Csak az a rohadt föld ne lenne – mondta apám, nem terem annyit, mint amennyit be kellene szolgáltatni. Honnan vegyek én negyven kiló borjúhúst, száz tojást, meg mit tudom én, hogy mit? Már a vetőmagot is beadtam, és nem elég. Mi a fenével vessük be a tavasszal a hét holdat? Nem zárkózhattunk be a végrehajtó elől, mert jött a rendőr is. Egy végrehajtó, egy rendőr. A padláson még volt pár mázsa kukorica, féltettük, és a létrát mindig eldugtuk a szalmakazal mögé, betakartuk szalmával, hogy ha jön a végrehajtó, ne bírjon felmenni a padlásra. De neki is volt esze, átmentek a szomszédba létráért és azzal mentek fel a padlásra. Anyám mondta is, pont most nem tud kitörni a létra foka, amikor elviszik a szánktól az utolsó termést is. Anyám kérdezte is, mit akarnak elvinni, nincs nekünk már semmink, ha csak gyerekeket nem visznek, mert abból van bőven. Még annyi kukoricát se hagytak hogy azt a pár galambot este meg tudtuk volna etetni vele. Aki bement reklamálni, már harmadnap jött a papír, hogy az elmaradt beszolgáltatást mikorra kell rendezni. Szabadulni akartunk már a földtől mindenáron, de még ingyen se kellett a fenének se. Bevetni meg muszáj volt, mert még börtön is járt annak, aki parlagon hagyta a földet. A felesnek nem kellett, mert még a vetőmagot se teremte meg, így nekünk kellett bevetni. Kiadták, miből mennyit. Hét hold föld nem kevés, főleg a munkája, így aztán amikor jött a vasárnap, ment az egész család a földre. Hajnaltól estig ebből állt minden vasárnap, most kapálni, most egyelni a répát, most a napraforgót, most aszatolni a búzát, most aratni, most törni, késő őszig ebből állt ki a család. Untuk, de csinálni muszáj volt, még a téesznek se kellett, pedig anyám még be is lépett volna, csak elvegyék a földet. Minimális aranykoronája volt, de az adó úgy volt megállapítva, hogy a legmagasabb aranykorona után kellett adózni.

Anyám íratott valakivel egy kérvényt, hogy a hét hold földet nekiajándékozza az államnak. Pár hét múlva még a Szabad Földben is megjelent, hogy egy hétcsaládos anya mivel segíti az államot. Megszűnt a kétlaki élet, aminek mi jobban örültünk, mintha még hét holdat kaptunk volna a hét holdra. Már úgy a terméssel együtt hadd vigyék, megkönnyebbült az egész család, hiszen dolgoztunk, mert ha egy hold húsz mázsa búzát termett volna, akkor huszonötöt kellett volna beszolgáltatni. Bár még utána is vagy két évig ilyen hátralékkal meg olyan hátralékkal jártak a nyakunkra a végrehajtók. Akkor már mehettek nyugodtan a padlásra, még az egér is kipusztult onnan.

Károly nem sokáig udvarolt a nénémnek, egy-két hónapig. Amikor megkérte a kezét, apám hallani se akart róla, mert most menne már el a háztól, amikor keresni tud, amikor dolgozik! Ő is ott dolgozott a téglagyárban. Igaz, amit keresett, már legtöbbször magára költötte, mert már a hasonló lányoknak megvolt még a stafírungja is, ő meg még azt gyűjtögette. Jó kis lakodalmat hozott össze aztán a két család. A közeli rokonság mind meg lett hívva. El is múlt balhé nélkül, jó csendes kis lakodalom volt, nagyon sokáig emlegettük, főleg a jó vacsorát. A néném alig múlt tizenhat éves, amikor kikerült a családból. Nem nálunk laktak, hanem Karcsi nagynénjééknél. Egy párszor meglátogattam, meg aztán a téglagyárban maradtak mind a ketten, Karcsi meg Julcsi is, igaz aztán naponta láttam őket. Karcsit a tavasszal behívták katonának három hónapra. Amikor leszerelt elment a Rákosi Művekbe, Csepelre vagyonőrnek. Onnan egy év múlva átcsalták a rendőrséghez. Csepelen laktak, a Védgát utcában egy szikurnya[1] szobában. Már akkor volt egy családjuk, egy szép kislány, akit szintén Jucinak hívtak. Apámmal nem lehetett bírni, amikor Karcsiék hazajöttek vendégségbe hozzánk. Olyankor aztán a kocsmában nemcsak az ital adta meg neki a bátorságot a hangoskodásra, hanem a rendőr veje mellett ott kakaskodott bárkivel. Igaz, sose félt a saját árnyékától, de ilyenkor különösen nem. A leghírhedtebb verekedővel is leállt vitatkozni ilyenkor. Majd leszel még te egyedül is! – mondták neki. Akkor se félek én tőled, meg most se! Majd elválik – hagyták rá.

Karcsi hívott, menjek fel Pestre dolgozni, hagyjam itt ezt a sárfészek téglagyárat, jobbnál jobb munkahelyek vannak Pesten. Ha akarok, oda is mehetek lakni hozzájuk, elférünk – mondta Karcsi. Ha befejeződik a szezon, gyere fel, majd keresünk együtt egy jó helyet. Sokat gondolkoztam a dolgon, de nem ígértem meg. Majd meglátom, és ezzel be is fejeződött ez a téma.

Öcsém, amikor befejezte az elemi iskolát, elment kőműves tanulónak Pestre. Amikor felszabadult és hazajött, olyan klassz legényke vált belőle, hogy szinte veszekedtek érte a lányok. Jól tudott táncolni, szőke, előreomló haja mindig a szemébe lógott, a fekete szeme úgy csillogott, mint a gyémánt, tiszta, nyílt tekintete bármelyik nagyratarti lányt kiengesztelte. Azt a lányt kísérte haza a bál után, amelyiket csak akarta. Nem mondom, volt ízlése, mert bizony olyan takaros lányokkal randizott, akik után kevés legény nem állta meg, hogy ne forduljon utánuk. Nagyon szerettem az öcsémet. Már kölyök korában is úgy jött utánunk, ha mentünk a magamkorabeliekkel gyümölcsöt vagy dinnyét szajrézni, visszazavartam én, de csak egy darabig szaladt el, amíg meguntam kergetni. Mikor már jól elhagytuk a községet, megengedtem, hogy velünk jöjjön. Ilyenkor madarat lehetett volna vele fogatni. Sokszor, amikor pucolni kellett, elkaptuk a kezét, és csak itt-ott érte a lába a földet, úgy spuriztunk vele. Szidtam, de nem bántottam. Ő szárította a zsebében a csúzli-golyót, ő találta mindig a leghosszabb csikket az országút mellett, amit nagy örömmel adott át nekem, ő hozta haza a határból a kisnyulat, ha sikerült néha fogni. Mi egy napig is kóborolhattunk, de ő nem bírta a szomjúságot, be kellett menni a tanyákba vizet kérni neki. Azt meg nem szerettük, mert jobb, ha nem látnak minket. Úgy voltunk félmeztelenre vetkőzve, hogy ne tudják megjegyezni kinek milyen a trikója vagy az inge. Az üresen hagyott tanyának még a környékét is kerültük, nehogy ha valaki meglát minket, rosszra gondoljon. Nem kellett nekünk gyümölcsön kívül semmi. Amit sokszor még akkor is megloptunk, amikor otthon tartózkodott a gazda. Ha nagyon fogott bennünket a kutya, a gazda szétnézett a tanya előtt és visszament, mert nem látott minket, pedig ott szedegettük a fáról a gyümölcsöt a fák tetején. Amikor aztán elengedte a kutyát, úgy potyogtunk le a fáról, mint az alma, amikor rázzák. Pár perc múlva azonban itt-ott megint összeverődtünk, estefele aztán toronyiránt hazafele vettük az utat, keresztül-kasul mindenen. Öcsém a világért el nem árulta, merre jártunk, mit csináltunk. Hallgatott, ha kérdezték, mint a kuka, mert tudta, ha elárul minket, akkor befellegzett a velünkjövetelének.

Később aztán vagy ő vagy én hívtuk el egymást egy pohár sörre. Szerettem hallgatni a felvett pesti stílusát, szóval megtanult szépen pestiül beszélni. Sőt még viselkedni is, udvarias lett a lányokkal, meg előzékeny.

Gyönyörűek voltak a tavaszok! Megmagyarázhatatlan érzés csalogatott, a réten, a mezőn szerettem megtalálni az első piros bogarat, a tavaszodás jelét, tenyerembe vettem és kiabáltam: itt a tavasz a markomban, gyerekek! Aki kíváncsi rá, jöjjön, nézze meg! Amikor láttam, hogy jönnek, nagy titoktartóan lezártam a bogarat a másik tenyeremmel. Amikor szétnyitottam a tenyerem és meglátták, mit nevezek én tavasznak, egy mindennapi piros bogarat, nagy egyetértéssel letepertek a fiúk a földre és addig paskolták a fenekem, amíg meg nem ígértem becsszóval nekik, hogy soha nem fordul elő ilyen beugratás. Hiába magyaráztam én: igazából ez a piros bogár hozza el a tavaszt, mert addig hiába van meleg napsütés, amíg ezek a bogarak meg nem jelennek, csak hamis a tavasz, nem igazi, mert a bogár érzi legjobban, mikor bújhat ki a föld alól, és ez a kis piros bogár nem hazudik, és már akkor figyelembe se vették a további szövegelésemet a fiúk. A kezem fejét letettem a porhagyós földre, a bogár egy darabig tétovázott a tenyeremen, majd nagy óvatossággal elmászott a zsendülő fű közé, és olyan hamar eltűnt, mintha megsértődött volna, mert a többiek kétségbevonták, hogy ő nem is a tavasz egyik hírnöke.

