Vándor székelyek.

Salamon Árpád úrnak küldöm.

... Csend, hallga! A szél mit susog?
Az úton mennek bús vándorok.
Lépteik nyomán a hó feljajdul.
Mennek ... mennek, csendben, szótlanul.
... Ah! Ki jön ott; Egy őszülő ember.
Vándorbot kezében s könny csillog sze-

mében.

Eléri a határt s leborul a földre:
Itthon vagyok hazám, s maradok örökre!
És azt a földrögöt öleli, csókolja ...
Csak visszatérhettem – e szép székely-

honba.

Ahol domborodik apám, anyám sírja;
Leborul reájuk mélyen felzokogva ...
... Ah! Mi hallik? Zokogás,

Rázza, tépi valaki a láncát ...
Recseg-ropog a lánc, de nem enged.
Egy erő el nem tépheti ezt:
Ameddig nem látok kezetfogva kézbe,
A fájó zokogás elröppen a szélbe.
Hiába az ima, hiába az átok,
Szegény székely nemzet, de rossz sor jár

rátok!

... Miként Duna gyűjti magába az erőt;
Miként vad őszi szél kergeti a felhőt;
Amiként a villám belecsap a fába ...
Mint sistergő menkő, csattogva, dörögve.
Oly egy akarattal fogjuk meg a láncot!
Ugy szét fogjuk tépni, mint rongy kender

hámot.

... Fehér holló viszi majd az üzenetet,
Erdélyi magyarok! Van még türelmetek?
Drága kicsiny otthon, Hargita aljában,
Oly bús, oly elhagyott, gaz az udvarában.
... Hol bölcsőtök ringott s apáitok sírja ...
Nem vihettek fehér virágot a sírra!
Mint vándor madarak, élitek világtok.
Szegény székely nemzet, nincs nektek

hazátok!

... Kicsiny házatok még föl fog majd vi-

dulni:

Ablakokban fehér muskátli virág ...
Örömkönnyeket fog minden székely sírni,
Majd ha magyar kürt szól a nagy Har-

gitán.

Itt hagyom.

Itt hagyom az otthonomat, mindent ami

drága.

Reá szállott a ködfátyol a hegyek ormára.
Itt hagyom a galambducos, kedves kicsi

házam;

Zöldrefestett ablakival, rácsos kapujával.

Elhagyom a bölcsőmet is, sírját szüleim-

nek;

Mindent vissza hagyok én itt, mi drága

szívemnek.

Elhagyom a kicsi házam, elhagyom a

kertem;

Pedig, érzem, beleszakad a meggyötört

lelkem.

Elbúcsúzom kis házamtól könnyező sze-

mekkel.

Útra kelek a hegyekről fújó hűs szelek-

kel...

Maros mentén fájó szívvel haladok me-

rengve,

Új hazába, új világba, ki tudja, hogy

merre.

Nem kísér el engem senki, csupán csak a

bánat;

Régi kedves emlékeim körülöttem jár

nak.

Búcsút zeng a kis madár is, búcsút int a

felhő,

Elmúlott a gyermekálmom, vissza soha

nem jő.

Temetnek Erdélyben.

Temetnek Erdélyben, harangkongás hal-

lik;

Méla, bús akkordja szívünkben nyilallik.
Erre már virágok sincsenek kinyilva,

Magyar szabadságot most teszik a sírba.

Fekete göröngyök tompa zajjal hullnak;
Fönn a levegőben gyászfellegek úsznak.
Záruló sír körül nem hangzik az ének,
Csak a rab magyarnak láncai beszélnek.

Sötét éj, borulj rá! az új sírhalomra;
Erdélyország fölött elhal minden nóta.
Nem szól már a harang, nem dalol a ma-

dár.

Kihalt tán itt minden? s aki él... messze

jár.

Temetőbe nem visz koszorút most senki;
Nem fognak itt többé gyermeket temetni.
Nem szület’ új gyermek, ma Székelyor-

szágban,

Minek is születni szomorú rabságra.

Csak egy anya sír most, fiait siratva;
Csak egy anya várja gyermekeit vissza;
Csak egy anyának fáj, gyermekei jajja,
És ez az egy anya: Erdélyország maga.

Bújdosó székely.

Elbúsongó lélekkel nézem sárga levelek

hullását;

Őszi szellőben játszó levelek csöndes zör-

gését, suttogását.

