Iskolába nem akartam járni, a tanító úr nem szeretett. Nem jött olyan nap, amikor ne kaptam volna verést. Négyen-öten kaptunk egy olvasókönyvet, minden nap másik gyerek vihette haza, s nekem sose adták ide, attól félve, szétszedik a kisebb testvéreim. Így olyan padba ültetett a tanító úr, ahol volt könyve is a mellettem lévőnek. Énekórát a kántor úr tartotta, aki ott lakott a templomkertben, a papok házában, így hívtuk. Amikor következett az énekóra, egy páran tudtuk előre, hogy megússzuk, mert a kántor úr, amikor belépett a tanterembe, rögtön azzal kezdte az órát, hogy egy pár nyúlánkabb gyereket felsorolt, akik mentek a lakására, mert tartott malacot, csirkét, volt földje, krumplija, kukoricája, és mi hol morzsoltunk, hol az ólat takarítottuk, hol krumplicsíráztunk vagy hordtuk a pincébe. Sokszor már beesteledett, amikor elengedett bennünket haza. Egy kis ennivaló is mindig jutott az örökké éhes gyerekeknek. Fel voltunk mentve a vasárnapi zsoltárszám-rakástól. A templomban, igaz, egyszer rám került a zsoltárrakás, én bizony elfelejtettem elmenni vasárnap. Hétfőn már dideregtem, amikor meghallottam a kántor úr hangját óra előtt. Hatalmas termetű ember volt és nagyon szigorú is. Még attól a tanártól se féltem annyira, aki naponta elpáholt, mint a kántor úrtól. Lepakolta az énekeskönyvet, és megköszörülte a torkát. Fiam, gyere csak elő, és rám mutatott. Miért nem voltál számot rakni vasárnap? Kántor úr kérem! Anyukám kimosta a ruhám, és nem száradt meg reggelre, és másik nincs, azért nem tudtam jönni. Van még egy nadrágom és egy kabátom, de abba’ édesanyám nem engedett el. Na, idefigyelj, fiam! Mondd meg édesanyádnak, hogy az isten nem a ruhát nézi, hanem a lelkünket. Na, gondoltam, megúszom ennyivel, amikor a kántor úr megkért, szaladjak csak a templomkertbe, és hozzak egy jó erős pálcát. Jobbnál jobb vesszőket lehetett látni az orgonabokrokban, de a legvékonyabbat választottam. Na, nézzük csak, és elkapta a nyakam, és már pergett is az ülepemen. Megszámlálhatatlan gyorsasággal tudott fenekest adni a kántor úr, nemcsak nekem, de bárkinek. Bizony a padra nem tudtam ráülni, csak úgy kucorogtam, mintha ülnék. A szünetben mindig megnéztem a hurkákat magamon, ami akkorra belilult. El is neveztem lila orgonának a pálca helyét. Aztán hiába kért engem a kántor úr, hogy szolmizáljak vagy énekeljek, egy mukk nem jött ki a számon, még ha az egész templomkert vesszőjét csak rajtam verik szét se. Ki tudja, hányszor szakadt be a fülpintyőkém[1], nem bántam. Így aztán munkára fogott a kántor úr. Én, Kocsis Jóska, Deák Imre és még néhányan naponta jártunk a tanító urakhoz dolgozni. Mindig és mindenből bukásra álltam, nem izgatott, bár a tanítók lelkiztek néha. Egyik azt mondta, fiam, te örök életedben nem leszel csak igavonó barom, a mások azt, na te izikrágcsáló, megtanultad-e a leckét, édesapád biztos szomorú lenne, ha tudná, hogy milyen fia van, amíg ő harcol a hazáért, ez meg... Később rájöttem, nem tűröm én ezt. És ha más volt a rossz, és én kaptam ki, fogtam magam, felkaptam a német gázálarctáskám, amibe’ egy ceruzacsonk és két füzet volt, irány haza vagy ki a határba. Szédelegtem mindenfele. Amikor delet harangoztak, én is mentem hazafele, mint a többi iskolás. Anyámnak épp elég baja volt, minthogy a lecke után érdeklődjön. Hazamentem, tudomásul vette, enni adott, ha volt mit, és én a nyakamba vettem a világot. A rokonságban a nagyobb lányokat felöltöztették öregasszonynak, a hajukat agyonlisztezték, és így bujkáltak a katonák elől, akik keresték a bárisnyákat[2]. Igaz, anyám is nagyon rettegett a csavargó részeg katonáktól. Anyám, amint nagyon sokára rájöttem, ő rafináltan oldta meg. Gyerekek, ha éjszaka ránkverik az ajtót, fogjátok meg a ruhám szélét, és eszeveszetten ordítsatok mindaddig, amíg el nem megy, aki be akar jönni. Nekünk se kellett egyéb, mint akiket nyúznak, úgy üvöltöttünk anyám körül. Bizony hátat fordított a betolakodó, ha nálunk akart valamit.

Még az ördögtől sem féltünk jobban, mint Kálmántól. Már észrevettük, amikor a baj környékezte. Anyu mondta neki: menjél haza, Kálmán. Rozi néném üzeni. De Kálmán csak a tenyerét vájta, és mereven nézett a semmibe. Nem vártuk meg, amint elzuhan és vergődik, pucoltunk ki a házból, ki merre látott. Szörnyű látvány volt és félelmetes. Amikor józan volt, mesélte, miket lát és mikkel küzd, amikor beteg, oroszlánokkal birkózik, tigrisekkel és a halottakkal, azért van, hogy amikor elkap valamit, úgy szorítja, hogy lehetetlen kivenni a kezéből. Este mindig lefekvés előtt mindnyájan pisilni, kakálni mentünk. Az utcán még villanykarók se voltak, sötét volt az udvar. Laci, a Kálmán öccse úgy tudta utánozni Kálmánt, főleg a hangját. Elbújt a kerítés melletti bozótba, és a gyerekeket úgy megijesztette, hogy még a nagydolgot se fejezték be ijedtükbe’. Rémülten szaladtak be a szobába. Anyám nem tudta elképzelni, mi történt. A gyerekek még anyuval se mertek kimenni a nagy ijedtség után, inkább szorongatták reggelig.

Nagyapám egyik este eljött, és anyuval akart beszélni. Nézd, Julis, kezdte. A fiadnak úgyse’ veszed itthon hasznát, iskolába nem szeret járni, mert buta, találkoztam az egyik gazdával, jómódúak, kap ruhát, enni, meg minden héten ad neked egy kiló szalonnát, pár tojást és év végén egy kis búzát is. A gyereknek nem sok dolga lenne, még játszhat is, a gazdának van egy őforma fia, legeltetne, szénát forgatna, szecskázna[3] a teheneknek, megitatná őket. Ilyen semmi munkával látnák el. Ugyan, apám, ha már eddig együtt volt a család, most dobjam el őket, amikor majd csak vége lesz a háborúnak. Csak nem hagysz hazugságban, amikor én megígértem a gazdának, aki segíteni akar rajtatok. Egy szájjal kevesebb lesz. Még az is lehet, nem is fog neki kelleni, hisz olyan girhes, majd elfújja a szél. Majd ott megerősödik, nem fösvény emberekhez kerül. Anyám bement az iskolába, elmondta, hogy nem tud járatni, mert odaad cselédnek. Nem hiszem, hogy bárki is tiltakozott volna emiatt az iskolában. Hát ha így van, legyen így, kapta anyám a választ. Anyámat megvártam az iskola előtt, nem szólt semmit, szomorú voltam, még tán pityeregtem is. Már este elkészítette a holmim, amit viszek a cselédségbe. A vasút mellett mentünk végig, nagyon messzire, reggeltől délig mentünk, mire anyám megmutatta, hova melyik tanyába megyünk. A szívem, éreztem és hallottam, milyen gyorsan dobogott. A gazda nem volt otthon, az asszony tudott róla, de az ura nélkül nem mert se bát, se bét mondani, hogy otthagyjon-e anyám vagy se. Mondta, várjuk meg az urát, de, ha nem akarjuk, neki mindegy, mert most könnyű kiscselédet kapni. Anyám leült a tanya elébe, én is. Egy óra múlva az asszony egy fél köcsög aludt tejet hozott. Együk meg, mondta, hozott egy kanalat is. Anyám nekem nyújtotta: egyél. Ettem volna is, meg nem is. Anyám belemártotta a kanalat az összetörődött aludttejbe, és két kövér legyet dobott ki a köcsögből. Egyikőnk se evett. Majd megeszik a kacsák, mondta az asszony, és odazúdította az aludttejet a vasvályúba. Megjött a gazda, egy szekér kukoricaszárat hozott. Le se szállt a kocsiról, és megbeszélték, hogy nagypiackor minden héten mehet anyám a szalonnáért és a tojásért. Már az első fuvarnál befogtak hordani a kúpba a kukoricaszárat. A gazda hamar ledobálta, a kocsiderékban hatalmas marhatökök voltak, azt is el kellett hordani. El ne ejts egyet se, te, mert elreped és megrohad, érted? Nem szóltam semmit. Érted? – kérdezi ismét a gazda. Értem, igen értem. Amíg én segítettem pakolni, anyámat elküldte a gazdasszony, mert szerinte rosszabb, ha búcsúzkodással megy el anyám, és hagy ott két olyan idegenre, akit soha életemben nem láttam. Anyád elment, mondja az asszony. Összeszorult a torkom, majd megfulladtam. Talán úgy is történik, ha nem tud belőlem kitörni a zokogás. A gazda kivitt a kukorica földre. Szárat már nem hoztunk, csak egy kocsi tököt. Amikorra visszaértünk, kezdett szürkülni. A vacsora nem kellett. Tán nem ízlik? – kérdezte a gazda, különbet ettél otthon? Hagyjad már a gyereket, szólt az asszony az urára, neked se esne jól. Eljött a fekvés ideje. A kemencepadka deszkával volt bevonva. Csak nem gondolod, hogy itt alszik velem egy szobában? Ráadásul behoztad neki azt a bolhafészket takarónak! Na, bújj le! – szólt rám a gazda, és aludj, mert reggel korán kelünk. Lebújtam én rögtön, betakartam a fejem, és sírdogáltam. Haragudtam anyámra, amiért eldobott, talán már sohase’ mehetek haza, soha. Ha hazamegyek, visszahoznak, ez szörnyű. Talán beszélgettem is magamban, amikor az asszony mondja az urának: te, ez a gyerek beteg, nem egészséges, azért hagyta itt az anyja is olyan könnyen. Jól nézünk ki, ha itt marad a nyakunkon! Nincs elég bajunk. Majd meglátom, egy pár napig itt tartom, és ha tényleg beteges valami, akkor hazaviszem az öreg Hegedűsnek, majd ő hazaviszi az anyjához. Azt se tudom, az hol lakik.

