A csépai téglagyárból egy sztahanovista kihordót kapott a téglagyár, akire nagyon kíváncsiak voltak nemcsak a kihordók, hanem még a nyersgyártók is. Lakást kaptak, az egyik régi irodahelyiséget. Jó nagy teremszerű valami volt, ahova annak idején, amikor termelési tanácskozásokat rendeztek, befért az egész állomány. Nem hiszem, hogy az egész országban akadt volna még egy olyan gyorskezű kihordó, mint Cser Gábor bácsi, az öreg Mikó Feri bácsi. Akármilyen magasról pakolták a taligát, a tégla két-három métert is repült, de egy téglának sem sérült meg a sarka. És ezt nem egy-két esztendőn keresztül tanulták meg, hanem tizenöt, húsz év múlva lehetett így dolgozni. A sztahanovista kihordót Tigyinek hívták, akinek egy szép tizenhat éves lánya is volt. Amikor ideköltöztek, itt járt tovább a lány gimnáziumba. Nekünk, akik ott dolgoztunk, még a köszönésünket se fogadta el. Az apját Tigyi elvtársnak szólította mindenki, mert mindenki tudta, hogy a sztahanovisták mégse akárkik. Az első héten semmi különbség nem mutatkozott, se mennyiségben, se minőségben, az új és régi kihordók között. A következő héten aztán Tigyi elvtárs hozzáfogott a sztahanovista módszer alkalmazásához. Reggelre, mire a kihordók megérkeztek, Tigyi elvtárs már vagy ezer téglát kihordott a kemencéből, még meg olyan módszerrel, amin meglepődtek a többiek. Két taligát használt, az egyik taligát megpakolta, kitolta a stóchoz, ott meg a felesége lepakolta a stócba. Tigyi mire megpakolt, akkora a felesége lepakolta az egyik taligát, azt csak vissza kellett húzni és pakolni, így ment ez hétről hétre. Ketten dolgoztak egy fizetésre, így aztán naponta még háromezer téglával is megelőzte a többi kihordót. Ez sehogy se smakkolt a többieknek, egyrészt rontotta a normát és bércsalásnak minősítették a többi kihordók. Így aztán a Tigyi állandó jelleggel átvette a dicsőségtáblán az örökös első helyet. De hogy milyen módon, azt már nem írták oda. A régi kihordók inkább átmentek egy másik munkahelyre, a bányába vagy a nyersgyártás más helyeire, sem mint elviselték volna ezt a helyzetüket. Apám kilépett a gyárból, és átment dolgozni a Gépgyárba. Az öntödébe a munka nem volt könnyebb, de nehezebb se. Más körülmények között dolgoztak. Volt öltöző, munka után lehetett fürödni, üzemi konyha, lehetett ebédelni, és ami a legfontosabb: többet keresett két-háromszáz forinttal már az első hónapban. Apám nagyon megszerette ezt a munkahelyét, ötvennyolcban már büszkén vallotta magáról, hogy ő vasas. Szezon végén, amikor leállt a nyersgyártás, én is átmentem dolgozni a gépgyárba vastörőnek.

Egyik legjobb barátommal a téglagyárban ismerkedtem meg. Vékony csontú, nyúlánk fiatalembernek látszott, de ha valaki kezet fogott vele, akkor jött rá, micsoda szorítása van ennek a gyereknek. Ez olyan természetes volt nála, hogy még a lányokkal is ugyanúgy fogott kezet, mint a fiúkkal. De nem volt olyan lány, aki fel nem jajdult, ha Imre kezet fogott vele. Mondták is neki, ó de goromba vagy, Imre. Csak mosolygott, és elnézést kért. Imre egyedüli gyerek volt, az apja odamaradt a fogságban. Egyszer mesélte nekem, hogy az apja flekktífuszt kapott a lágerben, megúszta a háborút, de belepusztult a fogságba. Az anyja egy örökké köhécselő asszony volt. Mindig úgy nézett ki, mint aki nem régen hagyta abba a sírást, a szemei mindig véresek és zavarosnak tűntek nekem, de Imrének minden kívánságát úgy leste, mintha cselédje lenne a fiának. Az öreg Ladányi, akivel összeállt, nem hazudok, de még a cigányoknál is lentebb élt a maga kilenc gyerekével, asszony nélkül évekig. A vásártér nem volt senkié, és annak az átmenti szélében épített az öreg Ladányi egy földkunyhót, ami ki volt tapasztva, ki volt meszelve, és néhány lépcsőn kellett lemenni egy olyan négyszer négyes szobafélibe. Nyáron jó hűvös volt, és ha valaki lement, nem tudta megkülönböztetni, hogy ez csak egy gödör vagy padlásszoba. A gerendák téglagyári sínekből voltak, amit az öreg Ladányi ócskavasként vásárolt a gyárból és elhasznált kihordópadlók tartották a földszobába terigetett földet, ami be volt meszelve hófehérre. Imre vidám gyerek, nem adott sajnálatra okot. Aki hozzáfogott őt sajnálni, azt kinevette, és sokszor mondta az embereknek, hogy nem biztos, hogy az álmodik szebbet, aki a dunnák között alszik el, mert ő már álmodott éjszakánként olyan szépeket a kis vackon, amin ő alszik, hogy a pihés párnákon alvók sem álmodnak szebbet. Nem tudom, mit kedveltem meg Imrén, talán az erejét, a kézszorítását, vagy a rossz sorsa ellenére is vidám fiút, akinek nem az számít, hogy milyen ágyban alszik, hanem az, hogy mit álmodik. Nem tudom, de egy fizetés alkalmával meghívtam egy pohár borra, és ekkor megtudtam, hogy még négy testvére van, de az anyja beadta őket a menhelybe, és Imrének olyan elképzelése volt, hogyha eljut odáig, hogy akármilyen putrira telik majd neki, az összes testvérét magához fogja venni. Hatalmas gondolatnak tartottam én ezeket. A régi barátaim között mindig úgy éreztem, én vagyok a központ, de amióta Imrével találkoztam, ha nem is vallottam be neki, de mindig kíváncsi voltam, ő mit szól valamihez, amit én elmondtam neki. Bár nem engedtem meg magamnak azt, hogy befolyásolhatónak lásson, de mérlegeltem mindig azt, amit ő mondott. Például felsoroltam három szórakozóhelyet, ahova nekem is mindegy, melyikre megyek el, és amelyiket választotta, oda mentünk. Amikor jól megpakoltak bennünket, mindig ő kért elnézést, hogy rá hallgattam, pedig én voltam a hatása alatt, nem ő az enyém alatt. Olyankor mindig leintettem, üsse kő, lehet, hogy máshol még többet kapunk, ha oda megyünk, ahova én akartam volna, így nem is érdemes ezen meditálni, hogy ki hívta a másikat, én vagy te. Amikor Imre elhívott hozzájuk, mindig mondta, ne ülj le a vacokra, mert van benne tetű. Nem rémültem meg, mert negyvenötben semmink se volt, csak tetűnk, nekünk is, de csak azok tagadták le, akik másnak tartották magukat, mint amilyenek valóban voltak. A szegénység jele, de sokat hallottam olyan emberektől, akiknek a nyaka tele volt tetűcsípésekkel. Semmi egyébre nem emlékszem, amikor iskolás voltam is, hogy anyám a szomszédból kért kölcsön-ollóval lemetélte a hajam, és nem is hívtak egyébnek csak létrásfejűnek, de emlékszem, nemcsak az én fejem szórták be tetűirtóval, hanem az úrifiúkét is. De azoknak nem lett kikiáltva, hogy milyen a feje, csak levelet írtak a szüleiknek, hogy tőlünk elkapták, és a gyerek érdekében muszáj védekezni. De nekünk, akik olyan szegény családok voltunk, hogy nem számított mivel rágalmaznak meg minket, beleírták piros tintával, hogy a gyerek tetves, le kell nyírni kopaszra, különben nem engedik be az iskolába és punktum. Anyám csak hüledezett egy-egy ilyen üzenet alkalmával, de én mondtam neki, hogy a Gulbert is tetves, meg a Szabó is, akiknek ötven hold földjük van, és a Matuz gyerek is, akinek az édesapja ügyvéd. Lehet, hogy én kaptam el ő tőlük, mondtam anyámnak. De nem volt irgalom, lemetélte a hajam. Sose tudtam megállni, hogy meg ne könnyezzem. Izegtem-mozogtam, ha kellett, ha nem, csak minél később hulljon le a fejemről a haj. Az úton még elment valahogy, de az iskolában le kellett venni az amerikai pilótasapkámat, amit egy unracsomagban kapott anyám a háború után, és a gyerekek bosszantása verekedésbe torkollott. De mit tehettem, amikor egy lány röhögött a fiúk találó megjegyzésein, ami nem egyéb volt, mint az, hogy kórus alakult a szünetekben és azt kiabálták, hogy „A tetves fejűek hátulra ülnek, létrán mehetnek mennybe a tetvek”. Emlékszem, volt egy szép kislány az osztályban, aki nekem nagyon tetszett, de amikor szünetben ő is segített a kórusnak kiabálni, és nem is akárhogy, hanem úgy, hogy még a nyála is a templomkertig szállt, akkor úgy megutáltam, mint a kitaposott belű kecskebékát. Sose néztem rá többet, és nem irigyeltem azt a gyereket, akitől szünetben megkérdezte, hogy milyen óra lesz a következő. De mégis, ha elejtette a zsebkendőjét, én voltam az első, aki érte kapott. Ilyenkor elmosolyodott, és kacagásban tört ki. Én semmi egyébre nem tudtam gondolni, mint arra, hogy eszébe jutott a grádicsos hajam, ahonnan a mennybe menetelnek a tetűk, és ha bármikor aztán túlkacagta magát a lány azon, amit én mondtam, semmi egyéb nem jutott eszembe, csak a grádics a fejemen. Ilyenkor olyan érzés támadt bennem, még tíz év múlva is, ami feldühített és megkérdezésre ingerelt. Ami nem éppen számomra volt kedvező, mert nem tudtam másképp megkérdezni, hogy mi ez a nagy nevetés, csak úgy, hogy mit röhögsz rajta, te aljas. Ilyenkor megfagyott a röhej a lányok arcán, és döbbenten bámultak rám. Ha vége volt, hát vége volt, nem érdekelt. És az kit érdekelt, hogy a túlröhögés mit váltott ki belőlem? Sose mondtam el senkinek, hogy csak azt nevesse és ne többet, mint amit hall tőlem, mert a túlröhögés mindent felborít. Emiatt nem sok lányt hagytam el, de tudom, hogy hagytam el szó nélkül, kérdezés nélkül. Dehát én nem hibáztattam se magamat, se őt, csak elmentem haraggal és szótlanul a legszebb lánytól is, mert nevetett azon, amit én mondtam neki. Boldogtalan életem volt a saját boldogságom eltékozlója. Már-már úgy éreztem, szeretek szenvedni, jól esik a sírás, megkönnyebbülök, ha valamiért kisírhatom magamat. Ez az érzés különösen ősszel fogott el, a villanydróton összesereglett fecskék sírásra ingereltek. Ilyenkor mindig énekelni kellett, és emlékszem énekeltem is, hogy

„Elindultam szép hazámból
híres kis magyar országbul
visszanéztem fél utambul
s szememből a könny kicsordul”.

