örömet szerzek majd vele. De azért nem bántam meg ezt a nagy fáradságos utat. Karcsi egy ötliteres demizsonból töltött egy vizespohár pálinkát, amit egy szuszra majdnem kiittam, a nővérem, hozzáfogott pecsenyét sütni. Mire hatott a pálinka, már sercegett a jószagú disznóhús a lábasban. Mi újság otthon, kérdezte Karcsi. Olyan nagy dolgokról nem tudtam beszélni, de amikor a szobordöntést elmeséltem, még a hasát is fogta, annyira nevetett.

Karcsi nem vedlett ki az egyenruhájából, minden nap bejárt a kapitányságra. Kérdeztem: minek jársz be, hiszen említetted, szétszéledtek a rendőrök, mint pásztor nélkül a birkák. Amikor a legnagyobb balhé kialakult, még felkészülve az egész rendőrség tüzelőállásokat foglalt, ki itt, ki ott az ablakok mögött, de amikor nagyon szorult a helyzet, minden tiszt lelépett, csak a politikai főhadnagy maradt velünk, aki egyben pártitkára is volt a kapitányságnak. Őtőle tudtuk meg, hogy a sörkerten át lógtak meg a többiek. A kapitányságot, el voltunk szánva, nem egykönnyen adjuk át. Lőjünk, ne lőjünk, ez volt a nagy kérdés. A bejárat be lett zárva, kívülről kiabáltak befele, hogy ha harc nélkül átadjuk a kapitányságot, nem esik bántódásunk. Megbeszéltük, mitévők legyünk. Lesz, ami lesz, kinyitottuk a kapitányság kapuját. Az emberek egyből a fogdákba rohantak, kiszabadították a bent lévő foglyokat, a fegyvereinket elszedték, de érdekes módon meghagyták az önvédelmi fegyvert. Na, aztán a rengeteg rendőrségi iratot és a titkos dossziét kihordták a kapitányság elé és egy szálig elégették. Nálunk egyetlen politikai fogoly nem volt, csak közbűnözők, lopás, betörés, orgazdaság, üzérkedés. Igaz, ezekből negyvenen is lehettek. Velünk nem is nagyon törődtek, inkább őket ünnepelte a tömeg, bár tudom, ha mindenkiről elmondtuk volna, kicsodák, és miért vannak letartóztatva, egyrészt nem hitték volna, el, másrészt, ha ott lett volna az az apa vagy azok az apák, akiknek a tizenkét-tizenhárom éves lányait megerőszakolták, biztos bosszút álltak volna lányukért. Egyikőnknek se esett bántódása, hazaküldtek mindenkit. A nénéd, amikor meglátott, úgy a nyakamba ugrott örömében, hogy alig bírtam talpon maradni. Megfogadta, soha többé nem enged vissza a rendőrségre szolgálni. Az egyik nap jöttek értem, hogy azonnal menjek be a kapitányságra. Nénéd nem akart engedni, de mindegy volt, bementem, és kisült, hogy megválasztottak a forradalmi bizottság tagjának. Azt a feladatot kaptam, hogy az üzletek nyitvatartását szervezzem meg, és a halottak elhantolását. Megkaptam a névsort, az üzletvezetők névsorát, mindegyiket fel kellett keresnem, és megbeszélni, mettől-meddig köteles nyitva tartani. Rengeteg üzletet feltörtek, főleg az italboltokat, de ezekre nem is vonatkozott a nyitás, csak az élelmiszerekre és a zöldkereskedelemre. Hát ezt csináltam mindaddig, amig a zűr volt. Amikor stabilizálódott a helyzet, és megalakult Szolnokon a Kádár-kormány, és az egyik hajnalon átvették a hatalmat a szovjetek segítségével, Nagy Imrét letartóztatták, Mindszenti átmenekült az amerikai követségre, amikor leszűrődött a helyzet, visszajöttek a parancsnokok is, megfogalmazták mi lesz a feladatunk, hogy ezt meg azt kell