Legalább kétszáz cigánycsalád lakott nem is messze az utcánktól. Nyáron kint aludtak a putrik előtt. Amikor felébredt a család, behordták a kevés szalmát, ami alattuk éjszakázott. Minden nap vigyáztak rá, mert ha elfogy, akkor vagy kunyerálni kell valamelyik paraszttól, vagy meglopni éjszaka a kazlat. A cigányok jobban féltek a lopástól, mint bármi mástól. Főleg naplemente után. Szerintük az éjszakai sötétség a szellemek, a halottak és a gonoszok birodalma; hittek a halottak visszatérésében. A macskától annyira tudtak félni, ha éjszaka megláttak egy villogó macskaszempárt hunyorogni a sötétben, felrémült az egész család és az összes valamikori meghalt haragosukat engesztelték bocsánatkéréssel addig, amíg a macska el nem tűnt valamerre egerészni. Talán az egész községben nem akadt annyi kutya, mint a cigányoknál! A kutyakölyköket soha nem verték agyon, de egyetlen macskát nem lehetett volna találni sehol. Ha valahova odatévedt egy macska, nem merték bántani, de nagy megelégedéssel és megkönnyebbüléssel voltak, amikor a kutyák elriasztották a macskát.

Késre-villára mentek; amikor összekülönbözött valamelyik családtag egy másik cigánnyal, az asszonyok éppúgy verekedtek egymással, mint a férfiak. Ez nemcsak vele járt a cívódással, hanem kötelessége is volt az asszonyoknak, sőt még a gyerekek is nekiestek egymásnak, apraja-nagyja egyaránt. Ilyenkor aztán az a sikongatás, az az ordítás elhallatszott kilométerekre. A verekedés mindaddig tartott, amíg vér nem folyt, akkor aztán hirtelen abbamaradt a civódás. De addig nem. Még a csendőrök se mertek csak lóháton kimenni ilyenkor. Egy-két rendőr be se mert menni a cigánynegyedbe csak később, akkor, amikor rendszeresítettek nekik farkaskutyát. Az aztán hol egyikbe harapott, hol a másikba, amikor elengedték. De egyszer szintén ilyen családok verekedtek, és a farkaskutyák annyira megmartak egy embert – Pacurnak hívták –, hogy kórházba kellett szállítani. Ekkor az egész cigányság felvonult a rendőrség elé, és még a kapitányság ablakait is mind beverték kövekkel. Aztán megszűnt a kutyaszigor. És következett az „akit érek, azt ütök” játék. Utána rájött a rendőrség is, hogy amíg be nem fejeződik a verekedés, rosszabb, ha beleavatkoznak. Megvárták a végét, és összeszedték a főkolomposokat, azok aztán télen is inkább egy pár napig mezítelen lábbal jártak, annyira feltörte a talpukat a gumicipő. Jaj volt annak a magyarnak, aki nem tudott összeférni velük! Az jobban tette, ha eladta a házát és menekült a környékről. De azt a magyart, aki szóbaállt velük, még ha szegény család volt is, azt aztán szerették, sőt még egymással is összevesztek érte. A legnagyobb sértésnek tartották, ha dögevőnek mondtak valakit, még akkor is, ha tényleg igaz volt. Emlékszem, egyszer az egyik muzsikus cigányt elütötte egy teherautó, a helyszínen meghalt. Amikor jött a tárgyalás, a bírósági terembe nem lehetett beférni, annyian elmentek a cigányok a tárgyalásra. A halottat szinte hősként emlegették évekig. Amikor az ügyvéd, a gépkocsivezető ügyvédje a védőbeszédet tartotta, többek között azt mondta, hogy igaz, figyelmetlenség is hozzájárult a balesethez, mert ha a kocsivezető kikerüli a kőúton fekvő áldozatot, és nem úgy lett volna vele, hogy az biztos egy kutya, akkor az áldozat még mindig élne, de ha már megtörtént, tekintsük a halottat egy tárgynak, mert sajnos ő már csak egy tárgy, itt aztán kitört a cigányhallgatóság, és meg akarták lincselni az ügyvédet, mert hát a cigány ember nem is ember, csak egy tárgy. Utána aztán zárt ajtók mögött folyt a tárgyalás. Csak egy évet kapott a gépkocsivezető, azt is felfüggesztették három évre. Ekkor még a lakását is fel akarták gyújtani. A gépkocsivezető nem járhatott rendőri felügyelet nélkül, mert ásóval-kapával várták, amikor ment vagy jött a munkájába. Inkább eladta a házát és úgy elhagyta Miklóst, mint Szent Pál az oláhokat.

A cigány bírótól jobban féltek, mint egy század rendőrtől, mert az még a legidősebb cigányt is felpofozta, ha megérdemelte, és nem mert beleavatkozni ebbe a pofonosztásba még a családtag se.

A cigánytemetés nagyon látványos volt. Virrasztottak, énekeltek éjjel-nappal, nem is beszélve, ha zenész hallottjuk volt. Azt aztán olyan muzsikaszó mellett kísérték utolsó útjára, nem hiányozhatott senki, akinek muzsikája volt. A halottasháztól a temetőig húzták a gyönyörű Dankó-nótákat. Aki fel tudott öltözni, vagy tudott kérni kölcsön fekete ruhát, az mind a kőúton ment, a halottaskocsi után. Akik nem, azok meg a járdán követték a gyászmenetet a temetőig. Akik meztelen lábbal és mindennapos öltözékbe’ mentek, azok még a sírhoz se álltak oda, egy külön csoportot alkottak, és kicsit távolabbról nézték a szertartást. Hazafele már összevegyülve mentek, dalolva hazáig. De bármennyire is táncra perdülő a lábuk, ilyenkor sose táncoltak, és pár napig még a család se mert odahaza aludni, kit hova fogadtak be éjszakára. Nem emlékszem, hogy a temetés után gyászt viseltek, de a halott legjobb tulajdonságai, a bátorsága, az ereje, az okos, bölcs mondása állandó beszéd volt, és a legnagyobb haragos se mert rosszat mondani az elhunytról.

Az erkölcsi felfogása minden családnak más volt. Az nem is lehetett igazi férfi, aki nem úgy választott magának feleséget, hogy azt el ne szöktesse el a szüleitől. Úgy tartották, hogy az a lány nem szeretheti igazán azt a legényt, aki nem szökik el vele egy másik faluba vagy rokonhoz. Akit csak úgy a legény hazavitt a családjához, nem tartották komolynak ezt a kapcsolatot. Nem is ment el a híre úgy, mint akik eltűntek néhány napra valahova. Az igen! Az már nagy szerelemnek minősült. Kevés olyan házasság volt, ami esküvővel végződött. Sokan leélték az életüket, és meg se esküdtek, de a gyerekeket mind az apja nevére keresztelték. A legnagyobb erkölcstelenségnek tartották a legtávolabbi rokonnal is létrejött szerelmi vagy nemi kapcsolatot, ezt mindenki elítélte a legfiatalabbtól a legidősebbig. Bár előfordult mégis néha ilyen kapcsolat, de ha kitudódott, azt szörnyen megbosszulta a férj, az asszonynak bármennyi gyereke is volt, azt a rokonok magukhoz vették, és az asszonyt a kellő büntetés után elkergették a környékről. A férj bármilyen súlyos bosszút vitt végbe, mindenki helyeselte. Az egyik megcsalt férj megtudta, hogy a felesége jóban van a lányának a férjivel, azaz a vejével. Úgy állt bosszút a feleségén, hogy egy csöveskukoricát dugott a nőbe, aki vérmérgezéssel kórházba került. Amikor a férjét lecsukták, jobban várta haza az egész cigányság a börtönből, mint az asszonyt a kórházból. Sőt, mikor kiszabadult, akkorra még a másik faluból asszonyt is szereztek neki, hogy ne érezze az asszonyhiányt egyetlen éjszakára se. Nyáron, amikor kezdett beesteledni, valamelyik ház elé összecsoportosultak, végigülték a járdát, és tíz-tizenegy óráig táncoltak-énekeltek. A környékbeliek addig nem mentek aludni, amíg meg nem szűntek a szebbnél szebb cigánydalok, amik még a harmadik utcáig is elhallatszottak. Voltak, akik ilyenkor azt a megjegyzést tették, na, éhesek a cigányok, mert dalolnak, ezek jóllaknak azzal is, ha énekelnek. Én sokszor odaültem közébük, és úgy vettem részt egy-egy ilyen estén. A serdülő legények ilyen alkalmakkor közelítették meg a csinos kiválasztottat. Ha a lánynak nem tetszett az a legény, amelyik hozzáfogta csipkodni, vagy odabújni a közelibe, akkor amikor megelégelte a legény pajkosságát, vagy megharagudott, akkor szembe köpte és úgy adta a tudtára, hogy neki nem kell, ha még erre is próbálkozott a legény, akkor azt mondta: menj már innen te csúnya jószág, úgy se kellesz, hát én mondjam meg, hogy olyan csúnya fekete vagy, mint a subick, te oláhcigány, hát azt hiszed, kamellak[2], és ebből már mindenki tudta, hogy itt már nem lesz szöktetés. Volt olyan cigánylány, aki behúzott a többi közé, hogy én is járjam. Jártam, oda se figyeltem, hogy milyen sután, de jártam. A többiek hamar észrevették a cigánylány vonzalmát hozzám, na aztán ment a macerálás, magyar csávó kéne, te fekete ringyó, mán neked nem is kell a csóró cigánycsávó, kellesz is te a sudár magyar gyereknek. De nem vette komolyan senki, inkább játéknak volt szánva az egész, mint komolynak, hiszen a cigánylány se lehetett több esztendős, mint én, tizenkét-tizenhárom éves. Szerettek a cigányok, úgy, mint a testvérüket. Sokat játszottam velük, és rengeteg cigány nótát tanultam meg tőlük. Egyszer aztán anyám mondta, hogy ne járjak közéjük, mert megrontanak, és soha többé nem tudok tőlük szabadulni, mert a cigánylányok megverik a legényt, és követni kell őt, aki kiveti a hálót, amíg él, mert ő tud nekem olyat mondani, akit úgy megrontott egy szép cigánylány, hogy soha nem hagyta el. Így aztán egy alkalommal, amikor én is részt vettem az esti cigány találkozón, meg akart csókolni a lány, odabújt mellém és szinte melegíteni akart, a hosszú fekete haját átdobta a vállamon, és mint egy erős hurok, olyan volt, és addig húzta, – ami talán neki jobban fájt, mint nekem –, amíg el bírtam fordítani a számat a csókja elől. Amikor érezte, hogy nem tiltakozom, elengedte a haját, a fejhét hátra rántotta, és azt mondta: tudom, hogy ezentúl épp úgy akarsz majd, és épp úgy kívánod majd, mint én eddig, hogy megcsókolhass. Sokáig emlékezetemben maradt a cigánylány gyönyörű fekete szeme, ami úgy tudott csillogni, mint a legfényesebb csillag. Volt olyan idősebb cigánygyerek, aki mondta, hogy a cigánylányé édesebb, mint a magyaré, mert akinek cigánylány ad, szívvel adja, és azért édesebb, mert nincs a földön még egy nő, aki olyan szívből ad, mint a cigánylány, mert az olyan, aki a szájából is kiköpi, ami neki nem kell. Utána nem mentem se énekelni se táncolni, mert tényleg féltem, nem a rontástól, nem a szerelemtől, nem a szép cigánylánytól, aki még bálkirálynőnek is elment volna, hanem attól az életformától, amit ők éltek. Nem szűnt meg a barátság, de nem is maradt meg. Sose hánytam magamnak a szemére, hogy megcsókolt egy csitri cigánylány engem, a még csitri kamaszt; sose éreztem, hogy a szám ez miatt keserűbb lenne, a kapott csók sohase válik keserűvé, bárkitől kapjuk, és bárki adja.