Fecskének éreztem magam, és pont olyan fecskének, amelyik soha-soha nem fog visszatérni, ősz után belepusztul a tengerekbe, elragadják a hullámok, lesüllyedek a tenger fenekére, de nem halok meg csak örökké ott maradok kitárt szárnyakkal, hanyattfekve, és mindig találkozók azokkal, akik elrepülnek fölöttem. Látom őket küzdeni a viharokkal, az esővel, az éhséggel, a fáradtsággal, elcsapódni remélve valahol egy száraz ágat, ahol a továbbélés reménye erőt ad, szárnyra kelni. Anyám, amikor bevitt a kórházba a front alatt, kivenni a mandulám, otthagyott, pedig azt ígérte, hazavisz és otthon majd meggyógyulok, ad nekem hársfateát, mert az nagyon hamar gyógyít, pár nap múlva már kutyabajom se lesz. De amire kivették a mandulám, valami Halász doktor, anyám már akkor a vonaton ült, becsapott, félrevezetett, nem ő várt a folyosón, hanem egy idegen asszony, aki megfogta a kezem és egy pincébe vezetett, ahol egyedül voltam gyerek. Azt mondták, nyolc napig itt kell maradnom. Kérdeztem, hol van anyám. El kellett mennie, mondták. Én sírva fakadtam, a nagyszál emberek vigasztaltak, énekeltek, daloltak nekem, de nekem nem volt szabad megmukkannom se. Lefektettek és betakartak egy pokróccal, rám parancsoltak, ha köpni kell, ne a kőre köpjek, hanem az ágy alá betolt köpőcsészébe. Értettem én ezt, de én a számba összegyűjtött vért mégis a kőre köptem, gondoltam, hazazavarnak emiatt, de nem, csak leszidtak. Halásznak hívták, aki kiszedte a manduláim, mondták is az emberek, hogy Halász főorvos nagyon jól kihalászta a mandulám, és három nap múlva már mehetek is haza. Anyám azt üzeni, jön értem és elvisz. Eltelt a három nap, és nem jött anyám értem, pedig éreztem, már nem véres, amit köpök. A főorvos is mondta, már szép a seb, pár nap múlva énekelhetek, és ma csak azért nem jöttek érted, mert lebombázták a hidat, de holnap már hazamehetek. Eljött a holnap, már ehettem rizsáshúst. A rizsát megettem, de a húst az ágyam végébe akasztott menhelyesi színű kabátom zsebébe elrejtettem. Öt-hat szem lehetett, gondoltam, milyen jó lesz ez odahaza. Nekiadom a gyerekeknek, Lacinak vagy Icának, aki éhesebb lesz nálam, mert engem elláttak az emberek, volt, aki ideadta a süteményét, hogy ő nem szereti, fújj, még azt is mondta, azért hullt ki a foga, mert nagyon sok édeset evett, és azóta rá se tud nézni a süteményre. Már beesteledett, de senki nem jött mégse értem. Keveset aludtam azon az éjszakán, a beteg emberek úgy horkoltak, mint a mormota. Meg tudtam különböztetni, ki az, aki mélyebben horkol, és ki az, aki kapkodja a levegőt lélegzés közben. A vizit soha sem maradt el, el kellett tátani a számat, de nem volt szabad á-t mondani, nehogy a seb kirepedjen. A főorvos nem szólt semmit, csak továbbment az ágyamtól, tudtam, hogy még nem szabad megszólalnom, de megkérdeztem, mikor mehetek haza. Amikor jönnek érted, ha ma, akkor ma, ha holnap, akkor holnap, ha egy hónap múlva, akkor egy hónap múlva. Jó helyen vagy. Nem kérdezi, de én semmit se szóltam, csak betakartam a fejem, és hozzáfogtam zokogni: nem maradok tovább, gondoltam magamban, csak reggelig, itt a ruhám az ágy végére akasztva, felveszem és hazamegyek, ha engednek, ha nem, ha jönnek értem, ha nem. Anyu biztos jött volna már, csak nem tud úszni, és nem mer átjönni a Tiszán, és lehet, hogy nincs is annyi pénze, hogy a kompon jöjjön értem. Senkinek nem árultam el, mi a szándékom, bár kérdezték tőlem, hogy miért öltözök az otthoni ruhámba. Én erre azt válaszoltam, hogy fázok, és azért. Sétálni akarok, mint a többiek, és kimenni a kapuhoz anyám elébe, mert ma biztos jönni fog értem. Megjegyeztem, az emberek hol bújtak ki, amikor italért mentek, és amikor nem látott senki, kibújtam a drótkerítésen, és meg se álltam az állomásig. Futottam, mint akit kergetnek. Az állomáson odaültem egy néni mellé, és úgy csináltam, ha gyanús embert láttam, mintha én lennék a legkedvesebb gyermeke a néninek, bár ő nagyon gyanúsan nézett rám. Meg is kérdezte, a szüleid hol vannak, én intettem a kezemmel, de nem biztos, hogy Miklós irányába. Néma vagy? – kérdezi a néni. Intettem a fejemmel, hogy nem, a kórházból jövök, kivették a mandulám, és jó nagyra tátottam a számat, hadd győződjön meg róla a néni. Húú de csúnya! Hova valósi vagy? Miklósra? Ne mondd, hát én is odamegyek. Nincs lebombázva a híd, nincs, nem is volt, csak elment a híre. A néni adott egy almát, jól rágjam össze és úgy nyeljem le, nehogy megsértse a mandulám helyét. Nem jött érted senki? – kérdezi a néni. Nem, senki – mondtam. És hazatalálsz magadtól? Haza. Merre laktok? A csisznyikóban. Hát az elég messze van az állomáshoz. Nem baj, majd szaladok, és hamar hazaérek. Van pénzed jegyre? Nincs semennyi? Semennyi – mondtam. Hát csuda szüleid lehetnek neked! Vannak szüleid? – érdeklődött a néni. Vannak. És testvéreid? Azok is. Hány? Négy. Na, vigyázz a csomagokra, megveszem a jegyedet. Köszönöm, majd anyukámtól kérek pénzt, aztán elviszem a néninek. Hagyjad csak, majd ad nekem az isten helyette. Jó meleg volt a vonaton, mire odaértünk, elszundítottam. Ez a második út, ezen menjél teljesen végig, onnan már biztos hazatalálsz. De nehogy szaladjál ám, mert beszeded a hideg levegőt, és megfázik a torkod. Köszönöm a jegy árát – mondtam és elindultam a több kilométer hosszú második úton. Nem tudtam megállni, hogy ne szaladjam végig a második utat, már otthon szerettem volna lenni. Útközben meg-megnéztem a kabátzsebembe tett almát, amibe beleharaptam. Igaz, de még mindig megteszi ajándéknak a kisebbeknek. Anyám pont mázolta a szobát. Amikor megálltam az ajtóban, a mázlós rongyot beledobta a vödörbe, a kötényébe törölte a kezeit és megölelt, megcsókolt, megsimította az arcom. A gyerekeket ilyenkor a vacokra ültette játszani, míg fel nem szikkadt a szoba. Ülj le, kisfiam, mindjárt megágyazok, és lefekhetsz pihenni. Szétnyírt zsákot terített anyám a földre, amin odamentem a gyerekek közé. A vacok szélén leültem, és elővettem a zsebemből a szép nagy piros almát, ami meg volt barnulva ott, ahova beleharaptam. Adjál már – mondták a gyerekek. Anyám a megbarnult részt kikanyarította és egyenlő szeletekben elosztotta. Nem maradt annak még csumája se.

Anyám csak szörnyülködött, amikor megtudta, hogy hazaszöktem a kórházból. Két-három nap múlva jutott eszembe a pár szem hús, amit egy papírba csomagoltam. Amikor kibontottam, már meg volt zöldülve, odadobtam a kutyának, de az is csak szaglászta egy darabig, aztán úgy csinált, mintha kavicsot dobtam volna elébe, hozzáfogott ugrabugrálni, mit sem törődve a nagy utat megtett húsdarabkákkal.

Ilyen gyermekkor után nem nagyon illett volna fintorognom az Imre sorsán, sőt az én gyermekkorom olyannak tűnt saját magamnak, mintha rám lett volna aggatva minden jele annak, amit átéltem. Sokszor úgy éreztem, hogy számolják, olvassák az emberek a homlokomról a megélt nyomorúságot. Az egyik bálon rátalált Imre a nagy szerelmére. Szép, kis takaros lány volt, olyan gömbölyded. Egy hónap múlva már megtartották az esküvőt. Nemcsak engem hívtak meg a lakodalomba, hanem az egész családot. Apám jobban várta a lakodalmat, mint én. Anyám vett egy pár tyúkot, és elküldte. Ez olyan szokás valami volt. Az utolsó napon meggondoltam a lakodalomba menést, és kijelentettem, hogy nem megyek el, engem nem érdekel egy lakodalom, még akkor se, ha az a barátom lakodalma. Nem érdekelnek a lakodalmak, sem a vacsora, sem a tyúk, minek küldték, én nem mondtam. De a koszorúslány, akit az ördög tudja, honnan szereztek nekem, most kivel megy? Velem nem, az biztos. Apám tudta, ha valamit a fejembe veszek, abból nemigen szoktam engedni. Ő elmegy akkor is, ha én nem, mert ha mind a két tyúkot nem is bírja megenni, de az egyiket meg, és csak egy tyúk megy veszendőbe miattam.

A behívóparancsot már úgy vártam, mint gyerek a karácsonyt. Életfordulóim között a katonaságot éreztem, ad majd valami életút félét, változást, irányt, kiutat abból az örökös élettespedésből, amiben éltem. Szentesre kerültem a légvédelmi alakulathoz. Egy kicsit elszontyorított a három hónap, ami csak kiképzést nyújt, de mire katonaruhába ráztak bennünket, rájöttem, hogy ha így bánnak velünk, ez a három hónap is kitesz három évet. A laktanyában nagy ceremóniával fogadtak bennünket, a laktanyaparancsnok ünnepi beszédet mondott nekünk, engedelmességre és odaadásra kért bennünket, majd amikor következett a ruhaváltás, egy hatalmas terembe vonultunk. Pucérra kellett vetkőzni, a civilruhát elvitték, és ötösivel kellett bevonulni a fertőtlenítő terembe. Ott aztán kezdődött a felvonás! Az egyik öregkatonánál egy nagy lavórban volt valami porféle, odaállított maga elé, és hangosan mondta: álljon négykézlábra, és az előttem állónak egy marék matadort csapott a picsája felé, akinek ettől szeme-szája tele lett, krákogott, trüsszögött, mint a beteg szamár. Mért nem csukta be a száját, maga szerencsétlen! – jegyezte meg az öreg katona, közben lehetett látni a visszafojtott röhögéstől eltorzult arcán, hogy ez szándékos művelet volt. Néhány nap kellett, hogy megismerjük egymást. Amikor mindenki átvedlett, felvezettek bennünket a körletbe, kiosztották az ágyakat, mindenki kapott két pokrócot, egy vánkost és egy üres szalmazsákot. A szolgálatvezető egy harmincöt év körüli, nagy darab, hízásnak indult őrmester volt, aki kiadta a sorakozóparancsot: szalmazsáktömésre megyünk. Látják ezt a szalmakazlat? Igen – válaszolt egyszerre a száztíz kiskatona. Nahát akkor! Ha ebből a kazalból három szál szalma is kimarad, ötször tömetem újból a szalmazsákokat! Hatalmas nevetés követte a kijelentését az őrmesternek, tudtuk, hogy ez a szalmakazal akkora, hogy ezer szalmazsákba is elég lenne. Már mindenkinek olyan keményre volt tömve a szalmazsákja, hogy ha ráfeküdt, akkor se lapult meg, de a kazalnak alig esett híja. Egy bizonyos idő után megkaptuk a parancsot: a szalmazsákot vállra. Sokan voltunk, akik még nem tömték meg, de reklamálni nem volt idő, irány a körlet. Amikor a sodronyos vaságyra rátettem a szalmazsákot, olyan volt, mint egy felfúvódott tehén. Atyaisten, hogy fogok én ezen aludni! A tetejébe ugrottam, és ugráltam, mint fakír a parázson. Olyan sarkosra és formásra igazodott, mint a gyufás-skatula, a lepedő négy sarkára csomót kötöttem, és addig veregettem igazgattam, amíg minden szál szalma megtalálta a maga helyét. Akik elkészültek, lépjenek ki! Voltunk vagy harmincan. Na – szólal meg az őrmester. Úgy látszik maguk értik a dolgukat. Egész biztos, odahaza is szalmazsákon alszanak. Na, magát hogy hívják? – kérdezi az őrmester az első kiskatonától. Kovács József. Na, ide figyeljen Kovács József! Na, maguk itt most mind, akik elkészültek az ágyvetéssel, odamennek és megmutatják a többi Kovács Józsefnek, hogyan kell katonásan ágyat berakni. A többiek kuncogtak. Üsse kő, ezt amúgy is megtettük volna, ha nem csapnak neki ceremóniát. Amikor kész lett a nagy harci feladat, következett a szalmátlanítás. Kijelöltek egy szobaparancsnokot, akinek jelenteni kellett a rendet. A vacsora nem volt valami bőséges adag, de azt se bírtuk megenni, mire az őrmester elkiáltotta magát, hogy egészségükre, elvtársak, sorakozó. Volt, aki a kenyeret magával hozta, de ha meglátták, ráfizetett, mert a körletben az ágyak alatt neki kellett egerészni, mert a kenyértől, amit fel se hozott, elszaporodtak az egerek a körletben, nekünk meg cincogni kellett, ha tetszett, ha nem. Amíg le nem tettük az esküt, ilyen nevetséges játékokat játszottunk, ami szórakoztatott bennünket, de bizony eskütétel után véresre alakiztuk a lábunkat. A fele katona sántikált a csizmától keletkezett hólyagoktól! A kapcacsavarásnak külön művészete volt. Zoknit a legkiváltságosabbak se húzhattak, pedig volt közöttünk Liszt-díjas zene-, vagyis zongoraművész is, de annak sem volt egyéb neve az őrmester előtt, csak az, ami a mienk: rohad ellenforradalmároknak hívott bennünket. A saját szakállára kivitt bennünket gyakorlótérre, de a gyakorlat sose fejeződött be anélkül, hogy négy-öt kiskatona a hajszolástól ne vesztette volna el az eszméletét. Tíz-tizenöt kilométeren álarcban kellett rohanni keresztül a városon, ki a végeláthatatlan földekre. Ha valaki összeesett, addig rugdosta, amíg magához nem tért. Amikor fel tudott tápászkodni, az egy-két kilométerre lévő tanyához zavarta felderíteni az ellenséget. A kiskatona addig szaladt az álarcba burkolva, amíg ismét össze nem esett. Két katonát utánaküldött, és azok visszacipelték. Amikor elengedték a hóna alját, az összerogyott. Na, lássák, ilyen egy rohadt, sumákoló ellenforradalmár, akit minden szemrebbenés nélkül főbe tudnék lőni. Nézzék meg, hogy pislog. Aki nincs észnél, az nem pislog, vegyék le róla a gázálarcot, és valaki mossa meg a pofáját jó darabos hóval, hadd ébredjen fel a bárányka. Egy öreg katona érkezett, aki egy írást adott át az őrmesternek. Az őrmester sorakozót rendelt el. A gázálarcban olyanok voltunk, mint az elefánt, de senki nem vehette le. Az őrmester futást rendelt el egy meghatározott pontig. Már mindannyian kivoltunk, mint a kacsa, futás már nem ment senkinek, csak imitáltuk, hogy szaladunk, lépésben sokkal jobban haladtunk volna előre. A hóban meghemperegtünk, mindannyian sárosak, csatakosak voltunk. Amikor betértünk a városba, sorakozót rendelt el az őrmester. A gázálarcnak már az izzadságtól átláthatatlan volt az üvege, neki-nekimentünk egymásnak, az már nem menetelés volt, hanem kóválygás. Nótát! – vezényelte az őrmester, de nem nóta volt az, hanem olyan medvemormogás. A laktanya elé érve megkaptuk az engedélyt, levettük a gázálarcot, a riadónak, a gázriadónak vége szakadt tüdőelégtelenséggel. Négy kiskatona került a kórházba, és kilencen a gyengélkedőre a feltört lábak sebei miatt. Voltak olyanok, akik elhatározták, hogy az éleslövészeten töltényt szajréznak, és ha még egyszer ez az emberkínzás megismétlődik, kinyírják a szolgálatvezetőt, ha örök életüket börtönben töltik is. Nem kiképzés volt ez a három hónap, hanem kínzás, gyötrés, betörés, mintha igazából ellenforradalmárok lettünk volna, pedig volt közöttünk vagy harminc párttag is, akik éppen úgy nem merték jelenteni a szolgálatvezető maszek éjszakai riadóit a parancsnokunknak, mint ahogy senki más. Reggeli tornán addig hasaltatott bennünket a harminc centis havon, amíg majdnem földig olvadt a félmeztelen testünk alatt a hó. Köhögtünk-tüsszögtünk, de kijelentette a kihallgatás után, hogy aki el mer menni a gyengélkedőre, az élve nem kerül haza a laktanyából. Tüdőgyulladást kaptam. Amikor elveszítettem az eszméletem, akkor vittek az orvoshoz. Három hétig nyomtam az ágyat, még a nagy gyakorlatra se mehettem, sőt, amikor leszerelés előtt álltunk, hangszalagbénulásom lett, nem szabad volt beszélnem, az orvos eltiltott a foglalkozásoktól. Úgy szereltem le, hogy egyetlen szót nem tudtam kiejteni. A többiek énekeltek a vonaton hazáig. A mi orvosunk kórházba akart utalni, de nem mentem. Anyám mindenféle gyógyteát vásárolt, amivel naponta tízszer is gurguláznom kellett. Egy hónap múlva valamennyire érthető lett, amit ki tudtam mondani, de hála istennek az a gonosz három hónap, ha meg is akart némítani, nem sikerült. De azóta is undorodom, ha őrmesterrel találkozom, pedig már eltelt egy kis idő azóta...