Nem éreztem én semmi bajomat. Reggel nagyon korán keltünk. Mielőtt befogott a gazda, megkavarta a moslékot a malacoknak, a hízóknak odaöntöttem a darát, szénát húztam, a teheneknek a jó leveles csutkaszárból vittem a jászolba, az aprójószágot kiengedtem az ólakból, a kacsák külön ólban aludtak, a csirkék is, a tyúkok is. Rengeteg pulyka volt, a birkák szabadon aludtak egy fedetlen fészer alatt. Amint megtudtam, egy öreg ember volt előttem a cselédjük, de tán a szalonna bőrét megette összerágatlan, és megülte a gyomrát, és meghalt. Az istálló ablaka nagyon kicsi kis ablak volt az alatt egy vacok árválkodott. A gazda meg volt elégedve a munkámmal. Mondta a gazdasszonynak, hogy meg vagyok elégedve Istvánnal. Igaz, összevissza csikargatott a tökinda, amit a kukoricaföldön összegyűjtöttem, és a gazda az elégette. Azért kell így, mert szántáskor kikezdi a lovak csülkeit és csak botladoznak benne a lovak. A nagy fekete füst olyannak tűnt, mintha a lelkemből szállna a magasba.

Te nem félsz éjszaka, gyerek? – kérdezi a gazda. Dehogynem, akartam mondani, félek nagyon is félek, mindentől, félek, mindenkitől, mert az életben, ami gonoszság létezik, én mindegyiken átestem. Nem tudom megkülönböztetni a jó embert a rossztól, mert azt tudom, hogy milyen a rossz, milyen a gyilkos, milyen a sátán, de azt nem tudom, milyen a jó, milyen a jó ember, még olyat nem láttam, még olyan én hozzám nem szólt, nem simogatott, nem adott jó szót senki soha. Apám se. Kisfiam csak akkor voltam neki, ha részegen hazahozta magát, és mindenki reszketett. Mindannyian féltünk tőle akihez nem mertünk odamenni, mert egyik pillanatról a másikra ellökött magától, és visszament inni, mert anyám nem várta a kapuban, nem szaladt elébe, mert ő nekünk él és értünk, meg ehhez hasonlók. Már rettegtünk, amikor ünnep jött vagy vasárnap. Ha nem gyúlt a lámpa, amire lehúzta a zenész a nótáját, ránk verte az ablakot. A gyerekek lilaszájjal dideregtek a ház közepén, amikor anyám kinyitotta az ajtót. Otthon egy fillér se maradt, vagy nem volt, de az utolsó százas belekerült a vonóba. Nem szeretek senkit, hiszen nincs senkim, kitől félnék? A szellemektől? Simon Kálmántól, aki ránk hozta sokszor a szívbajt is? Nagyapámtól, aki az utolsó kurva miatt meg akarta ölni nagyanyámat? A sötétségtől, mert eltakarja mindazt a gonoszt, aki bántani akar engem? Nem félek – mondom a gazdának. Tudtam, miért kérdezi. Azt akarja, hogy váltsam fel az öreg helyét, és ha megvénülök, megdöglök a szalonna bőrétől. De addig mi mindent kell még megérnem, mi mindent... Jó módod lesz itt gyerek, ha szót fogadsz és azt teszed, amit mi akarunk! A szalmazsákban a szalma lisztté porladt, kicseréltem, a vánkosba új szénát tömtem, a pokrócból, amivel takaróztam kiráztam a port, a friss szalma úgy ropogott alattam, mintha rőzsetűzön feküdtem volna, a jószágok dübörögtek, nyöszörögtek, csámcsogtak egész éjszaka. A szemem ugyanúgy csípte az istállószag, mint amikor nagyapáméknál laktunk. A gazda fia iskolába járt, minden füzetét és a könyveit szép, kék csomagolópapír borította, az iskolatáskája világos sárga bőrből készült. Olyan színű volt, mint a csizmája. Amikor már hidegebbre fordult az idő, a gyerekre ráadták a sárga bundát is. Az iskola olyan négy kilométerre lehetett. Volt egy kétkerekű hintóféle, azzal hordta a gazda a gyereket iskolába. Amikor a határban már a sár uralkodott, amikor leesett az első hó, mire ment a gyerek iskolába, én elvégeztem a jószágok körül, és befogtam a sárgát a szánba. A gazdának menni kellett valami miatt a városba, Tibit nekem kellett elvinni a szánkóval. Amikor behajtottam az iskolaudvarra, kicsavartam Tibit a pokrócból, ő leugrott a szánról, beszaladt az osztályterembe, fázott a lába, odaállt a kályhához, ami olyan szépen duruzsolva ontotta a meleget, hogy szívesen hallgattam volna egy óráig is, vagy legalább addig, amíg én is felmelegszem. A többi gyerek kérdezte Tibitől, ki ez, ez testvéred? Dehogy testvérem, hát ő a cseléd, a Pista, tudjátok, akiről meséltem, miért nem alhat a padkán, hogy az öreg bolháit legyen, aki eteti, és azok nem ugrálnak szét az egész tanyába, mert mind-mind ottmarad a vacokban, ha van, aki etesse őket. A gyerekek behozták a havat a csizmáikkal, a kályha körül már kis tócsa didergett. A gyerekek, amikor meglátták a tanító urat, mind a helyükre szaladtak, így amikor belépett, én még ott álltam a kályha mellett, és még egy utolsót akartam raktározni a jó melegből, és beledörzsöltem a kályha meleg sóhajtásait a kezembe. Indulni akartam, amikor a tanító úr megkérdezi a gyerekeket: ki ez a fiú? Már volt, aki pukkadozott a nevetéstől, mert tudta, hogy ilyenkor következik, hogy ő a cseléd a Tibiéknél, ő hozta Tibit szánon, és ő hozta be a hólét a kályha köré. Igaz, tényleg vizes lett a padló, sőt még a csizmatalpakról leázott hódarabkák is ott fehérlettek a feketére mázolt padlón. Nekem mennem kell, mondom. Menned kell? – kérdezi a tanító úr. Mehetsz is, miest azt a vödröt megfogod, és a tócsát, amit leáztattál a bakancsodról, szépen feltörlöd. Ott a vödör a sarokban. Fogtam a vödröt, a kályha környékét feltöröltem szárazra. A gyerekek röhögtek, kuncogtak. Elköszöntem, felültem a szánra, és egész hazáig éreztem az iskolakályha barátságos meleg duruzsolását. A határban a fehérbe borult barázdák között messzire látszottak a szürke nyulak. A csípős szél elől lelapulva olyanoknak tűntek, mint kiálló, nagy szürke göröngyök, akik már nem fértek el a hótakaró alatt.

Ettől fogva nekem kellett vinni-hozni Tibit az iskolából. Hóembert kellett építenem Tibor örömére. Örömmel csináltam, mert tudtam, hogy az az enyém, mert én csináltam, mert az én ujjam gémberedik el, mire befejezem. Tibivel hógolyóztunk, de nekem nem volt szabad elszaladnom a mosdatás elől, nem volt szabad erősen dobni, mert ha eltalálja Tibit, az neki fáj, nem volt szabad kemény hógolyót gyúrnom, csak olyat, ami dobás közben szétporlad, nem volt szabad sírnom, ha a szemembe dobta Tibi a kemény latyakos havat, nem volt szabad erősebbnek lenni birkózás közben Tibinél. Ha csicsin[4] piroscsacsit játszottunk, nem volt szabad elkapnom a kezem fejét, hogy ne érje az ütés, nem volt szabad nagyot ütni Tibi keze fejére amikor nem tudta elkapni, nem volt szabad elfogadni Tibitől, ha ő lekváros kenyeret evett, és nekem akarta adni. Emlékszem, a kutyát odaadták a szomszéd tanyába, mert nem Tibivel akart játszani, hanem velem, mert Tibit nem ugrándozta körül amikor kint voltunk az udvaron, hanem engem, nem Tibinek nyalta meg a kezét, hanem nekem. Gonosz kutya, mondták. Hűtlen kutya, mondták. Majd széttépte a láncot amikor meglátott, ha arra jártam. Jaj, ha szabadon lenne, biztos felugrana még a kocsira is, hogy egy kicsit megsimogassam, de nem engedték szabadra mert hazaszökött, és amikor hazajött, mindig beengedtem az istállóba, és reggelig ott aludt a vacok mellett. Hosszú ostorral megverte ilyenkor a gazda, és elkergette hazulról. Egyszer még hazajött. Egyik reggel meglátta a gazda, hogy ismét otthon van, megdühödött, és azt mondta: na megállj, te rühös dög! A gazda rám kiáltott: gyere ide, és a kezembe nyomta az ostort. A kutya mintha érezte volna, mi következik, lehasalt a hóba és várt. Mondja a gazda: üssed ezt a dögöt addig, amíg nem takarodik a tanyából. Az első ostorcsapást mellé céloztam. A kutya hunyorítva nézett. Nem mellé, te átkozott – kiáltott rám, a tetejébe, hadd emlegesse meg! Behunytam a szemem, és amilyen gyorsan tudtam ütöttem a kutyát. A kutya csak szűkölt, de még csak fel se állt. Eldobtam az ostort, és sírva elszaladtam a tanya mögé. Eszembe jutottak a testvéreim, szerettem volna látni őket, hallottam, hogy Bözsi néni dorgálja anyámat, hogy mégse kellett volna Pistát eldobnod, nem volt az rossz gyerek, csak eleven, pajkos, mint a többi gyerek, már szinte otthon éreztem magam, éreztem a szagát a főtt kukoricának, amit körülülnek a gyerekek és jóízűen csámcsogják. Amikor a kutya egy nagyot szűkölt, és mintha sírna, olyan volt, előreszaladok és látom, a gazda a vasvillát szurkálja a kutyába: nesze, te rohadt, nesze, ezt akartad! Mire odaértem, a kutyának a véres szeme meg se mozdult, csak nézett, és olyan volt, mintha rajtam akadt volna meg a végső tekintete. A gazda amikor meglátott, ennyit mondott: temesd el ezt a rohadt dögöt, miközben a véres villát húzogatta a hóbuckába ki-be, hogy megtisztuljon a vértől. A gazdaasszony odaszólt az urának: mit csináltál szegény kutyával, itt az udvaron verted agyon, nem tudod, hogy ezt nem szabad lett volna, mert hét évig nem lesz szerencsénk! Hét évig, és tudod te azt, hét év milyen hosszú idő!