csinálni, utasítottak minket. Egy kicsit bosszantott, hogy amikor kritikus helyzetben elmaradtak ezek az utasítások, pontosan azok miatt, hogy leléptek a vezető tisztjeink, most, amikor már nem kell vállalni semmi kockázatot, pofáznak nekünk ugyanazok, akik szarban hagytak minket, amikor legjobban kellett volna az okos hang, hogy mitévők legyünk. Felháborodtam, hogy most az alezredes elvtársnak miért van ilyen nagy pofája, amikor senki nem tudott semmit, hogy mitévő legyen, akkor féltve a bőrüket, elmenekültek, itthagyták az egész legénységet a szarban. Eddig hol a fenében voltak, mert mi önökben bíztunk, mint a süllyedő hajónak a kapitányában, aki kiadja az utolsó parancsot: menekülni vagy halni. Maga ne szóljon semmit, mondták nekem, maga trücsök. Most vagyok már trücsök, – mondtam. Most is, meg máskor is, – mondta a régi főnököm. Ki menekült el? – kérdeztem. Maguk csak közkatonák, – mondta az alezredes, és a közkatonákból van elég, de a tábornok kevés. Én nem azt akartam, hogy mi veszítsünk, hanem hogy győzzünk, de maguk semmit se akartak, csak a bőrüket menteni. Hazazavartak, az lett a vége, nem is mehettem vagy két hétig be a kapitányságra. Egyszer kijött értem két régi kollega, és bevezényeltek. De akkor már tudtam, kifelé áll a szekerem rúdja az erzsébeti kapitányságról. Írásban közölték velem, hogy a rendőrség szolgálatába’ nem vagyok megbízható. A feleségem örült a legjobban ennek a határozatnak. Engem bosszantott, nem a nemmaradásom miatt, hanem egyéb miatt, mert semmi olyat nem tettem, ami a további szolgálatom megtorpedózta volna részemről. Nevettem, amikor meghagyták a rendőrségi ruhám mindegyikét, nekem adták, legyen az enyém, viszont huszonnégy órán belül el kellett hagyni Budapestet. Százharminc halott elhantolása miatt hetvenkilenc üzlet kinyittatása miatt, gyávaság miatt. Én, gyáva, gondoltam, magamban, hiszen nekem a mellembe fúródhatott volna az első ellenforradalmi golyó, mert senki nem merte kinyitni a kapitányság ajtaját kívülem, pedig nekem volt a legtöbb családom. Mi volt ez? Ezerszer kérdeztem magamtól, az én hibám, vagy kié, sose tudtam magamnak válaszolni. Meghatározott időn belül el kellett hagynom Pestet. Az elindulásom pontjáig zuhantam, hol kezdjem el ismét, ez foglalkoztatott legjobban. Megfosztottak a rangomtól, igaz, csak őrmester voltam, de nem is az hullámzott előttem, hogy mi lesz ezután, hanem az, hogy amit ezidáig megszereztem, mind a pokolba esett. A feleségem rábeszélt arra, egyelőre menjünk haza az ő szüleihez, megférünk a kamrában, átalakítjuk a magunk kedve szerint, és ameddig csak akarunk, maradhatunk Miklóson. Nem akartam elhelyezkedni, hiszen akik ismertek, csak az örökös macerálás lett volna tőlük az életem a munkahelyen. Bementem Szolnokra munkát keresni. Még aznap felvettek a kéményseprő vállalathoz. Mindent megcsináltam, amit rám bíztak. Évekig jártam Szolnok peremkerületeit, meg voltak velem elégedve nemcsak a körzet lakói, hanem még a főnökeim is mindaddig, amíg körzet-művezetőnek meg nem választottak. Aztán jöttek a problémák kosarastul, ami engem is kétfelé szakított, hogy miért, később majd elmondom, de most nehezemre esne rendezni a gondolataim.