Barátot sohasem választottam magamnak. Nagyapámnak volt egy igen bölcs mondása, hogy akit mi választunk barátnak, az nem mindig igazi barát, de aki minket választ barátjául, az igazi barát marad Igaz, a Zsiga, aki a Bözsi néni legkisebb fia, az volt. Háború után sokkal könnyebbé vált az életük, mint a mienk. A két legény, aki túlélte a háborút, valahol mindig dolgozott. Zsiga tudott járni tánciskolába. A szombati bálokon mindig részt vett, és olyanokkal barátkozott, akik szintén a legnagyobb boldogságnak tartották, ha egy olyan lányt felkérhetnek táncolni, aki különben ejtett a fejükre. Egy mesterséges mosoly tánc közben, amit kaptak egy-egy ilyen lánytól, soha el nem múló boldogságot jelentett nekik. Igaz, egy-két alkalommal elmentem én is velük, de amikor megkezdődött a tánc, és mindenki felkért valakit, a kiszemelt lányt, akkor én egy darabig üldögéltem, és nem jutott egyéb, minthogy kimenjek a borkimérőbe és megigyak egy pár fröccsöt, ami sose esett jól, de behunytam a szemem, és mars lefele. Szinte rossz érzés fogott el, amikor szünetben ez a legény is, az a legény is kézenfogva sétált a terem folyosóján a táncosával. Nem volt nagyobb nevetség annál, ha valaki felkért egy lányt, és nem tudott táncolni. Azt aztán mindenki nevette, és megjegyzéseket tettek rá. Ezt nem akartam, így amikor vége lett a szünetnek, mindenki táncolni ment, én meg vissza a söntésbe. A boldog apák, akik elkísérték a lányukat, vagy elmentek a fiúk után, mind a söntés előtt iszogatva az ő szép lányáról vagy a legény fiáról beszélt. Sokszor kérdezték, te miért nem táncolsz, tán nem szereted a lányokat, én amikor ilyen fiatal voltam mint te, az összes lányt megsergettem bál végéig, te meg csak nézed őket, pedig ezzel nem sokra mégy, fel kell kérni őket, turbékolni nekik, odasimulni hozzájuk és szerelmet vallani mindnek sorban, dicsérni a ruhájukat, a szépségüket, és ha egyszer-kétszer rálép valamelyik a lábadra, akkor kell mondani, hogy milyen remekül táncol – mondták. Nézd meg a fiam, ott az a vékony, sovány, majd rámászik a táncosára, és az úgy állja, mintha már meg is történt volna valamikor, neked meg csak csorog a nyálad, mint a jármos ökörnek. Igaz, ha még annyi bátorságot nem is adott a fröccsözés, hogy valamelyik lányt fel merjem kérni, mondjuk a tangóba – állítólag az a legkönnyebb tánc –, de már annyi merszem volt, hogy a macerálónak azt mondjam, fogd be a pofád, mert én fogom be! Ekkor aztán megvolt a nagy felháborodás, pedig csak visszasértettem egy részét, amit én kaptam. Szünetben aztán rám uszította a fiát, mert én megsértettem. Összeterelte a haverjait és kihívott, megtorolni az apján esett sérelmet. Kimentem, miért ne. Körülálltak és jól pofán vertek. Még tán vissza se ütöttem. A büszke apa a fia haverjait is meghívta egy italra, és veregette a vállukat, hogy ez igen, így kell, büszke vagyok rátok, terád fiam meg különösen, mert jól elbántál ezzel a taknyossal, aki még táncolni se tud, de tátja a száját a legények között. Amikor visszamentem, kértem egy fröccsöt. De még mindig szipogtam, hogy a vérző orrom el ne cseppenjen. A többi fiúk a bál végén vidáman nevetgélve kísérték haza a lányokat, én meg kullogtam egyedül hazafele, nem valami jó érzéssel a pofonok és a megszégyenítés után. Ballagtam szép lassan, mindegy, mikor értem haza. Az a legény, aki megpofozott a haverjaival együtt, pont a mi utcánkba kísérte haza a lányt. Nem volt csúnya lány, de olyan hidegen hagyott. Nem érdekelt, legénnyel van-e vagy se. A kapu alatt álltak. A legény megismert, és azt mondja a lánynak: nézd már a keresztfiamat, milyen óvatosan kullog! Mingyán felveszi ez a nyúlcipőt! Na, szedd a lábad, te kölyök! Nem is figyeltem oda a megjegyzésére, nem érdekelt, hidegen hagyott, mintha nem is szólt volna hozzám senki. Hagyjad – mondja neki a lány, ne szólj hozzá, hadd menjen, hát erre lakik ebben az utcában. Állj csak meg! – hősködött a legény. Nem álltam meg, utánam lépett és megfogta a vállam. Mit akarsz – kérdeztem. Mit? Ezt, és pofán csapott. Éreztem, ismét kicsordul az orromból a vér. Én nem akarok verekedni – mondom, hagyj engem békén. Én is megtudnám tenni azt, amit te, de én nem akarom. Most nincs kedvem semmihez, érted, főleg verekedni nincs. Kirántottam a vállam a markolásból és elindultam. Na jól van, te kis kezes bárány, eleget kaptál már, hallottam, ahogy kuncogtak a lánnyal. Tetszett nekik a gyávaságom, pedig nem éreztem gyávának magam. Amikor hazaértem, felhúztam a kútból egy vödör vizet, megmostam a kezem, ami a saját véremtől, éreztem, hogy úgy ragad, mintha csirizbe nyúltam volna. Megmostam az arcom, az ingem aljába megtörölköztem, kimostam a zsebkendőm, kiöntöttem a véres vizet a vödörből, és bekopogtam. Anyám nyitott ajtót: te vagy, kisfiam – mondta. Éhes vagy, eszel valamit? Nem, nem vagyok éhes. Akkor feküdj, de ne nagyon zörögj, mert felébreszted a gyerekeket. A nadrágom sötétben is élire hajtottam, rátettem a szék támlájára, a kabátom ráterítettem és lefeküdtem. Néha még nagyokat kellett szippantanom, hogy el ne cseppenjen a párnára az orrom vére, hanyatt feküdtem és elaludtam.