A lovakat nagyon szerettem, szépek voltak és gömbölyűek. Úgy ragyogott a szőrük, mint az arany. Olyannyira szelídek voltak, hogy éjszaka el mertem volna aludni a hasuk alatt. Szinte vigyáztak rám, hogy rá ne lépjenek a lábamra, amikor tisztítottam őket. Igaz, a gazda nem engedte, hogy a hátára üljek valaméknek is, nehogy megszokjanak, mert akkor másokat nem tűrnek meg. Este mindig felkúsztam a Csillag hátára, olyan jó meleg és kényelmes volt, hogy majd elszundítottam rajta. A ló szinte érezte gondolataim, és egyik oldalból a másikba ódalgott, mintha menne, néha még hosszant fel is nyerített. A gazda kérdezte is reggel, hogy mi volt a lovakkal, hogy ennyire nyihorásztak. Semmi, semmi, nem tudom, mert én aludtam, nem hallottam – válaszoltam neki.

Nem mondom, nem éheztem, ha nem is azt ettem, amit a család, de mindig volt nekem való is. Egy keveset híztam is. Dolgozni dolgoztam, de nem akadt annyi munka télen, mint az ősszel. Úgy készülj gyerek, hogy reggel megyünk a piacra. Téged is viszlek, mert amig nekem a városházán dolgom lesz, addig te majd vigyázol a lovakra! Nagyon vártam a reggelt. Mire a gazda felébredt, én már mindent elkészítettem, befogtam a lovakat, csak indulni kellett. A gazdasszony néhány pogácsát adott, mondván, ki tudja, mikorra jövünk vissza. Kiértünk a kőútra, szép tiszta idő volt, de a kerék alatt csak úgy ropogott a hó. Nem fáztam, pedig lehetett vagy húsz fok hideg. Éreztem az orromon, mert amikor szívtam a levegőt, úgy éreztem, hogy az orrom összeragad. A gazda meg-meghúzta útközben a háromdecis pálinkás üveget, éreztem a büdös pálinka szagot, ahogy elcsapódik az orrom előtt. A városhoz közel jártunk, amikor először megkérdezte a gazda: fázol-e gyerek? Nem, nem, dehogy. Nyolc óra körül érhettünk oda, ahol laktunk. Itt lakunk, erre, mondom nagy örömmel a gazdának. Ott, ott, az a ház. Füstöl a kémény, otthon vannak, anyám tüzel, ilyenkor szokott begyújtani, hogy mire felkelnek a gyerekek, jó meleg legyen, megfőzi a finom hársfateát, kenyeret szel és megterít az asztalon, felkölti a gyerekeket, ébresztő hétalvók, a hasatokra süt a nap, a finom hárstea párolog és elterjed a szobában, amikor már nem fér, kimegy az ajtón, meglátogatja a szomszédokat, belopakodik az ajtókon, és a szomszédok tudják, hogy anya megfőzte a teát, amit mindig is jobban szerettem, mint a tehéntejet, jó pirítós kenyérrel, ami úgy ropog az ember foga alatt, mint a mogyoró, és jobb íze van, mint a vajaskenyérnek. Nem tudom, írt-e már apám, Laci szeret-e még szoknyában lenni fiú létire, a rekvirálók[5] elvitték-e a két fotelt, amit zabráltam[6], anyám használja-e a mozsártörőt, amit elcseréltem a legkedvesebb játékommal, hogy tudja mivel megtörni a száraz kenyeret, amiből prézlit csinál a gombócra, Ica tud-e már menni, aki beleesett a paralízisbe, akit én segítettem anyámmal megfordítani az ágyban, amikor anya vizes ruhával törölgette róla az izzadtságot, mert nagyon szenvedett, és fájdalmában úgy ragyogtak rajta az izzadtsággyöngyök, mint a gyémánt, jár-e még anyám éjfélekig a fogolyvonatokat várni, hátha valakitől hírt hall apámról, hogy látták-e, hallottak-e róla, ismerik-e. Most nem érünk rá, majd ha jövünk, nincs időnk. Csak nem képzeled, hogy beállok a házatok elé és megvárom, még te megeszed a pirítós kenyeret. Nekem elég lenne csak annyi, hogy benézzek az ablakon, hogy bekopogjak, hogy lásson anyám. Majd ha jövünk, több időnk lesz, úgy is oda akarom adni a szalonnát, mert már négyhetivel tartozom. Anyád jobban örül annak, mint neked, ő azt várja, nem téged. Tudja, te jó helyen vagy, és nem éhezel, mint a többi. Beletörődtem, jó, majd ha visszafele jövünk, az a pár óra már semmi, majd elszalad. A piacon találkoztunk nagyapámmal, aki boldogan vállalta hazavinni anyámnak a szalonnát. De kiderültél, úgy nézel ki, mint egy kis gazdafiú! Jöjjön, Hegedűs bácsi, igyunk egy kis forralt bort! A lovaknak a külső istrángját levettem a hámról, és mindig azt lestem, nem jön-e anyám valamerről. Még ismerőst se láttam, akitől megtudhatta volna anyám, hogy itthon jártam, hogy erre jártam, és csak üres utcákkal találkoztam, ahol ha ment is valaki, az nekem senkim se volt. Nem ugorhattam senki nyakába, se örömmel, se sírva. A lovakon felfele állt a szőr, betakartam őket, fáztak, és milyen borzalmas a hideg. Egyszer megpillantottam a gazdát, ballag, a cifra ostort suhogtatja, éles hurkákat csapott vele a hóbuckákra. Szinte éreztem, hogy felsikolt a hó, mert fáj neki. A hónak nincs vére, nem tud kicsordulni. A kutya jutott eszembe, és láttam, amint a szép sűrű fekete bundáján nyomot hagytak a suhintásaim. De tudom, ő nem énrám neheztelt, nekem ütni kellett, nem tehetek róla, kiskutyám, nekem ütni kellett, nekem is fájt, hidd el...

Nincs semmi baj? – kérdezi a gazda. Nincs, a lovakat betakartam, ne fázzanak. Ha fázol, szaladgálj – mondta a gazda, de a lovakra két szemed. Egy-két óra múlva itt vagyok! Nagyapám hazavihette a szalonnát, mert amikor visszafele jöttünk, mondtam én a gazdának, hol forduljon be, melyik úton, de hiába mondtam, a szeme be volt hunyva és énekelt: Száguldanak a paripák / Megölelem a Marikát / Ha nem nekem, másnak adják / Megölöm az anyját-apját /. A lovak kocoráztak, már az utcánk túlsó vége fele jártunk. Amikor odaértünk a sarokházhoz, megláttam anyámat, kis csomagot szorongatott a kezében és odajött teljesen a kőút mellé. Amikor a gazda meglátta anyámat, közécsapott a lovaknak, akik gyors futásba kezdtek. A lovak után a kocsi egyik oldalból a másikba kalimpált, anyám integetett utánunk. Nem mertem leugrani a kocsiról, a lovak vágtattak, mint a szél. Amíg csak lehetett látni anyámat mind a két kezemmel integettem. Ő ott állt az út szélén és sírt, és tudom, hogy mondogatta, gyere ide kisfiam, gyere, nem bántalak soha-soha többé. Most se mehettem oda, most se, pedig tudom, most meg akart simogatni, el akarta mondani, mit írt apám, hogy nemsoká ő is hazajön, mert már nincs háború, és eljött hozzánk a tanító úr, hogy mikor megyek már, mert a gyerekek mindig kérdezik, hogy mi van velem, hogy beteg vagyok-e, miért nem járok iskolába, hogy szerettek velem játszani, különösen király-király adj katonát, mert én el tudtam szakítani a legerősebb sort is, és Kocsis Jóska üzeni nekem, hogy a melaszos görhét[7] elcseréli velem a tejporossal, hogy Deák Feri már nem haragszik rám, amiért véletlenül birkózás közben betörtem az orrát, és énekórán is részt vehetek, mert Zetcz Jóska megtanít majd szolmizálni, és lehetek majd vigyázó is szünetben, legalább nem fagyoskodom a lukas bakancsban a latyakos udvaron, és a kántor úr nem az én fenekemen próbálja ki a templomkert pálcáit, és az Erdős tanár úr nem úgy szólít felelni, hogy na, te igavonó, megtanultad-e a leckét, és mielőtt bármit is szólnék, nem mondja, ülj le te tinó, lehet, hogy már el is tudnám úgy énekelni a Megöltek egy legényt, mint a Molnár Zoli.

