Eszter néném magas, hajlott, sovány asszony volt. Egyedül élt egy nagy házban. Amikor apám bevonult negyvenkettőben, megengedte, hogy a család odaköltözzön addig, amíg leszerel édesapám. Előtte nagyanyáméknál laktunk az istállóban, amiből kipusztultak a lovak. Anyám szépen kimeszelte, kitakarította. Olyasmire emlékszem, mintha később mesélte volna anyám, hogy ott született az öcsém. Én már nem is tudom, de sokáig lakhattunk ott. Emlékszem, mindig csípte a szemem valami. Ahogy később hallottam, nagyapám nem engedte felszedni a hídlást[1], mert még arra számított, hogy lovat vesz, és akkor nem kell újat építeni. Széles deszkaszálakból készült az ajtó, belülről pokróccal volt befedve, hogy a gonosz tél hidege ne tudjon belopózni a réseken. A kályhacső az ablakon volt kivezetve, de ha úgy fújt a szél, minden füstöt visszavert. Ilyenkor anyám elhalasztotta a főzést. Mi meg köhögtünk-krákogtunk addig, amíg a nyílásokon el nem takarodott a füst. Az ajtót nem nyitotta ki anyám, mert olyan hamar kihűlt a szobának mondott istálló, hogy egész nap sem melegedett fel utána.

Rozi néném az öt családjával a kis szobában lakott, mi is öten a tíz gyerek aztán örökös cívódást idézett elő a két testvér között. Amikor Rozi nénémék ebédeltek, nekünk le kellett menni az istálló-szobába, hogy ne tátsuk a szánkat, mert azt nem szerették. Nem mondom, ők másképpen éltek, mint mi. Nem fényesen, de mivel Rozi néném piaci kofaasszony volt, ha más nem, de abból, amit árultak, főleg nyáron, abból jutott a családjának is. Amikor ők karácsony táján disznót vágtak, mi bezárkóztunk, mert mindig azon vitáztak, hogy mi csak tátjuk a szánkat, mármint a gyerekek, így aztán ránk csukták az ajtót, hogy ne tudjunk kimenni: egyrészt ne fagyoskodjunk, másrészt ne lábatlankodjunk. De bizony már tíz óra körül éreztük a finom pecsenye szagát! Nem mondom, kaptunk egy kevés kóstolót, de anyám sírva ette, és nem akart lemenni a torkán, kövér volt a pecsenye és nem volt kenyér a háznál. Anyám előző nap csinálta meg a kenyérnek valót, a nagyanyám kemencéjében akarta megsütni, de jött a malacvágás meg a Rozi néném kenyérsütése, így a mi kenyerünk kimaradt a sütésből. Anyám sütött a sparhelt tetején, bodagot[2], a többi tészta mind megsavanyodott, mire a kemence szabad lett volna.

Jani bátyám, aki Pesten élt akkoriban, írta nagyapáméknak, hogy hazajönnek Pestről, mert nem tud dolgozni, nagyon beteg. A fuvarosoknál megfázott, és valami tüdőnyavalyát kapott. Ekkor aztán nagyon kifelé állt a szekerünk rúdja, nekünk menni kellett a Hegedűsházból. Nem sok baj volt a költözéssel, inkább csak édesanyám cipekedett. Minket elvitt Eszter nénénkhöz, a kályhát beállította, begyújtott az üres alsó épületbe, és minket otthagyott. Elhordta estig az ágyakat, a takarót, és már az éjszakát ott is aludtuk. Eszter néném adott egy kevés szenet. Jó meleg volt. Mi, a gyerekek hamar feltaláltuk magunkat, de édesanyám csak sírt. Talán egész éjjel is. Eszter néném nem volt rossz asszony, de nagyon fösvény teremtése lehetett az istennek. Emlékszem, volt neki néhány hold földje. Búza, árpa volt bele vetve, apám kaszálta a lakbér fejében minden évben. A szüleim kivittek mindnyájunkat a Vargahalomhoz, úgy hívták azt a részt, de az a kenyér, amit Eszter néném adott nekünk aratáskor ehetetlen volt. Apám két csipetnyit összefogott és széthúzta egymástól, és millió pókhálószerű képződmény keletkezett a két kenyérgombóc között. Apám kettévágta a kenyeret, kiszedte a belét, és csak a kenyér héját ehettük.

Apámat hazaengedték szabadságra. Nagyapámat szerettem. Nem sokszor, de előfordult, hogy a térdére ültetett és tanított fütyülni. Egyszer adott nekem két krajcárt, hogy nagyon vigyázzak rá. A számba vettem, és nem is tudom mikor, lenyeltem. Pedig adtak volna érte egy pár perklicukrot. Apám nem tudta, hogy a családnak, amíg ő katona volt, el kellett az öreg-házból jönnie, így amikor pár napra hazaengedték, egyenesen a Bihari útra ment. Anyám valahonnan meghallotta, hogy apám hazajött. Gyorsan vitt mindnyájunkat az öreg-házhoz. Mire odaértünk, már megvolt a baj, apám mindenkivel összekülönbözött, mindenki kint volt az öregház udvarán, már akik ott laktak. És amikor megláttak minket, mindenki behúzódott az udvarról. A kapu be volt riglizve, nem engedtek be bennünket. Anyám leültetett minket az akácfa alá, ami az úton volt, és elment a kocsmába apám után. Már esteledett, szaladva és sírva jött vissza apa nélkül. A nénémnek megfogta a kezét, az öcsémet és a húgomat ölbe kapta, és mentünk Eszter nénémékhez. Anyám csak sírt, és úgy szorította a két apróságot a karján, mintha el akarná tőle venni valaki. A két kicsit letette a karjáról. Én már féltem tőle. Nővéremet hívta: gyere ide kislányom. Nekem is mondta: gyere ide kisfiam. És nagyon, de nagyon sírt. A nővérem odament, én nem. Átszaladtam a temető kerítése mellé, a másik oldalba. A négy gyerek ott állt egy méterre a haláltól, közben megrendülve nézték, hogy szalad utánam az anyám. Visszaszaladtam sötét este apámhoz a kocsmába. Ő ott danolászott egy asztal mellett. Amikor meglátott, rámförmedt és vicsorogva kérdezte: anyád küldött, te? Nem, nem, nem, magamtól jöttem. És úgy nézett rám, hogy fájt nagyon, nagyon fájt, még mindig fáj.