Így kezdődött a bálozás. Jól megpakoltak, és még ráadásul nem is táncoltam. A nagyapám mondása érvényét veszítette ezen az éjszakán. Mindig azt mondta: tudod unokám, nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Ilyenkor mindig a lány és a kuncogás jutott eszembe. Hiszen még a lánynak is tetszik. Nem az tetszett, hogy én álltam, hanem az tetszett, neki is, aki adta. Talán még ez miatt adta boldogan a legénynek az első csókját is. Ütni kell, hogy én is együtt nevethessek a betört orrú legényen? Így csináljam, ilyen legyek? Hiszen annak több a barátja is, aki előre üt, aki megver valakit, akitől félnek, akinek nem mernek visszaütni, aki a barátainak azt meséli, hány pofont ad egy bálon a meghunyászkodó legényeknek, például nekem is, és ünnepelik, fizetik a fröccsét, még a báljegyét is valamelyik barátja veszi, nem merik elkérni tőle a lányt csak akkor, ha meg van beszélve. Hát ilyen legyek? Hiszen táncolni úgy táncol, mint a tehén, százszor rálép a lány lábára, és még a lány is elnézést kér, hogy ő tévesztett, az ilyen legényeket veszik körül a többiek a majomszigeten, a terem közepén, az ilyen legény engedi meg magának, hogy még tánc közben is kigombolja a kabátját, a zenészek mindenki más előtt neki játszák a következő táncot, amit a Rózsikának küld, és ezen a táncon a fél bálterem üres marad, hogy a hősnek legyen hely a keringőzésre, és rögtön sugdolózni kezd az anyuka, akinek felkéri a lányát, hogy jóképű gyerek, bátor gyerek, még a lányommal is táncol, nézzék, milyen szép pár, hát nem? A néném megtanított két táncra, a tangóra és a csárdásra. Úgyis ez volt a legsűrűbb tánc egy bálban. Hálám jeléül mindig őt kértem fel az első táncra, még akkor is, amikor már három-négy táncos ott sertepertélt körülötte. Sose léptem négy-ötöt, mire elkérték tőlem. Szívesen odaadtam, aztán leültem a helyére. Anyu mondta is mindjárt: nem táncolsz, kisfiam? Táncolj, mert mindjárt jön apád, aztán visz inni. Tudod milyen, csak előtte ő feltankol a Bandi kocsmában, mert józanon nem jön át sose. Amikor apám megérkezett, mindig be volt bádogosodva a szeme. Ritka eset volt, amikor megismert. Ha nem szólok neki, elmegy mellettem. Amikor megismert, rögtön hívott: gyere, igyál valamit. Ha táncoltam és eljött velem a lány is, akkor neki is vett egy málnát, de rögtön azzal kezdte, na milyen fiam van, tetszik neked, akarsz a menyem lenni? Pedig eszem ágában se volt ilyen hülyeség tizenhat évesen. A lány anyja mintha tűkön ült volna bent a bálteremben. Mit szólnak, hogy az ő lánya kiment tánc közben egy fiúval?! Két-három perc múlva betuszkolta a lányát mellőlem. Vigyed, gondoltam, nem akarom megenni, se ellopni. A lány odaült az anyja mellé, és bizony a legények meglátták ám, hogy kijött velem egy málnára, aztán fel se kérték az anyja mellől. Amikor apám belém tuszkolt vagy négy fél rumot, akkor már én se nagyon törődtem a lánnyal, bizony csúnyán viselkedtem. De ha ennyire féltik tőlem, hadd üljön még, vissza nem megyek. Még a legények is megvetették, ha egy lány tánc közben kiment egy kis friss levegőre, mert az már nem rendes lány, mert hát ezt lehet hordani kifele. A múltkori legénynek ismét ott volt az apja, és igen-igen mesélte a többi embernek, hogy az ő fia hogy ellátta az én bajom, mert neki azt merte mondani, hogy fogja be a pofáját, és ezt pont meghallotta az ő nem akárki fia, és addig pofozott, amíg bocsánatot nem kértem mindenki hallatára. Apám meghallotta. Téged vert meg ennek a senkiházinak a fia? Á, dehogy engem, itt se voltam – kendőztem a dolgot. Nem? – szól oda az ember, mutasd az orrod! Hahaha, még mindig olyan, mint egy krumpli! Na jó, hagyja már abba, az régen volt. Régen? Na ne mondd, neked egy hét is régent jelent? Apám már neki akart ugrani az embernek, de eléálltam és mondtam neki, majd én visszaadom a fiának, de nem ököllel, hanem máshogy, úgy, hogy amíg él, nem felejti el! Jól van kisfiam, tudom én azt. Ne is maradj adós. Hallottad, te, mit mondott a fiam? Visszaméri a kölcsönt százszorosan! Pedig semmi visszamérést nem forgattam a fejemben, csak nem akartam verekedést se most, se máskor. Volt, ami volt, kikaptam, hát kikaptam, elviseltem, nem haltam bele egy pár pofonba. Apám aztán a bálból hazafele menet elmagyarázta, miért nem szabad meghátrálni az embernek a saját árnyékától. Mert ha még attól is meghátrálsz, a saját árnyékod is a nyakadra fog lépni, mindenért meg kell küzdeni, nem elég, ha valakit szeretünk, nem, mert azt más is éppen úgy szeretheti velünk egy percben, egyazon időben, és ha nem harcolunk meg, hogy el ne veszítsük, elveszik tőlünk, ellopják, elcsábítják, és maradunk a megmaradt érzéseinkkel, ami nemcsak egy hétig kínozza és gyötri az embert, hanem hetekig, hónapokig vagy évekig. Aki meg akarja állni az életben a helyét és élni akar, az ne hagyja magát leteperni, mert soha az életben nem tud felállni, mert úgy érzi, hogy béna. Mert az erősebb malac mindig többet eszik a közös vályúból, mint a gyenge, hiába vered az orrát, a többit ellöki a vályútól, a lánytól is elmarják a legényt. A gyáva sose mer közel ülni a tűzhöz, mert attól fél, belelökik és megég, de aki a parazsat is képes a tenyerébe venni, és ha nem fér is a többitől, gyújt magának tüzet, és ahhoz a tűzhöz csak az mehet oda, akit enged a tűz gazdája. Hányszor meghaltam volna éhen, ha nem lopom meg a határt, ha nem vállalom akár a golyót is egy jól megteremett cukorrépáért? Hányszor megszökhettem volna a mostohaanyámtól, hogy megkeressem az édesszüleim, akik pólyáskoromban eldobtak, hányszor kértek, hogy hagyjalak itt benneteket, mikor rám találtak huszonnyolc évesen, hányszor lakhattam volna jól abból a tálból, amit elém tettek huszonnyolc éves koromban, de én nem választottam a tele tálat, csak az enyémet, az üreset, mert abból jobban esett a paprikás krumpli, mint máséból a pörkölt? Ugyan már, Pista, hagyjad már a gyereket! Mit kell neki ilyesmit mesélni. Ilyenkor érted, mikor tele vagy itallal, de józanon csak gyere ide a nevük a gyerekeknek, nincs hozzájuk egy jó szavad úgy neveled őket, mint téged a mostohaanyád, aki csak akkor szólt hozzád, amikor fel akart benned bukni. Akkor se mást, csak azt, hogy menj az útból, nincs dolgod, menj és hozzál vizet, és inkább kiürítette a földre a kannát, csak ne legyél odahaza, mert nem te kellettél neki, csak a munkád, meg a kereseted. Amit adtak, mikor megnősültél, egy cájgnadrágot meg egy menhelyi kabátot, te meg minden évben arattál, géphöz jártál és napszámba. Mert télen mindenki odahaza volt, de te még télen is mentél nekik dolgozni, mert ha két napig nem dolgoztál, már ingyenélőnek neveztek. Olyan voltál a többi testvéred között, mint a nyúzott ürge, ők meg virultak azon a hízón, amit te kaptál a munkád után. Emlékszem, amikor summáslány voltam, öcséd a szárazkolbászt is fanyalogva ette, és te úgy etted a zsíros kenyeret, mint a mannát. Öcséd, amikor már teleette magát a serpenyőből, te akkor ülhettél mellé az ételnek, ha maradt egyáltalán. Tudom, hogy hívtak. Tudom, hogy mehettél volna a szüléiddel. Itt voltak a húgaid érted, itt könyörögtek neked: gyere bátyánk ebből a szegénységből! De amikor a pesti dámák lejöttek, egy szem cukrot nem hoztak a gyerekeidnek, hanem azt hajtogatták, hogy taknyos az orruk, azért nem csókolják meg a te lányod, a te fiad. Le se vetkőztek, ott ültek prémes kabátban és nagykarimájú kalapban, amiken több érték csillogott, mint az egész házad, amit ér. Egy szót se tudtak velem váltani, csak téged nyöszgettek, hogy na bátyánk, gyere velünk, majd eztán jó módod lesz, és elfelejted ezt az egész nyomorúságot, amibe’ eddig éltél. A szép nagyszál emberek kellenek a csendőrségen és majd a csendőrtiszt bátyád segít neked, hogy bekerülj a csendőrök közé, akiket mindig utáltál, és borzongott a hátad, amikor ficánkolt a kakastoll a kalapjuk mellett. És úgy tudtál sírni, amikor elment a két húgod, hogy a fiadért nem sírtál úgy, amikor zuhogott rá a föld. Nem te veszítetted el őket, hanem ők dobtak el téged. És amióta megjelentek az életedben, semmivel se törődsz, senkit se szeretsz, csak megvagy itt közöttünk, de nem érzed otthon magad. Ha csak teheted, menekülsz hazulról, és teleiszod magadat, és nem érdekel semmi és senki. Hát élet ez?! És most te traktálod tele a fiad az élet küzdelmeivel? Neki még nincs miért küzdeni, de neked lenne, és a te küzdelmed nem az élettel folyik, hanem saját magaddal, saját magadért, nem a családodért. Ha egy pohár bort megiszol, elfeledkezel a családodról. Sose emlékszem, hogy hoztál volna nekik egy tábla csokoládét, de a cigánnyal hazáig kísérteted magad az utolsó filléreden. Te akarsz életmódot mutatni? Kiéből, a máséból? A családod csak olyan lehet, mint a környezete, a rosszról csak rossz ragadhat rájuk. Azt az életformát, amit mások élnek, azt nem tanulhatják meg, mert nem azt látják. Ha azt akarod, hogy más emberek legyenek, mint amilyen te vagy akkor élj úgy, és azokká válnak ők is.

Apu csak nevetett, és azt mondta, nézd már anyádat, hogy pereg a nyelve, rájött, hogy nagyfia van, nem fél már tőlem se. Ez a bál se múlt el vidámabban, mint a másik. Most is megkaptam a magam pofonjait életre szólóan.