Amikor minden szekrényt kiöntöttünk, a kohót lecsapolták az utolsó cseppig, le kellett üríteni a vasat. Sőt, két-három tégely salak is volt minden este. Az öntvényt kokillákba engedték, és szétöntögettük a homokba készített gödrökbe. Tizenöt-húszkilós lehetett egy-egy öntvénytömb, amit másnap ismét beadagoltunk a kohóba, de ezeket az öntvénytömböket előbb taligába raktuk, és minden alkalommal a mázsa elébe tologattuk. Jól megpakoltam a vastaligát, nem akartam két fuvart csinálni. Közel négy mázsa lehetett, ami a taligára volt pakolva. Majdnem a mázsáig értem, amikor a hepehupás placcon nagyot zöttyent a taliga, és egy jókora darab öntvény lecsúszott, és ráesett a lábamra. Mire kifűztem a bakancsom, tele lett vérrel. Akik látták, odaszaladtak, felkaptak és szaladtak velem az elsősegélyhelyre. A lábam ujjait csak a bőrök tartották. Az orvos nem is csinált egyebet, mire jött a mentő, csak gézzel becsavargatta. A kórházban a levágott ízeket visszaöltötték. Ami megmarad, megmarad – mondta a sebészorvos, ami nem, azt meg sajnos, majd eltávolítjuk. Pár nap múlva hazaküldtek a kórházból, mentővel. A körzeti orvosnál másnap jelentkezni kellett. A téesz kocsija vitt el az orvoshoz. Olyan vastag volt a beteg lábam, hogy a kezelőorvos, amikor kibontotta a kötést, lehetett látni rajta a felháborodást, és azonnal írt egy kórházi beutalót, telefonált a mentőknek, és visszavittek a kórházba. Következett a felvételi cécó ismét, hipermangános vízben áztattam minden nap egy hétig a lábamat, de én laikus szemmel is meg voltam győződve arról, hogy nem élnek a sérült lábom ujjai, fekete volt, mint a szurok, és annyira fájt, hogy szerettem volna letépni a lógó ízeket a lábomról.

A kórteremben nem volt hely, a folyosó végében feküdtem. Velem szemben egy hálós ágyban egy ember fogta a hálót, és aképpen kukucskált kifele az ágyból, mint aki életében először találkozik emberrel. Amikor a kórtermekben befejezték a vizitet, hozzám is odajött a főorvos úr a kíséretével együtt, a főnővér mellett egy csinos fiatal nővér jegyezte a főorvos úr megnyilatkozásait. Na, Mari – szólalt meg a főorvos, vedd le a kötést a fiatalember lábáról, biztos nem fog sziszegni, ha egy ilyen szép lány nyúl hozzá. A nővérke olyan óvatosan szedte le a lábamról a kötést, hogy a főorvos nem állta meg szó nélkül. Mi az Mari, csak neked is nem fáj? Segítsen csak neki – mondta a főnővérnek kajánul, mutassa meg, hogyan kell. Bizony a vén szipirtyó a lábamról letépte a beleragadt gézt, a seb úgy vérzett, mintha akkor esett volna rá az öntvény. Hát nem álltam meg szisszenés nélkül. Így kell ezt csinálni, jegyezte meg a szipirtyó. A kisnővér olyan lett, mint a láng, és alig észrevehetően pittyesztett egy parányit a szája sarkával a főnővér háta mögött. A kisnővér ügyesen bekötözte a sebet, és egy párszor megkérdezte, hogy fáj-e még. Egy kicsit – mondom. Majd ha vége lesz a vizitnek, hozok egy fájdalomcsillapítót. Az nagyon jó lesz, gondoltam, legalább tudok aludni egy keveset. Fekve is végigláttam a folyosón. A nővérszobából ha kilépett valamelyik nővér, én rögtön a Máriára gondoltam, aminek úgy vártam a megígért fájdalomcsillapítóját, mint valami csodaszert. A poharamból már előre kiittam a vizet, hogy mégegyszer vissza kelljen jönni a nővérkének a fájdalomcsillapító után egy pohár vízzel, mert azt az istentelen nagy szem gyógyszert víz nélkül ki az ördög tudná lenyelni. A lábam fájt, de a szívemnek kutya baja se volt, mert észrevettem magamon, amikor Marika nővér valamiért jött az utolsó kórterem felé, hogy a szívem úgy kalapálta a mellkasom, mintha egy madár lennék, és egy óriás a tenyerében tartana. Nagy kérdéseket fabrikáltam magamban, amit meg fogok kérdezni, ha ideér a nővérke, de minden kérdés úgy kihullt a kobakomból, amikor közeledett, mintha én lennék a felejtsdeljános mesehős, így aztán nem maradt egyéb, mint megkérdeznem, hogy egy óra-e vagy négy még az esti vizit. Hamar végigszaladt a kórtermeken. Egyáltalán nem szabad volt felkelnem az ágyból. Igaz, nem is tudtam, mert ha a pakolásról lecsúszott a lábam, akkor rögtön átvérzett a kötés. A hétvégén megoperálták a lábam, két ujját lemetélték, a többi úgy-ahogy megfogta. Vasárnaponként annyi látogatóm volt, hogy nem győztem bólogatni, hol egyikre, hol másikra. Annyi bort, sört hoztak, hogy nem fért a vasszekrényben, még néhány szál szegfűt is hozott valaki. Nesze – nyújtotta felém az egyik haver a frissen felbontott szilvapálinkát. Ezt ha meghúzod, mindjárt talpra állsz. Vagy fejre – jegyeztem meg humorosan. Milyen gyógyszert kapsz? Ilyet is, olyat is – mondom. Nahát, ezekre ihatsz nyugodtam! Egy jó féldecinyit lekortyoltam az üvegből, amitől olyan álmosság fogott el, hogy már alig vártam a végét a látogatási időnek. Elhalmoztak „gyógyulj meg”, „javulj meg” kívánságokkal, még homályosan láttam, ahogy integetnek a kijárati ajtóból, nem tudom, mi nyomott el annyira, de másnap reggelig aludtam, mint a bunda.

Marika nővért egész délelőtt nem láttam. Ekkor már tegeztük egymást, kivéve a többiek előtt. A legutóbbi este még egy puszit is kaptam, hogy de mostmár aztán aludjak, mert mit gondolok én, hogy itt fog ülni az én ágyam szélén reggelig, hát ez egy kórház, és nem csak egyetlen beteg van. Nem tudtam megállni hogy meg ne kérdezzem: a Marika nővér hol van? Miért? – szegezték vissza a kérdést. Á nem, csak úgy, ugyanis egy könyvet ígért, hogy hoz nekem. Marika nővér este hatra jön, remélem, addig kibírja olvasás nélkül. Ó, igen, hogyne, persze, hebegtem örömömben. A vasárnap vett lapokból még az apróhirdetést is kiolvastam, csakhogy minél gyorsabban teljen az idő hat óráig. Próbáltam elaludni, de az istennek se ment. Öt órakor már a bejárati ajtót bámultam, fél hat után egy pár perccel megérkezett, a nővérszobába behajolt, biztos köszönt az ott lévő nővéreknek. A nővéröltöző a folyosó közepén helyezkedett el. Mielőtt bement volna átöltözni, felém súgott egy szerbuszt. Hét óra is elmúlt, mire a tennivalói megengedték, hogy egy percre odajöhetett hozzám. Jó kedvem lett, a hálós ágyban lévő beteget tanítottam számolni. Szegényt súlyos baleset érte, szó szerint kiloccsant az agyából valamennyi. A feleségét olyan közömbösen bámulta a látogatás ideje alatt, mint az én látogatóimat. Nevetve mutatott rá az anyjára, amikor az törölgette a szemét. Egy néhány nappal hamarabb hazaengedték a kórházból, mint engem. Nem a felesége jött érte, hanem az idős szülei, nem kellett a feleségének többé, így nem. Jobban jártál volna, fiam, ha meghalsz, mint így, eleven halott maradtál, mondta az idős bácsi, miközben öltöztették a szerencsétlenül járt fiukat, aki izgett-mozgott, mint egy óvodás gyerek. Köszönj már el a fiatalembertől, mondta a néni a fiának, de az rá se hederített arra, amit mondott neki az anyja. A beteg embernek olyan öröm sugárzott az arcáról, mint annak a babának, aki felfedezte a talpra állás csodáját, de ennek a csodának már nem örült senki...

A nagyvizit előtt minden reggel valamelyik nővérke végigszaladt a kórtermeken, mindenkit ágyba parancsolt, és csendet kért legalább addig, amíg meg nem érkezik a főorvos úr. A füstszagtól kiszellőztette a kórtermet, és rácsukta az ajtót a kórteremre, a folyosókon fekvő betegeknek megigazította a párnáját, a takaróját, és egy mosoly közepette otthagyta a betegeket. Én tudtam minden alkalommal, hogy ez a kedves mosoly arra inti a kedves beteget, hogy amíg a vizit tart, ezt a megalkotott rendet nem szabad megbontani. Mindenki úgy feküdt hanyatt és mozdulatlanul, mint akinek már feladták az utolsó kenetet. Ilyenkor éreztem a fehérség nyomasztó jelenlétét. Olyasmi érzésem volt, mintha egy meszesgödörben lennék beleágyazva, s tűrni kell a mész maró és konzerváló hatását mindaddig, amíg el nem vonul a vizit. Én mindig kitettem a beteg lábam a takaró alól, úgy vártam az orvoscsoportot. Tudtam a főorvos első kérdését, ami a másfél hónap minden napján ugyanaz volt: hogy érzi magát, köszönöm jól. Pedig egy kicsit nem árt panaszkodni, mondták egyes betegek, mert ha valaki jól érzi magát, akkor mi a fenének fekszik kórházban. A főorvos sohasem énrám nézett először, hanem felemelte az ágy végén lévő lázlaptartót, ami úgy nyikorgott-csörgött, mint az ócskás hátára kötött edények. Holnap hazaengedjük, vegyék ki a lázlapját! Mi is történt magával? – kérdezte a főorvos úr. Baleset ért, egy öntvény esett rá a lábamra. Nahát, máskor jobban vigyázzon! Igen, főorvos úr, jobban vigyázok, mondtam örömömben, amikor megláttam, hogy a lázlapom a főnővér beletette egy dossziéba. Másnap már amilyen korán csak lehetett, kikértem a civilruhám a raktárból, átöltöztem, és hacsak tehettem, ott sündörögtem Marika nővér körül. Amikor tíz óra fele megkaptam volna a kórházi elbocsájtót, még nem jött elém senki a családból. Egyszer csak megjelenik a húgom az ajtóban, megpuszilt és pont ezt a jelenetet látta meg Marika, amikor kilépett a nővérszobából. Elkapta a fejét, és besietett a legközelebbi kórterembe anélkül, hogy rám nézett volna. Be akartam neki mutatni a húgom, amikor kijött a teremből, de ő hivatalos modorral elutasította, kedves betegnek szólított, s még azt se nagyon szívelte, hogy elköszönjek tőle. Felejtsünk el mindent, mondta, amikor megkérdeztem, írhatok-e levelet neki. Nem, szó se lehet róla, úgyse válaszolok. Már nem volt idő tisztázni, miért haragudott meg rám, és amikor kezet akartam vele fogni, faképnél hagyott. Lesántikáltam a lépcsőn, s amikor a friss levegő megcsapott, úgy éreztem, mint aki a kollabálásból[1] tér magához. A taxi pár perc alatt kivitt a állomásra, ahol megittam egy féldeci rumot, ami egy kicsit enyhítette a fájdalmat a lábamban, mert fájt akkor is még.

Az egyik nap apám egy felbontott levelet tett az asztalra azzal a szöveggel, hogy ez biztos a tied, a gépgyárba címezte a feladó és ő azért bontotta fel, mert azt gondolta, az övé. Nagyon begurultam, amikor megláttam a levélen, hogy rá van írva: ifjú részére. Olvasd csak el, mondta mosolyogva az apám. Nem olvasom, nem érdekel. Na, jól van, ne haragudj rám, amiért elolvastam, de nagyon kíváncsi voltam. Olvasd mielőbb, mert lekésed a vonatot, mert azt írja a lány, hogy vár. De ha nem akarsz elmenni, ráérsz vele. Na, gondoltam, ha már ilyesmiről van szó, akkor már azt se bánom, ha a munkatársainak is felolvasta a levelem. Egyetlen kivasalt inget se találtam. A húgom csak abban az esetben volt hajlandó kivasalni az ingem, ha elolvashatja a levelet. A vonat már indulóban volt, amikor felugrottam a lépcsőjére. Egész úton azt dübörögték a kerekek, hogy i a o a e e u á a, talán ma még meg is talállak. A szolnoki állomás huzatos épülete szinte olyannak tűnt, mint egy Délamerikai metropolisz, ahonnan elindulok egy új élet felé, mert valaki jönni fog értem, és megfogja a kezem, és vezetni fog egy olyan világ felé, ahol megtalálom saját magamat, mert nincs jobb érzés a világon, mintha valakit hívnak, hogy jöjj és szeress, mert én is szeretlek. A nyavalyás októberi szél bele-belekapott a hajamba, mintha incselegne velem, hogy no, mi van öregfiú, nem fázol, de heves vagy, kigombolt ingben, sapka nélkül, kiskabátban! De már hat óra fele járt, és még senki nem szólított meg, hogy itt vagyok, én hívtalak, sokat vártál, ne haragudj, nem tudtam hamarabb jönni. Már úgy éreztem, ez valami beugratás, valahol valaki vagy valakik röhögnek rajtam. Feltűnt egy busz a Gólya felől. Gondoltam, ezt még megvárom, és ha ezzel se jön Marika, akkor a tíz perc múlva induló vonattal visszamegyek és otthon azt fogom mondani, hogy meggondoltam és nem utaztam el.