Apámat távolról követem hazáig. Hallottam, a kerítés meg-megreccsent, amikor nekiesett. Talán már éjfél is lehetett, amire hazavánszorgott. Anyám kint állt a kapuban. Amikor meglátott az apám, ismét azt mondta: gyere ide kisfiam, nem bántalak, dehogy bántalak. Soha, apám! Amikor közelebb ért, nagyon hangosan, mintha nem is dalolta volna, hanem fájdalmas üvöltéssel ordította: Nem tudom az életemet hol rontottam én el...

Éreztem anyám meleg, remegő kezét, a hajam között simogatóan bujkált. Apám nyitva hagyta a kaput, én kibújtam anyám simogatásából, visszaszaladtam, és szép óvatosan becsuktam és rátoltam a riglit. Eszter néném észrevetette a zajt, lámpát gyújtott, mire apám betámolygott a lakásba. Eszter néném a hosszú folyosó teraszáról odaszólt, hogy: ti vagytok Julis? Mi vagyunk Eszter néném, mi vagyunk, ismételte, Pista jött haza, az uram, Pista. Ekkor már apám a szobában ült és mormogott nekem. Olyasminek hatott, amikor anyám meggyújtotta a lámpát, hogy apám törölgette könnyázott arcát. Megcsókolgatott mindnyájunkat, ölbe szedett, és egyenlően szétosztotta közöttünk az egy csomag selyemcukrot, amit mi jóízűen elropogtattunk. Anyám valami ennivaló után nézett. Addig mi az ötös lámpa sárga fényénél megcsodáltuk apám katonaruháján a szép sárga gombokat. Én a bajnétra[3] voltam nagyon kíváncsi, amit apám a derékszíjjal együtt a szék támlájára tett. Még Eszter nénémnek is le kellett hajtania a fejét, amikor belépett az ajtón, olyan alacsony volt. Meddig leszel itthon, Pista? – kérdezte apámtól. Jaj de jókor jöttél, lenne egy zsák búza, holnap jó lenne, ha elvinnéd a malomba. Nem kívánom én ingyen, majd adok Julisnak egy kis nulláslisztet.

Hát ezt nem bocsájtom meg az öregnek – mondta apám –, hogy a családom kitette az utcára. Meglesznek itt nálam, úgyis egyedül vagyok, legalább elzsörtölődöm a gyerekekkel. Tudod, milyen makacs volt világéletében. Apósodnak mindig az a családja volt a legkedvesebb, amelyik nem nála lakott.

Nagyon sokára tudtam elaludni. Arra ébredtem, valaki egy tollal csiklandozza az orrom. Ébredj, te kis kóválygó – mondta apám. Eljössz velem a malomba! Már akkor a kerékpár vázán feküdt a zsák búza. Egy óra sem tellett bele, már vittük is a jószagú lisztet Eszter nénémnek. A nullás lisztbe jól belemártotta Eszter néném a tálat: nesze Julis, süssél a gyerekeknek jó pampuskát[4]! Lekvárt is adott hozzá, hadd adja meg az ízit.

Nénémet át kellett íratni az újfalusi iskolába. Nem ment könnyen. Erdős tanár úr nagyon rendes ember, neki köszönhetjük, – mondogatta anyám. Nagyon sokáig nem mentünk haza nagyapámékhoz. Nagyanyám néha eljött, megnézett bennünket, mindig hozott valamit. De amikor ott járt az idő, hogy apám jön haza a munkából, mindig azt mondta? Megyek, nehogy itt találjon Pista. Én minden alkalommal kikísértem a Szélmalom út sarkáig. Ott megállt, elővette a kis fekete bugyellárist és két-három pengőt a markomba nyomott. Nesze, és ha hazaérsz, add oda anyádnak, tőlem úgyse fogadja el. Úgy szorítottam a markomban a fényes pénzeket, hogy amikor odaadtam őket anyámnak, a pénz recéi mindig meglátszottak a tenyeremen. Apám Vida úrnál dolgozott. Nem sokszor beszélt a munkájáról. Kerékpárral járt dolgozni, és mindennap hozott egy zsák forgácsot. Egyszer a zsákban szép gyalult deszkák is voltak. Ezekből csinált sámlit nekünk, gyerekeknek. A széleit szépen kicikcakkozta, mindenkiét másképpen, hogy ne veszekedjünk rajta, melyik kié. Nyáron Eszter néném mindig elvitt magával falevelet szedni, mert a Fáni kecskéje nagyon szerette a falevelet. Ha szorgalmas voltam, megengedte, hogy a fa alól összeszedjem a lehullott gyümölcsöt. Ez nagy öröm volt. Egyik vasárnap meglátogatott bennünket Rozi néném. Elhozta Laci fiát is, aki olyan korú volt, mint én, de nem játszhattam vele, mert féltette a szép matrózruháját, hogy bekoszolódik. Én fára másztam, hemperegtem, átbújtam a szomszédba a kerítés résén, felmentem a galambpadlásra. Azt akartam, hogy ő is olyan legyen, mint én, hogy ne legyen szép a ruhája, poros legyen, mint az enyém, mert én csak akkor tudtam igazán játszani, ha a játszótársamat nem tartotta vissza az igazi játéktól egy matrózruha. Máskor is eljössz? – kérdeztem Lacitól, amikor kikísértük őket a kapuba. Laci Rozi nénémre nézett, tőle várta a választ. Nem tudom, mondta. Gyere el, biztattam. Mire még egyszer eljössz, nézd azt a nagy körtefát, akkorra Eszter néném leszedi a körtét, és utána megengedi, hogy felmásszak rá. Gyere el, és te is felmászol majd velem, a fa hegyéből egészen el lehet látni a toronyig. Amikor harangoznak, még a harangot is lehet látni, ahogy jobbra-balra lendül.

Egész nap be voltunk zárva az udvarra, nem mehettünk sehova. Az utca végén vezettek el a vasúti sínek, és anyám félt, hogy alákerülünk a vonatnak. Olyan korú gyerek nem lakott az utcában, mint én, csak a csendőr fia, de azt még sose láttam. Az anyukája kalapban járt. Én utáltam a mások szép ruháját, mert abba’ nem szabad igazán játszani. Hatalmas birsalmák teremtek az Eszter néném kertjében, de nem szabad volt levenni egyet se, mert anyám megtiltotta. De én mindenáron birsalmát akarok enni, – mondtam anyámnak. Nincs itthon Eszter néném, leveszek egyet. Nem lehet, mert Eszter nénéd megszámolta, és ha egyetlen egy is hiányozni fog, észreveszi. Beletörődtem, de még álmomban is jóízűen a birsalmát lakmároztam. Amikor aztán már gyönyörű sársága érett, és Eszter néném hozzáfogott a birsalmaszürethez, nekünk is jutott néhány darab, amikor beleharaptam, rájöttem, nem is olyan rettenetesen finom, fanyar és savanyú volt. Anyám birsalmamártást főzött, az igen, az nagyon ízlett.

