De jó volna!...

De jó volna egy vonatban ülni
S lehajtani fáradt fejemet!
Elfeledni honnan indultam,
Azt sem kérdeni, vaj, hová megyek?
Kívül tünnének el a tájak;
S vélem futnának a vágyak.

De jó volna szemem lehúnyni,
Nem látni semmit, hol, merre vagyok.
Nem kérdeni, hogy honnan jönnek,
S... mennek tova... a tűnő vonatok.
Mert jaj! Kik a holnapra várnak,
Azok sokszor célt nem találnak.

S nem kérdezni útamnak célját,
Az álom szárnyán messze repülni;
Az önző emberek forgatagából,
Zúgó vonaton csak menni menni...
Oda, hol nincsen ma, sem holnapok.
Hol nyílnak színes apró virágok.

Muzsám!

Muzsám jer! ölellek forrón, ... áldva…
Világot... Istent, mindent, mi drága.
Érted a szívem lobban lánggal,
Futok utánnad forró vággyal...
És ha elérlek nem bánom akkor,
Hulljak a mélybe, de csak akkor...
... Ha te leszel egy fehér asszony.

Mohás kőpadon.

Seregélyesi temetőben, 1926, szeptember.

Ülök egyedül, a kő kemény,
Öreg zöld moha födi a padot; ...
... Magam vagyok.

Nézem a fákat, a napot,
Mely átsüt a réseken;
... Melegét nem érezem.

A szívem hideg s kemény,
Lelkem kóbor kóró;
Bús vándorló.

Nézem a csendes sírok álmát,
A halál itt van itthon;
... S én idehívom.

Barátom nekem a halál,
A halál már bennem él;
... Közelg a tél.

A sírok alszanak csöndbe,
Az álmuk mély s örök;
... A levél zörög.

Száraz harasztot zörgeti a szél,
Hallgatom... mit beszél?
... Értem én.

A halállal már megbékéltem,
Ő is velem megegyezett;
... Még nem megyek.

Bús fantáziám.

Most gyorsan vágtat bús fantáziám,
Percek alatt át... sok mérföldeken;
Mint gyorsan szálló madár, futó álom,
Bőszen hömpölygő, piszkos fellegen.

Máskor virágos tájon jár a lelkem,
Virágos mezőkön madár dala zeng;
Majd sárguló lombú erdőkkel fedett,
Egekbe nyúló szikla bérceken.

Majd... nincs gondolatom, magamba

töprengek,

Fásult tompulásban elsülyed a lelkem;
Nem látom a jövőt, valj’ mit hoz a

holnap?

Ami tegnap történt... azt már elfe-

ledtem.

Asszonyom!

Asszonyom! közelg az alkony,
Madár is fészkére tér;
Asszonyom beh’ jó feledni
Amikor leszáll az éj.
Amikor elhallgat a zaj,
Mikor homály ül mindenen;
Kis kezét csak simogatni
S csókot lopni idebenn.

Asszonyom! az éj a miénk,
Miénk a kéj... a mámor;
Körülöttünk leszáll az éj,
Mint sötét szürke fátyol.
Miénk az éj... a csillagok
Szemérmesen rezgenek
S a holdat eltakarják,
Jóakaró fellegek.

Nyújtsa az ajkát! ... úgy... tovább.
Karolja forrón – testemet!
Mézét ajkának ellopom,
S rá lehelem... lelkemet.
Forró az éj... tűz lobog,
Szerelem dala zeng körül:
Csalogány a párját hívja
Valahonnan... messziről.

Asszonyom! ... a csókos óra,
Álomlátás, szerelem;
Mikor kívül minden alszik,
Csak mi élünk idebenn.
Vegye csókom, önfeledten,
Gondolkodni nem való!
Az éj rövid, a nap siet,
És a rózsa... hervadó.

Álom.

Jőjj est, sötét palástod
Terítsd széjjel az elfáradt földön!
Napi robotban fáradt földi lét
Hadd pihenjen el a néma csöndön.

Terítsd a földre puha fátyladat,
Álomba ringat itt mindent a föld;
Mint forog lázasan, kimért pályáján,
Gyászlepled alatt, elalszik a csönd.