A lovak befordultak a tanyába. A gazda úgy aludt, mint a bunda. Leugrottam a kocsiról és beszaladtam a gazdaasszonynak szólni, hogy a gazda berúgott és alszik, nem bírom levenni, jöjjön segíteni. Valahogy becipeltük a nagydarab embert, és úgy ruhástul-mindenestül rádőlt a vetetlen ágyra. Aznap nem találkoztam vele.

Aranyos kis borjú született. Már kezdett tavaszodni, a hatalmas jégcsapok úgy csorogtak, mint a forrásból a víz. A birkákat meg kellett kötözni, a zsenge búzába nehogy kárt csináljanak. A kis borjút éjszakára meg kellett kötni, nehogy odamenjen a lovakhoz, mert azok nem tűrték. Sajnáltam megkötni. Az egyik reggel, mire felébredtem, a kis borjú otthagyta az anyját, és hozzáfogott csámborogni. A lovak már akkor ropogtatták a szénát, amit este nem ettek meg a jászolból, az egyik ló úgy megrúgta a borjút, hogy összerogyott. Szaladtam a gazdához, kiabálok, jöjjön gyorsan, mert a borjút agyonrúgják a lovak. A gazda nagyon felháborodott rám, amiért nem kötöttem meg a borjút este, azért van minden. Nagyon kikaptam, de nem sírtam, nem is könyörögtem, hogy ne bántson, úgy is ütött volna, amíg a kedve tartja. Mert ki állt volna elébe, ki védett volna meg? Senki, én meg nem tudtam megvédeni magam. A gazda és a gazdaasszony egész nap susmogott. Amikor megláttak, elhallgattak. Tudtam, valami készül ellenem, de mi, azt nem gondoltam. Azt hittem, azért susmognak, mert a gazda belém rúgott, és alig bírtam a jobb lábamat emelni, de nem. Este nem hívtak be a konyhába vacsorázni, hanem Tibitől kiküldték nekem a vacsorámat. Főtt krumpli volt egy kevés friss szalonnával. Megettem egy szálig. Reggel mielőtt felébredtem volna, bejött gazda, kérdezi, hogy fent vagyok-e. Megijedtem, most mi lesz? Elaludtam, ez hiányzott a borjú után. Úgy készülj, megyünk a városba – mondja a gazda. A városba? – kérdezem, de hiszen holnap lesz a nagypiac. Nem baj, mi ma megyünk, ami a tied, mindent pakolj össze. Itt ez a zsák, rakd bele, igyekezz, mert nemsoká indulunk. Amikor felültem a szekérre, a gazdaasszony egy nagy kosarat nyújtott felém. Ez a tied – mondta. A gazda megkérdezte az úton, fáj-e még a lábam. Á, nem, már nem fáj. Aztán mit mondasz majd anyádnak, ha meglátod? Anyámnak? Igen, annak. Remélem nem fogsz neki panaszkodni. Nem, dehogy, miért? Hát a borjú miatt. Á, már én el is felejtettem. A gazda megállította a lovakat az utcánk sarkán leadta a derékből a motyóim és a nagy kosarat, amire a gazdaasszony mondta, hogy az az enyém. Rendes ember vagy, István – mondta a gazda, és a lovak közé csapott. Ott hagyott az utca végén. Aztán sose láttam se őt, se a feleségét. Anyám nem tudott velem betelni, soha életemben nem kaptam annyi szeretetet, ölelést, simogatást, mint ezen a napon. Még Bözsi néni is átjött, és úgy örültek nekem, mintha a frontról jöttem volna. Kérdezgették, hogy bántak velem, éheztem-e, sokat dolgoztam-e, mikor keltem, mikor feküdtem.

Anyám nagy örömmel újságolta, íratott földet, mindenkire egy nagyholdat adtak. Mivel apád él, fogságban van, ő is kapott. Van két hold földünk. Igaz, elég messze, a Lelovics földön, hatalmas gyep veszi körül. A tavasszal kergetheted a nyulakat, majd kiviszlek, ha a feles[8] szántja a földet. Lelovics tényleg nagyon messze esett a községtől, megvolt olyan hét kilométer. Kijártunk kapálni, napraforgót törni, répát szedni, kukoricát törni. A kukorica közé, mondtam anyámnak, ültessen tököt, megéri, jó a malacnak megfőzve korpával, a magját meg megpirítjuk, és majd a télen eltörögetjük. Mindenből termett egy kevés. Kukoricatörés után eladtunk tíz mázsa kukoricát, aminek az árából anyám vett két kis koszos malacot. Jól tartottuk őket, tavaszra már elérték a száz kilót is darabonként. Húsvétra levágtuk az egyiket. Tizenegy helyre küldött anyám kóstolót belőle. A kenyeret jegyre kaptuk, de valahogy be lett osztva a kukoricakenyér mellé, és kijöttünk belőle, ha nehezen is. Az artézi kút vagy két kilométerre lehetett hozzánk. Anyám vett két horganyzott vödröt, és én naponta hordtam egy nagy hordóba a vizet. A környéken, aki lusta volt, hozzánk jött vizet venni. Tíz fillér volt egy kanna víz. A vállam feltörte a horog, de nem számított, örültem, hogy otthon lehetek. Igaz, a haverok mindig hívtak játszani. A község szélén, a part alatt öt tó volt, odajártunk a békákat csúzlizni a vízparton. Ott fürödtünk, amikor meleg volt a víz, megtanultam úszni a nagyobbaktól. Nyáron elmentünk szedegetni búzát-árpát, ki a határba. Felfedeztük a kenderföldparton az összes dinnyeföldet, legelőbb azt kémleltük ki, amelyik a kukoricás mellett volt. Igaz, nemcsak ezt a területet jártuk be, hanem kicsavarogtunk a földeken keresztül egész a Tiszáig, Óballára. Ha elhagyott tanyára vagy kunyhóra találtunk, azt úgy közelítettük meg, mintha golyószóró leselkedne ránk. Féltünk, főleg a hamis kutyáktól. Nemigen akadt közöttünk olyan, akit ne harapott volna meg valamilyen kutya, vagy a saját, vagy a másé. Bíztunk a lábunkban. Ha netán a dinnyecsősz kergetett minket, sokáig úgyse szaladt utánunk, mert legtöbbje idős bácsi volt. Az öreg Kurdicsnak minden évben gyönyörű dinnyéi teremtek. Igaz, két út között terült el a dinnyetábla. A dinnyecsősz, már ha mi megjelentünk a kenderparton, rögtön észrevett minket és elengedte a kutyáit, és kiállt a kunyhó elé. A kutyák már messziről fogadtak bennünket, nem is mertünk arra menni. Mentünk másfele. Egy-egy ilyen dinnyelopás előtt, mire dinnyét ettünk, még tíz kilométert is megtett a csapat. Volt egy betyárbecsületünk, amit úgy általában be is tartottunk: ahol őrizetlenül dinnyeföldet találtunk, a dinnyét nem szabad volt összehasogatni. Amelyikünk legjobban értett hozzá, hogy melyik dinnye van megérve, csak az téphette le az indáról, senki más. A sárgadinnyénél más volt a helyzet, mert az, ha már ehető, akkor olyan szépen leválik az indáról, hogy alig kell meghúzni. Ritka szerencsének tartottuk az ilyen dinnyetáblát. Egy dinnyénél többet senki nem vihetett haza, mert már az meggyőződés volt, hogy még a négykilós dinnyét se bírta hazáig cipelni az se, aki a legerősebb volt közöttünk. Mert mire hazaértünk, a négykilós dinnye már tizenöt kiló lett, úgy ránk nehezedett. Nem mindig tartotta kedvünk sokat kutyagolni, így egyszer kidolgoztunk egy remek tervet, hogy mégis csak megdézsmáljuk a Kurdics dinnyéjét. Pénteki napra esett a választásunk, amikor leszedik a szombati piacra a dinnyét, és odahordják a kunyhó elé, ott várja meg a szombat hajnalt, amíg kocsira pakolják. Jó kásás dinnyéje termett a Kurdicsnak. Két részre szakadtunk, és mind a két dűlőre jutott belőlünk. Megbeszéltük, akik nagyon jól tudnak szaladni, azok mennek belül, mi meg kívül, a kisebbjei. Majd ők úgy csinálják, hogy beszaladnak a dinnye közé, és az öreg kergetni fogja majd őket, addig mi a leszedett dinnyéből kettőt-kettőt elemelünk. Így is történt. Amíg az öreg kergette a többit a kutyáival együtt, addig mi futás nélkül elemeltük a két-két dinnyét, amivel felspuriztunk a kenderföldpartra, be a sűrű kukoricába, ahol a találkát is megszerveztük. Jóllaktunk, mint a duda. Hát így sikerült enni a Kurdics dinnyéjéből, ami jobban ízlett nekünk, mint bárki dinnyéje.

Akadt olyan is, amikor dinnye se volt, sőt, lóháton kergettek bennünket, de mi a napraforgók között úgy tudtunk szaladni, mint a nyúl, a ló meg rögtön megállt, mert verte a szügyit a napraforgó feje, és fájt neki. Hiába gyötörte a gazda, a ló kifele curikkolt a napraforgóból. A kukoricásban egymással szemben ültünk, így aztán bármelyik irányból jött volna is valaki, megláttuk, és spuri. Ha valaki felugrott, mindnyájan nekiiramodtunk anélkül, hogy tényleg jött volna-e valaki, aztán jót nevettünk egymáson, és sajnáltuk az otthagyott dinnyét.

A község bármelyik részébe érkezett haza valaki a fogságból, annak több látogatója volt, mint a templomnak. Sokszor olyan dolgokat beszéltek a hazatérők a mások hozzátartóinak, hogy ott halt meg mellette iksz és ipszilon nevű ember, akik közül nem is egy hazaérkezett.