Negyvennégy őszén építettünk egy kis házat a Magyar úton, a csisznyikóban[5]. Amikor beleköltöztünk, nem volt egészen kiszáradva a tapasztás, főleg a plafon, és addig nem lehetett bemeszelni se, mert apám szerint nem állta volna a meszet. Az első éjszaka reggelén mindenkinek el kellett mesélni, ki mit álmodott. Julcsi kezdte, a néném, ő volt a legidősebb. És te mit álmodtál, kérdezte az anyám, amikor a néném elmesélte a maga álmát. Én semmit se, semmit sem álmodtam, az égvilágon semmit. És ez nagyon elszomorított.

Apám a kimaradt faanyagból erős óvóhelyet épített, amit mi bunkernek hívtunk. Este, amikor légiriadó volt, a környékbeli emberek kimentek az utcára és összegyűltek. Beszélgettek, politizáltak és latolgatták, mi lesz ebből a háborúból. Pató Lajos bácsi a városházán dolgozott mint kézbesítő. A piacok alkalmával egy kis dobot hurcolt magával, amit ha megperdített, az emberek, asszonyok mind köré gyűltek és alig várták, hogy következzen az olvasás. A fontosabbakat mindig előre szedte. A titkok, amit el mert mondani a szomszédjainak, úgy keltek szájról szájra, már másnap mindenki tudta a környéken, hogy mikor várhatók a nagy behívások, és tudta, hogy a zsidók miféle csillagot fognak majd hordani. A többi ember között Lajos bácsinak nagy tekintélye volt. Akárki mesélt valamit, ha Lajos bácsi megszólalt, egyből elhallgattatták: Hagyd már abba, a Lajos bácsi akar mondani valamit!

Egy utca választotta el a kőúttól a házunkat. Éjszaka, amikor a német tigristankok mentek Fegyvernek felé, úgy csikorogtak, úgy dübörögtek, hogy aludni lehetetlen volt. Apám felült az ágyban, és a sötétben cigarettát sodrott, és amikor meggyújtotta, egy pillanatra kivilágosodott a szoba. Csak akkor lehetett kivenni a sötétből, hogy apám az ágy szélén ül, amikor meg-megszívta a cigarettát. Egyszer az egyik nap aztán a postás, aki különben délután fele szokott elérni az utcánkba, kora reggel kopogott az ablakon. Behívót hozott. Apám aláírt, és nagyot sóhajtva mondta: éreztem. Nagyapámék, amikor megtudták, eljöttek hozzánk. Még Simon sógor is, aki soha se tudott mit beszélgetni apámmal. Most ezen a napon többet beszélgettek, mint éveken keresztül. Sógorom nagydarab, széles vállú ember volt, télen-nyáron bürgeriben[6] járt, a bőrkabátja úgy csillogott, mintha subickkal[7] lett volna fényesítve. Hajnalban valaki erősen megverte az ablakot. Apám kiment és két fiatalember, a szomszédunk, a Sanyi meg a Mihály, akit Bözsi néni is követett, szegény, s csak a szemeit törölgette a kendő sarkával. Kész van, Pista bátyám? – kérdezték. Ica, Laci, Erzsi még aludtak, én meg Julcsi ott sündörögtünk apám körül. Mi már tudtuk, hogy a háborúba megy. Bözsi néni naponta jött érdeklődni, írt-e már Pista, mert még a két gyerek nem írt egy sort se. Hova mentek, merre mentek, senki se tudta. Jött a tél, se tűzrevaló, se a malacoknak ennivalója. A harmados kukoricából nem sok jutott. Az egyik malac megdöglött, a másikat Simon sógorom levágta. Nem volt az tán még egy mázsa se. Igaz, nagyon beosztottuk, csak vasárnaponként került a bablevesbe egy-egy darab csontos valami. A csomagot, amit apámnak akart küldeni anyám, őrizte addig, amíg apámnak meg nem tudta a címét. Akkor aztán még aznap postára tette, de pár nap múlva visszajött, hogy a címzett már nincs a kaszárnyában. Rozi nénémnek a nagylányai, akik hébe-hóba Pestre jártak feketézni, hívták anyut is, de nekünk nem volt se tojás, se aprójószág, amit elvihetett volna. Ők, amikor visszajöttek egy-egy útról, szép holmikat hoztak minden alkalommal. Egyszer, hónapok múlva jött egy levél apámtól. Anyám tán százszor is felolvasta nekünk, amikor már mi mindannyian ágyban voltunk. Nénémet arra kérte, segítsen mindig anyámnak, mert akkor hoz neki valamit a messze távoli valahonnan. Engem szófogadásra intett és arra, hogy az iskolából ki ne maradjak, mert ha hazajön, felkérdezi a leckét.

Akkor már nagyban bombázták Szolnokot, láttam a város fölött éjszaka a Sztálin-gyertyát, ami olyan világosságot csinált, hogy még a cérnát is be lehetett fűzni a tűbe. Bözsi néninek a legkisebb fia, akit Zsigának hívtak, egy évvel volt nálam fiatalabb. Már akkor mi ismertük a széthagyott és szétdobált háborús eszközök mindegyikét, tudtuk, hogyan kell a puskagolyót felrobbantani, láttuk a nagyobb gyerekektől. Sokszor olyan dirr-durrozás volt az udvaron, mintha utcai harc lenne. Szépen kiszedtük a puskagolyó hegyét, és a dűznibe – mi a hüvelyt úgy hívtuk, hogy dűzni – beletettünk egy pálcikát, amit kővel vagy kalapáccsal összelapítottunk, és az elsütő gyutacsot addig vertük, amíg nagy robbanással ki nem repült a hüvely végéből. A légó-pince félelmetesen sötét és hideg volt. Az éjszakai szirénázásra gyorsan menekült a család lefele. Ilyenkor Bözsi néniék is átjöttek hozzánk, hoztak pokrócot, dunnát, és ott kuksoltunk mindaddig vagy még tovább is, amíg le nem fújták a riadót. Anyám apámról, Bözsi néni a két fiáról beszélt, amikor csak tehették. Nagyon jó barátság alakult ki a két család között. Zsigának a Miska bátyja lövegkezelő[8] volt. Egyszer, amikor két napra szabadságot kapott, még egy katonanótát is megtanított velünk, ami – ha jól emlékszem – úgy kezdődött, hogy: Akármerre fordul a lövegkerék, mindig csak te nézel rám, te vagy a harcban az örök remény, s tehozzád szól ez a dal. Zsiga állandóan ezt a dal énekelte, még amikor este csapd le csacsit játszottunk, akkor is. Amikor már közeledtek az oroszok, nekünk Zsigával még titkunk is volt. Mivel sokat hallottunk a partizánokról, elhatároztuk, ha idáig érnek, mi is beállunk partizánnak. Németellenesek akkor lettünk mind a ketten, amikor Pestről Bözsi néninek valami rokona, egy tizenkét-tizenhárom éves kisfiút lehozott, és ott hagyta Zsigáéknál, aki, mint később kiderült, zsidó volt, ő mesélte nekünk, hogy miért kell neki bujkálni. Őtőle hallottuk azt a mondatot, ami nekem annyira tetszett, hogy a meszelt falra ráírtam. Nagyon kicsi betűkkel, aminek a jelentőségét napok múlva árulta el a pesti fiú. Viviát dublin! Ezt írtam a falra, hogy aztán tényleg azt jelentette-e, amit a vörösképű kis pesti gyerek mondott, azt nem tudtam. Éljen Oroszország, azt mondta, hogy ezt jelenti. Mi el is hittük neki, és amiért elárulta nekünk ezt a nagy titkot, megmutattuk neki az ágyúhüvely-gyűjteményünket, beavattuk a hüvelyrobbantás titkaiba, és kivittük a dögtemetőbe, ahol szép tiszta csincsikókat[9] lehetett találni. Remekül lehetett befogni őket kiskocsiba, amit mi magunk fabrikáltunk. Bokszos dobozból volt a kereke, és olyan igazán nyikorgott, mint az igazi szekér megpakolva.