Minden nap sztrájkoltak az emberek a gyárakban, és minden másnap kapták a fizetést. Néhány embert kiválasztottak, akik tűzőrséget adtak, hogy mégse legyen egyedül és őrizetlenül a gyár. Amikor stabilizálódott valamennyire a helyzet, megjelentek az újságok, és abból tájékozódott a gyári melós, mitévő legyen, dolgozzon, ne dolgozzon, termeljen, ne termeljen. Egy hónapon keresztül egyebet se csináltunk, mint a különböző pénzeket szedtük fel naponta ilyen címen, meg olyan címen. Meg nem mondanám, melyik lapban, de tudom, országos lapban jelent meg, hogy aki jól akar keresni, és segíteni akar a forradalmi kormánynak, az a munkáján keresztül megteheti, mert a Szovjetunió minden segítséget megadott a magyar népnek az új élet megteremtéséhez, és az országnak küldi azokat az anyagi támogatásokat, amelyek az előbbrelépéshez nélkülözhetetlenek, élelemtől kezdve az ipari termékekig, és az ország szükségleteihez szükséges mindenféle támogatást megad. Záhonyon keresztül eljuttatja a forradalmi kormánynak, aki Záhonyba akar utazni dolgozni, az ingyenes utazással mehet Záhonyba, ahol hetekig van munkalehetőség, a vagonok átpakolását jól megfizetik. Ez a szöveg volt nagyjából beleírva a sajtóba. Én és az öcsém, na meg a legfiatalabb sógorom, aki pesti gyerek volt, elhatároztuk, lemegyünk és amíg bírjuk, dolgozunk éjjel-nappal. Anyámék nem nagy örömmel fogadták elhatározásunkat, hiszen már minden felhívás gyanús volt. Úgy is beszélték, akik elérnek Záhonyig, azokat minden ok nélkül viszik Szibériába és sose látja meg a magyar földet. Beszélhettek nekünk az itthoniak, hiszen mindegy volt, dolgozni hiába mentünk minden reggel, hazaküldtek minket, hogy jöjjünk holnap meg holnapután. Ki tudott ezen eligazodni, és mi azt tudtuk, hogy nincs pénzünk, és ha azt akarjuk, hogy legyen, valamit dolgozni kell, mindegy az, Záhonyban vagy bárhol. Így aztán az isten se tudott minket meggátolni abban, hogy Záhony fele menő vonatra ne szálljunk fel. Vittünk magunkkal egy újságot, amiben hívtak minket munkára. Gondoltuk, ti csak sztrájkoljatok, mi meg addig akár egy motorravalót is megkeresünk, sőt motorral fogunk hazajönni, ti meg csak tátani fogjátok a szátokat, hogy honnan szereztük. Ha már ingyen lehetett utazni, gondoltuk, mindegy, a párnás kocsiba ülünk-e be vagy a fapadosba, a párnást választottuk. Nem mondom, már Debrecen fele kérték a jegyeket is, de mivel ki volt írva az újságban, hogy akik Záhonyba mennek dolgozni, azok ingyen utazhatnak, a kalauz nem zűrözött, sőt odaült közénk, és még olyan titkot is elárult, hogy : vonat csak Kisújszállásig fog menni. Be is jött, Kisújszálláson meg állt a szerelvény, és leállt róla a mozdony. Este lehetett, olyan nyolc-kilenc óra. Senki nem tudta megmondani, mikor megy vonat Záhony fele. Öcsém tizenöt éves lehetett, aki nagy izgalommal vállalta a velünk jövetelt, sőt még azt is megígérte, hogy segít a vagon kirakásában, legyen az bármilyen nehéz munka. Nem álmosodtunk el, izgatott bennünket, hogy mikor jön a vonat, amelyik megy egészen Záhonyig. Kiszámoltuk, hárman egy nap alatt hány vagont tudunk átpakolni magyar vagonokba, és ez ennyi meg ennyi forint lesz, gazdag embereknek éreztük magunkat, pedig még nem is dolgoztunk, csak meg volt bennünk a nagy akarat. Összeverődtünk kártyázni egy asztalhoz. Volt olyan, akinek annyi pénze volt, hogy a kötegek kinyomták a zsebeit, de hogy honnan vehette azt a rengeteg pénzt, csak morfondíroztunk rajta. Nekünk csak kevés pénzünk volt, de a szerencse hozzánk pártolt, és hajnalfele már többszáz forintot nyertünk. De hiába volt pénz, se italt, se ennivalót nem lehetett kapni. Reggelre már majd megdöglöttünk éhen, főleg az öcsém. Semmi nem tartott nyitva, így az utasok között kérdeztük, kinek van eladó kajája. Akármilyen drágán adták, megvettük. Így a hármónk reggelije elemésztette az éjszakai nyereséget. Egy szelet szalonna nyolcvan-kilencven forintba került. Nem számított, hiszen a kaja még mindig többet mondott nekünk, mint a zsebben lévő pénzünk. A pénzt nem lehet megenni, mondta az öcsém, nagy korgó hassal. Amikor hajnalban mutattam neki, mennyi a nyereség, igaza volt, mert egy szelet zsíroskenyérért még száz forintot is adtunk volna, ha lett volna olyan, aki eladja. Úgy másnap tíz óra körül jött egy vonat, amelyik egész Záhonyig megy, mondták. Ez nekünk jó. Szintén párnás kupéba telepedtünk. Már akkor tudtunk venni az egyik