Egyszer negyvenhétben egy levél érkezett apámtól, hogy jön haza. Egy vagy két hét múlva ér Magyarországra. Ettől kezdve aztán anyám éjjel-nappal kint ücsörgött az állomáson, nehogy hamarabb érkezzen, mint írta, és mi lenne, ha pont ő nem várná. Öt évig nem láttuk apámat. Éjszaka jött, már mi aludtunk, felébredtem, amikor Julcsi, a nővérem kinyitotta a konyha ajtaját, mert az olyan kopácsolással történt. A retesznek a fele letörött még a front alatt, és így fejszével kellett kiverni. Mondták is a hetedik szomszédban: na fekszik a család, na felkelt a család! Én lebújtam a takaró alá és onnan szemléltem apámat. Kopasz volt és kövér, fénylett a feje, fel volt fújódva. Mindenki arra intette, jaj Pista nehogy sokat egyél, mert sorolták, hogy kik haltak már bele a hirtelen nagy evésbe.

Simon Kálmán ébresztgetett. Ébredj, te csitri, itthon van apád. De én úgy csináltam, mint aki alszik, mint a mormota, szemléltem titokban, barátkoztam a mozdulataival, a hangjával, és latolgattam, tényleg ő az apám, vagy csak egy hadifogoly, aki ide akar költözni hozzánk. Az asztalon még mákoshajtott is díszelgett. Legjobban a menését ismertem fel apámnak, kifele rakta a lábát. Négy-öt éves lehettem, az urasághoz kivitt engem is, és egy hajnalban ment az egész banda herét kaszálni. Harmatos herén mentünk keresztül, és azt mondták az emberek, hadd menjen Pista elől, legalább leveri a harmatot, úgyis olyan harmatverő lába van! Mikor végigment a szobán, ezeket a harmatverő lábakat ismertem fel. Apám olyanná vált, mint egy gyerek. Irigy lett, eldugta az ennivalót, és amikor nem látta senki, hozzáfogott csipogatni a kenyeret, az ajándék kolbászt, a mákoshajtogatottat szeletelés nélkül harapta. Amikor jóllakott, a szekrénybe eldugta a ruhák alá. Egy óra múlva megint elővette és evett belőle. Mindig kevesellte azt a lábast, amibe anyu tette fel az ételt, ennyiönknek az kevés, mondta, nem gondolod, Julis, főzzél a nagyfazékban, tudod a gyerekek milyen sokat esznek. Pedig nem is a gyerekek ettek sokat, hanem ő. Nem kellett neki tányér, amikor anyám kiszedte a gyerekek ételét, ő maga elébe húzta a fazekat és abból kanalazott. Sokszor megevett három-négy liter levest is. Anyám egy pár hétig csak a nagyfazékban főzött. Lassan eltelt a szervezete, és ahogy eltelt, úgy szűnt meg az irigység benne, nem féltette a hasát. Egy hónap múlva jobb lett a hangulata, még néha orosz nótát is énekelgetett, hozzáfogott estelenként mesélni, merre járt, hogy esett fogságba, hányszor sebesült meg apróbb szilánkoktól, és hogy az irigység, az miért van, mert ha valaki egy szelet kenyérhez jutott akkor ha nem ette meg, eldugta, mert egymástól ellopták, és négy-öt ember kezén ment át, mire valaki meg bírta enni is, és aki lopott a lágerban egy másik fogolytól és rajtakapták, azt nagyon-nagyon megbüntették. Így aztán, ha valaki hozzájutott némi ennivalóhoz vagy egy kevés dohányhoz, annak úgy kellett elrejteni, hogy senki ne találja meg. Képesek voltak azért nem aludni egész éjjel, nehogy a feje alól ellopják a kétsodrás dohányt, vagy a másnapra őrzött tenyérnyi kenyeret. Amikor kijártak a szovhozba, akkor mindig akadt főznivaló. Ha már egy cukorrépát be bírtak szajrézni[9] a lágerba, sokat ért, azért már dohányt is adtak. Volt olyan, aki a vacsoráját odaadta két szippantás füstért.

Amint kiderült, apám nagyon beteg, nem tudott dolgozni, négyujjnyi szívnagyobbodás. Egy hónap múlva nagyjából helyre jött, nem teljesen, de elmehetett éjjeliőrnek. Két évig éjjeliőrként dolgozott a téglagyárban. Az emberek mindig megjegyzéseket tettek rá; na, nem ízlik a munka, fogoly úr, elszoktál a munkától! Te tartod el a családod, vagy ők téged, ilyen nagy erős ember létedre nem szégyelled a botot hurcolászni! Igaz, az könnyebb, mint a munka. Te nem építed az országot. Azért mert megjártad a háborút, ez nem ok, hogy már te nem is dolgozol, zsíros kenyéren akarod a családod felnevelni, nem eleget éheztek, amíg te oda voltál öt évig, majd kicsattansz az egészségtől, mutasd a tenyered, de ki van finomulva, vigyázol, ugye, hogy fel ne törje az éjjeliőrbot, ha beteg lennél, feküdnél odahaza, mint egy darab fa, de a féldeci jól esik, ugye, amit minden reggel belöksz hazafelé menet a Pató kocsmában, számítsd ki, az mennyire rúg egy hónapban, te csak a borítékot viszed a feleségednek, hát nagyon szerethet, ha még azzal is megelégszik, majd kiadja egyszer az utad, megértenénk ha vagy három családod már dolgozna, úgy legalább lenne, aki eltartson téged is, nem szereted a kemenceport, mi, nehéz a taliga, igaz, egy téglának is már súlya van, hát még száznak, fel se bírnád tolni tíz méterre, annyira elkényelmesedtél, mit eltolni, fel se bírnál emelni egy megpakolt taligát, hát ezt tanultad a paradicsomban, mi akarsz lenni, igazgató vagy telepvezető, ahhoz te buta vagy, nézd meg, te, egy munkásembernek elfér az orrában egy féltégla is, nézd meg a tenyerem, még az izzó tégla se süti meg, mert olyan kérges, nem akarsz játszani egy kis seggreverőt, te tízet is üthetsz a kis női tenyereddel, én csak egyet, de azt az egyet te még százesztendős korodban is viselnéd, mert kirepedne a picsád, mint a szűk nadrág, más is megjárta azt az utat, amit te, és nézd meg, nemhogy nyápic ember lett volna belőle, hanem edzett, erős, pedig ő is takarmányrépán élt, és még mindig érezni rajta a lágerszagot, és ő nem olyan sebet kapott, mint te, nézd meg, egy ujját letépett a gránát, téged meg megcsikart a tüskés drót, és ráfogtad, hogy szilánk volt, vagy gondolod, hogy megéltek a kapott földből, majd jön a gazdája vissza, aztán térden állva könyöröghetsz neki, hogy méltóságos úr ezt nem én, hanem a feleségem kapta, és meg fogsz neki esküdni, hogy a következő évben ingyen kaszálod le a heréjét. Ilyen és hasonló dorgálásokat kapott apám. Nézd meg a Gyurkát, ha valaki beteg, akkor ő beteg, és nem áll ki a sorból, pedig már a szerencsétlen vért köp, de úgy van vele, csak akkor megy, ha viszik, állja a sarat. Pedig még csak huszonéves és mégse félti a tyúkszaros életét, mint te. Igaz, Gyurka a következő évben a tüdőkórházban meghalt. Egy kihordó kiesett a sorból, apám beállt kihordónak. Pár hét múlva már két-háromszáz téglával is többet kivitt naponta, mint a nagyszájú dorgálója. Belejöttél, Pista, belejöttél – ezt hajtogatta állandóan, nem hiába kipihent ember vagy, de ha te se a seggeden ültél volna, mint én, akkor nem szárnyalnál túl.

A következő évben mehettem én is dolgozni. Igaz, munkakönyvet nem adtak, de meg lett oldva a bérem. Úgy dolgoztam mint apámnak a kisegítője. A község adta a téglagyárnak a lovat, és minden reggel már öt órakor mentem a lóért, hogy hatra bent legyen a téglagyárban, mire az emberek megkezdik a kemencébe a tégla behordását. A szárítószínek egy nagy laposban sorakoztak, ahova fel vannak kazlazva a téglák. Amikor befejeztük a munkát, visszavittem a lovat minden nap. Jött a május elseje, a vállalat mindig vett egy hízót, azt megcsinálták pörköltnek, levesnek és az ott dolgozók ingyen vacsorát kaptak. Amikor befejeződött a munka, a gépházteremben terítettek meg. Volt bor, sör, vacsora után zenészek, és amíg bírták szusszal, ettek-ittak az emberek és táncoltak. Én is mint dolgozó vettem részt a nagy ünnepségi esten, nekem is járt egy fél liter bor, amit ingyen adtak mindenkinek, a nőknek éppúgy, mint a férfiaknak. Hát másnak nemigen adta oda senki a sajátját, még a nők se, így aztán kialakult szépen a hangulat. Mentek a mozgalmi nóták kórusban.