Álom, óh álom, jőjj hamar!
Fárasztó a lét, édes az álom!
Had fusson a föld, végtelen pályáján,
Rajta aludva az ébredést várom.

Ma… holnap.

Máma költő vagyok,
Tegnap bús robotos;
Holnap mi is leszek?
Talán... koldulok.
Talán... király leszek?
Talán... csavargó?
S velem jön a bánat,
Bús vándorkóró.
A ma már az enyém,
A holnap még titok;
Máma dúslakodom,
Holnap majd koldulok.
Holnap talán a föld
Minden göncöt leráz
S szűz meztelenen
Forog majd a világ...
Akkor én mi leszek?
Talán fonott korbács
S csapásítól jajjog
Az elromlott világ?
Talán harang leszek
Félre vert nagy harang?
S fölrázom álmából,
Az eltunyult magyart!
... Talán szellő leszek?
Halk sóhaj az éjben;
Mely elvész a földön
Átszáguldó szélben.

Aki voltam.

El akarom hagyni azt az embert
Aki voltam én... a múltamat...
Miként a száraz, sárga levelek
A száradó kopár gallyakat.

El akarom hagyni azt az embert
Aki voltam én... azt a szenvedőt...
Talán ezután máskép fog lenni,
Mint volt eddig... ez előtt.

El akarom hagyni azt az embert
Aki voltam én... azt már gyűlölöm!
Tépett szívével minek kisérne...
Nincsen hozzája már semmi közöm!

El akarom hagyni azt az embert
Aki voltam én... a bús koborlót...
Ki lélek nélkül járt a világban,
A néha sírót... néha kacagót.

El akarom hagyni azt az embert
Aki voltam én... szomorú vitéz...
Sokszor megvetett, szegény robotost, ...
De az mégis mindenhol kísért!

El akarom hagyni azt az embert
Oh, de a válás mégis oly nehéz!
Visszakísért a bús éjszakákon...
Elibém tárja eltépett szívét...

Asszony a ház kapitánya.

Asszony a ház kapitánya,
Rendet is tart igazába.
Kitakarítja a szobát,
Rendre tanítja az urát;
Ne hagyjon szét pipát, dohányt.
Minden kákán csomót talál.

Gyermekeket megmosdatja,
Ruháikat rájuk adja.
Táskáikat rendbe hozza.
Ugy küldi az iskolába.
Ráparancsol: az úton is
Köszönjön; ha lát valakit.

No és ha a házból kilép,
Úgy folytatja, mint az elébb,
Az első, amiben megbotlik
A kutya, mely a küszöbön fekszik.
No, annak oszt van ne mulass,
Söprűnyélből jó, ha marad.

Pi-pi... pi-pi... csirikéim!
Meg vagytok-e vajon még mind?
Vagy elhordta tán a kánya? ...
Szépen sorba olvasgatja.
Egytől tízig – tizenegyig...
Tizenkettedik hiányzik.

Hát melyik is? Talán a bóbás?
Nem az megvan! no melyik hát?
Kendermagos, pettyegetett...
Hol keressem... mit tegyek?
Igy morfondiroz magában,
Közben bemegy a konyhába.

Első, kibe belebotlik,
Férje, aki benn pipázik
Nosza ember, jaj teneked,
Elveszett a pettyegetett,
Te semmire nem vigyázol,
... Nyíla üssön meg a nyáron.

Hallgat az ember, mit tegyen?
Igazságra mit feleljen?
Ha apellál, egy pár szóért
Még többet kap. Mint forgószél
Úgy forog az asszony nyelve,
Csapja igen meg van kenve.

Asszony benéz a kamrába,
Vajjon mit csinált a macska?
Az ajtót alig kinyitja,
Már is hangzik a regula;
Mert a macska... aki lelke!
A tejfölt mind lefölözte.

Van dolga a sodrófának,
Nem jó igy lenni macskának!
Ha mindent elintéz rendbe,
Ebédet kezd főzni délre,
Fő a háznak pontossága
Melynek Ő a kapitánya.

Most e percben.