A vásártér nagyon közel volt hozzánk. Hatalmas, hosszú szegényház állt a szélén, s a gondnok fia, velünk egyidős gyerek, de mindnyájunknál egy fejjel magasabb, sokkal erősebb és bátrabb. A szegényeket összezsúfolták egy épületbe, egymás hegyén-hátán éltek szegény öregek, a cédulaházat[10] is a németek lakták, elkerítették az épületet szöges dróttal. Így mi nem mehettünk be Kemencei Jancsival játszani a hatalmas pincébe, ahol valamikor – azt mondják – rengeteg bor volt. A vásártéren a németeknek rengeteg ágyújuk volt felállítva, amivel a csillogó repülőgépeket lövöldözték. Emlékszem, soha egyet se sikerült eltalálniuk, az üres hüvely meg annyi volt, hogy meg se tudtuk számolni. Amiből kértünk is. A német mutatta, melyiket vihetjük el, de bizony, amikor megfogtuk, odaégett a kezünk. Ilyenkor olyan röhögésbe kezdtek, mintha cirkuszban lettek volna. Anyám nem győzött keresni, merre és hol csavargók. Amikor szirénáztak, ők a pincébe rohantak, én meg ki a vásártérre. Nem tudtam félni, hiszen nyolc éves lehettem. Mit tudtam én még, mi ez az egész háború.

Mezőtúrt hamarabb bevették, mint Miklóst[11]. Sógorom megúszta a háborút, anyám gyűlölte is emiatt. Jól éltek, sógorom seftelt[12], csak meglegyen mindenük. Ha kiment az utcára, mindig valamilyen szalagot húzott a karjára, és senki nem szólt hozzá. Még akkor se, amikor a kijárási tilalom ideje alatt odacsavargott Baksa Ilkánál a kártyabarlangban. Rozi nénémnek se gyönyörű élet adatott s szegénynek, megvolt a maga baja, ott volt Kálmán, aki epilepsziás lett. Ica lánya évekig nem tudott beszélni, pedig már tizennégy év körül lehetett. Elemér eszes legény lett a háború alatt, tizenhat évesen. Bözsi és az unokatestvére, a szép Gál Olga a németekkel barátkoztak. Olgának még pisztolya is volt. Egyszer, amikor kereste a német kommandó, öngyilkos lett. Hogy miért, sose derült ki. Amikor vége lett a kihallgatásoknak, Bözsit elengedték a németek. Bözsi nagyon szép lány volt, mint egy színésznő. A zűrök után hozzáment feleségül egy férfiszabóhoz, aki az egyik lábával sántított. Jancsinak hívta mindenki a férjét, Kulcsár Jancsinak. Kulcsár néni bizony nagyon utálta a Simon-családot. Simon sógoromat rohadt kupecnak[13] hívta. Elemér a háború alatt újságárus gyerek volt, igaz, mi nem Elemérnek hívtuk, hanem Gregornak, amiért rettenetesen tudott haragudni. Kitanulta a férfiszabó szakmát, de háború alatt ki a fene varratott magának ruhát.

Amikor már a partizánok be-belátogattak Miklósra, gyönyörű lovak kóboroltak az utcákon, én is befogtam egyet és bekötöttem a kamrába. Anyám majd megháborodott, amikor meglátta. Mondta is: ki akarom végeztetni az egész családot? Mert ha megtalálják nálunk, az lesz a vége. De én nem engedtem, hogy eleressze. Igaz, ennivaló még nekünk se akadt, hát még egy lónak. Sógoromnak elárultam, van egy jó muraközi lovam. Átjött, és anyámat megijesztette, hogy ebből óriási baj lesz, de ha ő elviszi a lovat, akkor megússzuk baj nélkül. Nem nagy örömmel egyeztem bele, de gondoltam, sógorom nekünk akar jót. El is vitte a muraközit. Hanem kiderült, elcserélte egy kétmázsás malacért. Nagy disznótort csaptak a lovam árán. Igaz, kaptunk egy kevés szalonnát, amit Rozi néném lopva hozott át, a sógorom tudta nélkül. Nehogy azt higgyétek Julis – kezdte Rozi néném a dolgot –, hogy Kálmán tényleg a lovat cserélte el a disznóért. Dehogy, megtalálta, tudod, a gazdáját, aki örömében adott egy malacot a Kálmánnak. Jól van, Rozi néném, köszönjük szépen a zsírnak valót..., de még ezt se kellett volna hozni, főleg így, lopva. Amikor Rozi néném elment, anyám a nagylábasban kisütötte a szalonnát. Olyan finom szag lett a szobában, szinte csorgott a nyálunk a töpörtyű után. Nagyon jót ettünk belőle. Amikor szép pirosra sült, anyám kiszedte a szépit, és abból nem facsarta ki a zsírt a krumplipréselővel, hanem a rózsás tányérba rakta, és átszaladt vele Bözsi néniékhez, és jó szívvel odaadta Bözsi néninek, amit ő nem akart elfogadni, mert hát ez most aranyat ér. Hamar beköszöntek az „emberhónapok”. Soha életemben nem emlékszem olyan hűvös, esős évszakra, mint negyvennégy ősze volt. Éjjel-nappal zuhogott az eső. Beszorultunk a házba, korán ágyba bújtunk mi, gyerekek. Anyámnak még aztán kezdődött a sok dolog, amikor mi már feküdtünk. Nem baj, ha nem alszotok – mondta anyám, de legalább nem fagyoskodtok. Én addig sohase aludtam el, míg anyám ébren volt. Amikor ő is lefeküdt, mindig megkérdezte név szerint a gyerekeket, hogy alszik-e már. Aki nem válaszolt, az aludt, annak nem kellett mondani az imádságot. Nem szerettem hangosan imádkozni. Egyszer mondtam is anyámnak, ő erre azt mondta: nem baj kisfiam, mondd el magadban úgy is meghallgatja a jóisten. Sose mondtam végig magamban se az imát, hosszúnak tűnt a miatyánk is. Egyszer azt is bevallottam, hogy én csak azt az imát szoktam elmondani, a gyermekimát, amire emlékszem ma is: „Én kis morzsa, gyenge rózsa, nem jártam még iskolába, éjjel-nappal imádkozok, jó istennek hálát adok, ámen”. Így tudtam és csak ennyit belőle. De ha ez nem jutott eszembe, elmondtam egy másikat: „Én istenem, jó istenem, becsukódott már a szemem, de a tied nyitva atyám, amíg alszom, vigyázz reám, vigyázz az én testvéremre” – itt aztán fel kellett sorolni név szerint a testvéreim –, és úgy fejeződött be: „meg az én jó szüleimre, ámen.”.