Hamar megszoktam az italozást, pedig ha visszagondolok, soha egy cent se esett jól. De amikor betértem az italboltba, mint törzsvendéget fogadtak, mert tudták, hogy van munkahelyem, és ezen keresztül elnyertem azt a kedvezményt, hogy fizetéstől fizetésig kaphattam hitelbe italt annyit, amennyi a bőröm alá fért. A bálba én is csak akkor mentem át, amikor már jól felöntöttem a garatra. Hamar meglátszott rajtam az ital, és ilyenkor nem voltam elnéző senkivel. Ha valaki rálépett véletlenül a lábamra, egy gyors pofonnal megtoroltam, és rákérdeztem, kér-e még. Hát akinek nem tetszett, megdupláztam. A bálba, ha valamelyik lánnyal szerettem táncolni, azt nem adtam oda, ha a vőlegénye kérte, még akkor se. Ebből aztán mindig konfliktusok származtak. Volt szünet, amikor négyen-öten vártak a bálterem udvarán, akiknek úgy adtam meg a randit, hogyha nem tetszik, várjon meg szünetben, mert most én nem érek rá, mert táncolok. Amikor kimentem, sokszor én kérdeztem meg a sorrendet, hogy kit mikor sértettem meg. Úgy megtanultam verekedni, hogyha öten jöttek is rám, nem maradtam alul. De azért több haverom volt mindig így is, mint ellenségem. Aztán rájöttek, hogy velem nem érdemes se kötözködni, se pedig verekedni, mert megtanultam nem félni a saját árnyékomtól. És rájöttem, így jobban haverkodnak velem, mintha nyuszinak neveznek. Amíg engem püföltek mindig véresre, sose hívott meg senki egy üveg sörre se. Bár senkit nem bántottam ok nélkül, de vissza mertem ütni még a legnagyobb bicskás legénynek is, akitől mindig mindenki félt. Még a bicskáját is elvettem, és vagy eldobtam a fenébe, vagy hazavittem, hogy jó lesz reggelizni. Volt, amikor a bál végefelé elfelejtettem, melyik lány is engedte meg, hogy hazakísérjem. Ha nem jöttem rá, megharagudott, az lett, hogy mással mentem haza, aki nekem jobban tetszik. Úgyse hitték el az igazat. Így aztán keresett más legényt, mert engem nem vett komolyan. Apám sokkal büszkébb lett rám, dicsekedett vele, hogy én senkitől se félek. Igaza volt, senkitől se féltem, még az alvégre is lementem, ha úgy jött a lépés. Bármelyik bálba be mertem menni, a Bableves kocsmába is, ahol nem volt olyan záróra, ami rendes időben történt volna. Mert valakit mindig megszúrkáltak. Nem is beszélve arról, hogy az új arcokra aztán nagyon rámentek, és aki meg merte tagadni a fizetést, azt aztán hamar kipenderítették a Bablevesből. Az alvégen este már nemigen mertek felvégesiek utcázni, se lányhoz se csak úgy. De a bátor legényeket valahogy még a bicskás gyerekek is jobban elviselték, jobban eltűrték, a jelenlétét a bálban is meg a kocsmákban is, így aztán egy pár bicska okozta sérülés után befogadtak, sőt még haverom is lett egypár olyan fiú, aki megkedvelt, akikkel olyan jó kapcsolatom lett, hogy a felvégesi bálba le mertek velem jönni. Igaz, ott se féltek, de ez nem volt divat, mert ha tízen jöttek, akkor az alvégig lettek zavarva, vagy fordítva, a felvégig. Amikor belépőt akartak váltani a Kiskörben lévő bálba az alvégesiek, nem is adtak, mert tudták, micsoda verekedés lesz ebből, ha egy alvégesi legény elkér egy felvégesi legénytől egy lányt, mert az úgyse adja oda, és bizony ez már elég a csetepatéhoz. De mindig sikerült elejét vennem a balhéknak, mert a rendezők úgy adtak jegyet eleve, ha megígérem, hogy rendőr nélkül lesz vége a bálnak. Nem is lett zűr, sőt a gyerekek összehaverkodtak. Igaz, lányt nem kísérhettek haza, még a legordenárébbat se. Aztán ha én mentem le az alvégre két-három felvégesivel, azokat se csépelték el. Nem azt mondom, hogy megszűnt a „le ne merd tenni a lábad”, vagy „fel ne merd tenni a lábad”, de lettek fiúk, akik le is járhattak és fel is bántódás nélkül, de lányhoz járni, azt nem, mert az alvégesi lány az az alvégesi gyereké, a felvégesi az a felvégesié. Kevés anya vitte le bálba a lányát az alvégre, fel a felvégre még úgyse. Na, nem mondom, amikor az ávéhás legényeket hazaengedték szabadságra, azok olyan lövöldözést csináltak lent is, meg fent is a bálákban, hogy a bálnép menekült, amerre látott. És hiába jelent meg a rendőrség, elküldték őket egy melegebb helyre.

A lányos asszonyok, amikor megtudták a nevem, egyenesen elrémisztették a lányukat tőlem: ilyen az apja, meg olyan az apja, heten vannak testvérek, még kenyérből se esznek eleget, csak nem akarsz ilyen gyerekkel szóba állni, szakmája sincs, a téglagyárban egy kulis, nem azért neveltünk, hogy egy ilyen senkivel szóba állj. Sokszor hallottam ezt a szöveget, és csak azért is kitartottam a lány mellett. Az egész család, amikor vasárnap délután elmentem, hogy elviszem a lányt a moziba, csak a megjegyzéseket tette, hogy miért nem választok magamhoz való lányt, akinek mindegy, milyen lesz az élete mellettem, hagyjam békén a lányukat, mert ő különbet érdemel, mint egy téglaverő ember. Így, ilyen szövegek után már csak elvittem a lányt a moziba, ha jönni akart. De már haza nem kísértem, nem érdekelt többé, nem izgatott, úgy voltam, mint ahogy nagyapám mondta: van az isten méhesibe, lehet válogatni.

Május elsejére már hetekkel hamarabb készült a gyár. Tanultuk a május elsejei dalokat, amit majd a felvonulás alatt énekelünk. Előző nap már mindenki tudta, milyen díszletet fog vinni, feliratot, idézetet, Engelst, Marxot, Sztálint, Lenint, Rákosit, Gerőt, mindenkinek jutott valami, vagy zászló vagy kép. Este, amikor a vacsoraidő következett, az mindig a legérdekesebb esemény volt. Csak a gyár családtagjai vehettek részt, cigányzene, disznó vagy birkapörkölt volt, amelyiket választották a dolgozók. Bor, sör minden mennyiségben, reggelig még a fizetés terhére is ihatott, ki mennyit akart. A vacsora engem nem érdekelt, akkor mentem már el, amikor jó volt a hangulat, táncoltak, mulattak, dorbézoltak az emberek. El se akartam menni, de anyám azt mondta, legalább vigyázok apámra, hogy csak annyit igyon, amennyitől még ember marad, legalább majd én hazavezetem. Későn érkeztem, jóval vacsora után, de melegítettek pörköltet, még a haveroknak is. Húzták a cigányok a talp alá valót. Egyszer meglátom az én régi ismerősöm, aki valamikor orrvérzésig pofozott, mert megsértettem drága édesapját. Egy szép szőke lánnyal táncolt, aki úgy simult a keménytenyerű ismerősömhöz, mint egy bárányka. Na, mondom, visszakapod a pofonokat, és meglátom, milyen gyorsan tudsz futni a téglagyári gödrökön keresztül. Mondom, megnézem már a lányt is magamnak, hogy mutat. Tetszett nekem, kis aranyos volt, és formás teremtés. Na, nézzük, hogy táncol. Lekérem, hozzám simul, talán még jobban, mint a táncosához előzőleg. Ki ez a fiú, akivel táncoltál? A vőlegényem. Szereted? – kérdezem. Igen. Mikor esküdtök? Jövő húsvétkor, ha minden jól megy. Hogyhogy ha minden jól megy? – kérdezem. Hát úgy, ha valakit jobban meg nem szeretek addig. És engem, mondd, meg tudnál-e jobban szeretni jövő húsvétig? Ez attól függ, hogy te szeretnél-e engem. Még soká lesz húsvét, de máris jobban szeretlek, mondom, mint ahogy te hinnéd! Hajnalfele már a lány összeveszett a vőlegényével, és nekem engedte meg, hogy hazakísérjem. Komolyan vettem én is a dolgot, és már másnap együtt mentem a lánnyal a moziba. A szülei majd megháborodtak, de nem tehettek semmit, mert a lány kijelentette, hogy vagy az enyém lesz, vagy beleugrik a kútba. Hát ezt nem akartam, hogy egy lány öngyilkos legyen miattam, így aztán kísérgettem. Tetszett nekem, hogy még így is lehet engem szeretni. Na, gondoltam, visszaadtam egy pofont. A két család utána csak azon vitázott, kinek mennyibe került a lakodalomra szóló eljegyzés. Így aztán az eljegyzési költségen összeharagudott a két család. De bizony engem nem tudtak elfogadni egy hónap múlva se. Ahol csak tudtak, mindig megsértettek. Figyelembe se vettem a szülők sértéseit, a lány tényleg szeretett. Talán jobban, mint kellett volna. Mert amikor mentem hozzá, még a szüleit is kitessékelte az alsó épületbe, amíg én ott voltam. De volt neki egy öccse, aki mindig ott sertepertélt velünk a szobában, és aki ki volt tanítva arra, miket mondjon nekem. Többek között mindig azt hajtogatta: te éhes, te szegény. Egyszer azt kérdezi tőlem: mondd már meg, miért van neked olyan nagy füled, amibe szerelmes lett a nővérem? Életemben ekkor szerettem volna először tükör elé állni, és meggyőződni róla, hogy tényleg nagyok-e a füleim. Lehet, hogy még el is pirultam, amikor a kis kölyök odaállt az ajtó elé menekülésre készen, és kiabálta: nagyfülű! nagyfülű! Nem tudtam mit csinálni, csak kínosan nevettem. De éreztem, hogy valami megtört bennem. A lány sírva kergette ki a kisöccsét, aki az oldalablakon még bátrabban és még hangosabban kiabálta befele, hogy nagyfülű, nagyfülű! Nem sokáig maradtam. Megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk. Amikor hazaértem, rögtön a tükör elé álltam, és vizsgáltam a füleim, hogy állnak és tényleg nagyok-e. Kicsit szétálló füleim vannak, de nem túl nagyok, rendeztem el magamban. A megbeszélt találkozóra nem mentem el. Hogy miért, sose kérdeztem meg magamtól. Talán a pofont adtam vissza valakinek, vagy én kaptam ismét, ki tudja.

Anyámnak nagyon sok gondja-baja volt az iskolás gyerekekkel, hiszen egyszerre járt iskolába Laci, Ica, Erzsi és Kata. Mire felébredt a család, akkor már mindenkinek elkészítette, rendbe tette a ruháit, uzsonnát készített a gyerekeknek. Akik dolgozni mentek, először azokat ellátta reggelivel. Apu, én és Julcsi hatra jártunk dolgozni, de mire mi is felébredtünk, megfőzte a tejeskávét. Igaz, előtte mindig megfejte a kecskét, a Fánit, mert úgy hívtuk. Délre minden nap megfőzött, mert hazajártunk ebédelni. Volt dolga épp elég, de sose panaszkodott, sose említette, hogy fáradt. Pedig nem volt soha olyan éjszakája, amit végigaludhatott volna. Mert ha már valamelyik gyerek forgolódott az ágyban, nyugtalanul aludt, már meg volt ijedve, hogy beteg. Megnézte a keze fejével a gyerek nyakát, nem láz-e az. Érthető, mert a nővérem után akik születtek, a két fiú, mind a kettő anyám karjaiban halt meg. Nem is emlékszem, bármennyire is rosszalkodtunk, hogy pofonokkal fékezett volna bennünket. De amikor azt mondta, hadd jöjjön csak haza apátok, meg fogom neki mondani, hogy nem bírok veletek, és az majd ellátja a bajotokat, ennyi elég is volt, rögtön meghunyászkodtunk, tartva az atyai pofonoktól, amit jól ismertünk, mert aki kapott egy taslit, az biztos begurult az ágy alá, és egy darabig ki se mert onnan jönni, nehogy kapja a másodikat.