Könnyező szemekkel tekintek az égre.

Sötét, szaggatott, nehéz fellegek,

Rohannak felettem, melyeket űznek kér-

lelhetetlen őszi, hűs szelek.

Olyan egyedül érzem magamat... Te-

metni készül a természet...

Én vagyok a gyászoló közönség; ilyen

sívár, bennem is a lélek.

Egyedül, egyedül, hazátlan bújdosom, lel-

kemben emésztő láng ég;

Hol mint kicsi gyermek sípot fújtam, nem

mehetek vissza oda már én.

Suhanó fellegek, ti onnan jöttök; szólja-

tok! mi hír hazámban,

Él-e még egy öreg anyóka, Maros partján

egy kicsinyke házban?...

Csend, Uraim!

Hulinai Gyula úrhoz küldöm.

Csend, uraim! Vigyázat, lassan...
Nem jó a tűzzel játszani!
Láncon csaholnak vigyorgó arccal,
A poklok összes ördögei.

Csak vigyázat, Uraim! Nyugalom!
Poklok kapúja láng, tüzes;
Kivetni a csóvát könnyű,
De ki oltsa el a nagy tüzet?

A józan észre is hallgatni kell;
Ha már a lélek fölsajog.
Álljunk meg egy pillanatra!
Tépettlelkű magyarok.

A mélységnek sötét szélén;
Nézzük, nincs-e másik út?
Gondoljuk meg, míg a lejtőn,
A göröngy el nem gurult.

Mert a lejtőn görg a kő is,
S dagad a lavina;
Csend, Uraim! Csak vigyázat,
Mert jöhet egy éjszaka!

De ha látják, hogy a népnek,
Ez az élet... sorvadás;
Úgy csak rajta! jobb a dicső,
És a biztos, gyors halál.

Magyar haza... magyar anya.

Hazánk határát köröttünk
Ellenség szállta meg;
Elvették tőlünk mind,
Mit orvul tehettek.

Ádáz dühvel támadnak
Még ma is ellenünk,
Ha tehetnék, kiirtanák
Az egész nemzetünk.

Romboljon bár a vad vihar!...
Dúljon bár a harc!...
De kiirtani nem lehet
Soha, a magyart!

Törjön ránk bár félvilág,
Mindent elvehet,
De egyet mégsem vehet el:

Hazaszeretetet!!

Legyenek bár ellenünk
A földi emberek,
De megfognak segíteni
Az égi szellemek.

Ha más nem is marad,
Csak egy magyar anya,
Ha csak egy fia lesz:
… Neked szüli, Haza!

Árpád álma.

Mi hang ez, mely nem hagy nyugodni?
Leszáll a sírom mély homályába;...
Mi hang ez, mely megzavarhat
Ezeréves nyugalmamban?

És ki szólít? Ki jár most erre?
A Kárpátok rideg bércén,
Hol hull a hó, zizegve száll ...
– Rémes, sikongó téli szél.

Ki jár most erre? Ilyen későn,
Erdők, sziklák között,
Hol a vihar tombolva dúl,
... Ezredes fák fölött.

Ki az, aki zavarja nyugtom,
Sok éves álmomat...
Ki az; ki itt is fölkeresi
Omladozó síromat?

Csak nem nemzetein fiai,
Csak nem gyermekeim,
Kik járnak ily zord viharban
Kárpátok bércein?

Nemzetem jajja sír talán
Ezredes fák felett;
Ez az, melyre álmaimból
Én itt felébredek?

Hazám, amelyet megszerzék,
S hagytam rájuk dicsőn,
Hallom felcsukló jajjukból
Hazám veszélyben lőn.

És nem alszom! nem alhatom,
Ha hív a nemzetem!
Fölöttem jár vad fergeteg
S én mégis felkelek.

És régi jó bajnokaim,
Fegyverbe szólítám,
Még innen is segélyt viszünk
Sorsüldözött hazám.

És ha újból nagy lesz a hon,
Nyugalmam visszatér;
Ha nem fog síró hangokat
Hozzám hozni a szél.

És a hó fátyola alatt
Nyugtom pihenhetem;
Nyugton, mert vészben, veszélyben
Megáll a nemzetem.

Beteg az anyám

Redő ül az egykor oly viruló arcon,
Fáj látnom, hogy közel van az örök al-

kony.

Félve nézek reá, csak úgy eltünődve...
Mennyi szomorúság tükrődzik szemébe’
Ugy elgondolkozok élete folyásán...