Hatalmas gödör volt az udvarunkon, amikor megvette apám a portát. Már akkor arról a százszögölnyi portáról rövid idő alatt három háznak a vályogját verték ki. Az őszi esős idő csordultig telítette a gödröt. Anyámnak nem volt egy perc nyugta miattunk, mindig idegeskedett, és óvott bennünket még attól is, hogy a gödör felé menjünk. Az óvópince is tele lett vízzel. Így amikor szirénáztak, anyám parancsára az ágy alá, az asztal alá bújtunk. Simon sógorom, mint máskor, most is a javunkat akarta. Amikor megtudta a bunker beázását, hogy az ő udvarukon van ugyan óvóhely, de nincs rajta tető, kérte anyámat, hogy engedje meg, hogy szétszedje a mienket, mert akkor megfér abba’ a két család is. Mert tudod, Julis, még eztán jön a hadd el hadd, – mondta, legalább nem lesztek egyedül, amikor ideér a front, mert lesznek ám itt olyan utcai harcok, hogy csak az marad életben, aki a föld alá búvik. Még aznap át lettek hordva a gerendák, de bizony mi hamar kiszorultunk a bunkerból. Rossz kölykök lettünk sógoromnak, és Rozi nénémtől azt üzenete, hogy oda csak akkor tehetjük be eztán a lábunkat, ha anyám megadja Rozi nénémnek a két főzet sót, amivel tartoztunk neki. Anyám átment, hogy ő bizony meg fogja mondani. Át is ment, de sírva jött haza, összevitatkoztak. Legyen nyugodt sógor, miest hazajön Pista a frontról, meg fogom neki mondani, hogy hogy bánt velünk. Megmondod, gúnyolódott sógorom. Meg ám, ha lesz kinek. Pont a te urad fogja túlélni a háborút, pont a tied. Vagy ha túléli is, lehet, hogy se keze, se lába nem lesz, és ugyanolyan nyomorultak maradtok világéletetekben, mint most vagytok, ti szerencsétlenek! Anyám kerülte a Simon-házat, de mi is, gyerekek.

A front napról napra közeledett. Anyám elvitt bennünket nagyapámékhoz, anyámnak állandóan rajtam volt a szeme, el ne szökhessek a házból. A kaput állandóan zárva tartották, igaz, senki se akart még csak az utcára kinézni se. A felnőttek arra gondoltak, most mi jön, mi lesz, ha bejönnek az oroszok. Mert olyan hírek járták, hogy mindenkit megölnek, aki nem tud dolgozni. A gyerekeket azért, hogy ne kelljen nekik enni adni, mert a katonáknak kell minden ennivaló. Egyik hajnalban legalább egy órahosszáig nem hallatszott be semmi egyéb nagyapámékhoz, csak az, hogy brüüü... brüüü... brüüüü. Egyszer nagyon verik a konyhaajtót. Nagyapám ment kinyitni. Nagy-nagy csend, az egyik orosznak olyan bajusza volt, mint nagyapámnak, de sokkal fiatalabb se lehetett. Az asszonyok karja tele volt gyerekkel. Senki se moccant, az egész nagycsalád egy sarokba húzódva várta, mi lesz. A szoba csak annyi fényt kapott, ami az amúgy is sötét konyhából beszűrődött, a besötételt ablakon egy makulányi fény nem tudott bejutni, olyan gondosan be lett sötételve minden este. Gyertyagyújtáskor valaki a férfiak közül kiment az ablak elé és addig kiabált befele, amíg a legparányibb fény kiszűrődött. A fiatalabb orosz odalépett az ablakhoz, és egyetlen rántással letépte az ablakról a pólyát. Amikor megláttak bennünket, a halálra várókat, nem tudom miért, de ángyikámhoz az egyik odalépett, és a még néhány hónapos kisgyereket el akarta venni ángyitól. Milyen szándékból, senki se tudhatta. Ángyikám[14] eszeveszett ordításba kezdett, a gyereket teljesen eltakarta a testével. Az orosz, amikor látta hogy nagyon félünk, lefele fordított tenyérrel szépen nyugtatásra intett. A többi gyereknek se kellett egyéb, mindannyian hangos ordításba kezdtünk. Jani bátyám felült az ágyban, de annyi ereje nem volt, hogy felkeljen. Látszott rajta, hogy súlyos beteg. Az orosz látta, hogy félünk, az igazolványai között hozzáfogott lapozni. Egy kis fényképet szedett elő, amin egy fiatalasszony pólyás babát fogott. Odatartotta angyikám elé a képet, és maga felé fordította a kezét, mutatta: ez az övé, és megcsókolta a képet, majd visszatette az iratok közé.