Apám már nem bánta volna, ha megnősülök. Sokszor kérdezte is tőlem, nem akarsz te kikerülni a családból, már más ilyen legény régen családot alapított, és kutya baja sincs. Legalább már kevesebben lennénk, és nem ennéd el a kenyeret a kicsit elől, mert mindent felfalsz az örökös éhségeddel. És kezdte sorolni, hogy ez is szép lány, meg az is szép lány, biztos hozzád menne. És mindig olyan lányokat sorolt fel, akiket ki se állhattam. Na, majd szerzek én neked menyasszonyt, ha te már azt se tudsz! Majd ha leszereltem a katonaságtól, esetleg aztán ráérek; aki nekem van szánva, azt úgyis megtalálom később is.

Egyik szombaton elmentem biliárdozni. Jött velem apám is. Amikor bemegyünk a kocsmába, hát az egyik ismerős család már igen-igen huzatta a nótákat. Egy asztal kevés volt nekik, két széles asztal össze volt tolva, de azon annyi ital, hogy rogyadozott az asztal lába. Ismertem őket én is. Még a nagylány is ott danolászott a többivel. Amikor meglátták apámat, rögtön meghívták az asztalhoz, velem együtt. Oda kellett ülnöm a lány mellé, aki már előzőleg egy pohár édeset biztos lekortyolt. Én rumot is óhajtottam inni. Előzőleg is rögtön kértek egy kétdecis pohárral, amit a lány egészségére egy hajtókára meg kellett innom. Az utolsó kortyok már csak lúdbőr kíséretével mentek le. A lány kicsit mellém húzódott, úgy, hogy a combja szorosan érte az én combom. Pár perc múlva már én is danoltam a többiekkel, kinek mi a nótája, és sorba mentünk. Amikor a nagylánytól kérdezték, rám nézett a nagy kék szemével, aminek már a tiszta sugárzása kicsit megtört a három cent édesektől, és az a nóta következett, hogy „kócos fejed ha rám hajtod, szeretném a hamvas arcod lágyan megcsókolni”. Amikor vége lett ennek a dalnak, mindenki azt követelte, csókoljam meg a lányt. A két deci rum nem engedte, hogy tiltakozzak. Nem is kellett odahajolnom a lányhoz, mert már akkor majdnem az ölemben ült a hangos „hogy volt” kiáltozás után. A legelégedettebb valaki ismét két deci rumot tölt elébem, hogy ezt fenékig kell innom. Behunytam a szemem, és nagy nehéz kortyokban nyeltem az italt az utolsó cseppig, és akkor is csókolóztunk mi már, amikor senki nem kért rá minket. Arra emlékszem, hogy a lányos háznál még folytatódott a muri, de már arra nem, hogy hogyan kerültem haza. Tíz óra körül felébredtem, már akkor apám puccba volt. Na, végre, felébredtél, öltözz és gyerünk. Hova, kérdeztem. Hova, hova, úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hát lánykérőbe. Lánykérőbe? Igen, igen, tegnap éjjel megkérted a lány kezét, és én igent mondtam. Én hozzájárultam hogy elveheted a lányt, gyönyörű lány, jól választottál, szorgalmas, házias, és ami a legfontosabb, téged nagyon szeret. Ki az, – kérdezem. Ne csinálj már úgy, mintha nem tudnád! És én elkezdtem visszapergetni a tegnapi estét, ameddig tudtam, de sehogy se emlékeztem a lánykérésre, sehogyse. Így aztán tiltakoztam, hogy én nem kértem meg senkit, és nem is akarok se most, se máskor. Apám bezsongott, hogy mit képzelek én, micsoda szégyen, mert vár az egész család, félrevezettem azt az ártatlan lányt, mit mondanak az emberek, szégyenbe hoztad az egész családot, hát hogy gondolsz te ilyet, ez nem játék, ilyen nincs, azt akarod, hogy szégyenben maradjak én, aki megígértem, hogy ebédre jövünk, és megbeszéljük, mikor legyen a lakodalom! Hisz már a jövő hónapban itt a húsvét, és apám úgy rám csapta az ajtót, hogy azt hittem, nem áll meg az csak a szoba közepén, és láttam elviharzott az ablak alatt. Na, mondom ez se jön haza három napig! De tévedtem, tíz perc múlva már belépett a szobaajtón, de én még mindig ott ültem az ágy szélén, és töprengtem, mitévő legyek. Tényleg megkértem volna a lányt? Lehet, hogy így volt, apám másképp nem dühöngene, ha nem így volna. Apám mosolyogva veszi elő a háromdecis üveget a belső zsebéből, na nesze húzd meg, mielőtt bejön anyád. Meghúztam. Anyu pont belépett az ajtón. Nem volt elég az esteli, mér itatod a gyereket? Az éjszaka is eszméletlenül hoztátok haza! Azt akarod, alkoholista legyen, mint te?! Kutyaharapást a szőrivel gyógyítják – mondta apám, és utána ő is meghúzta az üveg tartalmát. A fiad nősül – mondta apám. Nősül, hisz teneked ez a rögeszméd, hogy mindig nősíted. Ez komoly, képzeld, az éjszaka megkérte a környék legszebb lányát. Anyám rám nézett és tőlem várta az igazságot, de én nem szóltam semmit, csak lehajtottam a fejem, és teleszaladt könnyel a szemem. Látod, milyen boldog a fiad, még sír is. Jól mondják azt, az ember kétféleképpen tud sírni: bánatában és örömiben. Nézd ezeket az örömkönnyeket. Látod, na, elhiszed-e már, amit mondok? Már-már tizenkilenc éves meglett ember, és saját maga dönthet a sorsáról. Anyámnak nem ment le a nyál a torkán, a sírással küszködött, és azt mondta, tönkre akarod tenni a fia életét, mert ez mind a te szeled, te akartad így, nem a gyerek, neki még nincs szüksége asszonyra, még fiatal, még katona se volt, mi lesz, ha elmegy katonának, azt hiszed, kitart mellette három évig az a nő, nem is olyan. Tudod te, Pista, hogy mit csinálsz? Sose tudtad, mindig az ital vezette a fejed, de most nem rólad van szó, mert amiket te csinálsz, én már azt elviselem, de csak azt amit magad ellen követsz el, de azt nem, amit a családod ellen is el akarsz követni. Hagyd már abba, te mindenben a rosszat látod! Mér? Mi baja lesz, ha megnősül? Semmi, legalább egy gonddal kevesebb lesz a háznál, úgyse sok jut abból neked, amit keres, mert a kocsmába viszi. Oda úgy, mint ahogy megtanulta tőled, sehogy másképp, te szoktattad rá az italra, te vitted először is megünnepelni az első keresetét, mert azt másképp nem lehetett volna, csak a kocsmában. Na, igyál még egy kicsit – biztatott apám, és aztán öltözz, egy hordó sört vettek, és megígérték, csak akkor lesz csapra verve, ha megérkeztünk. Na jól van, még idd ki ezt a keveset! Anyám kiszaladt a konyhába, mert a húsleves kifutott a platnira. Lekapta az edényről a fedőt, és szép lassan kavargatta a húslevest. Amikor meglátta, hogy elkészültem az öltözessél, csak ennyit mondott: te tudod kisfiam, ha szereted, én nem bánom, vedd el, ha tudunk, majd segítünk. Úgy szerettem volna elmondani az igazat, hogy mindehhez semmi közöm, nem is tudok semmiről, de az ital befogta a számat, és úgy gondoltam, lesz ami lesz, eljátszom a lánykérést. Amikor a lányos ház ablaka alá értünk, már kiszűrődött a nótázás. Úgy látszott, mindenki tudott mindent, ami tegnap történt, csak én nem. A lány meg az apja várt minket. A lány a nyakamba ugrott, és összecsókolgatta az arcom, és éreztem, a csókok csípták az arcom bőrét, mert már abba a csókba belevegyült a kisüsti íze, szaga, ereje. A lány megfogta a kezem és az ujjaim összezárta az ő ujjaival. Szabadulni akartam ettől a nagy szerelmi jelenettől, de olyan erősen szorította össze az ujjait az én ujjaimmal, hogy sikertelennek tartottam a tiltakozást. Kinyitották előttünk az ajtót, és nagy kurjongató örömmel nyugtázta a nagy család a bevonulást. A fő hely üresen várakozott ránk, a boldogokra. Leültünk, és az egy-egy decis rumospohár várakozott a kiivásra. Nem kell rum, nem szeretem, utálom, tegnap csak azért ittam meg, mert még nem tudtam, hogy nem szeretem! Hordóbontás, mert a boldog vőlegény rövidre hosszút akar inni! Pár perc múlva nyüzsögtek a tele sörös poharak. Szegény tyúkok, ha tudták volna, mi vár rájuk, inkább elmenekültek volna világgá. Nekem szedtek először levest, de nem valami jó étvággyal kanalaztam. Nem vagyok leveses, – mondom. Jöhet a pörkölt, – mondták. A vőlegény azzal tudja megalapozni a sör helyét: egy szem nokedli egy kanállal volt. Úgy forgattam a számban, mint az epét, minden nyeléskor kidülledt a szemem, mert nem lefele akart menni, hanem kifele. Semmiért se haragudtam jobban, mintha evés közben bámultak. Mindenki azt leste, milyen képet vágok, ízlik, nem ízlik, mennyit eszek. Éreztem, rám figyel az egész család. Apu csak hajtogatta, hogy ez igen, ez finom, régen ettem ilyen jó tyúkpörköltet, a levesről meg nem is beszélek. Pedig hol állt ez ahhoz, amilyen jóízű pörköltet főzött anyu, de bezzeg azt soha meg nem dicsérte, pedig nem győzött apám eleget enni este, amikor hazajött a csavargásból, a lumpolásból; úgy hidegen ette, hiába kérte anyu, hogy begyújt, várjon egy kicsit, nem számított, a fagyos nokedlit beteperte. Egy egész tállal, hiába volt megfagyva a szaft, még az orrával is ette, de soha nem mondta volna: hát ez finom volt, Julis, csak azt kérdezte: van-e még, pedig már az utolsó falatokat leejtett fejjel, félig alva csámcsogta. A lányt felcicomázták. Majdnem röhöghetnékem volt, hosszú klipszet raktak a füleibe, a nyaka tele volt aggatva bizsugyöngyökkel és a báli ruhájába’ olyannak tűnt, mint egy pojáca. Az anyja mindig nyöszgette, ha nem eléggé gondoskodott minden pillanatban rólam. Sose ürült ki a sörös poharam, mert ha egy kortyot leittam belőle, már négyen is utána töltöttek. Délutánra már a cigányok is meg voltak rendelve. Apám már nászasszonynak szólította a lány anyját, ami olyan nevetségesen hangzott, hogy nem tudtam megállni röhögés nélkül. De én csak húztam, halasztottam a lánykérést. Úgy voltam vele, ha tegnap tényleg megtörtént, akkor már ma felesleges. Elsőnek az én nótámat akarták elhúzatni a cigányokkal, de én sokáig gondolkodtam, hogy melyik is az, vagy van-e egyáltalán nekem külön nótám. Eszembe jutott aztán az a nóta, amit egyszer apám énekelt, amikor szabadságra hazajött és Eszter nénéméknél laktunk, hogy „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el, Gyógyítgatom a lelkemet a cigányzenével”. Éreztem, belesápadok. Bizony isten még ezen nem gondolkoztam, ilyenkor mit szoktak mondani, mit kell mondani, még csak apámmal se beszéltem meg. Ő csak lesett rám és várta, hogy mit fogok mondani. Nem jutott eszembe semmi, csak azt mondtam, nagyon finom volt az ebéd, és köszönöm. Mindenki röhögött, mert nem ezt várták, az ismerősök, a rokonok éljenezték a háziasszonyt, pedig már azt se tudták, mi volt az ebéd. Apám mutogatott, hogy még mi következik. Ezután nagy csend pár pillanatig, aztán valaki felkiáltott: igyunk a háziasszonyra! És ittunk a kisujjunkig. Na, majd én folytatom, tolta ki maga alól apám a széket, és ünnepélyesen felállt, de az egyensúlyát már a székben való kapaszkodással pótolta. Kedves mindenki! Én és a kisfiam azért jöttünk kedvesmagukhoz, hogy a kisfiam legboldogabb óhaját tolmácsoljam. Hiszen látják, hogy a boldogságtól mindkettőjük el van foglalva, nekik nem a beszéd a fontos most, hanem hogy egymást nézhetik, láthatják. Milyen boldogság vár rájuk, hiszen máris olyanok, mint két galamb! A fiam ezennel megkéri a környék legszebb lányának a kezét, és ha ezt a szerelmet nem akarja senki megrontani, akkor nem áll senki ennek az elkövetkező házasságnak az útjába. És ha a drága szülők örömmel mondanak igent a fiam kérésére, hogy adják a lányt és áldásukat a két fiatalra. Mindenki hozzáfogott csókolózni a nagy boldogságban, az anya sírva ölelgette a lányát. Tűzzük ki az eljegyzést, mondta valaki. A fejem már kóválygott, kérés nélkül ölelgettem, csókolgattam a menyasszonyjelöltet, de talán három szót se váltottunk egymással. Csak mikor inni kellett, mi is megemeltük a poharunkat és ittunk. Ennyi csókot nem kaptam életemben senkitől, mint ezen a délutánon. Nekem csak az járt a fejemben, hogyan kerülhetném el ezt az egész ceremóniát. Eszembe jutott a sógor ajánlata, hogy bármikor mehetek Pestre dolgozni, de a szerződést nem bonthatom fel hamarabb, mint ameddig szól, még most kezdődött jóformán a szezon. Estefele már az is meg lett beszélve, hogy húsvétkor ne lakodalom legyen, hanem eljegyzés, mert ősszel szokott lenni a legtöbb lakodalom, és mi se térjünk el ettől, és amit a két gyerek keres addig, az az övék, és nem indulnak majd üres kézzel az életnek.