Most – e percben itt leírom,
Én sem tudom, hogy ki vagyok.
Nem tudom, hogy mért születtem,
S mért vannak a csillagok?

Azt sem tudom, ki vagyok én?
És mi lessz, hogyha elmegyek?
Vártak tán, mért idejöttem?
S síratnak majd, ha elmegyek?
Meddig tart a föld élete?

Hisz az enyém olyan rövid!
Tegnap volt, hogy megszülettem
És már a vég közeledik.

Földélete oly végtelen!
Mettől-meddig, ki sem tudja,
Csak jövünk mi kis emberek,
Aztán elmerűlünk újra.

Első szerelem.

Szolnok.

Szép volt, mint a nap maga
S fekete, mint az éjszaka.

S a két szeme úgy ragyogott,
Mint az égen a csillagok.

Járása ringó volt s könnyed,
Hullattam érte sok-sok könnyet.

Én kis vézna kopott diák,
Ha jöttek a nyári éjszakák.

Álltam szótlan egy fa alatt,
S néztem az ablakokat.

Tudta-e nem-e? nem tudom,
De nem nézett ki az ablakon.

Csak néztem a kicsi lángot
És a kóbor holdvilágot.

Együtt sírtam az esti széllel
És titkon hozzája beszéltem.

És mikor Ő aludni ment,
A lámpa kialudt odabent.

Én kis diák felzokogtam,
Mámma is hiába vártam.

Hold a fák felett nevetett,
Az útra húlltak a levelek.

És én egy padra borultam,
S vártam sírtam... vártam sírtam.

Három asszony.

Örkény, 1926

Csendes nyári alkonyaiban
Fák suttognak az udvarban.
Felhők úsznak fönn az égen,
Már a nap is lemenőben.
A fák alatt mély néma csend,
Csak a levelek dala zeng.
A virágok lehullt szirma
A fák alatt szerteszórva.
A fák között az avaron
Egy kis ház áll hallgatagon.
Lemenő nap esti fénye
Az ablakon lángban ége.
Eresz, alján a verebek
Összebújnak, csicseregnek.
Fönn az égen útrakelnek.
A hűs szelek s a fellegek.

Szobában a mély homályban,
Mintha minden szunnyadozna.
A bútorok alszanak bent,
Ül mindenen a néma csend.
Mégis, a mély néma csöndbe,
Hang rezeg a levegőbe.
Három asszony összebújva
Elmereng az alkonyatba.
Három asszony – túl hatvanon –
Tűnődik az elmúltakon.
Mind szürke már, mind fekete,
Fejükön az ősznek dere.
Mind más úton jött életén
S végre mind-mind csak ideért.
Rezg’ a szó a fáradt ajkról,
Beszélnek az elhunytakról.
Egybe vegyül könny és sóhaj,
A zokogás s az esti zaj.
Egy élet van már mögöttük,
Hej! de régen voltak együtt.
Míg éltük virágjában
Jártak künn, a nagy világban.
De most mind itt jöttek össze,
Meghúzódtak a szögletbe.
Most csendesen diskurálnak,
Múlásán a rövid nyárnak.
Könnyes szemmel elmerengve
Tekinthetnek arra-erre...
Mint ereszen a verebek...
összebújnak, ... csicseregnek.

Három asszony sötét gyászban
Sirdogál az alkonyatban.
Édes anyám ott az egyik,
Testvérei... a két másik.
Hol jártak? míg ideértek,
Milyen csalfa is az élet!
Mennyi remény, mennyi álom
Maradt el a rövid nyáron!
Most csalódva, csüggedezve,
Diskurálnak összetörve.
Az útjok már egy irányba
Vihet csak: a sírvilágba.
Lelkeikben béke honol,
A szél suttog az ablakon, –
Három asszony, három árva...
Összebújnak a homályba.

Mi van, oh tollam?

1920.

Mi van; oh tollam, mi van veled?
Remegő kezem hiába vezet!

Remeg, akadoz, nem úgy fut már...
A mult hol van? ... tova szállt.

Volna, mit írjak... nem tudok...
Soraimmal lassan ballagok.