Amikor Marikát megláttam leszállni a buszról, szinte nem tudtam megmozdulni a hatalmas ajtó mellől. Úgy álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Amikor találkozott a tekintetünk, én arra gondoltam, hogy ha meglátja rajtam a kiskabátot, ami késő ősszel már nem éppen alkalmas utazgatásra, arra gondol, szent ég, ez olyan nyomorult, hogy még egy nyomorult ballonja sincs, és úgy elmegy mellettem, mintha nem nekem írta volna, hogy várjam. Szerbusz –, mondta. Mikor jöttél? Régen vársz? Ne haragudj, hatig kellett maradnom, nem jött a váltóm, pedig azt ígérte, ötkor már bent lesz. Nem, nem haragszom, nem sokat vártam, de ha tudtam volna, hogy biztosan jönni fogsz, akkor még reggelig is ellesekedtem volna az állomás körül. Nem fázol? – kérdezte tőlem. Nem, nem egy szálat se, főleg mostmár, hogy itt vagy. Eljössz hozzánk? Be akarlak mutatni a szüleimnek. El-el, hogyne, persze. Akkor gyere és szaladjunk, mert két perc múlva indul a busz. Megfogta a kezem, és futottunk. Én szívesen futottam volna ki a világból, át a városon hazáig, végig az utcánkon, és kiabálni hahhhóóó, látjátok, van, aki fogja a kezem, van aki... és az is lehet, hogy még szeret is. Egymás mellé ültünk. Nem sokat beszéltem, de annál többet gondolkoztam. Marika többször megkérdezte tőlem: mi az, nem örülsz nekem, vagy nincs kedved kijönni hozzánk? Apuka kedves ember, anyuka meg tud róla, hogy írtam neked. Alcsisziget végállomáson megállt a busz. Gyere, szaladjunk, legalább nem fázunk, és kacagva-nevetve végigszaladtuk az utat.

Két hónap múlva megesküdtünk. Egy agyonpapucsozott kerékpárral jártam át Miklósra, a munkahelyemre. Az acélszürke nagykabátot, amibe esküvőre mentem, sajna nem az enyém volt, hanem az öcsémé, visszaadtam, amit ő se tudott nélkülözni, így a februári zimankóban kiskabátban tekertem le a napi oda-vissza utat. Kék-zöld voltam a fagyoskodástól minden nap. Az egyik vasárnap reggelizés közben anyósom megjegyezte Marikának: mi az, a te uradnak még egy nagykabátja sincs! Csak azza van, amiben idejött, egy öltöny és két ingje? De van, sietett Marika a válasszal, csak akkor hozza el, ha elmentünk innen albérletbe, hiszen alig férünk így is, nem még ha mindent idehozna. Ha van neki, akkor miért nem veszi fel, akkor miért hajadonfővel jár dolgozni húszfokos hidegben? Talán kíméli a holmiját. Jól beválasztottál te, lányom. Úgy látom, humott szemmel mentél férjhez, és azt se tudod, hogy kihez. Milyen család az, aki nem kíváncsi a fia esküvőjére, meg tudták állni, hogy el se jöttek, se az anyja, se az apja. Van a férjednek egyáltalán valakije, tartozik valahova, nem hiszem, lehet még az is, hogy egy gyilkoshoz mentél hozzá, akit mindenki letagad. És még ő meri azt mondani, hogy nagyon jó édesanyja van, és jószívű. Hát milyen szíve van egy olyan anyának, aki arra se kíváncsi, ki lesz a menye, hova kerül a fia. Biztos úgy voltak vele, hogy hadd menjen, legalább nincs vele baj. Méghogy hét testvére van! Azt elhiszem, de biztos mind a hét a menhelyben él, mert ha nem így lenne, legalább egy is eljött volna a két hónap alatt, hogy mi van a testvérükkel, él-e, hal-e, amióta elkerült közülük. Jobb lesz, ha minél előbb elmentek innen, legalább nem eszem magam miattad, hogy mi lesz veled. Már attól is félek, hogy egy napon megöl ez az ember, hiszen még a szeméből se jó néz ki. De ha én ezt tudom, dehogy engedem, hogy megesküdjél egy olyan valakivel akit nem mi, hanem még te se tudod kicsoda, csak jött, és befurakodott a családba. Mondtam én ezt neked, hogy vigyázz, mert messziről jött ember azt mond, amit akar. De elvette a fejed a szerelem. Szerelem? Hülyeség. Úgy éreztem ezeket a rám hulló szavakat, mint megannyi korbácsütést, ami ellen nem tudtam védekezni, mert úgy pergett rám, mint a hirtelen jött zápor. Nem tudtam se tiltakozni, se védekezni a korbácsütések ellen. Úgy éreztem mint aki a sarokban van kucorodva, és zuhog rá az isten mennyköve. Igazat adtam anyósomnak minden mondatában, de nem tudtam fájdalom nélkül elviselni ezeket a szörnyű igazságokat. Igaza volt, senki se jött el megnézni, hova kerülök, ki az, akit elveszek, és mért veszem el, boldog leszek, nem leszek, senkit sem érdekelt, se most, se máskor. Mindennek ellenére én boldog voltam, szerettem azt, akit feleségül vettem, még akkor is, ha semmim se volt, hiszen az ember nem úgy boldog, hogy lakkos cipőben jár, hanem úgy, hogy szeret, tervei vannak, nagyok, kicsik és elérhetetlenek. Sohase érdekelt, mim van és mim nincs, az ember nem úgy egész, hogy felcicomázza magát tetszetős holmikkal, nagykabáttal téli sapkával, összekuporgatott garassal, betétkönyvvel és látványossággal. Tiszta volt a lelkem, a megélt huszonhat évem makulátlan minden emberi gyarlóságtól, minden bűn alól, tisztának éreztem és becsületesnek minden percem, amit megéltem. Nem csavarogtam, dolgoztam, amióta csak eszem tudom. Amikor anyósom kifogyott a felháborodásból, a picike kis előszobában jött-ment idegességében, én hallgattam, mintha nem is rólam lenne szó. Bementem a szobába, ahol minden utamba állt, úgy éreztem, ha most nem ihatok, megfulladok. Jaj, de sokszor lakoltam a szüleim örökös nyomorúsága miatt, így lesz ez mindig, életem során sose szűnik meg, akárhová sodor az életem? A sorsnak van egy kényszerpályája, ami nem engedi az embert más mederbe, csak abba, amit a szülei is megéltek? Szerettem volna meghalni, elmúlni, összeesni a kimondott igazam nélkül. Marika sírva jött utánam a szobába. Amikor meglátta, hogy öltözöm, megkérdezte: hová akarsz menni? El, minél messzebb és minél távolabb az emberektől. Ne menj sehova! Neked az semmi, ahogy én szeretlek? Majd visszajövök, mondtam, ha hívsz, ha vársz, ha nem tudsz nélkülem élni. Nem akarok senkit boldogtalanná tenni, mert én tudom, az milyen szörnyű. A család nagyot nézett, amikor hazaállítva beléptem az ajtón egyedül, magányosan, nyomorultan, alkoholtól könnyes szemekkel, énekelve azt a dalt, hogy „Nem tudom az életemet hol rontottam én el, gyógyítgatom a lelkemet a cigány zenével”. Mi van, kisfiam? – kérdezte anyám, mi baj, mi bajod? Semmi az égvilágon, semmi, semmi, semmi, mondtam és zokogva rázuhantam a bevetett ágyra. Meghalni már sokszor szerettem volna, de sohase annyira, mint akkor. Nem soká tartott a világgá menésem. Amikor kialudtam magamból az italt, az isten se tudott volna visszatartani attól, hogy ne pattanjak a kerékpárra. Egy óra sem tellett bele, már vissza is értem. Marika zokogva borult a vállamra. Hol voltál, merre voltál? -kérdezte. Meg tudtad tenni, hogy elmentél, itt tudtál hagyni úgy, mint aki soha többé nem akar látni engem? Ne, énrám ne haragudj, én nem bántottalak, anyuka meg ilyen, ő mindenkit gyűlöl, aki él. Én tudom, miért, hogy mért ilyen, és mióta ilyen, te nem tudhatod, te nem ismerheted őt, nem rossz asszony ő, hidd el, nem volt ő ilyen mindig, csak azóta, amióta eltemette a huszonhárom éves fiát ötvenháromban, a bátyámat. Értsd meg, ezért van, hogy senkit se kímél. Boldog, ha valakinek fájdalmat okozhat, és az mindegy, hogy ki, nem számít neki, ha én vagyok az, vagy más, kihűlt, kialudt a szíve mindenki iránt. Ő már csak él, kiégett, kihalt belőle az anya. Én szeretem, hiszen anyám és én nem szerethetem másképp, mint csak úgy, mint ahogy mindig szerettem. Ő már sose lesz másmilyen, se másokhoz, se a családjához. Gyere, még ők se ebédeltek. Vártunk, hogy majd csak jössz. Az asztalra öt tányér volt kirakva, amikor beléptünk az előszobába, apósom miközben felemelte a szedőkanalat, azt mondta: gyertek már, gyerekek, mert én meghalok éhen! Anyátok meg már kétszer melegítette meg a levest, amíg ti önfeledten csicseregtek egymásnak a kapuban, mint akik nem is házasok, hanem jegyesek lennének. Marika, szedjél az uradnak! – mondta anyósom, olyat, amit szeret.

Hetekig jártuk a várost, de sehol se találtunk olyan albérletet, ahova vihettük volna a bútort is magunkkal. Hatvanhárom májusa közeledett, amikor Marika elkérte anyósomtól a még lánykorában megtakarított háromezer forintját, merthogy szeretne Pistának venni egy öltönyt, mire jön a felvonulás, hogy mégse ebben a régi öltönyében legyen a felvonuláson, mert a többi nővér mit mondana, ha meglátná. Anyósomnak rögtön elfehéredett a szája széle, amikor ezt meghallotta. A szekrényben lévő ruhákat, ahol a pénz volt, kidobálta a padlóra, és amikor megtalálta a pénzt, szinte odadobta Marikának azzal a megjegyzéssel, itt van, költsd rá az egészet, öltöztesd fel, borulj a lába elé, és imádd, és könyörögj neki, hogy mindenem a tied, csak el ne hagyj. Mert neked nem az anyádra van szükséged, hanem a férjedre. De kijelentem, hogy mától kezdve külön konyhán vagyunk! Csak nem gondoljátok, hogy egy tálból eszünk ezek után is! Ha férjhez mentél, álljatok meg a magatok lábán! Azt még elviselem, hogy itt laktok, de azt már nem, hogy adtok is pénzt meg nem is. Ezért spóroltál, lányom, hogy a jövendőbelidnek legyen öltönye? Mért nem vett ő magának, amikor legény volt? Kérdezd csak meg tőle! Én tudom, azért, mert elitta, amit keresett, és elnőzte egy fillérig, amit keresett. Úgy volt, vele, majd akad egy bolond, akinek nem számít. És az a bolond te lettél, te vagy. Mondd, hányszor adott neked fizetést, amióta vele vagy, számold meg! A két hónap alatt egyszer. De te biztos nem kérdezted meg, hogy miért? Ugyan, anyuka maga egy házasságot egy-két hónapra épít! Előttünk még évek vannak, hosszú évek, és ennek a nyomorult öltönynek az árát még tudom, ezerszeresen visszakapom Pistától. Kivel osszam meg most azt, ami az enyém, ha nem ő vele? Kinek szerezzek örömöt, ha nem neki? Ha csak egy nyavalyás öltöny szabná meg, hogy az ember hova tartozik, és nem az, hogy már én az ő felesége vagyok. Én nem eltartási szerződést kötöttem Pistával, hanem házasságot. Apósom is egészségügyi pályán dolgozott, sőt ugyanabban a kórházban, ahol Marika. Együtt mentünk mind a hárman. Apósom bekiáltott a kisszobába: kész vagytok-e már, Marika. Siessetek, mert lekéssük a buszt. Amikor anyósom meglátott az új öltönyben, úgy nézett rám, mintha tőle loptam volna a ruha árát. Hiába tekingettünk vissza, hogy vajon utánunk néz-e a kapuból, de nem, meg tudta állni.

Anyósom minden reggel felháborodva mondta Marikának: mi az, ti nem alszotok sose, egész éjjel susmogtok, nem hagyjátok az embert aludni. Már éjszaka nem mertem megfordulni az ágyon, mert anyósom még a kispárnát is odadobálta az ajtóra, ha megnyisszant az ágy. Soha életemben nem horkoltam, de ő nem tudott aludni, mert szerinte még az utcára is kihallatszik az a horkolás, amit egész éjszaka csaptam. Később már úgy éreztem, mintha ott állna az ajtóban, és figyelne minden mozdulatunkra. Apósommal örökké veszekedett. Ha éjszaka ki kellett mennem, mindig azt láttam, hogy anyósom nem az ágyon fekszik, hanem a padlón, beleburkolózva a dunyhába. Apósom ott ült az ágyon olyan állapotban, mint aki most készül holdkóros útjára. Nem alszik? – kérdeztem. Nem, fáj a lábom, mondta, de ki hiszi el, suttogta halkan. Amikor visszabújtam az ágyba, Marika megölelt. Nem alszol? – kérdezte. Nem, nem tudok aludni, mondtam. Számolj, úgy, mint ahogy én szoktam, ezerig, tízezerig, és ne gondolj semmi másra. Alszol? – kérdeztem Marikától, négy-öt másodperc múlva. Nem, már nem. Mire gondolsz? – kérdeztem. Rád, rám, kettőnkre. És te mire gondolsz? Arra, hogy holnap kimegyünk a nővéremékhez, és majd csak eltelik a vasárnap. Megkérdezzük Karcsitól, nem tud-e valahol egy albérletet. Ő úgyis nagyon sokfele ismerős a városban, hiszen egyik házról megy a másikba, a kéményseprők mindent tudnak, mindent hallanak, ami a városban történik, és pont azt ne tudná, hol van kiadó szoba valahol. Ha most nem is, de majd megmondjuk neki, hogy érdeklődjön.