Elment a híre az egész ceremóniának, és mindenki csak röhögött rajta, mert én a legkisebb komolyságot se tanúsítottam neki. Ugyanúgy játszottam a lányokkal, mint annak előtte, ugyanúgy elmentem a moziba egyedül vagy egy másik lánnyal, mint annak előtte. Sokan kérdezték is tőlem, szeretem-e azt a lányt. Ilyenkor csak nevettem, mint valami jó viccen, de se azt nem mondtam, hogy igen, se azt, hogy nem. Két-három hét hamar elérkezik, pláne ha nem várja az ember. Az eljegyzés szűk körre korlátozódott, a két családra, és messzebbi rokonokra nem tágult ki. Így is vagy hatvan fő jöhetett számításba, na meg a gyerekek. Hát egy olyan kisebb lakodalomféle. Rátértek a szülők: ki mit ad, ki mivel tud beszállni, hány pár tyúk, hány liter bor, hány hordó sör, satöbbi. Nem tudták eldönteni, a húsvét első- vagy másnapján legyen az eljegyzés. Maradt végül az első nap, mert akkor még a másnapján lehet folytatni. Életem első sötétkék ruháját kaptam fehér inggel, nyakkendőt, mivel mindig is utáltam, nem vettek. Mi csak tényleg a legszűkebb rokonságot hívtuk. A lány szülei még a pesti rokonokat is meghívták, így ők kétannyian voltak, mint mi. Igaz, apám levágta az öreg kecskét, aminek volt vagy hatvan kiló húsa, úgyhogy ennivaló akadt bőven. Igaz, senkinek se lett elárulva, hogy az a pörkölt, amit eszik, tegnap még mekegett. Éjfél után aztán kitalálták, hogy ha maradt még pörkölt, meg kell melegíteni. Úgy is lett, a pörkölt az asztalra került, akinek kellett, legalább annyit evett, mint vacsorakor. A gyerekeken kívül majd’ mindenki kitörölte a tányérját. Hajnalfele azonban rájött az egész társaságra a hasmars, nem győztek kiszaladgálni a vécére. Aki nem bírta kivárni, az leült az udvar sarkába. Hasmenést kapott az egész gyülekezet. Reggel nem győzte apám ellapátolni a szétpotyogtatott rakásokat az udvarról. Nagy cirkusz lett ebből a két család között. A Fáni megbosszulta magát. Anyámnak a szemére vetették, hogy megmérgezte a családot. Addig jutott a hasmenésből eredő vita, hogy felbomlik a nagy eljegyzés. Aminek én örültem volna a legjobban, de nem így lett végül. Megállapították, hogy a megmaradt pörköltre szódabikarbónát hintettek, hogy ne romoljon el, és ez okozta a kalamajkát, amiről senki nem tehet, mert a szódabikarbóna biztos régi lehetett.

Semmiféle elkötelezettséget nem éreztem a lány iránt. Eljegyzés után apám többször elment a lányékhoz diskurálni esténként, mint én. A lány egy-két vasárnap meg is állta, hogy nem ment se bálba se moziba, de pár hét után az anyja felnyitotta a lány előtt a lehetőséget. Ha ő megy, te is, ha neki szabad, akkor neked is, te se vagy alábbvaló! Előfordult, hogy a bálban összetalálkoztunk. De nem kísértem haza, és ezt a sértést már nem tudták elviselni, és az első legény ajánlatát elfogadták. Lett kísérő legény, és lett udvarló egy csapásra. Már jobban vártam a sorozást, mint gyerek a karácsonyt. Az őrnagy azt ígérte, novemberben már katonaruhába leszünk rázva!

Egy pár gyerekkel, akikkel bemaradtunk katonának, megbeszéltük, hogy megünnepeljük. A Pató-kocsmát választottuk. Estefele, amikor elengedtek bennünket a sorozásról, beültünk Patóhoz sörözgettünk, beszélgettünk, ki hova jelentkezett. A gyerekek mind az ávóhoz szerettek volna menni, én a tengerészekhez jelentkeztem. Mondták is a többiek, ó de buta vagyok, a tengerészeknél aki szolgál, még egy év is eltelik, mire hazament szabadságra az újonc, de az ávónál, ha feleskették, utána akár minden héten otthon van, aki akar, és a lányok is jobban buknak az ávósokra, és ami a legfontosabb, kapnak önvédelmi fegyvert. De én nem akartam se lövöldözni, sem nem voltak ellenségeim, akikkel szemben csak fegyverrel védhetnem meg magam. Az apák hamar megtaláltak bennünket, alig ittunk meg két korsó sört, már mindnyájunknak megérkezett az apja. Záróra fele már minden második nóta az volt, hogy

„Sírnak-rínak a mezei pacsírták,
De még jobban a szomorú édesanyák,
Szomorú édesanyák ne sírjatok,
Megvígasztal a szabadságos fiatok”.