Ifjú évekkel elszállt minden:
Ábránd, szerelem, nincs már versem.

Tollam oh, csak még egyszer! ...
Vagy már reményem eltemessem? ...

Csak még egyszer; búcsúzót írhatnék!
Hol vagy szerelem? ... hol vagy ifjú év?

Valamikor.

Nékem is volt tervem,
Mint sok annyi másnak,
De múló idővel,
Mind-mind messzeszáltak.

Nekem is volt vágyam,
Csak nincs mit diskurálni,
Jobb már ami elmúlt
Mind-mind elfeledni.

Mint futó fellegek,
Csalóka színt játszva.
Egyszer haragosan,
Másszor mosolyogva.
Most már nincs más vágyam,
Csak csendben pihenni,
Sok csalódásimat
Mind-mind elfeledni.

El-lopom

Ellopom a lányok szerelmét...
Ellopom a szentek szentjét...
Az én vágyam: a végtelenség.

Ellopom a lányok álmát...
Ellopom a szentek imáját...
Én vagyok: a puszta sívárság.

Ellopom a tavaszt-, nyarat...
Ellopom a napsugarat...
Én vagyok: egy koldus-paraszt.

És mit loptam, ... azt dalba írom,
A világba szerte szórom...
... Mindenki baját elsírom.

Hóvirág.

Tavasz.

Rügyeket fakaszt
A hóvirág, a hó alatt.

Nyár.

Siess! gyere már!
Lelkem visszavár.

Ősz.

Levelekkel a szél zörög,
Dér mindent beföd.

Tél.

Oh! a tél... a tél;
A hó oly fehér.

Élet.

Oly szép az élet!
Ne siess kérlek!

Szerelem.

Holdas éjeken,
Csak azt keresem.

Halál.

Erre ne kaszálj!
Tőlünk messze járj.

Dalaim.

A dalaim csak magamnak írtam,
Hagyjátok meg nekem imámat!
Aki bántott már mind elfeledtem,
Megbékélt velem már a bánat.

Férfi könnyek, férfi sohajtás,
Olyan, mint a tenger vihara.
Szelek múlásán a víz elpihen
S megcsillan fodrán a nap sugara.

A dalaim csak az enyémek,
Vajúdó lelkem írtam bele mind.
Ami a földön ma még gyötrelem,
Az holnap öröm, lehet drága kincs.

Dalolok nappal, éjjel vidáman...
Hagyjátok kisírni egyszer lelkemet!
Rossz emberek, ti nem is tudjátok,
Hogy sírni néha, vígan is lehet.

Hisz én a dalt nagyon szeretem,
Hagyjátok meg dalaim nekem,
Hisz oly szegény vagyok a földön,
Nincsen más semmim, csak az énekem.

Hadd vigyem dalaim magammal!
Kik szerettetek, ne feledjetek!
Ha megbékél velem a sorsom,
Széjjel öntöm majd lelkem köztetek.

Magányban.

Csak sírok, így könnyebb
Viselni a terheket,
De csak itt, a nagy magányban
Ahol senki nem nevet.

Mert, ha látnák a léha lelkek,
Szememben a könnyeket;
Nevetnének kacagnának,
Lenéznének engemet.

Mert ma rosszak, nagyon rosszak
Lettek már az emberek,
Mert ma már a rossz világban
Bátran sírni sem lehet.

Az élet.

Remények, szerelmek,

felkorbácsolt vágyak.

Törekvés, törtetés,

vérig sértett lábak.

És a cél küszöbén

összetörött szárnyak.

... Ez az élet, holt remények.

Csalódás, csalatva,

hiú ábrándoktól;

Vezetve a földön,

amíg meg nem botlunk

Egy kemény göröngyön,

s elnyúlunk a földön...

Ez az élet! holt remények.

Drága nőm!

A dalom, nézd hozzád küldöm,
Vidáman s mély hódolattal...
... Júliusi alkonyatban.

Vidáman, mert szép a nyár,
Vidáman, mert szép a lét,
... Szép ilyenkor a vidék.

A búza dús aranykalásza
Duzzadt, miként a nő kebel –
... Mindenfelé a földeken.