Amikor leállt a nyersgyártás, mindenki ment csirkézni[10] meg kazlazni a megszáradt téglát. Voltak szép lányok, fiatalok, akik a nyerstéglát hordták a színekbe első évben tragaccsal. Az a tragacs, így hívták, olyan alakú volt, mint a törekhordó[11], csak sima deszka a platója, amire a téglavágók hatszor három nyers téglát tettek. Egy nyers tégla közel öt kiló. Bizony a lányoknak dagadt a nyakukban az ér, mire negyven-ötven méterre elcipelték. Egész nap ment az ének a téglavágóknál is meg a lányoknál is, mindenki érezte, hogy még egyetlen téglával is az ország újraépítésében vesz részt. Amikor még lóvezető voltam, ha volt egy kevés időm, én azt a lányok körül töltöttem. Volt, akibe szerelmes lettem, pedig egy szót se váltottunk, csak néztem-néztem, és ha véletlenül találkozott a tekintetünk, én úgy borzongtam a nézésétől, mintha negyvenfokos láz törne. Az idősebbek azért észrevették, és újságolták apámnak: szerelmes a fiad. Így aztán a mulatságon, amikor mások a mozgalmi dalokat énekelték, én meg hozzáfogtam kiabálni, hogy apám, szerelmes vagyok. Apám megkérdezte, kibe fiam. Én aztán elárultam milyen Erzsibe. Amikor apám megtudta a nagy titkom, rögtön csendre intette a zajongókat. Csend. Egy óriási hírt kaptam, amit nektek is tudni kell, hát tudja meg mindenki, hogy az én kisfiam szerelmes, és nem is akárkibe, hanem halljátok a nevét, és hangosan bekiáltotta. Hatalmas nevetésben tört ki mindenki. Másnap aztán senkitől egyebet nem hallottam, csak azt, hogy apám szerelmes vagyok, és jött a kérdés, kibe fiam, és mint mindig a röhögés. Dühös voltam, amiért az én tiszta érzéseim kikacagták, akik talán nem is tudják, mi a szerelem. Napokig nem mertem arra menni a nyersgyártás fele, nehogy találkozzak az Erzsivel, mert egész biztos nagyon-nagyon megharagudott, amiért én ilyesmit kifecsegtem, még akkor is, ha ő nem tudott erről az érzésemről. Hónapok múlva is az ment, amikor reggel megérkeztem a munkahelyemre, a köszönésemre így válaszoltak: apám, a másik valaki rá vágta, szerelmes vagyok, a harmadik kérdezte, kibe fiam, és valaki mindig odaért, hogy mondja a lány nevét, és jött a jóízű nevetés, amin én csak bosszankodni tudtam.

A nagy szerelemből semmiféle kapcsolat nem alakult ki, hiszen eleve féltem a további gúnyolódásoktól, így inkább kerültem még a találkozást is Erzsivel. Bekerültem a présgéphez vágónak, ott aztán tényleg csak lányokkal voltunk körülvéve. Szépek voltak, és mind húsz év alatti. Azon vettem észre magam, hogy mindegyiket szeretem. Egyiket a szép szeméért, a másikat a lába miatt, mert olyan formás a lába, mint egy Vénusznak, a harmadikat azért szerettem, mert szépen tudott énekelni, szóval minden lányt szerettem és szerettem volna megcsókolni, meghívni a moziba, randit adni neki. Mindre emlékszem máig is, de különösebb nyomot egyik se hagyott a szívemben. Soha nem éreztem fáradtságot, bármennyit is dolgoztam. Szerettem együtt lenni a gyerekekkel, akik szintén a présnél dolgoztak. Egymásnak voltunk a váltói, kézi erővel levagdosni negyven-negyvenötezer téglát is naponta, bizony nem volt könnyű három legényre. A lányok sokszor pihenésre szorultak, mert nem győzték a fordulókat. Ilyenkor mindig közbejött egy drótszakadás, ez öt-hat perc szusszanást jelentett, aztán ismét következett a hajrá és az izzadás. A lányok az igyekezettől olyanok lettek, mint a pirosló rózsa. Annyi idejük nem volt, hogy a szemükbe lógó, megizzadt hajtincset lecsatolják, de nekem így nagyon tetszett, amikor a kezefejükkel a szép fekete vagy a szép szőke tincset dobálták hátra, hátha közé akad a többi hajnak. A tenyerük mindig sáros volt a nyerstéglától, géphibásodáskor aztán ment a cicomázás.

Sógorom meghalt nemsoká Jani bátyám után, Rozi néném özvegyen maradt a gyerekekkel, Kálmánt nem vették fel sehova dolgozni, amikor megtudták, hogy epilepsziás. Szeretett ő egy utcabeli lányt, aki szintén szerette Kálmánt, de nem ment hozzá feleségül, inkább elment Pestre, ott aztán férjhez ment. De még haza se nagyon jött. Piacok alkalmával nagy buger meccsek[12] mentek az eldugott helyeken. Kálmán mindig elbugerozta a zsebpénzét, a mozira valót, négyszer-ötször kért újra meg újra Rozi nénémtől. Ad vagy nem ad, mindig ezt kérdezte. Ha kapott, rögtön elnyerték tőle. Így aztán se moziba nem tudott menni, de még egy üveg sört se tudott inni. Később rájött arra, ha Rozi nénémre ráijeszt, akkor ad neki pár forintot. De ha elkártyázta vagy elbugerozta, ment és vitte volna otthonról. Kisfiam, nincs már pénzem, már odaadtam. Akkor fenyegetőzött Kálmán, hogy beleugrik a kútba, felakasztja magát, felvágja az ereit, lúgot iszik meg mit tudom én. Egyik vasárnap nem adott már neki pénzt Rozi néném, erre odament a kúthoz és mondta, hogy ad vagy nem ad. Értsd meg kisfiam, nincs egy fillérem se, ami volt, már reggel odaadtam. Akkor belépett a kút káváján és ismét megkérdezte: ad vagy nem ad? Várjál, majd elmegyek, Molnár nénitől kérek, csak gyere ki a kút kávájából. Nagyapám is hiába kérlelte, hogy ne tedd tönkre anyádat, ha nincs pénze, honnan adjon neked, és csak azért, hogy tíz perc múlva már a más zsebébe’ legyen, amit odaad. Kálmánnak megcsúszott a lába és beleesett a kútba. Szerencse, nem lepte el a víz. Rozi néném rohangászott segítség után. Kálmán biztos pipiskedett, mert csak az orrahegye látszott ki a vízből. Nagyapám nem tudta megállni szó nélkül, és lekiabált a kútba: na jobb-e odalenn Kálmán!? Kálmánra egy fél évig a hideg fürdő után nem jött rá a roham. A családban szó is esett róla, csak jót tett ennek a Kálmánnak a hideg víz!

Cser Gabinak az apja apámmal együtt volt kihordó a gyárban, nagy magas, száraz, sovány ember, de olyan gyorsan tudott pakolni a taligára, mint senki más. Messziről repültek a téglák, olyan koccanással zuhantak egymás mellé, mintha ezer darabra törnének, de még csak le se pattant a sarka egyetlen téglának sem. S a már-már púpba csúcsosodó hátára úgy feszült a nyakló, mintha ki akarná egyenesíteni. Apámat mindig ellátta jó tanácsokkal. Egyszer mondja neki: ide figyelj Pista! Ha sokáig akarsz kihordó maradni, adok neked egy jó tanácsot. Nézd azt a finom piros port, ami itt kering a kemencében. Amikor mi bent vagyunk és pakoljuk a taligát, ha te, amíg meg nem pakolod a taligád, addig nem vennél levegőt, megfulladnál. Hogy meg ne fulladjunk, lélegzünk itt bent is a kemencében, és ezt a finom meleg, poros levegőt szívjuk óráról órára, napról napra, évről évre. Fogadd meg, amit most hallasz tőlem: a szádon sohase vedd a levegőt, csak az orrodon, ha nemcsak pár évig akarsz élni. Mert amit az orrodon szedsz be ebből a téglaporból, azt onnan ki bírod fújni, de amit a szádon belélegzel, azt már akkor se bírod kikrákogni, kiköpni, ha egész nap köhögsz, mint a beteg szamár, mert az úgy lerakódik benned, akár a cement, és beléd köt, és addig szorítja a tüdődet, amíg meg nem fulladsz. Ez az én titkom, amire magamtól jöttem rá. Látod, a huszonévest is meg tudja ölni. Elmondtam ezt én a Gyurka gyereknek is, de csak leintett mindig. És mi lett a vége? Elvitte szegényt. Apám még tíz évig dolgozott a kihordóknál, és sose volt semmi baja.

Ekkor még minden héten fizettek. Apám mindig csak egy fröccs-re ugrott be az útba eső két kocsma valamelyikébe, de sose egy fröccs lett abból, hanem tíz meg húsz, és tudtam, hogy anyám várja a fizetést, mert a Geller Esztike néni a kölcsönt mindig csak szombat estig adta, tíz százalékos kamatra, mert ő pénzelte az egész csisznyikót, és aki rákakilt a hámfára[13], az bizony kiesett a kölcsönkapásból. Hívtam én apámat, jöjjön, adjuk oda a pénzt anyunak, aztán visszajövünk. Sehova, megértetted! – mondta. Én bizony elszöktem, hazavittem azt a pénzt, amit én kaptam. Anyám rohant a boltba, hogy be ne zárjon, mert nem volt otthon még kenyér se. Televásárolta a nagy kaskát. Igaz, a kölcsönre már az én fizetésem nem futotta, de anyám elment a Geller nénihez, és a kamatot odaadta, hogy majd reggel hozza a többit is, mert még Pista nem jött haza a fizetéssel. Jól van Julis – mondta, majd elhozod, ösmerem az uradat, hogy amíg pénz van a zsebében, vagy ki nem lökik a kocsmából, addig hiába várod. Anyám adott tíz forintot, és azt mondta: ha akarsz, visszamehetsz apádhoz, de hívjad hazafele, nehogy az összes fizetését megigya. Öt perc járásra lehetett a Gábor kocsma, hamar odaértem. Apámat már a cincogó zenészek körbeállták és húzták a legkedvesebb nótáját. A kocsmárosnak az volt a fontos, hogy minél több pénzt hagyjon ott, aki betér. Így a vendégnek minden meg volt engedve. Ha kornyikál, hadd kornyikáljon, csak rendeljen is, és ne törjön-zúzzon a duhajkodó, mert akkor ki lett penderítve, és a büdös életbe’ nem kapott hétközben hitelbe egy kortyot se’. A két kocsmáros, a Pató kocsma és a Gábor kocsma konkurált egymással. Ha valaki nem kapott Gábornál, az ment a Patóhoz, így aztán a téglagyáriak vagy a Patónál hagyták a fizetésük nagy részét vagy a Gábornál. A legnagyobb sértést akkor követték el az asszonyok, amikor elmerészkedtek a férjük után a kocsmába. Ilyenkor aztán minden volt az ember az ivócimboráknak, csak ember nem. Mert nem bírja móresre tanítani a feleségét, hogy az ember, az mindig az úr a háznál, még akkor is, ha két napig mulat. Azzal az emberrel általában nem szívesen ittak a cimborák, akinek a felesége vett magának bátorságot elmenni az ura után. Még akkor se, ha a férj néhány pofonnal kizavarta a feleségét a kocsmából. Sose adtak az asszonynak igazat, mert annak otthon a helye a kapuban, és ha a férj hajnalban megy haza, ott várja, ne pedig a kocsmába menjen érte. Ha valakinek meglátták a felségét elmenni az ura után, hogy gyere, eleget ittál, annak hétfőn volt hadd el hadd, macerálták, nem is beszélve arról, akit sikerült haza is hívnia az asszonynak.