Nem fértünk el a járdán, kimentünk a kőútra, és nagy nótázás közepette ballagtunk együtt. Alig tettünk meg vagy húsz métert, amikor egy szembejövő autó megállt. Kiszállt belőle egy rendőr és egy ávós. Kérdezték, honnan jövünk, mért danolunk, hol ittunk, mér ittunk. Elmondtuk. Na, hagyjuk abba, és pucoljunk hazafele, mert különben megjárjuk. Mi az, hogy megjárjuk, mondta apám. Na, fogja be a pofáját öreg, mert ha én fogom be, magának hétrossz! Pofája van magának, de nem nekem, mondja apám. Apámnak elmarták a stelungját[3] és cibálták a kocsi irányába, ha neked jobb így, és betuszkolták a kocsiba. Én is megyek, – mondom, hiszen nem csináltunk semmit. Gyere csak, te is, legalább apád nem fél, mert jön vele a sorozott fia is! Apám mellé ültem, és őszintén mondom, ez volt életem első autóútja, de a Tátraplán típusú kocsi nem a rendőrségre ment, hanem már a téglagyárat is elhagytuk, amikor apám mondta, hogy hova visznek minket. Ekkor aki a kocsivezető mellett ült, hátrafordult, és pofáncsapta apámat. Kiverem az összes fogad, ha mégegyszer kinyitod a pofád! Apámnak bizony nem állt be a szája, és hol jobbról, hol balról ütlegelték. Nem tudtam semmit elkövetni a megvédésére, csak azt, hogy mindig elébe tartottam az ütéseknek a fejem, hogy azok ne őt érjék, hanem engem. Már arra is gondoltam, hogy a legmélyebb árokhoz érve félre rántom a kormányt, hadd boruljunk mindnyájan bele az árokba, de a kocsi olyan lassan ment, hogy ezt kivédte volna a kocsi vezetője, és még rosszabb helyzetet teremtettem volna, mint ami. Ösmertem a kőút mentét, mint a tenyerem. Akár éjszaka is meg tudtam volna mondani, melyik eperfán milyen eper terem. Éreztem, ahogy száradt a vér az arcomon, húzta az arcom bőrét, olyan volt, mintha tojásfehérje száradt volna rá. Éreztem, akkora lehet a fejem, mint egy szita. Az autó lehúzódott az árok mellé, és megállt. Az összes világítást kikapcsolták, a mellettem ülő ávós kiszállt a kocsiból, és rám kiáltott: kiszállni! Ekkor már tudtam, mit fogok csinálni. Az ávóst ellöktem, és futottam, ahogy csak bírtam vissza, a község felé. Lövéseket hallottam és futást: állj meg, te rohadt! Átszaladtam az árkon, be a kukoricába, elestem egy párszor. Nem tudom, mennyit szaladhattam, amikor még egyszer felbuktam a kukoricaszárban. Úgy maradtam, figyeltem, csörög-e valamerre a kukorica. Jönnek-e utánam, keresnek-e, de a fülem úgy zúgott, hogy semmit se hallottam. Vártam egy darabig, majd kikúsztam a kukorica szélibe, és lassan elindultam a kőút felé. Átmentem a kőút másik oldalára, és nagyot kerülve bemértem, hol tehettek ki bennünket. Olyan sötét volt, hogy nem lehetett öt méterre se ellátni, de már olyan közelre kúsztam, hogy az óriás eperfák kirajzolódtak, de mennél jobban meresztettem a szemem, annál jobban nem láttam. Behunytam a szemem, hadd pihenjen. Tíz másodperc is óráknak tűnt. Jaj, csak most ne jöjjön autó, mert rám világít, és meglátnak, és most már nem lenne annyi erőm, hogy elmeneküljek. Mi történt apámmal, elvitték, itthagyták, agyonverték, megölték, odakúsztam teljesen az árok széléig. A kocsi nem volt ott, ahol megállt. Apám nyöszörgött az eperfa tövénél. Odaugrottam, fölé hajoltam, és kérdeztem, mit csináltak magával ezek a hóhérok. Összerugdostak, nem tudok felállni, mindenem fáj, – mondta ő. Kapaszkodjon belém, majd segítek. Ha jön egy autó, állítsd meg, mondd meg nekik, mi történt, vigyenek haza minket. Nem, azt ne, mert lehet, hogy visszajönnek. Fogja meg a nyakam, majd viszem a hátamon. Bemegyek abba a tanyába, és kérek segítséget. Majd ők segítenek. Kocsival bevisszük magát az orvoshoz. Biztos megteszik. Az árokban cipeltem végig az apámat a gépállomásig, a gépállomáson telefonálni akartak a rendőrségnek, nem engedtem, hátha azok jönnek ki, akik az előbb voltak, isten őrizz. A kapus becsukta a portásfülkét és a bejárati kaput, és majdnem hazáig segített vezetni apámat. Amikor bementünk a szobába, anyám majd elájult, amikor meglátott minket. Mi történt veletek, kérdezi. Merő adta vér volt mindenünk, a szemeink ki se látszottak, annyira dagadt volt mindkettőnk arca. Elszaladtam az orvosért, apám annyira hányta a vért, mintha el lett volna vágva a nyaka. Az orvos kerékpárral jött, hazáig szaladtam utána. Mondta, hogy apámnak belső vérzése van, kórházba kell szállítani, mert nem éri meg a reggelt. Elvesztette az eszméletét, mire Szolnokról megérkezett a mentő. Bevitték a megyei kórházba, oldalbordatörés, négy is el volt törve. Nem mertünk feljelentést tenni, mert a rendőrség az rendőrökből van, és hátha pont azok a rendőrök veszik kézbe az ügyet, akik elkövették, de az orvos másnap kijött hozzánk, és el kellett neki mondanom, hogy mi történt. Elmondtam, ő feljelentést tett ismeretlen rendőrök ellen. A téglagyárban sem mertem elmondani, mi történt velünk. Azt hitték, a legények jól helybenhagytak. De mi van apáddal, miért nem jött dolgozni. A telepvezetőnek megmondtam, hogy apu a kórházban van, de hogy miért, azt már nem. Úgy kilenc óra fele jött két kerékpáros rendőr. Engem kerestek. Velük kellett menni a rendőrségre. Valamikor a csendőrségi laktanya volt, ahol a rendőrök voltak, azt is most tudtam meg, amikor bekísértek. Ez őrsféle valami volt, ahol csak a szolgálatot teljesítő rendőrök voltak. Az akarták, mondjam el mi történt az éjszaka. Nem mertem meg se mukkanni, csak mindig azt hajtogattam: megvertek minket, de hogy kik, azt már nem mondtam meg. Egyszer a kapitányságtól áttelefonált valaki, hogy vigyenek oda. Ott már voltak tisztek is, és mire átértünk, már várt egy százados a kapuban minket. Gyalázatosan nézhettem ki, mert a tiszt olyan megjegyzést tett, hogy a kutya úristenit maguknak. Bevezetett az irodájába, és ugyanúgy kérdezgette, mint a másik rendőrök, hogy mi történt, mondjam, el szépen, semmi bántódásom nem lesz, mert ő mindenről tud, mert az orvos elmondott mindent. Legszívesebben szerettem volna megölni azt az orvost, amiért elárult minket, és nem tartotta be a szavát. A rendőrtiszt elmondta, hogy ő azért szeretné, ha mindent elmondanék, mert felelősségre akarják vonni azokat, akik agyonvertek minket. Elmondtam elejétől végig, amikor odaértem hogy én elmenekültem, amikor kiszálltam az autóból, és az egyik rendőr vagy ötször utánam lőtt, a százados felugrott idegességében, felkapta a telefont, és azonnal kérette az ügyeletest, és megparancsolta neki, hogy azonnal sorakoztassa végig a folyosón azokat, akik tegnap este hattól tartottak külső szolgálatot. Hallottam, amikor futásban sorakoztak a rendőrök. A százados arra kért, hogy nagyon gondoljam meg, hogy felismerem-e a három rendőr közül valamelyiket. A rendőrök közül fel, de a két ávóst, azt nem, majd azokat megtaláljuk. Állt ott vagy harminc rendőr, egyformák mind, csak az arcuk különbözött, egyik a másikétól. Majdnem a sor végére értem, még mindig nem láttam a többi között a rendőrt, akit ezer rendőr közül is megismertem volna. Amikor megálltam előtte, lehajtotta a fejét. Ő az, mondom. Biztos benne? – kérdezi a százados. Biztos. A keze kicsit hátra volt húzva a rendőrnek. Biztos benne, hogy ő az? – kérdezte ismét a százados. Igen, még azt is tudom, mondtam, hogy van a keze fején egy fogamnak a helye, mert mondta a többieknek, amikor apám elé hajoltam, hogy őt ne érje az ütés, hogy ennek a rohadtnak kihasította a foga a kezem, és még vérzik is. Mutassa a kezefejét! – szólt a százados. A rendőr kinyújtotta a remegő kezeit, a százados odahajolt, és megpüffedt kezefejét szemlélte. Aki a rendőrrel együtt volt, lépjen ki! Még két rendőr kilépett a sorból. Vezessék el! – szólt a százados. Nem mondta, hogy hova, csak valamelyik számjegyet. Hatos, hetes? Nem is emlékszem. A jegyzőkönyvbe még belevették, hogy a sértett felismerte a rendőrt, aki ekkor meg ekkor tartott szolgálatot, a jegyzőkönyvnek aláírtam. Most telefonáltam, reggel a kórházba, és az apja visszanyerte az eszméletét, a kezelőorvos szerint még egy pár hétre kórházi kezelésre szorul, jegyezte meg. Amikor meglátogattam, mind a ketten sírtunk. Szégyelltem magamat apám előtt, és felhoztam az elmenekülést, de apám leintett, tudom, nem magadért menekültél el, hanem értem, mindkettőnkért, így legalább nem mertek megölni, mert tudták, hogy van szemtanú. Ne is edd ezen magad, fiam, nem tartalak gyávának, mert te nagyobb veszélyben voltál, mint én. Igaz, a rúgások összetörik az embert, de jobban túl lehet élni, mintha kilukasszák az ember koponyáját.

Apám, amikor kikerült a kórházból, bement a rendőrségre, és kérte, hogy szüntessék be az egész vizsgálatot, mert neki hét családja van, és nem akar ujjat húzni a törvénnyel, különösen a rendőrséggel nem, volt ami volt. És rendőrség húsz év múlva is lesz, és gondolom, hogy nem csak húsz évig fog élni a családom, hanem tovább. Nem kellett kétszer mondani, egy csapásra befejeződött a rendőrök ellen az eljárás.

{fel}