A kerítés csak néhány percig tartott, a tábori konyha alatt állandóan égett a tűz. Amikor megfőtt egy kondérral, tették fel a másikat. Én egy óra múlva már ott sündörögtem a katonák között és a bricskára[15] is felmerészkedtem. Anyámék csak akkor néztek nagyot, amikor beállítottam a számban egy hatalmas, újságpapírból tekert cigarettával, ami úgy köhögtetett, mint a szamárköhögés se jobban. Tetszett a katonáknak, sőt adtak is egy csomag mahorkát[16], amit nagyapám rögtön elvett tőlem, és kézen fogva vitt, hogy mutassam meg, hogy kitől kaptam, mert ha szajréztam, akkor jaj az egész családnak. Az az, aki ott piszkálja a tüzet! De nagyapám már annyira szorította a csuklóm, hogy éreztem, el van zsibbadva. Az orosz sejtette, mi a helyzet és mosolygott. Nagyapámtól elvette a csomag mahorkát, felborzolta a hajam és ideadta nekem a dohányt. Nagyapámnak mutatta, hadd pöfékeljen a gyerek. Szinte boldogított a feltüzelt kerítés. Gondoltam, na most már könnyű lesz meglépni. Oda mehetek, ahova akarok, nincs rigli[17], nincs kapu, nincs kerítés. Szabad kijárást nyertem anyámtól. Sokszor hallottam: jaj, mi lehet odahaza! Biztos már mindent elhordtak, tán a ház sincs már talpon. Majd én szétnézek, gondoltam egyet. Nem túl messze volt az otthonunk, általában keresztül-kasul tudtam menni, egyik utcából át a másikba. A kerítések jól jöttek a tábori konyháknak, így aztán fogytak, fogyogattak az útból. Amikor hazaértem, az ajtó sarkig nyitva, a kémény füstöl. Be akarok menni a konyhaajtón, amikor egy vödör mosogatólével telibe találtak. A szememet mire kitakarítottam a maradéktól, akkorra már vagy húszan hemperegtek a röhögéstől. Pont rosszkor léptem az ajtóba. A kis ringy-rongyot leszedték rólam, megtörülgettek, belecsavartak egy pokrócba és rátettek a kiságyra. Mit kiságyra, a vacokra, mert azt mi mindig úgy hívtuk. Szárítgatták a ruhám a sparhelt tetejin. Igen, még egy kis melaszos teát is adtak egy fél csajkával[18]. A kanapéra le voltak pakolva a tiszti ruhák, a két nagyágyban két tiszt feküdt, és még mindig törölgették a szemüket a nevetéstől. A vödrös ember meg állandóan az mondogatta: jopojimáj, jopojimáj. Felöltöztem, jó meleg és száraz lett a ruhám. Az egyik tiszt odaintett. Odamentem, és azt kérdezte: mama, papa? Én rögtön a falra néztem, ahol érintetlenül lógott a családi fénykép, és rámutattam. A tiszt felült és leakasztotta a fényképet. De bizony az olyan poros volt, hogy abból nem látszott semmi. Egy újságra mutatott, hogy vigyem oda. Odavittem, letörölte a port az üvegről. Amikor felismert rámutatott a képen levő magamra. Magyaráztam volna én kézzel-lábbal, hogy hol van anyám és a többi testvérem: Addig nem engedtek el, míg jól nem tartottak. Amikor látták, hogy szedelőzködöm, még egy fél komiszkenyeret[19] is kaptam. A kenyér csak addig tartott, még hazavittem nagyapámékhoz. Mindenkinek jutott belőle, hacsak egy falatnyi, az is jól esett mindenkinek. A vásártér tele volt vásáros bódékkal, amiknek még a teteje is deszkából készült. A cédulaház mögött, aki húst akart enni, és nem hagyta el a bátorsága ott faragcsikálták a döglött lovat. Ami ugyan már eléggé felpukkadt állapotban hevert. Volt, aki sajnálkozott. Szegény ló – mondta –, nem elég neki, hogy a háború áldozata lett, még ráadásul meg is eszik, hát mivé tud lenni az ember. De ki törődött az ilyen beszéddel, amikor az éhség volt az úr. Egy német motorkerékpár száguldott a szegényház udvarára: visszajöttek a németek. Amikor az emberek meghallották, úgy pucoltak a cédulaház mögül hazafelé. Tudták, itt valami nagy csetepaté lesz! Azt oroszok a Pató kocsma felől szaladgáltak már át a kőúton a téglagyár gödribe. E gödör széle tele volt futóárokkal, ahol annyi volt a szétdobált lőszer, mint a nyű. Viszont a németek ahogy jöttek, olyan gyorsan eltűntek. Hova? Senki se tudta. Sajnos nekem nem volt késem így nem tudtam kanyarítani a ló combjából. Kemencei Jancsi meglátott. Gyere hozzánk, – hívott. Én nem könyörögtettem magamnak, mentem is, izgatott, hova tűntek a németek. A cédulaház és a szegényház között olyan kétszáz méternyi távolság lehetett. A Jókai útról egy bricska vágtatott ki, egyenesen a cédulaházba tartott. A katonák leugráltak a kocsiról és körülvették a cédulaházat, de ott már nem volt német. Közben Jancsival megtaláltuk a németek oldalkocsis motorját, leterítették terepjáró-ponyvával. A kipufogó meleg – mondta Jancsi –, nézd meg! Majd odasült a kezem. Jancsi tudta, hogy megsüt, de úgy volt vele, ha őt, akkor engem is. Röhögött. A németek hozzáfogtak lövöldözni az oroszokra. Jancsival lehasaltunk a boncház előtt egy pár méterre, ahol az egyik német volt megbújva. Leadott még egy pár sorozatot, aztán beszaladt a nagy épületbe, oda, ahol Jancsiék laktak. Onnan lehetett látni mindent: a cédulaházat, a bódékat, a kőutat. Biztos anyámékat akarja megölni a német, mondta Jancsi és felugrott. Én utána, nyomás a házba. Amikor benyitottunk, a német megijedve ránk kapta a fegyverét, aztán ismét kifele lövöldözött. Senkit nem engedett ki a házból. A Jancsi anyja még ágyban volt, emlékszem amikor mondta: gyerekek, bújjatok az ágy alá. A német ráförmedt, mi meg se mertünk mozdulni, leültünk a ház közepére. Egyszer egy óriási robbanás az ablak alatt, a német ordítva kirohant a szobából, egy sorozat zúdult be az ablakon. Kemencei bácsi a feleségét ölelgette az ágyban, aki csupa vér volt, a karjából ömlött vér. Kemencei bácsi engem és Jancsit kizavart a házból, hogy bújjunk el valahova, mert az oroszok megölnek mindenkit, mert azt hiszik, hogy ő lövöldözött az ablakból. A szobák előtt széles és alacsony folyosó húzódott végig. A német, aki odabent megsebesült, ott feküdt élettelen, és akkor már egy orosz kísért egy németet. Mi tudtuk, hogy még két német itt van valahol, mert négyen jöttek. Megérkezett még egy orosz, aki meglátta a motort és belelőtt a kerékbe. Egy német kirohant a hullaházból, és irány a part alá, az orosz utána. A németnél nem volt fegyver, kétségbeesésében beleugrott a serházkútba. A negyediket is megtalálták, lent volt a pincében, ott gubbasztott az öregek között. Feltartott kézzel jött fel a pince lépcsőjén. A két németet nem lőtték agyon. Az egyik oroszt, aki elesett, eltemették a szilvafa mellé, igazolványait kivették a zsebéből, a sisakot rátették a sírra, a két némettel bevitették a halott németet a hullaházba, kocsira ültek és elmentek. A németeket is vitték magukkal.