A nővéremék amikor hazakerültek Pestről, hamarosan vettek egy kis házikót Szolnok peremkerületén, a Kisgyepen[2] laktak. Karcsit, a sógort mindig is szerettem. Ő olyan ember, aki azon is szívesen segít, aki egy héttel hamarabb pofon verte őt. Marika amikor kiöltözött, mindig úgy éreztem magamat mellette, mintha ő lenne Tündér Ilona, én meg az elátkozott koldus-királyfi. Szép volt, mint egy Isten lánya, és törékeny, mint egy megriadt őzike. Mindig felszisszent, amikor a hatalmas tenyeremmel szeretetből átnyaláboltam keskeny, törékeny ujjait. Sokszor még a könny is kicsordult a szeméből, amikor játékból magamhoz szorítottam. Karcsi még azt is megígérte, hogy megérdeklődi, melyik vállalatnál van felvétel, ha esetleg ott akarom hagyni a miklósi gépgyárat. De szóba jött a Kéményseprő Vállalat is, de őszintén, oda nem volt kedvem menni. Olyan albérletet Karcsi se tudott szerezni, ahova még csak a saját ágyneműnket is vihettük volna. Következő vasárnapra beszéltük meg, hogy ismét eljövünk. A sógorék nagy örömmel fogadtak minket, és nemcsak örömmel, hanem örömhírrel is. Majdnem szemben velük egy portát árultak. Ahhoz képest elég olcsón, húsz forint kodrátja[3], és az elég is, mert száz szögölre már lehet takaros kis házat építeni, bár engedélyt ide nem adnak, dehát minden ház engedély nélkül épült negyvenöt óta. Még aznap leelőlegeztük a portát. Egy hónap múlva már ástam a kis ház alapját. Ősszel már benne is laktunk. Igaz, Marikának sok szép holmijába került, mire a meghatározott időre kifizettük a porta árát. Anyósom majd megháborodott, mire rájött, hogy Marika a bizományiba’ eladta a sok szép ruháját.

Mire kiköltöztünk, én már a szolnoki Papírgyárban dolgoztam. Egy pótkocsis Zetort kaptam a gyártól, amire minden cucc ráfért, amije volt Marikának. A kis házat szombat délutánonként és vasárnaponként építette fel a kőműves öcsém. Csak úgy ingyen, testvéri alapon. Amiért, ha annak idején nem mondtam is, de még máig is úgy érzem, hogy az öcsémnek köszönettel tartozok életem végéig. Anyósom, amikor költöztünk, csak arra ügyelt, hogy el ne vigyünk olyan holmit, ami nem a Marikáé. Öt évig azt se tudta anyósom, hogy merre lakik a lánya.

Apósom még akkor öngyilkos lett, amikkor odahaza laktunk. Halála után egy párszor ki lettünk zárva, ott kóvályogtunk munka után a nejemmel, Alcsiszigeten. Gondoltuk, talán apósom tragikus halála megváltoztatja anyósom lelkét. De nem, olyan maradt, amilyen volt, gonosz és magánakvaló. A fiában volt minden reménye, aki pont azon a napon tette le az asztalos vizsgát, amelyiken az apja lett öngyilkos. Hülye volt, mint a sötét éjszaka mindig, de mentségére szolgált a tragédia. Azóta se lett belőle asztalos, a „drága kisfiamból”, akit már a rendőrség is elvitt, mert megfojtogatta az édesanyját, akinek a szorításai hetekig látszottak az idős néni karjain, aki a harmadik feleség után is ma otthon nyomorog üresen kongó élettel, halálra készen minden napon és minden pillanatban, aki után a szart, a húgyot nemcsak gyerekkorában kellett takarítani, hanem most is.

Akárhova mentünk, már kölcsönt senki se adott. Nem azért, mert félt, hogy nem adom vissza, hanem azért, mert tudták, hogy nincs miből. Volt, amikor hatvan forintunk maradt egyik fizetéstől a másikig. Tíz deka szalonnát négyszer vittem a gyárba és négyszer haza, csak a puszta kenyeret ettem meg azért, hogy a munkatársaim észre ne vegyék, hogy csak puszta kenyeret zabálok. A nejemet megszólták a kollégái: mi van, Mari, de leadtad, ilyen cipőt te lánykorodban még odahaza se húztál volna. Egy pár évig bizony nélkülöztünk sokat, nagyon sokat. Hiába túlóráztam összeesésig, ötnyolcvan órabérem volt, öt év alatt negyven fillért emelkedett, pedig nem akármilyen munkát végeztem, napról napra térmunkán dolgoztam, szénlapátolástól kezdve a mészkirakásig, mindent csináltam. Ősz fele már jó volt, mert minden ősszel elmentem fácánt lövöldözni a Zagyvapart mentetlenére. Egy-két fácánt mindig sikerült lecsúzliznom, amiből sokféle kaját készített a nejem. Éjfél körül mindig úgy lopakodtam haza, mint akit köröznek. De sose volt úgy, hogy Marika ne az ablakból figyelte volna, hogy jövök-e már. És mindegy volt, hogy három óra vagy éjfél van, várt izgatottan. Nem is annak örült, hozok-e fácánt, hanem annak, hogy nem történt semmi bajom, még a város peremétől is távol, a mentetlen fűzfái között. Emlékszem, mindig megkérdezte tőlem, hogy nem féltem-e egyedül ott, ahova még büntetésből is szörnyű lenne valakit kizavarni. Ködös éjszakák idején 1963-ban hatvannégyben, hatvanötben, hatvanhatban mindig vártam az őszt. Amikor már megcsípte a dér a fákat, a fűzfák még éjszaka is pergették a sűrű levelüket, mintha tudták volna, hogy akkor jobban lehet látni a gallyak között gubbasztó fácánokat. Az őszi szél is nekem kedvezett, fújt erősen, mintha azt akarta volna, hogy a léptem zaja ne riasszon el egyetlen fácánt se a parittyám elől. Volt, amikor csak egyetlen fácánt sikerült lőnöm, az is beleesett a folyóba. Egy darabig követtem, hátha a part felé sodorja a víz, de sose volt úgy, mindig a túloldalon kötött ki a vergődő vad, mintha tudná vagy tudta volna, hogy meg akarom enni. Amikor anyósomtól elköltöztünk, még abban az évben a fiának vett egy motort kilencezer-hatszázért, és négyszer befizette a vizsgadíjat, de levizsgázni nem tudott a kisfia. Pár hónap múlva fuccsra vágta a motort is, amit ötszáz forintért eladott egy magakorabeli gyereknek. Elköltözésünk után az egyik nyáron kit látunk, mint anyósom jelenik meg a kapuban, de nem azt kérdezte, hogy vagy kislányom, hanem szemrehányóan dorgálta Marikát, hogy hova süllyedt, hogy képes ebben a nyomornegyedben élni. Hiszen ezen a környéken egyetlen házat sem látott, amit ne vennének körül pucéran vagy rongyosan szaladgáló gyerekek.

Erre még ilyen a világ, de ez még mindig elviselhetőbb, mint az ezeréves hamis, amiben jobb módban élnek nyomorultabb emberek, mint itt. Itt aki máról holnapra él, még annak is tisztább élete van, nyíltabb, őszintébb, előbbre tartóbb, mint annak, akikkel nem fordul a föld. Fogadjon velem, hogy ha van a szomszédomnak húsz forintja, és átmegyek hozzá hogy adjon tízet kölcsön, ideadja még akkor is, ha megmondom neki, hogy egy hónap múlva tudom neki visszaadni, érti, és ha őket lenézi, vele együtt nézi le a lányát is. Pedig senkinek sem hinné el, hogyha mondaná, hogy voltunk már olyan helyzetben, hogy akitől kenyérre valót kértünk kölcsön, neki se volt, de elment és kért azért, hogy nekünk tudjon adni. És mi hiszünk abban, ha lassan is, de egy jobb életformához el fogunk jutni a munkánkon keresztül. Én hozzá vagyok szokva, hogy eddigi életem során ritkán fordult elő, hogy telezabálhattam magamat. De ha ezer évig élek, és az ezer év minden napja így múlik is el mind, akkor se fogok magától kérni még egy forintot se. És most ha azért jött, hogy számon kérje a lányától, hogy élt idáig, akkor ehhez semmi köze, nyitva az ajtó. Szóval kidobsz? Könnyebb is valakit kidobni, mint megadni a tartozását. Évek óta tartoztok ötven forintommal. Igaz, az utolsó százasunkat gyűrtem anyósom zsebébe, de ha még két percig maradt volna, szinte gyönyörűséggel fojtottam volna saját vérébe. Még Shakespeare se mondott annyi átkot a legádázabb gyilkosra se, mint amit anyósom akkor szórt miránk, amíg végére ért a Varjú utcának.

A következő év tavaszán már egy kis malacot is tudtunk venni. Vállaltunk a tsz-től két hold harmados kukoricát. A kukoricával nem volt annyi baj, annyi munka, de a velejáró répával annál több. Szóval egész nyári szabadidőnk ráment. Mindig akkor éreztük, hogy megérte a fáradságot, amikor már a rész-kukorica fent volt a ház padlásán.

Mindig szerettem volna a térmunkáról bekerülni a folyamatos üzembe, a papírgyártáshoz dolgozni. Nem a nehéz fizikai munka miatt, á dehogy, még ez a munka is könnyűnek számított a téglagyári munkához, ahol naponta ötven-hatvan ezer nyers téglát is meg kellett emelnem, levágni vagy leszedni a téglavágó asztalról. Nem nehéz kiszámítani, egy nyerstégla öt kiló, bizony kitesz egypár tonnát. Vagy a bádogoldalú taligát megpakolni nyersvassal, és harminc-negyven adagot odafurikázni a kohó felvonójáig. Egy-egy adag megközelítette a háromszáz kilót, szinte úgy érezte az ember, hogy süpped a talaj léptei alatt. Hát ezekhez képest a papírgyári térmunka nekem legalábbis könnyű fizikai munkának számított. Volt itt hajtás, de más jellegű volt a fizikai igénybevétele ezeknek a munkáknak. Talán a több kereset lehetősége csábított a gépekhez. Ott, a gépek mellett, aki dolgozott, párszáz forinttal többet keresett már az első hónap után.

Örömmel újságoltam Marikának, hogy már a jövő héten éjszakára megyek, a papírgépen fogok dolgozni, és ami a lényeg, három-négyszáz forinttal is többet hozok haza, mint eddig. Ez nem is rossz, nevetett Marika. De tudod te azt, milyen borzalmas éjszaka dolgozni, bírod te ezt egyáltalán? Mért ne, ha mások kibírják, én is. Öregüzemnek hívták, ahova kerültem, a hármas számú gépre, harmadik segítőnek. Kint fújta-hordta, dühöngött a tél, bent a gépteremben egyszál ingben lehetett dolgozni. Bizony akkor tudtam ezt a különbséget értékelni, amikor eszembe jutott a rengeteg fagyoskodás, amit a téren el kellett viselni, a vagonokat pakolni kellett, ugye, ki-be, ha vasvilla hullt is. Gondoltam, ezt a jó munkámat meg kell becsülni. Nagyon rendes emberek közé kerültem. Öt emberből állt a gép személyzete, már mindenki törzsgárdatag volt, sőt tizenöt-húsz éves munkaviszonya is volt egyik-másik embernek. És még a legidősebb ember sem volt ötven éves. Soha életemben nem láttam ekkora gépóriást, még futólag se, nem még hogy dolgoztam volna közeliben is valaha. A gépvezetőm első éjszaka megkérdezte tőlem, kíváncsi vagyok-e rá, miből és hogyan lesz a papír. Én a legmaximálisabb érdeklődést mutattam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, sőt nagyon is kíváncsi voltam mindenre, hiszen mostmár én is a papírgyártásnál dolgozom, a kapubelépőmre is ráírták: munkahelye a Papírgyár.

Sokféle emberrel dolgoztam életem során, de azok az emberek, akik közé kerültem, egészen más életfelfogásúak, másforma életvitelűek, más a gondolkodási módjuk a világról, a környezetükről. A legnehezebb körülményekben is megtalálták a feloldó humort, az ügyetlenkedőre a csípős megjegyzést. A már tízéves munkatársra is ráförmedtek, ha balkézzel nyúlt a hibajavításhoz, tán még erőteljesebben is, mint arra, aki nemrégen került közébük. Tudták, ismerték egymás gyengéit, erényeit, a rossz tulajdonságát, a jót. Szerettek jókedvűen, játszva dolgozni. Talán két embert se hívtak a családi vagy keresztnevén, mindenkinek volt valami gúnyneve. Nemcsak a gép személyzetének, hanem a kiszolgáló üzemek dolgozóinak is. Emlékszem, egy hónap elteltével, ahogy odakerültem, a gépvezető leküldött a kazánházba, hogy a hármas gépre adjanak be több gőzt, mert a papír nem szárad, szóval mondjam meg Kulipintyónak, hogy több gőzt adjanak a hármasra. Le is mentem. Kit keresek, kérdezték tőlem. Kulipintyó elvtársat. És mit akar? – kérdezi egy vézna emberke. Több gőzt kér a hármasra a gépvezető. Nincs több gőz, mondjam meg Madárfejű Lajcsikának. Már vártak. Na, mi van, kérdezik tőlem, találkoztam valakivel? Igen. Kivel? Hát a Kulipintyó elvtárssal. És kértek, hogy meséljem el, hogy történt. Elmondtam. A nevetéstől majd kipukkadtak, amikor elmondtam, hogy a Kulipintyó elvtársat kerestem, és hogy mit üzent, hogy azt üzente, mondjam meg a Madárfejű Lajcsikának, hogy nincs több gőz.

Ha valaki kitalált valami hülyeséget, arról mindenki tudomást szerzett, csak az nem, aki ellen készülőben volt a kitolás. Főleg éjszaka voltak ilyen áloműző műveletek. Papíripari technikum után egy pár fiatalembert kihelyeztek valamennyi időre gyakorlatra a gépekhez. A mi gépünkre is jutott egy fiatalember, aki bizony rá se hederített a gyakorlatra, már éjfél tájban fogott egy nyaláb papírt, hanyatt vágta magát rajta és aludt, mint a mormota. A második segítőt Kódusembernek hívták, aki minden hájjal megkent, furfangos ember volt, és sehogy se volt ínyére a fiatalember viselkedése. Meg is jegyezte mindig, amikor meglátta szundizni a fiatalembert: na, ennek azért is fizetnek, hogy húzza a lóbőrt egész éjszaka, na megállj, nem fogsz te többet aludni! A gépvezető csak mosolygott. A Kódusember elmondta, hogyan akar ébresztőt csinálni. Rendben van, egyezett bele a gépvezető a riasztásba, de ő nem tud róla. A Kódusember bement a műhelybe, kihozott egy nagy kalapácsot, odaadta a smírernek, mondván, hogy amikor ő bólint, akkor amekkorát csak tud, üssön rá a treppre, ami vastag vaslemezből van. Mindenki tudta, hogy a trepp akkorát fog csattanni, mint egy ágyú, és erre a csattanásra úgy fel fog ugrani a hétalvó technikus, mint akit puskából lőttek ki. A Kódusember letolta a gatyáját, és terpeszbe állt a kását fúvó technikus fölött. Ekkor egy marék piros gépzsírt kent a seggire, és beintett smírernek, hogy jöhet az ütés. Hatalmas csattanás, a technikus felugrott, de a Kódusember segge útjában állt, a technikus orráról lógtak a piros zsírdarabok, de mire észbekapott, mi is történt, akkorra már a Kódusember megfürödve somfordált elő a gép mögül. A technikus ettől fogva inkább tízszer is alátartotta a fejit a csapnak, mintsem egy percre is lehunyta volna a szemét.