üzletben egy literes unikumot, amit gondoltunk, elég lesz, ha nem eszünk is Záhonyig. Amikor a kalauz kérte a jegyeket, mi az unikumos üveget nyújtottuk. Nem tiltakozott, meghúzta, jól meghúzta, még össze is néztünk rá, de azt mondta, ha háborgatnak minket, szóljunk neki, majd ő elintézi a dolgot. Öcsém úgy aludt, mint a tej egészen Záhonyig. Amikor odaérkeztünk, egy meglepően pici állomáson kiszálltunk. Ki is volt írva, hogy Záhony. Nemcsak magyarul, hanem oroszul is. Azt nem mondom, rengeteg vasúti vágány volt, amit tán meguntunk volna megszámolni is. Kerestük mi rögtön a munkalehetőséget, de senki nem tudott semmit a felhívásról. Hiába mutogattuk az állomásfőnöknek az újságot, csak türelmünket kérte, és megígérte, ha jönnek vagonok átpakolásra be fog üzenni valakivel a váróba. Addig maradjunk nyugodtan ott a vonaton. Rengetegen jöttek Záhonyig olyanok is, akik Pestről indultak, fiatalok, idősebbek, de mi hárman együtt tartottunk, mint a családtagok. Egyszer megjelentek az ajtóban a katonák, és akire rámutattak, annak követni kellett őket. Beleestem én is a szűrésbe. Nyugodtan mentem, hiszen a zsebemben volt az újság, aminek alapján mi elindultunk Záhonyba. Akkor döbbentem rá, amikor egy terembe bevittek bennünket, hogy milyen sokan vagyunk, akik most érkeztünk ezen a vonaton. Magyar katonatisztek ültek az asztal mögött, és semmi egyebet nem kértek tőlünk, csak azt, hogy ami a zsebünkben van, azt egyesivel pakoljuk az asztalra. Olyan ötödik-hatodik lehettem, amikor a pestiek közül az előttem lévő a belső kabátja zsebéből egy töltött pisztolyt tett az asztalra. Mindenki megrémült, mikor meglátta, még katonák is. Akinél fegyver van, azonnal tegye az asztalra! – szólt meglepődve a katona. Senki nem mozdult. A katona telefonált valahova, és azonnal megjelent vagy húsz fegyveres. Pár perc múlva ismét telefonált valahova, és két orosz tiszt belépett a terembe. A katona mondott valamit oroszul, és a két orosz felénk fordult, valamit kérdezett a magyar katonától, és a magyar katona ránk förmedt, hogy aki még nem pakolt ki a zsebéből, egy lépést lépjen előre. Voltunk még vagy hatan, akik előbbre léptünk. Emlékszem, akik előttem voltak, az utolsó dohánymorzsát is az asztalra rakták. Amikor rám esett a sor, hatalmas csörgéssel pakoltam ki a zsebemből a Fegyvernek alatt elvett csúzlit, amit az öcsém magával hozott, hogy a vonat ablakából a varjúkat és a galambokat legyen mivel parittyázni Záhonyig. Nevetséges jelenet lehetett, mert először a kavicsokat pakoltam ki, aztán a parittyát. Mi ez? – kérdezik tőlem. Csúzli, mondom. És mit akarok én ezzel a csúzlival? Semmit, az öcsémé, elvettem tőle, mert csúzlizta a varjúkat az ablakból. Honnan jött? – kérdezik tőlem. Én Törökszentmiklósról. És miért jött pont ide Záhonyba? Dolgozni? Dolgozni, igen. Amíg velem foglalatoskodott az egyik katona, a másik az egyik pesti gyereknél egy névsort talált, ahova fel voltak írva különböző emberek címei, foglalkozásai, beosztásai. De amint kivettem a beszélgetésből, senki nem volt akárki, mind magas beosztású emberek lehettek a Rákosi rezsimben. Volt ott egyetemi tanár, újságíró, ávós tiszt, párttitkár. A csúzliról el is terelődött a figyelem erre a névsorra. Ekkor kettéválasztottak minket, pestiek és nem pestiek. Már az öcsémék nagyban kerestek engem, amikor újságolni akarták velem, hogy lehet menni vagont átpakolni, de nem találtak. A csúzlit ott kellett hagyni. Amikor kisült, hogy ki miért jött Záhonyba, nem tudtam egyébre hivatkozni, mint az újságra. Meg is mutattam, amin nagyon csodálkoztak, mert ők nem tudtak róla. Azzal a feltétellel engedtek el minket, akikre semmi gyanú nem esett, hogy a legközelebbi vonattal húzzuk a csíkot visszafele. A pestieket mind bent fogták, de minket kiengedtek. Akkorra már öcsémék hozzáfogtak egy vagon bányafa kirakásához. Mondom, mi a helyzet. Akármi van, már ők felit átpakolták, és nem hagyják abba. Segítettem nekik, egy óra múlva már kész is voltunk az átrakással, mentünk egyből a kifizetőhelyre, ahol nem is cécóztak, kifizették a munkadíjat, ami majdnem hétszáz forint volt. Amikor megkaptuk, nem akartunk hinni a szemünknek. Még mi magunk is sokalltuk. Rakodás közben elmeséltem, hol voltam ilyen sokáig, megegyeztünk, hogy pucolunk vissza, amilyen hamar csak lehet. A pénzt elosztottuk, igaz, nekem száz forinttal kevesebb jutott, de én is így tartottam igazságosnak.