Kemencei néni megsebesült, mondom, odahaza. Hazacuccoltunk. Nagyapám kísérte haza a családot. Már akkor is görbebottal járt. Szép piros meggyfa volt, amivel a ránk támadó kutyákat kergette. A lakás üresen állt, minden úgy maradt, ahogy elhagytuk. Öcsémnek valami megszúrta a lábát csúnya volt és dagadt. Már kezdett feketedni, egész éjszaka ordított. Reggel orosz katonák jöttek megint.

Bözsi néniék Bolti Józsi bácsiéknál laktak amíg bejött a front. Üres házukban tisztek laktak éjszaka és még nappal is. Bözsi néniék előtt őrség állt. Következő éjszaka öcsém sírásától még a katonák se bírtak pihenni. Igaz, nem zavartak ki bennünket az ágyból. Szalmát terítettek a szoba közepére, és azon aludtak egymás mellett, még tízen is. A kemence körül volt támogatva fegyverekkel. Egy idősebb katona nézegette reggel az öcsém lábát, majd elment, és nemsoká visszajött egy orosz nővel, aki megnézte az öcsém lábát, és csak a fejét csóválta. Valamit mondott a katonának, és az elment. Öcsémet akkorra felöltöztette az anyám, rátették egy bricskára és elvitték. Három napig nem hozzák vissza. Anyám már el is siratta. Egyszer csak ölbe fogva hozza egy orosz katona, a lába be volt kötözve, letette az ágyra egy pecsételt papírral együtt, kötszert hagyott ott és elment. Minden másnap jött egy orosz nő, aki kicserélte a kötést az öcsém lábán, akinek egy hét múlva már kutya baja se volt.

A vásártér mögött, a part alatti részen terült el a hatalmas csordajárás, ahova szovjet repülőgépek szálltak le és fel. Már a faggyú is kifogyott, este nem volt se gyertya se lámpagyújtás, a szobában csak az a világosság hunyorgott, amit a sparhelt tüze csinált amíg égett. Gondoltam, ahol repülőgép van, ott van petróleum is. Kerestem egy vödröt és irány a csordajárás. Rengeteg repülőgép volt, szépen sorba egymás mellett. El is jutottam odáig, ott kószáltam a repülők között, köszöngettem én, hogy drasztutyi, drasztutyi, de nem hallotta senki. Leguggoltam, hogy látok-e valakit valamerre. Egy őrt láttam meg az egyik repülőgépsorban. Talán ő jobban megrémült mint én, amikor meglátott. Én aztán rögtön a tárgyra tértem: petró, petró, mondogattam, és az üres vödröt nyújtogattam a katona felé. Az őr rázta a fejit, hogy nincs, de én mutattam, hogy elég, ha félig önti is. A katona szétnézett, nem láttunk senkit, intett, menjek utána. Egy hordóból jó félig buggyantotta a vödröm benzinnel és mutatta hogy szaladjak. Felemelte a csizmáját, ami azt jelentette, fenéken billent. Szaladtam is, már amennyire tudtam a vödör miatt, nem akartam, hogy egy szál is kilöttyenjen. Anyám megörült, de úgy csinált, mint aki nagyon haragszik. Este olyan szépen égett a mi lámpánk, mint egy csillár! Igaz, anyám nagyon sajnálta azt a sót, amit a benzin közé kellett keverni, hogy fel ne robbanjon a lámpa. Bözsi néninek is adtunk egy liternyit, ő meg ötös lámpaüveget adott, mert a miénk elcsattant. Így aztán mindenki jól járt.

A hadigyerekeknek unracsomagot osztottak az iskolában. Kérdezi tőlem a tanító: fiam, hányas lábod van? Gondolkoztam, majd rávágtam: nem tudom, majd megkérdezem anyámtól, és holnap megmondom. Alig vártam a tanítás végét, hazáig szaladtam, hogy minél előbb megtudjam, anyámnak hányas a lába. Rákérdezek anyura: magának hányas a lába? Anyám csodálkozva nézett rám. Az enyém? Hetes, ismétlem, hogy én ezt nem tudtam. Másnap már osztották is a cipőket. Ismét kérdezi a tanár: hányas a lábad? Hetes, vágom rá és már kapom is a huszonhetes cipőt, amit rettenetesen kicsinyelltem az anyám lábára. Ez nekem kicsi, – mondom, nekem ennél jóval nagyobb kell. Nem próbálom én, tudom próba nélkül is. Rámutatok egy magasszárú cipőre, amiről gondoltam, ez jó az anyu lábára. A tanár hozzáfogott nevetni, de én erősködtem, nézze meg a lábom, milyen nagy cipő kell nekem. Igaz, egy felnőttnek való bakancs éktelenkedett a lábomon. Akkor nesze fiam, megkaptam a gyönyörű cipőt. Kurjongató örömmel vittem hazafele, amit miest hazaértem, anyámnak fel kellett próbálni. Örömömre pont neki való volt. Gondoltam: nekem megteszi márciusig a bakancs is.

Anyám kukoricát főzött egy nagy lábassal. Már alig vártuk, hogy megfőjjön, de egészen este lett, mire anyám ráhagyta, hogy jól van. Anyám egy szedőkanállal rakott mindenkinek a tányérjába, csipetnyi sót tett rá annak aki kért, és olyan jóízűen ettük, mint a mannát[20]. Éjszaka aztán volt hascsikarása annak, aki nem tudta, mi az elég belőle.

Bözsi néni nagy boldogsággal hozta át a levelet anyámnak megmutatni, amit Mihály fiától kapott. Írja, jól van, nincs semmi baja, fogságba esett, amerikai fogoly, és ha vége lesz a háborúnak, hazaengedik. Anyám együtt sírt Bözsi nénivel. Bözsi néni tudta, hogy hónapok óta nem kaptunk levelet apámtól. Igaz, Sanyi fiától ő se. Egyszer majd ír Pista is, ne sírjál Julis, mondta Bözsi néni, hidd el, nincs a földön olyan ember, aki most ne gyászolná valakijét, urát, fiát, anyját, apját, de majd csak megsegít tán az isten bennünket, és életben tartja, akiket szeretünk.