Ha még akadt annyi pénz, hogy anyám hajnalban felkeljen és elmenjen a hatósági húsüzletbe, akkor mire mi nyolc óra körül felébredtünk, megsült a hatósági malacoldalas. Apám, amikor kinyitotta a szemeit, olyanok voltak, mint aki meg akar zavarodni. A szeme fehérje véres volt, a hangja rekedt az éjszakai kornyikálástól, itta a vizet, mint a gödölye, égett a pokol, nyögött-nyöszörgött, mint a sebesült medve. Na te, gyönyörű! Anyám mindig ezt mondta neki, te nem gondolsz a családodra, akik holnap is enni kérnek, meg holnapután is. Ilyenkor semmi egyebet nem hallottam válaszul, mint azt, hogy ne kezdd már újra, hagyjál békében, te ezt érted, semmi egyebet, csak zsörtölődni azért a néhány fröccsért, amit megittam ugyanúgy, mint a többi ember. Azt gondolod, csak abból áll az élet, hogy gürizik az ember, amíg fel nem bukik? A mi sorsunk ilyen, mama eszünk, holnap lesünk. Így van, holnap lesünk, de te csak magadra gondolsz. Ezt nem mondhatom a gyerekeknek, hogy holnap miért kell lesni. Ők az uzsonnát kérik és a reggelit, meg a vacsorát, és nekem be kell teremteni napról napra, mert nem mondhatom, hogy lessetek, hátha a szátokba repül a sült galamb. Mert hiába mondanám, nem röpködnek a sült galambok, és nem is röpködtek soha. Mesével nem laknak jól a gyerekek, de még te se.

Ilyenkor elmentem hazulról. Nem szerettem hallani a veszekedést, mert az addig tartott, amíg el nem jött a hétfő. Igaz, apám már ebéd után öltözködött, mint egy legény, ment légrációzni[14]. Anyám mindig ezt mondta neki: te sose’ maradsz a családod között, ők is olyanok lesznek, mint te, mert ezt tanulják tőled. Jobban tennéd, ha kicserélnéd a törött cserepet. Nézd meg, a plafon beázik, ha esik az eső. Apámnak beszélhetett anyám, mikor már tudta, hogy kinyit a kocsma, mire odaér, elindult, de még egy húszast kierőszakolt anyámtól.

Biliárdozni úgy megtanultam kölyök létemre, hogy bármilyen játékban nem tudott legyőzni senki. Nemcsak a velem egykorú gyerekek, hanem a legjobban biliárdozó felnőttek se. Ez nagyon jól jött, mert mindig apámnak voltam a párja, és annyi partit nyertem, amennyit én akartam. Így azután a nyert fröccsökért, amit apám megivott, nem kellett egy fillért se adni és ugyanúgy berúgott apám, mintha saját pénzén vette volna az italt. Volt, mikor négyen is kiálltak ellenünk, de én annyi garambót[15] csináltam, amennyit csak akartam, sose veszítettem partit, még akkor se, amikor már apámnak a három biliárdgolyó hatot mutatott. Örültem, mindig megmaradt a fizetése. Ha ő már nem is biliárdozott mindig vittem neki a nyert fröccsöket, úgyhogy sokszor tele volt az asztala. Anyám örült is, amikor apámnak kikotorászta a zsebeit, annyi pénz volt benne, mint ami a fizetési papírra volt írva. Kérdezte is, ki az, aki ingyen itatja apádat. Én, mondom, én. Te? – lepődött meg anyám. Igen, én. De miből, hiszen az összes fizetésed ideadod. Nyerem biliárdon, hogy az övét ne kelljen elkölteni. Azért tanultam meg ennyire biliárdozni, hogy anyunak legyen pénze, ne igya meg apám a fizetését. Anyám örült is, meg nem is, mert már utóbb én is csak záróra után jövögettem haza apámmal együtt szombatonként. Apám meghallotta, hogy a palotai kocsmába is vett a Bandi bácsi biliárdot. Aztán odajárt inni is, meg biliárdozni is, mert az új asztalon élvezet játszani, még akkor is, ha nem nyer. A Bandi kocsmába nem akart beengedni a tulajdonos, mert kiskorú voltam, de mivel apámat jól ismerte, elnézte. Ott már komoly tétekben játszottak az emberek, főleg az állatpiacok alkalmával. A parasztok eladták a borjút, a malacot, a tehenet, és hazafele menet betértek Bandi bácsihoz. Nagyban ment a játék. Volt, aki egy tehén árát is otthagyta. Volt egy tét kasszás, aki a zsebébe tette a fogadást, és a parti nyertesének odaadta. Egy fás játékot szerettek játszani. Nekem nem volt annyi pénzem, hogy beszállhattam volna egy partira. Ketten vagy hárman játszották a partikat. Volt, mikor négyen, és az nyert, aki legelőször megcsinálta a száz garambót. Két golyó érintkezése s a bábu eldöntése öt garambót jelentett. Ha mind a három golyó találkozott, az tízet ért. Ha csak a három folyó érte egymást az egyet ért. A nagypénzűek, amikor abbahagyták, akkor bárki játszhatott fröccsre, sörre, italra. Na meg óránként az asztalpénzt be kellett fizetni.

Hamar elment a híre, milyen jól tudok biliárdozni. Az egyik nap azt mondja Bandi bácsi: akarsz-e nyerni pénzt? Biggyesztettem egyet a számon, hogy én nem is tudom. Na, akarsz, vagy nem? Akarok hát, mondom végül is. Jó lenne! Na, ide figyelj! Ha jönnek a parasztok, és hozzáfognak pénzben játszani, te is beszállsz. Nesze, adok neked négyszáz forintot. De amit nyersz tőlük, minden százasból húsz a tied. Egész szombat délután én csak biliárdoztam. Száz forint volt fejenként a tét, egy parti megnyerése háromszázat jelentett. Bandi bácsi kioktatott, hogy néha négy-öt parti után engedjem megnyerni másnak is a partit, mert akkor nem lesz feltűnő, hogy én milyen jól játszom és verhetetlen vagyok. Belementem. Már a két nadrágzsebem tele volt pénzzel. Aki kibukott, beállt más a helyébe, így aztán mindig kivoltunk négyen. Amikor már volt nálam vagy tízezer forint, Bandi bácsi kiabálta a zárórát. Amikor sikerült kitráncporálni[16] az ittas embereket, Bandi bácsi bezárta a kocsmát, de a biliárdteremben a kibicek és a játékosok maradhattak. Volt olyan, aki alig várta, hogy valaki kibukjon, és a helyébe ő léphessen. Én már megelégeltem a nyereséget, többször ki akartam szállni, de nem engedték, akik buktak, mert hogy elviszem a sok pénzt, és ha megfordul a szerencse, nem lesz, akitől visszanyerjék. Már az ingderékba is kellett raknom a pénzt, mert a zsebeim tele lettek. Bandi bácsi elrendelte, hogy meg kell vacsorázni. Ennek jobban megörültem, mint a megnyert partinak. Életemben akkor ettem először ruszlit. Inkább kifele kívánkozott, mint lefele, de ettem. Bandi bácsi, amikor kimentem a vécére, jött utánam, nehogy lelépjek a rengeteg pénzzel. Erre nem is gondoltam, számoljuk meg, mennyi. Majd megszámoljuk – mondom, ha mindenki kibukott. De most! Én most akarom! Hát jó – mondom, de minden százból az enyém a húsz forint. Huszonhatezer forintnál is több volt a nyereség, ami nálam volt. Húszezret elvett tőlem Bandi bácsi. A többi a tied – mondta. Éjfélfele már fáradt voltam és álmos. Az se nagyon érdekelt, ha vesztettem. Négyezer forintot azért sikerült hazavinnem. Az összegyűrt tízeseket, százasokat amikor kiraktam odahaza anyámnak az asztalra, majd megháborodott, hogy kit öltem meg, kit fosztottam ki. Én csak nevettem, és mondtam, hogy ezt mind anyunak adom, mert ezt nem loptam, hanem nyertem Bandinál a biliárdon. Hamar elment a híre, hogy a Pista gyerek egy vagyont nyert. Tízannyit mondtak, mint amit tényleg nyertem, de mire felruházkodott belőle a család, már csak annyi maradt, hogy kifizessük Geller néninek a tartozást és vegyünk egy kecskét, ami naponta megadja a négy-öt liter tejet. Utána nem vettek be a partiba sose, mert én mindig nyerek. Igaz, volt, hogy hárman is kiálltak ellenem, és ha rám következett a lökés, már előre leült mindenki, mert addig nem hagytam abba, amíg meg nem csináltam, ami egy partihoz kellett. Így aztán csak kibicelhettem[17], és nem játszhattam.