Én itt állok a táblák között,
A szellő lágyan lengedez
... Nézem a kéklő hegyeket.

Dunántúl az esti ködből,
Hogy néznek rám megbékélten
... S én hozzájok beszéltem.

És vidáman csendül dalom,
Kasza pendül minden halmon
... Júliusi alkonyaton.

Én és az emlékeim.

Néha találkozunk,
Az utcán futólag;
Köszönünk egymásnak,
S tovább haladunk.

Az élet útjain,
Ki-ki maga dolgán;
Hogyha találkozunk.

Néha, bizony néha,
És csak egy kézfogás,
Csaknem ösmeretlen,
Két szíves jóbarát.

Egymást nem keressük,
Egymást nem is várjuk;
Sok zúgó városban
Mégis föltaláljuk
... Egymás lába nyomát.

Életemben.

Életemben sokakat szerettem...
Szerettem a jót, a szépet
S a szép gyermekmeséket.

Minden elszállt, a szép, a jó,
Az élet arca gond-redős;
Az ember olyan feledős.

És én irtam, a sok dalom,
S halomra gyült a versem...
Mind üresebb lett a lelkem.

S mire könyvem megtelik,
Közel érzem a telet
... Benne látom lelkemet.

... Most, ha kétség átka nyom
Föllapozom könyvemet;
S olvasom verseimet.

... Szeretem dalaimat,
Minden elmult

Az megmaradt.

Szántok.

Fehér papiron borozdát szántok,
Miként az eke kint a földeken,
És mint jó gazda a buzaszemet,
A lelkemet belevetem.

Ha nő a buzaszemből jövőre
Szép, dusan telt, aranykalász:
Az én vetésemből is fog egykor
Kikelni egy kicsiny virág.

Amelyet, ha nem is míg élek,
De majd amikor meghalok,
Megöntözgetnek kicsiny kezecskék,
Melyek gondozzák síromat.

Feleségem emlékkönyvébe.

Ha e kis könyvedben
A lapok megtelnek,
Ne sajnáld hullatni
Reá könnyeidet.

Ezen kis könyvednek
Minden egyes lapja,
Életednek egy-egy
Emlékét takarja.

Virág, mező nyilik,
Ha jön a kikelet
Ősszel mégis a szél
Söpri a levelet.

Miként hó befödi
Fátyolával a földet,
Úgy Isten áldása
Födje be lelkedet.

Édes otthon.

A kicsiny konyha, ... a fazekak,
Az asztal, szék, a lábasok;
Sok edény, olyan kedvesek;
Cifra apróság megannyi sok;
Csillogó fényes színes cserepek.

S a kis szoba, ... puha fészek,
Ebben nincsenek fényes edények;
Csak hallgató tiszta bútorok,
Apró kis képek... A Jézus arca
Függ a falon és mosolyog.

Benn van minden a kis szobában,
Asszony, gyermekek... ami drága!
Minden igazi férfi szívnek,
Csak ez lehet egykori álma...
S feledi itt a hiú kincseket.

Amit az élet megtagadott,
A velünkérzést, ... itt megtaláljuk.
Együtt kacagunk mikor van miért,
És a hű nővel együtt daloljuk
Hálaimánkat, a boldog életért!

És ha a férfit sors keze marja,
Tépi és a gyarló emberek;
S a férfi szívre gyűlnek a könnyek
Letörlik puha kis női kezek...
S reánk kacagnak szép női szemek.
És az otthon... tiszta templom,
A bolond világ innen távol...
Lót-fut az élet forgatagában
Megzavarodva egy más szavától
S belebomolva a sár aranyba.

Vár-e még?

Füstösfalú házak között

a pislogó villanyfénybe,

Csak egyedül járok.

Emlékeznek-e még reám?

Székvirágos kis utcánkban

Lakó kis leányok.

Nyilik-e még nekem rózsa?

virágzik-e az akácfa,

A mi kis utcánkban?

Székvirágos kis utcánkban,

vár-e még rám az a kislány?

Nyári alkonyatban.

Meghalt a nő.

Meghalt a nő és a képzelet
Nem rajzolhat fájóbb képeket,
Mint egy imádott nő halálát;
Egy megtört szív végső tusáját.