Nem volt egyetlen üzlet, amelyik ne lett volna feltörve. A gazdáit is elvitték, mert zsidó volt, vagy elmenekültek. Sógoromék gyönyörűen bebútorozták a lakásukat. Igaz, én is hazavittem sokmindent. Mindent, amit már tudtam cipelni kilencéves fejjel. Az utcán találtam egy gyönyörű bőrfotelt, valaki beledobta a sárba. Nagyon sáros volt, de én gondoltam, hogy még egyet szerzek, összetoljuk este, és én a kényelmes rugózó fotelok között fogok majd aludni. Hazacipeltem, betettem a kamrába és mentem keresni még egy másikat. Találtam is, de ki volt törve egy lába, hátamra vettem, uzsgyi hazafele. Jóformán azt lehetett látni, hogy égre meresztett lábbal megy a fotel, alig látszottam ki alóla. Anyám amikor meglátott, nem akarta, hogy bevigyem, de én mondtam neki, hogy találtam, és ezen akarok aludni, mert már a párja ott van a kamrában. Én nem mentem be a boltokba, volt a boltok előtt is épp elég holmi kidobálva, azok között turkásztam, és amit úgy gondoltam, jó lesz nekünk odahaza valamire, azt hazavittem. Sokszor úgy néztem ki, mint a megpakolt méhecske. Anyám, letörölgette a bőrfotelokat és közel tette a kályhához, hogy mire jön a fekvés ideje, megszáradjon, és legyen úgy, hogy én benne aludjak, ha már azért hoztam őket.

A borpincékben a rengeteg hordó mind ki volt folyasztva, a pincék félig lettek borral, csak úgy bűzlött még a környéke is a pincéknek! Egész nap csavarogtam, de mire a verebek elültek, mindig hazaértem még a község túlsó feléről is!

Mindenáron partizán akartam lenni, de mit kell azért csinálni, hova kell menni, nem tudtam. Egyszer jött a nagy alkalom. Igaz, nem a kommendóra[21] mentem jelentkezni, hanem ki a vásártérre. Gondoltam, majd csak sikerül eljutni a frontig. Rengeteg ló volt a vásártéren, ahol elkorlátozott területen őrizték őket. Amikor parancsot kaptak, akkor nyomultak a front után, vinni az élő élelmet. Vagy kétszáz lovat négy-öt orosz katona őrzött. Odasomfordáltam közelükbe. Amikor megláttak, odaintettek magukhoz, és kérdezgették, mit akarsz, mi kéne. Ráztam a fejem. Amikor rámutattak egy kis csikóra, hogy ez kéne-e, fogd meg, ha megfogod, a tied, nyet, nyet, én partizán, pasli front, germán pu pu, – mondtam. Megérthették a vágyam, mert olyan nevetésben törtek ki, mintha elcsúsztam volna a friss lószaron. Pont jókor jöttem, mert ők is mennek, még ma pasli front, és körülmutatott a lovakon, ami azt jelentette viszik a lovakat is. Megörültem és magyaráztam, hogy máris menjünk, mert a mama keresni fog, és ha itt talál, akkor vége a partizánságomnak, hazavisz. Egyik katona megfogott egy kisebb termetű lovat, és kérdezte, jó lesz-e. Jó, jó, gondoltam, legalább nem esek nagyot, ha ledob a hátáról. A hátára dobtak a lónak, mondogatták egymásnak: karasó partizán, karasó partizán, és hogy mehetek akár Berlinig. Tudtam, nemsoká indulni fogunk, a serházkúthoz hajtottuk a lovakat itatni. Rettenetesen élvezték, amikor szaladt a ló, én meg úgy pattogtam a hátán, mint a gumilabda. Amikor elindultunk, kérdezték, hogy a bricskára ülök-e, vagy maradok a ló hátán. A lovat választottam. Mondták, ha bruzzima lesz, majd felülök a bricskára, és elbúvok a széna közé. Hátul maradtam az Ivánnal. Egyszer csak meglátom a nővérem, aki már egész nap engem keresett. Nagy büszkén elárultam neki, hogy mától kezdve partizán vagyok, és mondja meg anyunak, hogy puskát is kapok, majd írok, ha lesz időm, megyek egészen Berlinig, és kapok kitüntetést és gimnasztyorkát[22], olyat ami pont rám való, csak a háború után jövök vissza. De a nővérem az örömhírrel nem hazafele igyekezett, hanem jött utánunk és könyörgött: gyere haza, mert anyu már a haját tépi idegességében. Iván kérdezte, hogy szesztra[23]? Dá, mondom. Nem a főúton hajtottuk a lovakat, azon tankok, harcba igyekvő katonák mentek, meg az utánpótlás. A nővérem egy darabig csak szépen könyörgött, de amikor látta több kilométeres út után, milyen komolyan veszem a partizánságot, amikor elhagytuk Miklóst, hozzáfogott ordítani, sírt, mint a fábaesett féreg. Lehetőleg mindig Iván mellé kormányoztam a csacsi szelídségű lovamat, a nővérem mindig lemaradt tőlünk, de addig szaladt, míg utol nem ért minket. Ivánt már zavarta a nővérem ordítása, először őt zavarta, és mivel nem tágított, azt mondja nekem: sztoj! Megálltam, ő leszállt a lováról, odajött mellém, átnyalábolt, és leemelt a lovamról, és azt mondta: davaj, mama, jopojimáty, nyetu partizán. Tudtam, vége az egésznek. Kezembe nyomta a lovamnak a kötőfékét, és mondta, hogy pasli doma, vigyem a lovat is. Rögtön vigyorogtam, és integettem az Ivánnak, amíg csak a porfelhő el nem tűnt. A ló, amikor nem látta a több lovat, nagyot nyerített, felvágta a fejét és úgy elvágtatott a többi után, mint a szél. Nem is próbáltam utána szaladni, úgyse értem volna utol. A nővérem hozzáfogott nevetni, és ez úgy feldühített, hogy jól meghúzgáltam a haját addig, míg nem láttam rajta, hogy igazából sír. Hazafele elárulta, anyu nem is énutánam küldte, csak meglátott engem, és azért jött utánam. Na ez aztán ismét hajhuzigálással végződött. Mire hazaértünk, megígérte, hogy nem fog elárulni anyunak, hogy én el akartam menni partizánnak, így aztán a néném nyavalygásának köszönhetem, hogy elestem kilenc éves fejjel a partizánakcióktól és a kitüntetésektől.