Miklóson már nyitva voltak az üzletek, igaz, alkoholtilalom volt, de az nem vonatkozott a likőrfélire, így aztán vagy kétszáz forintért likőrt vettünk. Mi már olyan fáradtak voltunk, hogy még az ital se esett jól, de ha találkoztunk ismerőssel, a literes üveget meghúzattuk vele. Így volt ez, amikor a mi postásunkkal találkoztunk is, jó két decit beletuszmáltunk, ha kellett neki, ha nem. Valaki elvitte a hírt, hogy jönnek Pistáék. Apám kerékpárra pattant, és jött elébünk. Mint a meszes, a három likőrös üveget zsebbe tette egyből, meg iszogatott. Akivel találkozott, annak, ha akart, ha nem, inni kellett, és mire hazaértünk, csak egy üveg maradt felbontatlanul, a többit apám mind elosztogatta és megitta. Több mint két napig voltunk oda. Mi dolgozni akartunk, de bizony ilyen helyzetben még az is gyanúsnak tűnt, aki dolgozni akart, amíg mások a sztrájk mellett döntöttek. Öcsém amikor megtudta, hogy a tejgumiból készült csúzliját elkobozták, majdnem kicsikargatta a szemem, hogy hazudok, mert biztos kidobtam a vonat ablakán, csak azért, mert ő pontosabban tudott célba találni vele, mint én. Azóta se mentegetőztem nála ezügyben, de lehet, még máig se hinné el az igazságot. Ugyanolyan üres zsebbel tértünk haza, mint ahogy elmentünk, igaz, erről az útról a családon kívül senki se szerzett tudomást, és se előtte, se utána nem említette többé senki.

Az egyik nap apám kerékpárra pattant, se szó se beszéd, csak eltűnt. Gondoltuk, elment valahova egy kis házi italt inni, de nem, hanem kiment a Vargahalom fele, ahol az orosz tankok táboroztak. Még akkor Miklóst nem érték el, elébük kerekezett. Valamicskét tudott oroszul a többéves fogságból, és elmesélte, mi történik most. Úgy délután, amikor egy pár szovjet tank megjelent Miklóson, rengetegen kimentek a környékbeliek bámészkodni. Hát mit látnak szemeink, az egyik tankon az öreg lesekedik kifele a toronyból, a kerékpár meg fel volt erősítve a tankra. Amikor a kupi elé ért a tank, lekanyarodott az országút mellé. Úgy menekültek az emberek, mint a csirkék, amikor a malac közébük szalad. A tank megállt, az öreg nagy ölelkezéssel búcsúzott, és leszállt a tankról. Olyan nagy gyűrű vette körül, és nem győzött a kérdésekre válaszolni. Az öreg csak mosolygott és annyit mondott, jófele mennek, jó helyre mennek, nem buták ezek, mint ahogy sokan hiszik, nem a Szuezi csatornát keresik: nem olyan buták ezek, mint ahogy beszélik. Apám csak mosolygott, amikor beszélgetés közben valamelyik kihordó megjegyezte: te csak hallgass, te hoztad be az oroszokat, mert ha te nem somfordálsz elébük, még mindig kóvályognának a határban, mert sose találtak volna ide nélküled. Na, látod, ha én nem megyek értük, akkor már ti régen a régi tulajdonosnak dolgoznátok, és úgy szólítanátok még a legkisebb fiát is, hogy méltóságos úrfi.

{fel}