Nem tudok annál fájóbb érzelmet,
Mint eltemetni egy hű szerelmest...
Eltünni látni, égről a napot
S nem látni többé fénylő csillagot.

Nem tudok annál fájóbb hangokat,
Mit a lehulló göröngy zaja ad,
Amely fájó, mély kongással döng,
Mint nő... nő... a koporsón a föld.

Egy nő halála, akit imádunk
Nem az övé, ... a mi halálunk...
Míg ő nyugton alussza álmát,
Mi sírva járjuk az éj világát!

Meghalt bátyámhoz.

Mátra alján tőlünk oly nagy messze vagy,
Messze vetették meg süppedő sírodat.
Kopott kereszteden neved lemosódott,
Száraz gaz födte be elhagyott sírodat.
Gondozatlan sírban aluszod álmodat,
Sírok közt félve jár néha a fuvalat.
Eltemetve – el vagy, de feledve soha;
Nem borulhat rád a feledés fátyola.
Lelkemben emlékid virágai nyílnak,
Szívem idegszál’i mindig vissza sírnak.
Mennyi szent barátság, mennyi igaz

hűség,

Szállott le a sírba és sok jószívűség.
Múlásod fájdalmát idők nem enyhítik,
Elvesztésed miatt szívünk most is vérzik.
Az éjben ragyognak nagy, fényes csilla-

gok.

És megvilágítják szegényes sírodat.
Holdvilágos estén föl-föl sír a szellő,
Ami elmult, az már vissza nem jő.
... Túlvilági élet... mondd! ... fáj-e a

halál?

Vagy ott lent a szívünk tán nyugalmat

talál?

Mert talán halálod fájdalma minket ért,
Akik itt maradtunk, s sírunk emlékedért.
De talán a lelked, melynek itt a földön
Nem volt nyugodalma, – ott pihen a

csöndön?

Szólj hozzám! ... kérlek, szólj sírod ho-

mályából,

Esdeklő szavam itt rezg el a hanton.
Horgonyt vetett talán életed hajója?
Hej! de a mi szívünk könnyezik azóta.
... Mikor hideg este a fagyos rög,
A Mátra aljában koporsódra görgött...
De szomorú este, de szomorú emlék!
Mikor kikísértünk, mint gyász sötét lep-

kék.

Lehorgasztott fővel, roskadó inakkal,
Követtük koporsód, elfojtott jajjokkal.
És az esti szélben elvegyült a sírás,
Szállt a szellő szárnyán, a Mátra bércén

át.

... Mikor ott künn hagytunk, ... ne vá-

dolj e bűnért!

Egyedül, egyedül, a temető szélén...
... És már azóta is újabb gyász köszönt

ránk,

Megtért oda hozzád, a jó édes atyánk.
Atyánkat is tudod? ... vagy hogyan is

tudnád!

Szegényt ártatlanul, hogyan meghurcol-

ták.

Azért nem átkozom érte aki tette,
Megveri az Isten, bizonyosan érte.
Tudom azóta már, együtt vagytok ketten,
S a sorsotokat tűritek könnyebben
Ti, de itt minekünk oly nehéz az élet,
Csak halni jár belénk lassan már a lélek.
Hazánk is, házunk is, elárvult azóta,
Szegény magyar földön elhalt minden

nóta...

Gyászképeket játszik, most a délibáb is,
Szomorúan krúgat a vándormadár is.
Tisza-Duna táján, bús vándorok járnak
Egy szebb kikeletre, szebb jövőre vár-

nak.

A bátyánk gyermekét, tudom, nem is hi-

szed,

Oláhul tanítják előbb beszélni meg.
... A sors csapásai fölkeresnek folyton,
Nem akartam, látod, már is panaszko-

dom.

Mert hazánknak sorsa csapást mért e

szívre,

Sötét, gyász terült el a csillagos égre.
Nem tudom, mért sírjak, hogy ti meghal-

tatok,

Vagy azért-e talán, mert életben vagyok?
Mért is nem nyílik meg, sírodnak kapúja.
Hogy leszállnék hozzád néha, egy-két

szóra.