A művezető iroda közvetlen a gépteremre nyílott. A délelőtti műszakokban nagy sürgés-forgás volt az irodában: a laboráns lányok a gépekről szedett mintát ott mérték, ott vettek a papírmintákról gramm-súlyt, szakítószilárdságot stb. Amikor a laboráns lányok beléptek az irodába, az adminisztrátor, akit Lacikának hívtak, rögvest olyan lett, mint akit negyven fokos láz gyötör, hozzáfogott izegni-mozogni az amúgyis untalan nyikorgó székén, mint aki tűkön ül. Nagyon szégyenlős legény volt a Lacika, ezt tudták a lányok is, és már értették a módját, hogyan hozzák Lacikát még nagyobb zavarba. Szia, Lacika, mondták neki. Mit álmodtál, Lacika? Képzeld, Lacika, én azt álmodtam, megkérted a kezem és én igent mondtam, sőt hozzád is mentem feleségül, és mondd, Lacika, a nászéjszakán mért nem mertél mellém feküdni? Áruld már el Lacika! De Lacika csak mosolygott, mosolygott, és végtelen boldogság sugárzott az arcáról. Lacika tagja volt az üzemi színjátszó csoportnak, sőt ő aratta a legnagyobb sikert, mert mikor elszavalta Petőfi borversét, olyan viharos tapsot kapott, hogy a hivatásos színész se nagyobbat. Bizony elment a híre Laci sikerének. Egyik alkalommal valaki kitalálta, hogy elszavaltatja Lacikával a borverset. A lányok még puszit is ígértek Lacikának, ha nem tagadja meg tőlük ezt a művészi élményt. Lacika belement a játékba, odaállt az ablakhoz, előreborzolta a haját, mint aki már tényleg mólés állapotban van, s szemét behunyva hozzáfogott a versmondáshoz. Igen ám, de amíg Lacika mondta nagy buzgalommal a verset, addig aki bent volt az irodában, szép óvatosan kiosont. Lassan behúzták az ajtót, és az ablak elé kucorodva figyelték Lacikát, hogy milyen arcot fog vágni, ha a vers végén kinyitja a szemét, és egy teremtett lelket se talál saját magán kívül az irodában. Lacika amikor felébredt a versmondásból, meg se tudott mozdulni a meglepetéstől, csak tekingetett az üres irodában jobbra-balra, s amikor meglátta, hogy az iroda ablakán hahotáznak befele a művezetők és a csókot ígérő lányok, odavánszorgott az íróasztalhoz és leült, és az elfehéredett szájaszélén meg-megrándult a fájdalom.

Amikor beindult a négyes papírgép, átkerültem az egyesre állandó jelleggel harmadik segítőnek. Itt aztán olyan emberek közé kerültem, akik vitatkoztak, veszekedtek, nem értékelték egymás munkáját, hacsak tehették, borsot törtek egymás orra alá, a hátamögött mindig az ellenkezőjét mondták valakire, mint a szemibe. Aki ha öt fillérrel is kapott több béremelést, mint ők, bármelyikük, az spicli volt nekik, szóval minden volt csak rendes ember nem. A bizalmit mindennek lehordták, mert nem harcolta ki nekik az öt fillért, mint a másik műszaknak a bizalmija. Az igen, az szót mert emelni, hogy a Jóska se kapjon többet öt fillérrel, mint a Tóni! A munkahelyen azért ökölre mégse mentek, de műszak után a gyárkapu előtt leverték a bizalmin az öt fillér különbséget. Olyan önvédelmi harcmodort vettek fel ezek az emberek. Egymás ellen örökösen áskálódtak. A művezetőnek, ha valamilyen géphiba következett be, vagy ha rossz volt a papír minősége, arra voltak kíváncsiak, gépvezető mihez nyúl, mit csinál, ami elhárítja a hibát. Ha sokára tudta kiküszöbölni, röhögtek a hátamögött. Ők, ha látták is, hogy hol a hiba, el nem árulták volna. Kíváncsiak voltak a gépvezető szakmai tudására, mondták, hadd keresse, az ő dolga, ő kap érte fizetést. Inkább elviselték a rengeteg papírselejtet, mintsem közösen hárították volna el a selejtet okozó hibát. Közel egy évnek kellett eltelni, mire valamennyire összerázódott az egyes gép személyzete, megszűntek az egymás elleni piszkálódások. A jó hangulat volt a jellemző, a termelés megemelkedett, sőt ha egyik műszak ötven kiló papírral többet termelt, akkor már a következő műszakban három-négyszáz kiló papírral is rávertek. Sokszor már az öreg tragacs alig bírta a két-három méterrel nagyobb sebességet, nyögött, nyöszörgött a masina, de bírni kellett neki a plusz sebességet. Az összedolgozásnak be is ért az eredménye, nemigen volt, hogy a negyedéves prémiumból ne kapott volna valamennyit, százötven-kétszáz forintot a személyzet minden tagja. Később már elvállaltuk azt is, hogy ha valaki szabadságon van, ne tegyenek helyette oda senkit, mert tudtuk, az emberhiány állandó jellegű volt. Így a csoportból, ha valaki hiányzott, mi elvégeztük az ő munkáját is. Igaz, nem ingyen, aki helyett dolgoztunk, annak szétosztották közöttünk az órabérét. Így a mi évi átlagunk, más csoportokhoz viszonyítva magasabbra jött ki. Voltak is ebből különböző viták, úgyhogy még az igazgatóságig is eljutott a probléma. Hamarosan találtak is rá megoldást, nem annak a órabérét kapjuk meg, aki helyett dolgozunk, hanem kapunk az órabérünkhöz harminc fillért, és ha hiányzik valaki, akkor ezt megkapjuk. Ez a megoldás nekünk nem éppen felelt meg, mert egy hónapra így, ilyen formában ötven-hatvan forintra rúgott volna, viszont amúgy ha egy hónapig dolgoztunk kevesebb létszámmal, meghaladta a háromszáz forintot is a többlet, és nekünk is volt annyi eszünk, hogy a hatvan forint kevesebb, mint a háromszáz. A brigád megbeszélte, hogy ebbe a játékba így nem megyünk bele. Hát ne nézzenek már minket bolondnak azért, mert mi nem jártunk főiskolába. Annyi eszünk azért van, hogy tudjuk azt, hogy a tizenöt több, mint a tizenegy, még akkor is, ha a fordítottját akarják velünk elhitetni. A mi brigádunkban dolgozott a műszak párttitkára is, aki a legnagyobb ellenzője volt a harminc filléres cserének. A gyártásvezető egy fél délelőtt agitált minket, hogy menjünk bele az igazgató ajánlatába, mert sokkal jobban járunk a hatvan forinttal, mint a háromszázzal. Egy-két hónapig húzódott ez a kérdés, de nem vállaltuk. Egyszer a kulcsember ötszáz forint jutalmat kapott abból a célból, hogy a többi embert is győzze meg arról, hogy több a hatvan, mint a háromszáz. Bizony az ötszáz forint jutalom meghozta a megfontolásra a lehetőséget, hát így, hát úgy, az ötszáz forint más véleményre sarkallta a titkárt. A csel sikerült, belementünk, ha kedvetlenül is. Aztán bizony, akik a többi gépen dolgoztak, szidtak minket, mint a bokrot, de mi tudtuk, hogy nem nekünk szólnak a szemrehányások, hanem annak, akit lefizettek ebben az ügyben. Ami igaz, igaz, ez a húzás nem ment a termelés rovására, ugyanúgy dolgoztunk, olyan odaadóan és szorgalmasan, mint annak előtte, csak kevesebb forintért.

Hatvannégy júniusában ismét berántottak a honvédséghez három hónapi kiképzésre.

Amikor leszereltem a honvédségtől, kiszorultam a brigádból, mert a felszabadult tanulókat foglalkoztatni kellett. A főművezető sajnálkozva tudatta velem, hogy helyemet a papírgépen, sajnos, míg én a hazát szolgáltam elfoglalták. Üsse kő, gondoltam, csak valami munkát adjanak nekem, mert most annyira kell a pénz, hogy sohase jobban. Hajlandó lettem volna visszamenni még a térre is, csak ne adják ki a munkakönyvem, mert az nekem nagy tragédiát okozna jelenleg. Kegyesek voltak hozzám, maradtam abban a műszakban, sőt még a gépeknél is, viszont más munkakörben, mint eddig, odairányítottak smírernek. Hogy mi a smírerség? Nem egyéb, mint gépeket olajozni-zsírozni, kenceficélni, hogy ne olvadjanak ki a csapágyak, ne morzsolódjanak össze a fogaskerekek, egyszóval a papírgépen lévő csapágyak, zsírzók kezelése. Minden papírgépen volt egy smírer éjjel-nappal. Bizony eléggé veszélyes munka volt a gépszíjak és a fogaskerekek között dolgozni. Volt közöttük egy rangidős, aki az olajok és zsírok kiírásával és vételezésével foglalkozott. Ezt az embert úgy hívták gúnynevén, hogy Lódíccs, mert annyit lódított, hogy a fele se volt igaz. Azt mondták róla, hogy csak akkor mond igazat, amikor eltéveszti a szót. Valamikor földbirtokos családba tartozott, a felszabadulás előtt, sőt számtalanszor fejére olvasták, hogy a közgazdasági diplomájával trógermunkát végez. Nemegyszer jöttek érte a megyétől, és hívták, rá akarták bízni valamelyik tangazdaságnak a vezetését, de ő nem vállalta semmi pénzért, meg volt elégedve a sorsával, a keresetéből eltartotta a családját, és nem kívánt, nem akart semmiféle pozíciót betölteni. Nagyon odaadó és szolgalelkű embernek ismertem meg. Segítő szándéka és nagylelkűsége szinte szánalmat ébresztett iránta. Kevés ember volt a műszakon belül, aki nála tájékozottabb lett volna bármilyen tekintetben, a rendeleteket szinte a kisujjából rázta ki. Nagyon is tiszta és reális nézetei voltak a felszabadulás utáni időkről. Értékelte, sőt el is ismerte azokat az eredményeket, melyeket a romhalmaz ország kevés idő alatt elért. Tudta, hogy kiben mennyi az ember és mennyi az embert imitáló tulajdonság: tudta, hogy egy dolgozó a munkáján keresztül egy év alatt mennyi tiszta hasznot hoz a gyárnak, és ennek a haszonnak hány százalékát kapja a dolgozó mint munkabért: tudta, hogy kétezer forinttal is magasabb az átlaga a műszakiaknak és az adminisztratív dolgozóknak, mint a fizikai állományban dolgozó munkásnak: tudta, hogy három és fél ember jut a családon kívül egy produktív munkát végzőre, és a három és fél ember között akad egy olyan is, akinek a jövedelme másfélszerese annak, mint amit a termelő munkát végző keres.

Egyik alkalommal jött egy igazgatói utasítás, hogy a smírereket csökkentik, mert valamelyik felmérés alapján kiderült, hogy a három papírgépre elegendő egy smírer is. Akik hajlandók lesznek vállalni, kapnak harminc fillér órabéremelést. Na, ekkor lépett Laci bácsi akcióba, hogy ez őrültség, hiszen a gépek javarésze negyven-ötven éve üzemel, a gépek így is jóval túllépik a megengedett maximális sebességet, amit a fémcsapágyas forgó részek kiolvadásai bizonyítanak. Laci bácsi fogalmazott egy írást, aminek minden smírer aláírt, hogy nem hajlandók vállalni egyedül több ezer csapágyat, mert egy embernek egy műszakjába telik, mire többezer csapágyat áttapogat, és nem is beszélve az olajozásról, a talajvízszivattyúk kezeléséről és még sok más egyébről, ami szintén a smírer feladata. Amikor a fogalmazvány az igazgató kezébe került, ekkor aztán kiütött a nagy balhé, még a rendőrséget is belevonták a vizsgálatba, aminek az lett a vége, hogy lázítással vádolták meg a Lódíccsot. Egyenként hívtak mindnyájonkat kihallgatásra. Nem azt kérdezték, hogy minekünk mi a véleményünk, hanem hogy befolyásolt-e minket a munka megtagadására a felbujtó személy. Bizony mindenkinek inába szállt a bátorsága, senki nem merte mondani, hogy ő éppen úgy és azt akarta, mint a Lódíccs.

Lódíccsot már a smírerség alól is felmentették, azaz nem végezhette azt a munkát, amit egy évtizede becsületesen ellátott, mert attól tartottak, hogy valami komoly szabotázst csinál bosszúból. Amikor megtudtuk, hogy Lódíccs sírva ment bocsánatot kérni ezért a meggondolatlan és felelőtlen lépéséért, mindnyájan egyöntetűen elvállaltuk az egy műszak egy smírer elvet, csak hagyják abba ezt a francot, a rendőrségi cécót, nem lázított itt senki, Lódíccs csak azt írta le, ami amúgy is szóbakerült. Bizony a szakszervezeti vezetés a füle botját se mozdította, nemhogy még védelmére kelt volna az érintett dolgozóknak. A többiek is csak azt hajtogatták, na, majdnem rábasztál, majdnem dutyiba kerültetek, na, fogalmazó úr, de behúzta a farkát, kellett ez neked, ebből tanulhattok, ez igazán jó lecke volt, hahaahahaha – hemzsegtek az ilyen megjegyzések éjjel-nappal. Lódíccs ezután magábazárkózóvá vált. Ha volt is véleménye, azt megtartotta magának. Ha aztán valaki felvetett valamilyen kényesebb gyáron belüli problémát, még a reggelizést is abbahagyta és elódalgott a vitázók környékéről, jó távol behúzódott a transzmisszió[4] mögé és ott fejezte be a reggelizést. Piszok a világ, Lacikám, mondta neki a Kódusember. Nincs igazad, mert a világ az ma is olyan, mint máskor, a világ, az nem változik, az se nem jó, se nem rossz, az ember, az rosszabb néha mint kéne.