Beteg az anyám...

Hófehér fátyol lett egykor sötét haja,
Szemei sem csillog már úgy, mint

valaha.

Két ringató karja: reszketeg, soványak;
Vidám dal az ajkán már soha nem támad.
Ugy sajnálom szegényt élete alkonyán:

Beteg az anyám...

Édesatyám régen kinn porlad a sírba.
Oda jár az anyám panaszkodva, sírva.
Mikor gyermek voltam – emlékszem

még rája.

Milyen helyes, tiszta volt mindig ruhája...
Gyászredők vannak most fekete ruháján,

Beteg az anyám...

Csak, ha körülveszi sok zajos apróság,
Bágyadt két szemében ül most is a jóság.
Az asszonyok között jobb nem élt még

nála...

Jaj! csak elmulása oly nagyon ne fájna.
Hogyha egyszer elmegy!... Jaj! ez a

szó hogy fáj.

Beteg az anyám...

Mikor néhány napra olykor hazatérek,
Megtört két szemébe olyan félve nézek.
Sötét éjszakákon gondolkozva járok;
Valakit keresek... valakire várok:
Ugy szeretném látni, mint élte hajnalán,

Beteg az anyám...

Hogyha elgondolom élete folyását:
De ritkán hallottam vidám kacagását.
Egész életében rabja volt magának,
A lelkében mindig benne élt a bánat.
Még most is úgy mereng alkonyati órán...

Beteg az anyám ...

Ugy szeretném fejem ölébe hajtani,
Még élte idején búcsúzót mondani,
Jaj! de azt nem lehet. Hagy higyje Ő

csak azt.

Hogy hoz még az idő sok viruló tavaszt...
Csak lopva siratom, bús őszi éjszakán...

Öreg is, beteg is az anyám…

Egy asszony vár...

Amikor a földre reá száll az alkony,
Egyszobás kis házban vár reám egy

asszony.

Kis lámpafény mellett ruhát varrogatva,
Kérdő tekintettel tekint az ablakra,
Hogyha falevelet sodor kívül a szél,
Mindég valami más kedves hangot remél.
Vár reám egy asszony, az én kicsi pá-

rom,

Hosszú őszi estén... hosszú éjszakákon.

Ilyenkor október levélhullós estjén,
Ha hozzá érkezik kicsiny levelecském.
Az életünk rendjén ugy elmereng néha...
Kóbor életemnek mi is hát a célja?
Hogy csak néha-néha jövök hozzá haza...
Pedig olyan hosszú, rideg az éjszaka,
... Vár reám egy asszony, az én kicsi

párom.

Sötét, ködös, hideg, őszi éjszakákon.

Csíkországból.

Ahol fúj az őszi szellő, le a Hargitáról,
Megösmerem futó szelet virág illatáról.
Hol csicsereg annyi madár, zöld erdők

árnyában,

Mint csicsereg, a Hargitán, messze Csik-

országban ?

Szívem, szívem, ne repedj meg emlékim

súlyától!

Messze vetett el a sorsom... öreg Har-

gitától.

Lejtőiden szólhat már a gulyának ko-

lompja,

Messze földön elbújdosó híved nem hall-

gatja.

Csikországra, Hargitára ráborult a fátyol,

Eltemették elevenen gyermekkori álmom.
Csikországban nem virulnak most a

gyöngyvirágok...

Hej, Istenem! de én mégis, mindig oda

vágyok.

Hej, Istenem! ha kérésem egyszer tel-

jesülne,

Ha a vágyam szellőszárnyon haza repül-

hetne!

El oda a hegyek között álló kicsiny házba
Ahova el lett temetve életemnek álma.

Megkérdezem a felhőktől, melyek arról

jönnek.

Hogy, mi hír van otthonomban, hegyek

mit üzennek?

... Mondjátok meg, ha ott jártok, elha-

gyott hazámban,

Hargitának..., fáj a szívem!... megha-

sad utánna.

Elhalt már a dalom.

Elhalt már a dalom,
A lantom néma lőn...
Megöl az unalom.

A megkopott lantom,
Ha fölsír is néha,
Magamat síratom.

Elhalt már a dalom.
Elborúlt a kedvem,
Puszta lett e hon.

Elhalt már a dalom,
Szép Erdélyországban,
Minden csupa rom.

Hol vannak eltemetve?