Addig is, – még tudom – már nem is

sokára,

Én is hozzád megyek el a másvilágra;
Mert a földi terhet, sokáig nem birom,
Bárhogyan is küzdök, bárhogy is akarom.
Nap-nap után mindig nehezebb az élet;
Kedves bátyáin én is, hozzátok megtérek!
Nap-nap után mindig szomorúbb itt lenni,
Jobb lesz már a földről, minél előb menni.
Mit lehet keresni annak e világba,
Aki a szívében a bánatot hordja.
... Hogy Ti elmentetek... üres lett a

házunk,

Emléktárgyid körül... lábújjhegyen já-

runk.

Kegyelettel őrzünk minden kicsiny tár-

gyat.

Ami emlékeztet, amik vissza várnak.
Bár tudjuk, hiába, de azért nem hisszük,
Egyszer elfogsz jönni, mindég azt remél-

jük.

... És az édesanyánk... csitt! ... erről

csak pár szót,

Nem jó föllebbentni a letakart fátyolt.
Mert akinek szíve úgy tudott szeretni,
Kedves bátyám, arról nem is jó beszélni.
Ma könnyei árja, mit hullatott érted.
Mind-mind összefolyna, elmosna egy

bércet.

Még most is esténként, révetegen jár-kél,
Nem tudni, hogy kivel és hogy mit is be-

szél.

... Csak fáj, hogy róla is letelnek az

évek,

Itt fog minket hagyni, szíve szakad érted.

Vonatok.

A vonat kereke a síneken kattog,
Mennek a vonatok, jönnek a vonatok.
Mesze tájról jönnek, messze tájra men-

nek,

Engemet itthagynak, engem itt felednek.

A vonatok jönnek, a vonatok mennek,
Hát én ugyan-ugyan, melyiken is men-

jek?

Melyiken is menjek, melyikre is szálljak,
Mely vidékre menjek, jegyet meddig

váltsak?

Meddig váltsak jegyet, ki tudja, ki tudja?
Vagy tán itt maradni még sokkal jobb

volna.

Fehér asztalok közt, csöndben álmodozni,
A vonatok jöttét és mentét figyelni.

Mert minek is menjek? úgy is vissza

térek!

Madár is fölkeres télen más vidéket;
De tavasz nyilásán első napsugárban,
Még is megtér újból elhagyott hazába.

Este van.

Fiacskám, a földön este van megint,
Egy nappal ismét vénebb a világ;
S elfáradt fejét lehajtja,
Nyugalomra... az édes apád.

A zaj elcsitult, a nép pihen,
Nagy gyötrelmében megállt a világ;
S felsóhajt egy fáradt robotos
Egy ember... az édes apád.

Megállt a föld, már nem csikorog...
A kín, a nyomor elszenderült,
Csak az én lelkem virraszt, nem alszik...
Egy fájdalom... küzd itt belül...

Szülőföldem.

Ott születtem én a szőke Tisza partján,
Hol a búzaföldek sárgállanak tarkán.

Ott születtem én egy nádfedeles házban,
Anyám megfürösztött a Tisza habjában.

Nagy templom csendjében körösztölt

meg a pap,

Rám adott egy nevet, mely rajtam is

maradt.

Dajkám dala volt a Tisza csobogása,
Tiszaparti nyárfák csendes suttogása.

Gyermekkori évek, sorát ott éltem le.
Bíbic-tojást szedtem a szandai rétbe.

Láttam, lassan, csöndbe, lefolyni a Tiszát,
De láttam remegni árjától a határt.

Az öreg templomban, már mint apró

gyermek,

Sokszor imádkoztam, mikor jött az ün-

nep.

Szolnok sáros város, az volt szülő ha-

zám,

Ott végeztem én el mindenik iskolám.

Volt egy jó tanítóin, azóta már meghalt,
Áldja meg az Isten! haló poraiban:

A fülemet bizony sokszor megcibálta.
Én legjobban tudom, soha nem hiába.

Most már harminc éve, hogy eljár az idő,
Ami elmúlt sajnos, többé vissza nem jő.

{fel}