Emlékszem rá, amikor megkaptam a behívóparancsot, ugyanazon a napon még a gyárban néhány diplomás fiatalember is kapott behívóparancsot, de a vállalati vezetés még tán a Honvédelmi Minisztériumot is felkereste, hogy az érintett elvtársakra a vállalatnak nélkülözhetetlen szüksége van. Addig telefonálgattak ide-oda, amíg valakik vissza nem vonták a behívóparancsot – a nélkülözhetetlenek még a haza védelme alól is mentesítve lettek.

Ugyanígy volt ez akkor is, amikor az árvízveszély fenyegette a falut, a várost egyaránt. A térről és a gépek mellől vitték el az embereket hetekre a gátakra, negyven-ötven embert adott a gyár éjjelre-nappalra, amíg szükséges volt. De egy alkalomra sem osztottak be egyetlen műszaki vagy irodai dolgozót, pedig a rengeteg, egészségtől majd’ kicsattanó fiatal műszaki fele csak lődörgött egy-két szál papírral egyik irodából a másikba, dehát a homokzsákot csak nem hordják, meg azt a nehéz vizes rőzsekötegeket. De ki a fene érti ezeket a húzásokat diploma nélkül. Az igazgatónk is úgy volt, mint a laktanyaparancsnok-helyettes. A parancsnoknál tíz ember hét mázsa katonának számított, az igazgató forintban fejezte ki: egy ember plusz ipszilon forint érték. Igaz, már azt ilyen magas beosztású vezetők megengedhetik maguknak, a magasröptű emberi értékítéletek különböző variánsát.

Az éjszakai műszak fáradalmaiba belesápadt emberek a műszak utánra összehívott termelési tanácskozáson átszundikálták a sokszor két órahosszat is elhúzódó tanácskozást. Nevetésbe torkollott, amikor valaki közbe horkolt az szb-elnök expozéjába. Hiába noszogatták az elvtársakat, hogy na, elvtársak, most szóljanak hozzá, most mondják el a véleményüket, ha nem mondják el a problémákat, elvtársak, akkor nem bírjuk orvosolni, nem bírjuk korrigálni a hibákat. Amikor valaki felemelte a kezét, akkor elkezdődött a duruzsolás, na, még egy félóra, nem hogy hazafele igyekezne, hanem jártatja a pofáját potyára... Én azt szeretném kérdezni, hogy a mi nyereség-részesedésünket miért csökkentették négy nappal? Mert, teszem fel, tűz keletkezett a lábatlani papírgyárban, lehet, hogy hanyagságból vagy gondatlanságból, nem tudom, de annyit tudok, hogy itt valami nem stimmel, és még valami, miért kell megosztani olyan gyárral a mi nyereségünket, aki nem teljesítette az éves tervét? Mert, teszem fel, ez éppen olyan dolog, mintha én a Jóskával együtt dolgozok, mondjuk kubik munkán, Jóskának is van egy taligája meg nekem is, és én naponta húsz taliga földdel többet termelek ki a gödörből, mint a Jóska, mert még én kettőt fordulok, addig ő elszív egy Kossuthot, és ezért nekem a többletfizetésem meg kéne osztanom Józsival, sőt még követelné is De ha én ezt bolond fejjel odaadnám, a következő hónapban már Józsi nemcsak pöfékelne, míg én dolgozok, hanem szundikálna is, mert úgy volna vele, teperjél öreg, úgy is közös kalapba megy a pénz. Hát erre szeretnék választ kapni, mért van ez így? Másnap aztán mindenki arról beszélt, hogy Sanyi, az igen, az aztán meg merte mondani a termelésin, de mire megy vele – falra borsó.

A gép szépen üzemelt, be volt lőve, mint az óra. A szárítófilcek nem csavarogtak, ilyenkor csak a grammra kellett nagyon ügyelni és a szárításra. Szóval ha jól ment a gyártás, kicsit beszélgettek az emberek; hányat fialt az anyamalac, ki mikor szándékozik levágni a hízót. De a nappali műszak mindig mozgalmasabb volt. Ilyenkor a gépvezető minden reggel kihangsúlyozta, gyerekek, jobban figyeljetek, mert délelőtt sok a kutya, és ha netán az igazgató belépett a gépterembe, ha valaki meglátta az akkorát fütyült, hogy minden gépen felfigyeltek, és már tudták is, mi a dörgés, megindult a sürgés-forgás: a filceket, ha kellett, ha nem, mindenhol regulázták, mindenki jött-ment a gép körül. Ilyenkor aztán úgy meg lettek hajtva a filcek, hogy amikor tiszta lett a levegő, alig lehetett őket megállítani. A hollandiban például dolgozott olyan ember is, aki több mint húszéves dolgozója volt a gyárnak, mégis amikor találkozott az igazgatóval, mély és alázatos tiszteletét a nála húsz évvel fiatalabb igazgatónak úgy fejezte ki, hogy hangos csókolommal köszönt, mit se törődve az örökös macerálással, amit ezért kapott a munkatársaitól. Ilyenkor nem jobban dolgoztak az emberek, inkább mesterkélt és fejetlen kapkodásnak tűnt az egész, mintsem munkának. Igaz, ezt a kívülálló bármennyire is értette és ismerte a papírgyártás folyamatát, nem tudta volna eldönteni, hogy ez a sürgés-forgás mennyire igazi és mennyire mesterkélt. Ezt csak mi tudtuk, mi, akik már úgy ismertük a gépet, hogy a zúgásáról is megállapítottuk, hogy van-e probléma vagy nincs. Egymás mozdulatából, tekintetéből ki tudtuk olvasni, mit mondjunk és mit tegyünk és mit ne. Ez nem tolvajnyelve a munkásoknak, ez nem jelbeszéd, inkább gondolatolvasás. Ki tudná azt megállapítani, hogy egy hangos fütty, ami rögvest párosul egy könnyen kivehető és érthető afféle felhívó utasítással is, hogy például két grammot adjon rá valaki, mert vékony a papír. Az egyes gépen épp úgy tudták, mint a hármason, hogy a fütty figyelmeztet, s hogy mire, azt csak a melós tudta. Sokáig téma volt, amikor az egyik fiatal szakmunkást a négyes papírgépen halálos baleset ért. A hajaszála se görbült meg senkinek, pedig a vizsgálat megállapította, hogy a halálos balesetet balesetvédelmi hiányosság okozta. Sose derült ki, hogy a felelős emberek tudtak-e, nem tudtak-e arról, hogy a gép így üzemelt. Igaz, nagyon sokáig nem lehetett senkitől hallani azt a szót, hogy magáért én vagyok a felelős, vegye tudomásul, felelős van, de felelősségvállalás nincs.

Amikor elkészült az elavult kazánház helyett a gázfűtéses hőerőmű, kiszivárgott, hogy az átadás előtti este kisebb-nagyobb kulcsemberek ennek örömére zárkörű mulatságot rendeztek, zárt ajtók mögött, az arra alkalmas turbinatermek egyikében. A leendő kollégák és kolléganők megismerkedése alkalmára a dínomdánom amikor már túlhágott a szocialista ember erkölcsi nívóján, átcsapott a multimilliomosok stílusába. A pezsgő a kikezdhetetlen erkölcsű, a gyárban pávaként sétáló nagyratarti széplányok magas sarkú cipőjébe csorgott, s amikor már a meztelenül tangózó pároknak ez az örömtánc is kevésnek és unalmasnak tűnt, együttes sikongásba, ablaküveget repesztő kurjangatásba csaptak át az amúgy ártatlanságot és becsületességet sugárzó kulcspofák. Nem éppen hivatalos módon csaptak véget ennek a parázsló és túlfűtött bulinak. Na de vannak ám magasabb és ki nem szivárogtatható vállalati érdekek is a világon, és ezt az ügyet sokkal diszkrétebben kezelték, mint annak idején a Lódíccs fogalmazását. A döntnökök úgy határoztak, hogy ha már megtörtént is ez a csoda, és mivel a döntnökök jól tudták, hogy a csodák csak három napig tartanak, így arra az álláspontra helyezkedtek, hogyha netán talán meghaladja a három napot, abban a esetben néhány meztelenkedő hölgyet meneszteni kell. Bizony, ez a csoda jóval meghaladta a három napot, mese nincs, cselekedni kell. A döntnökök valóságos kutató munkába fogtak, hogy a pezsgőszagú cipők tulajdonosai kik lányai, kik borjai. Név szerint kijelölték a leggyengébb karú lányokat olyanokat, akik a legnagyobb erőfeszítésük árán sem tudnak maguk után rántani senkit. Hogy mit írtak a munkakönyvükbe, nem tudom, de gondolom, szegénykéim nem is mertek panaszra menni a különböző fórumokhoz. Az elbocsátatásuk miatt a kandúrok azóta nem rendeztek zártkörű miákolást, szorgalmasan dolgoznak behúzott farokkal, vagy ki tudja, egyik-másik nem belenyávog-e az éjszakába.

Az újdonsült művezető füléig is eljutott, hogy a hollandiban dolgozik egy olyan ember, akinek szőrös a torka, aki a levest csak úgy szereti enni, ha rögvest nekiállhat kanalazni, mihelyst levették a tűzről. De még akkor is csak langyosnak érzi. De nem volt ám ez olyan művezető, aki ukmukfukkra csak úgy mindent elhisz! Szeretett mindenről saját maga meggyőződni és csak a saját szemének vagy a saját fülének hitte el az effajta mendemondákat. Mivel ez esetben is meg akart győződni, rögvest magához kérette a csodabogarat. Amikor az belépett az irodába, tetőtől talpig méregette a kis alacsony termetű emberkét, aki semmit se sejtve abból, hogy miért is invitálták őt a művezető elé, olyasmi arcot vágva, mint aki be fogja ismerni, hogy hibát követett el, de azt ha elkövette is, az a hiba bizony nem volt szándékos. De amikor a művezető a forró levesre tért, rögtön a füléig szaladt a szája. A művezető nem olyan, aki mismákolni szeret, így nyomban meg is kérdezte a télisapkáját gyömöszölő embertől, igaz-e, hogy szőrös a torka. Nem az, nem, csak rám fogták a többiek, mert tudja, én csak akkor tudom megenni a levest, ha az még igenigen forró. Nézze, én elhiszem magának, de csak ha látom. Pedig ez így igaz, ha látja, ha nem. Elhiszem, de előbb bizonyítsa be. Igen ám, de hogyan? Hol itt a forró leves? Muszáj annak levesnek lenni? Van rezsó, van víz, forraljuk fel. Igaz, hogy csak vízíze van a víznek, de az is felforr. Tíz perc múlva már egy horgonyzott ibrikben sistergett a víz. Hallja, szólal meg a művezető. Hallom. Már sistereg. Az öregnek közben volt egy kikötése, hogy ő csak kanállal hajlandó enni a vizet. Valahonnan előkerült egy alumínium kanál is. Forr már, jegyzi meg valaki. A szőröstorkú belenéz az ibrikbe, és egy hanyag mozdulattal int egyet, és csak annyit mond, hadd forrjon még. Az öreg úgy ült az íróasztalnál vigyorogva a megbámult kanállal a kezében és várta, mikor teszik már elébe a forró vizet. Az ibrik alá tettek néhány szál papírt, hogy az ibrik felforrósodott alja nehogy beleégjen az íróasztal lapjába. Amikor elébe tették az öregnek, még igen- igen bugyborgott a felforrt víz. Az öreg nekiesett a kanalazásnak, és hozzáfogta hörpülni. Amikor már jó két decinyit bekanalazott, a művezető rákérdez, hogy nem égeti-e a száját a víz, hogy nem meleg-e annyira. Nem meleg? – kérdez rá csodálkozva a művezető. Nem, a víz nem, csak a kanál. Hát ezt nem hiszem, mondja a művezető, ha a víz nem meleg akkor a kanál se lehet meleg. Nem hiszi? És a kanál alját a művezető kezefejére nyomja, aki a fájdalomból felordított, mert a kanál úgy megégette a kezefejét, hogy perceken belül felhólyagzott. Az öreg vigyorogva kérdezte: na, elhisz-e már, hogy nem a víz a meleg, hanem a kanál. A vízevés után elterjedt azután, hogy aki kételkedett és nem akarta elhinni, amit valaki mondott, rögvest mondták neki, hogy hozzuk a kanalat.