Lovas Erzsiké néninek gyönyörű nagy háza volt az utcasarkon. A fia odamaradt a háborúban, aki csendőrtiszt volt. Erzsike néni eladta egy pesti embernek a házat. Volt abba’ tán még tíz szoba is. Acélnak hívták, aki megvette. Kis, köpcös ember, volt családja, felesége, olyan negyven körüli ember lehetett. Senki se tudott róla semmit, ki fia-borja. Berendezte a szobákat, rendbetették kívül-belül az épületet, a kapura csengőt szereltek, az ablakokra rácsot, a szobákat megszámozták, társalgót bútoroztak be, és amikor kész lett a renoválás, szebbnél szebb lányokat hozott mindenfelől és kitették a piros lámpát. Amire a környék felocsúdott, már nagyban ment az üzlet. Mi, gyerekek kupinak hívtuk. A környék embereit jobban figyelte a család. Amikor elment hazulról, küldték utána a gyereket, nézd meg, hova megy apád, ha bemegy a sarokra, azonnal gyere és mondd meg nekem, majd én olyat csinálok, hogy mindenki megkeserüli. A környékbeli asszonyok nem a kocsmasarkon várták az urukat szombaton este, hanem a kupi körül, elhúzódva valamelyik sötétebb helyre. Nekünk sem kellett egyéb, amikor megtudtuk, hogy miért járnak be oda az emberek. Jó csúzlit csináltunk, és amikor este kigyulladt a piros lámpa, nekiestünk lövöldözni addig, amíg az erős búra szét nem törött. Aztán már az égőnek elég volt egy zsebbe száradt csúzligolyó is, hogy behunyja a szemét. Acél rájött a csínytevésre, és erős dróthálóval vonatta be a piros lámpát, ami nagyon messze ontotta sugarát. A személyautók ha megálltak, és a tulajdonos bement, addig mi jó kerek kaviccsal az autó üvegeit belövöldöztük. Úgy nézett ki sokszor az autó, mintha egy sorozatot kapott volna egy dobtáras fegyverből. Na, ez se jön ide többet – mondtuk magunk között. Ő nem is, de jött a többi. Az is ugyanúgy járt, nem volt kivétel. Kocsi kocsi volt. Volt olyan lány, aki nem tudta, milyen célból hozták ide, se anyja, se apja neki, azt mondták, felszolgálónak alkalmazzák; volt akinek tetszett, mert elejétől fogva kitartott, volt aki elszökött, mikor megtudta, milyen munka az, amit neki kell csinálni. Amikor nem jöttek a vendégek hétközben, a lányok kijöttek az utcára, és még labdáztak is velünk. De ha egy vendég érkezett, a fényképek alapján kiválasztott lánynak kiszólt a főnök, és az egy időre bement. Aztán kijött, és játszott a többivel. Mi, egy pár közeli gyerek, mindig ott ólálkodtunk a kupi körül késő este éppúgy, mint mikor ráértünk. Tudtuk, hogy kinek a férje jár rendszeresen a kupiba. Volt, aki meglátott minket, és azért adott pár forintot, hogy el ne áruljuk a feleségének. Volt asszony, aki azért, hogy ha meglátjuk az urát, azonnal szóljunk neki. De mi az embert nem árultuk el a felségének. Elbújtunk a kőút melletti árokba, onnan figyeltük a kupiba érkezőket. Egyszer észrevettük, jön egy lovaskocsi. Amikor közelebb ért, leállt a mellékútra. Meg volt pakolva ládákkal. Nem tudtuk, mi lehet a ládákban. A gazda eloltotta a kocsilámpát, a lovakat kifogta, eléjük tett egy nagy szénás kosarat, ami messze árasztotta a jó szénaszagot, egy kicsit bóklászott még, aztán becsöngetett a kapun. Beengedték. Azt hittük egy félóra, és jön kifele, de már éjfél körül is járhatott, és még semmi. Gondoltuk, na ez már iszik, mint a nyavalya, itt is fog aludni a lányoknál. A stráfkocsin rengeteg alma volt. Rögtön teleszedtük az ingderékot, aztán irány haza. Mindenki elrejti valahol az almát, és találkozunk újra a kupi előtt. Én laktam legközelebb, így vissza is én értem leghamarabb. Megvártuk, míg mindannyian visszaérkezünk, megegyeztünk, mindenki egy-egy láda almát visz haza. A legbátrabb felugrott a kocsira és leadogatta az almát. Még ezt hazavisszük és többet nem, de visszamegyünk megvárni a végét, mi lesz ebből a hosszú bentlétből. Mert előfordult, aki berúgott, elment a pénze, és azt az éjszaka kellős közepén is kidobták a lányok, hogy a lába se érte a földet. Úgy látszik, sok pénze van az öregnek, mondogattuk ásítások közepette. Úgy két óra fele jöttek haza a zenészek, akik különböző kocsmákban muzsikáltak. Meglátták a kocsit, felfedezték rajta az almát, és minden zenész leemelt egy ládát. Alig telt el negyed óra, már tízivel jöttek a cigányok, neki az almának, pokrócba, lepedőbe öntögették, az üres ládákat szétdobálták a kocsi körül. Hajnal fele már csak a puszta kocsi árválkodott és a lovak. Akinek nem jutott alma, még az ülést is felforgatták, hátha találnak alatta valamit. A lovakról még a pokrócot is elvitték. Kössük el a kisebbik lovat, mondja az egyik cigány. Azt ne – mondja a másik, így is kára van a magyar parasztnak, volt gyümölcs, nincs gyümölcs, mire kijön. A köpcös ember, amikor virradt, kiténfergett a kapun, befogta a lovakat, nem érdekelte a szétdobált láda, közéjük vágott a lovaknak, és sose láttuk többé arrafelé.

Az Acél már úgy látásból megismerte az ott ólálkodó kölyköket, és tett ő is egy javaslatot: ha nem csúzlizzuk ki a lámpát minden hétvégén kapunk tőle öt-öt forintot. Belementünk, üsse kő. Sőt, arra is megkért bennünket, mert a kút nagyon messze volt a házhoz, hogy minden vödör vízért ötven fillért ad nekünk, ha hajlandók vagyunk hordani. Rengeteg víz kellett a tíz lánynak a mosakodáshoz, mi aztán, amikor ráértünk, vittük a vizet nagy szorgalommal. Az udvar zárt és beláthatatlan, kívülről lehetetlen volt belátni. A lányok meztelen napoztak az udvaron, sikongtak, játszottak. Amikor vittük a vizet, bemehettünk és láttuk a meztelen sziréneket napozni hanyatt fekve, szétvetett lábbal vagy a nyugágyban szunyókálni. Egy csinos lány, aki nálam nem sokkal lehetett idősebb, mindig segített levenni a vállamról a vödröt a horogról. A mellbimbója ott begyeskedett az arcom előtt, a lába között olyan fekete volt a szőr, hogy amikor a napsugár rávetődött, szinte szikrázott, mint a varjú. Amikor a főnökasszony ide akarta adni a két vödör víznek az árát, nagy gyorsasággal visszautasítottam. Majd egyszerre a többivel. Jól van – mondta, még estig egy párszor megfordulsz, és akkor megkapod egyben. Igaz, már a vállam kikezdte az akácfából készült horog, amire a vödröt akasztottam, de nem jött össze tíz forint. Mindenáron azt akartam, hogy szobára mehessek a fekete szőrű lánnyal. Amikor a főnök megtudta, mi a kérésem, nagy nevetésben tört ki. Odahívta a lányt, és mondja neki, mint akarok vele. A lány bement a szobába, pongyolát vett magára, és odajött hozzám. Mit akarsz, te? – kérdezi tőlem. Bemenni az ötösbe veled. Minek? Csak. És mit akarsz velem csinálni? Semmit, csak nézni. Nézni? Mit, az arcom, a hajam, a szám? Nem, a lábad meg a hasad, meg a melled, meg a fekete szőrt a lábad között. És meddig akarod nézni? Sokáig. A többi lányok is körülvettek és kérdezgették, engem nem akarsz nézni? Titeket nem, csak őt. És minket miért nem, nem tetszünk neked, csúnyák vagyunk, fogd csak meg a combom, milyen kemény, nekem is fekete a szőröm, a hajam is, még a hónom alja is, látod, énértem hordjál vizet, vagy nem éri meg? Hagyjátok már a kis hülyét, hát engem szeret és kész. Ugye direkt azért jöttél klottgatyában, hogy ne kelljen vetkőznöd. Na gyere, te kis ördög! Na ezt megvárjuk, mondták a többiek, nem sírva jön-e ki tőled. A szobában egy ágy volt leterítve, egy lavór és egy éjjeliszekrény. Nem lehetett leülni, csak az ágy szélére. A lány ledobta magáról a pongyolát, hanyatt feküdt az ágyon, az egyik lábát felhúzta és megfogta a térdét. Én a szobaablakot lestem, kukucskáltak befele a többiek, mintha filmet lesnének. A lány elhúzta a függönyt, és azt mondta: Tűnés innen! Az ajtót bereteszelte, sötét lett. Félsz? – kérdezte. Nem, nem félek. Felkattintotta az éjjeli lámpát, beljebb húzódott az ágyra. Gyere ide! Közelebb mentem az ágyhoz. Megfogta a kezem és maga mellé húzott. A gatyámat lehúzta rólam, eldobta, odaölelt a meztelen testéhez, ami olyan forró volt, mint a tűz, és velem együtt hanyatt feküdt. A szeme be volt csukva, gyengéden harapdálta a fülem, az orrom, a szám, a nyakam, a vállam. Te édes, te kis hülye – suttogta, még soha ilyen örömmel nem voltam senkié, te, te kis bolond, most úgy elrontalak, soha nem tudsz, csak rám emlékezni. Azt akarom, soha ne felejtsd el, soha, soha, te kis bolond. Szégyelltem kimenni a többiek előtt, mondtam, küldje be őket a szobáikba. Amikor kinyitotta a kaput, csak ennyit mondott: jó volt veled, te kölyök. Soha ne próbálj többé vizet hozni, mert az a víz, amit te hozol, az már senkinek se fog kelleni. Úgy mentem haza, mint aki részeg. Anyám kérdezte is, mi van velem. Semmi – mondom, semmi. Akkor miért üresen hoztad haza a vödröket, máskor mindig telehoztad? Elestem, aztán kidőlt, – mondtam. Hát mértnem mentél vissza? Csak, mert megütöttem a lábam és fáj, és hozzáfogtam attól a pillanattól sántítani, mint akinek nagyon-nagyon fáj a lába.

{fel}