Életem során nem leveleztem annyit, mint a feleségemmel. El se tudtam volna képzelni, hogy milyen remekül lehet vitatkozni, veszekedni levélváltással. Együtt éltünk eleitől fogva máig, és mégis voltak időszakok, amikor csak pár perc jutott arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Amikor én délutános voltam, a nejem hattól kettőig dolgozott. Hogy mégis szót értsünk egymással valamiképpen, vettünk egy negyvenlapos kockás füzetet, és ezen keresztül tájékoztattuk egymást. A nejem javában aludt, amikor én tizenegy órakor hazaértem. A sparheltra készített kaját megmelegítettem, s mire megettem a kései vacsorám, majd éjfélt mutatott a vekker. Szép óvatosan lefeküdtem, nehogy zavarjam a nejem, mert ő már reggel ötkor kelni fog. Reggel elolvastam a kockás füzetbe leírt teendőim, amik olyasmik voltak, hogy mit vegyek a boltban, hány marék kukoricát adjak a csirkéknek, mikor adjam oda a malacnak a moslékot. Mivel én folyamatos üzemben dolgoztam, vasárnap éppúgy mentem, mint hétköznap, mert volt, amikor egy hónapban négy vasárnapot is műszakban voltam, hát sokszor mérgemben szerettem volna összetépni a füzetet, főleg amikor a nejem elég alaposan megdorgált, amiért elfelejtettem kimenni vízért a kútra, mert neki miest hazaért, rögtön vízért kellett szaladni, mert még annyi víz se volt a háznál, hogy feltegye az ételt. De bármilyen nagy haraggal tett nekem szemrehányást, mindig odaírta a szöveg alá, hogy puszi neked, sok puszi, és zárójelben, de holnap ne felejts el gyújtóst vágni. Én aztán másnap, amit kért tőlem a nejem, mindent szép sorban elintéztem, mindent vettem, ami a levélben állt, igaz, paprika az nem volt felírva, így azt nem is vettem. A következő beírásnál ismét megkaptam a magamét, merthogy nem voltam képes megnézni, hogy van-e törött paprika, és mivel én még éjfélkor is csak főtt ételt vagyok hajlandó enni, így mivel az itteni bolt már délután zárva van, nehezményezte a nejem, hogy be kellett neki gyalogolni a Gólyába öt deka paprikáért. És mit csináltam én az abrosszal, amit nem győz mosni, mert én nem tudok úgy enni, hogy arra ne cseppentenék rá zsírfoltot, puszillak Mari. Nekem legyen gondom a paprikára? Az asszony dolga, hogy tudja, mije van odahaza, és mije nincs. Neked se árt egy kis start, sőt még egy kis favágás se, szia, ölel Pista, dühömben még öt felkiáltó jelet is odafirkantottam. De amikor már a problémák úgy felhalmozódtak, hogy azt már nem lehetett levélben leírni az éjfél körüli ágyba kerülésem előtt, felkattintottam a villanyt a sötét szobában, ahol úgy aludt a nejem, mint a bunda, nem ébredt fel a világosságra, megszántam, és lekapcsoltam a villanyt. Amikor lefeküdtem, a nejem felém fordult, megölelt, de egyenlő lélegzéséből tudtam, hogy alszik, de mégis rákérdeztem, alszol, nem válaszolt, egy kicsit hangosabbra fogtam a szót és ismét megkérdeztem, alszol. A harmadik megkérdezésre nyöszörögve válaszolt, hogy igen, alszom. Hát ha alszol, akkor miért válaszolsz, mert aki alszik, az nem válaszol, ha kérdezik. Addig-addig, hogy kivertem a nejem szeméből az álmot. Mi bajod? – kérdezi. Semmi, csak arra voltam kíváncsi, alszol-e és pár perc múlva már élőszóban folytattuk nem a levél-, hanem a szóváltást.

Nem mondhatnám, hogy tudnék arról a környékről elragadtatással beszélni, ahol laktam. A rendezetlenül épült vályog vityillók látványa olyan nyomorúságos életet sejtettek, hogy aki életében először járt ezen a környéken, és megcsapta a házak között kacskaringózó, szenny és belvíz levezetésére szolgáló csatorna bűze, nem hiszem, hogy jó étvággyal tudta elfogyasztani az aznapi vacsoráját. Ahol már nyolc-tíz ház volt egy csokorban, az már valamilyen utcanevet kapott. Még az utcák nevei is jellemzőek. Nem történelmi vagy irodalmi személyekről vannak elnevezve, hanem a vadonban élő szárnyasállatokról vagy a négylábúkról: Fogoly út, Varjú út, Fürj út, Nyúl út, stb. Többszáz család lakott vagy lakik az egyre több és egyre magasabban növő bérházak szomszédságában. Igaz, már a háború előtt is éltek-laktak itt emberek, de a háború utáni időszakban úgy megszaporodtak, úgy nőttek az engedély nélküli vityillók, mint az eső után a gomba. Lakik itt gyári munkás, buszsofőr, irodai dolgozó, tsz-tag, sőt még rendőr is. Becsületes munkásemberek éppúgy, mint börtöntöltelékek, de nem hiszem, hogy a belváros legforgalmasabb italboltjának is a bevétele elérné azt az összeget, mint ennek a környéknek a hírhedt Csatári nevezetű kocsmájáé. Az is igaz, hogy ez az italbolt több munkát adott már eddig a bíróságnak, a rendőrségnek, mint az összes többi együttvéve. Könnyen nyílnak a bicskák, tegnapelőtt éppúgy, mint ma. Mondhatnám azt is, hogy a kocsma előtti út a kapuja ennek a környéknek. Az italbolt és a csatorna között olyan keskeny az út, hogy két lovasszekér csak abban az esetben fér el egymás mellett, ha az egyik felhajt a gyalogjárdára. A gyalogos, ha reklamálni mer, hamar füle közé csapnak a ostorral a szilaj legények. Uralkodott itt egy olyan törvény, hogy aki ide került lakni, viskót vett vagy épített magának, azt bizony előbb vagy utóbb de a fenegyerekek felszentelték, ha csak egy pohár sörre is, de bemerészkedett a kocsmába. Hiába ment az azon nyomban a rendőrségre lila foltokkal a szeme alatt feljelentést tenni, senki nem látott semmit, senki nem tudott semmit. A sértett hiába ismerte fel a támadóit, tanúk voltak rá, hogy abban az időben a gyanúsítottak egyike sem volt a kocsmában. Hiába zajlott le a kocsmáros szeme láttára, ő bizony semmiféle verekedésről nem tudott, és ő nem azt figyeli, kik tartózkodnak a helységben, mert van épp elég munkája a nyitástól záróráig, a kocsma előtt ami történik, ahhoz semmi köze. Egyszer, amikor a kocsmáros a sértett mellett akart tanúskodni, mire a tárgyalásra került a sor, megígérték neki, hogy ha nem vonja vissza a vallomását, akkor a belsőrésziből fognak pörköltet főzni az örökké éhes kutyáknak. Ettől fogva aztán minél súlyosabb verekedések zajlottak le, a kocsmáros annál távolabb tartotta magát az ilyen esetektől. Általában a kocsma előtt zajlottak le az ökölharcok. A kocsmában ilyenkor egy árva lélek se maradt, a kocsmáros kulcsra zárta az ajtót, és addig nem nyitott ki, amíg be nem fejeződött a tusakodás. A győztesek megünnepelték a győzelmet, miután az öt-hat méterre lévő kútnál lemosták öklükről az elmenekült vérét. A rendőrség mindig akkor érkezett a kocsmához, amikor már a mentő szirénázva vitte a megszurkáltat vagy a félholtra vertet. Egy alkalommal se derült ki, hogy ki lett volna az, aki megszúrt vagy megszurkált embereket. Ha valakiről megtudták, hogy beállt segédrendőrnek, azt annyiszor és addig ütötték, amíg meg nem mutatta a rendőrségtől kapott obsitját. Itt aztán abszolút nem nyújtott mentelmi jogot a felmutatott segédrendőri igazolvány, sőt még ingerültebbé váltak a dühöngők az igazolvány láttára. És ha sokáig kakaskodott az igazolvány tulajdonosa, még meg is dádázták alaposan, mint a szomszédomat, aki beleavatkozott egy kocsmai verekedésbe. Tán még az is őtet püfölte, akit védeni akart. Azt mondják, ezt a kocsmát azért nem zárják be, mert akkor ezek a garázda elemek ugyanezt csinálnák a város elitebb szórakozóhelyein. A város perifériáján ha vannak is botrányok, nem annyira szembeszúró, mint ha a belvárosban lenne. Az ember nemcsak megbélyegzettje a nyomorult környezetének, hanem kiszolgáltatottja is. Egy kalap alatt volt az is, akinek tízéves munkaviszonya volt azzal, akit veszélyes munkakerülésért keresett a rendőrség. Ha valakit keresett a rendőrség, akkor éppen úgy ráverték éjnek idején igazoltatásra az ablakot kivétel nélkül mindenkire. Ha valaki fel mert háborodni emiatt, és még azt is merte mondani, hogy panaszt fog tenni emiatt, azt egyenesen a belügyminiszterhez invitálták, menjen ahhoz, ha sérelmezi az éjszakai háborgatást.

Amikor délutános műszakba mentem, egy órával korábban indultam el mindig hazulról, számítva még útközben a defektre is, ha előfordulna, hogy beérjek gyalog is. Egyik alkalommal látom, a kocsma előtt nagy tumultus van, egy rendőr kint áll az út közepén és aki csak arra megy, mindegy, ha vízért ment is a kútra azt mind igazoltatják. Egy rendőr nézte a személyit, egy meg egy hatalmas farkaskutyával figyelt készenlétben. Nem tudtam, mire megy a játék, el akartam hajtani az út közepén álló rendőr mellett, aki szigorúan rámrivall, álljon már meg hééé, és álljon oda a többi után. Sietni kell, mondom, elkések a gyárból. Pofa be, és tegye azt, amit mondtam. Voltak már előttem vagy tízen, akik igazoltatásra várva kezükben tartották a személyit. Hogy hívják, hol lakik, hol dolgozik, anyja neve és még a fene tudja, miket kérdeztek az előttem lévőktől. Akinek nem volt a zsebben az igazolvány, otthon hagyta vagy mit tudom én, azt félre állították, és várni kellett neki. Aznap alaposan elkéstem. A portás felírta a nevem, a beosztásom, a munkaköröm, és hogy miért késtem el. Amikor megmondtam neki, hogy a rendőrség igazoltatott, és emiatt késtem, elröhögte magát, és azt mondta, nem rossz kifogás, de nem elfogadható igazolás nélkül. És következett a szankció, a prémiumlevonás, a jutalomból való kizárás, a tízfilléres béremelés megvonása. Hát ilyesmi hátrányokat vont maga után az egy kalap alá vett elmélet. Húsz cső főznivaló kukoricát vettem egy kis kölyöktől. Gondoltam, a gyengéit megfőzi az asszony, a többit meg lefaragom a galamboknak és a néhány csirkének, hadd egyenek, úgyis mindig azt a búzaocsút eszik, mit a táskámban hozok nekik a celgyárból, ami a búzaszalmából kipereg a szalmacel készítése során. Egy óra múlva már egy jó ittas állapotban lévő rendőr rontott be hozzám olyan lendülettel, mintha milliót sikkasztó egyént leplezett volna le. Hol a tengeri? – förmedt rám. A meglepetéstől eszembe se jutott a pár cső kukorica, amit vettem a srácoktól. Miféle kukorica? – kérdeztem meglepődve. Ne játssza már meg a hülyét! Az, amit az imént vett meg ismeretlen személyektől. Hát az itt van, mondom, és a konyhasarokba mutattam. Hozzáfogott irkafirkálni, minden adatot felvett rólam. Amikor elment, megfigyelmeztetett, hogy hozzá ne merjek nyúlni a kukoricához, mert e pillanattól el van kobozva és a további intézkedésig tartózkodjak idehaza. Jól van, gondoltam, úgyis szabadnapos vagyok. Másnap hajnalban verik ám az ablakot kegyetlenül. Ki az? – kérdezem. A rendőrség! Azonnal nyissa ki az ajtót! Az udvarra nyíló konyhaajtót amikor kitárom, atyaisten, négy rendőr állt az ajtóban. Jó reggelt, magát hívják... Igen, engem. Maga ellen feljelentés érkezett, mert a tsz lopott kukoricáját megvette ismeretlen személyektől, ekkor meg ekkor. Igaz, igaz, mondom. Hogy hívják azokat, akiktől megvette a kukoricát? Bár tudtam a két kölyök nevét, de nem mondtam meg. Ne ismerem őket. Hogy néztek ki? – kérdezi az egyik rendőr. Egyik olyan tíz év körüli lehetett, a másik meg olyan tizenhárom, mind a kettő gatyában volt. Nagy jegyzetelés. Az egyik rendőrnek eszébe jutott, hogy miért is jöttek, és felhangon kérdezi tőlem, hol van a kukorica. Egy rongy volt rátakarva, hogy ki ne szikkadjon, ha netán a megfőzésére kerülne sor. Itt, mutatok a sarokba. Ez az? – kérdezik meglepődve. Ez, ismétlem. Csak ennyi? Csak ennyi, mondom, egy csővel se több. Mennyiért vette? Ötven fillérért darabját, vagyis csövét. Biztos, hogy csak ennyi? Biztos, nincs több egy csővel sem. A feljelentésen nem szerepelt a mennyiség, jegyzi meg az egyik rendőr, aki már be se fért a pirinykó konyhába. Most az egyszer elnézőek leszünk magával, de ha még egyetlen egyszer is megvesz lopott kukoricát, ha csak egyetlen csövet is bárkitől, nem fogja megúszni ennyivel, megértette? Ezt meg, ha már megvették, főzzék meg és fogyasszák el. Mivel nem volt még elkerítve a porta, csak a konyhaajtó elé léptem ki, nem tudom, miről volt szó a rendőrök között, de még amikor beszálltak a kocsiba, akkor is hallottam a hangos nevetésüket. A szomszédok megrökönyödve érdeklődtek, mi van, mi történt, miért kerestek, miért járt nálunk a rendőrség. Semmi, semmi, a vagonfosztogatókat keresték. Pont magánál, hát ez érdekes, miért nem nálam? Magukhoz azért nem mentek be, mert be van kerítve az udvar, az enyém meg nincs.

A hosszú tél után lassan kitavaszodott. A szikrázó napsütés amikor már felszárította a Zagyva-gáthoz vezető földutat, Marikával kerékpárra pattantunk és irány a Zagyva-gát. Sokszor elkarikáztunk Zagyvarékas határáig is, lesekedtünk, bámészkodtunk, a rügyet pattogó fűzfák mentén le-leszaladtunk a napsugár melegétől párolgó gátoldalon barkát keresni. Nyáron, amikor már a madarak is lakták az egymást ölelő ágak lombajit, csekélyebbé és lassúbbá vált a Zagyva sodrása, jókat horgásztunk egy cérnagurigáról letekert felszereléssel. Amikor nem kapott a hal, jókat fürödtünk, sütöttünk nyárson szalonnát, aminek olyan jó íze volt, hogy még ma is összeszalad a nyál a számban, ha rá gondolok. Jókat nevettünk egymáson, amikor megijedtünk egy-egy gátszélén bogarászó fácán felröppenésétől. Ha megláttam egy kisnyulat átszaladni a mentetlen oldalra, leugrottam a kerékpárról és utána eredtem. Ám legtöbbször gurulva értem le a gátoldalon, mert felbuktam a térdig érő fűben. Marika hazáig nevette a nyúlfogás jelenetét, de én ezért a szívből jövő nevetésért százszor is legurultam volna a gátoldalon, mert nekem ez a nevetés többet ért, mintha a határ összes nyulait megfogtam volna. Ilyenkor olyan boldog voltam, hogy Marikával egy szál kerékpáron is neki mertem volna vágni a világnak...

AZON A RÉSZEN

Azon a részen fáj a tenyered

Hol az enyém
Azon az asztalon van a kenyered
Hol az enyém
Az a föld táplál téged is
Mely engemet
Szólhatnék mindig szépet is
De nem lehet

{fel}