Özvegyek sóhaja.

Ha elvetted is tőlem Istenem,
Gyermekeink apját... hitvesem:
Ha szívünkből kitépted a reményt,
Sívár parlaggá lett körülöttünk a rét:
Hogyha el is küldted hívatlan a halált.
Ránk mérted a fájós szomorú Golgotát,
...Hogy hol van a sírja? csak azt tud-

nánk!

Egy kis hant, hol magunk kisírnánk.

Mit mondjak nekik; mit feleljek?
Ha apjokat kérdezik a gyermekek.
Mit mondjak Istenem, mit feleljek?
Ha látják lehulló könnyemet.
Ha éj-éj után várom hiába...
Elfárad ajkam a zokogásba.
... Hogy hol van a sírja? csak azt tud-

nánk!

Egy kis hant, hol magunk kisírnánk.

Egy kicsinyke domb, bár befödve gazzal;
De reá borulnánk ezernyi jajjal!
Bár kicsinyke domb messze, idegenben;
De ez mindenünk az oltárunk lenne:
Hol leolvadhatna szívünkről a jég...
Ölelhetnénk bár kopott keresztjét.
... Hogy hol van a sírja? csak azt tud-

nánk!

Egy kis hant, hol magunk kisírnánk.

Kicsinyke domb volna is felette,
Ha eltöredezett volna is keresztje;
De aki minekünk mindenünk volt,
Nem volna most oly elhagyatott.
Árva szívünknek minden szeretetét,
Ez elhagyatott sírhantra hintenénk.
... Hogy hol van a sírja? csak azt tud-

nánk!

Egy kis hant, hol magunk kisírnánk.

Bár találnánk a sírját völgy ölében,
Havasok tetején, fagyos hideg éjben;
Vagy bár folyam medre volna is az ágya,
Ahol eltemették örök éjszakára.
Hisz’ nélküle nekünk mit ér az élet már?
Bár hozzá mehetnénk, egy holdas éj-

szakán!

... Csak azt tudnánk, hogy hol van el-

temetve?

Elmennénk hozzája, akár milyen messze!

Fegyverem.

Te voltál az én hűséges társam.
Véres harcokban, irtó csatákban.
Soha nem lettél hűtlen hozzám,
Mindég hűséges társam voltál.
Te voltál hálótársam... mindenem,
Tusád fej-aljam... sok-sok éjjelen.

Hogy gondoztalak véres csatákban...
Menetek alatt húztad a váltam.
Ránehezedtél, mint szerelmes leány...
Mindég hű voltál, meg nem csaltál.
Az orosz rettegett dörrenéseden,
Hogy szerettelek... én fegyverem!
Ha elaludtam az árokban,
Te vigyáztál az éjszakában;
Mint hű kísérő, házőrző kutya:
Mellettem voltál viharban, hóban.
Nem is panaszkodsz reám reméllem!
Mindég óvtalak... én fegyverem.
De, mikor karom ellengolyótól,
Mint tört madár szárny, lehanyatlott
S te kihulltál kezemből, ott
Kórházi ágyon, hogy fájt a szívem...
Megsírattalak... hű fegyverem!

És amikor a tört csont összefort.
Újból emelni bírtam a karom;
Visszamentem a csaták tűzébe,
Megtaláltalak kedves fegyverem.
Azóta együtt járunk éjjeleken,
Vonszollak tovább társam, fegyverem.

Dorna Vatráról.

1916, december.

Födözékemben félhomály,
Átfut rajtam a borzadály.
Kívül a szél vadul morog,
Hószem veri ablakomot!

Emésztő csönd körülöttem.
Oly unalmas az életem.
Legjobb most lenni itt belül,
Csikorgó tél dühöng kívül.

Gondolatom hej – messze száll,
Egy kicsiny hajléknál megáll,
Ahol imádkoznak értem,
Várnak reám nappal-éjjel.

Ajkamról nem hallik panasz,
Nyugton tűröm rabsorsomat;
De mikor fog véget érni,
Meddig köll még csak remélni?

Födözékem félhomálya
Mikor válik napvilágra?
A csikorgó hideg telet
Mikor váltja fel kikelet?

Zúgó város mikor látlak?
Árnyékát sok kecses lánynak.
Villanyfényes, őszi éjek
Bennetek, – oh – mikor élek?

Kemény priccsen álmodozva
Gondolok a rég elmúltra;
Félhomályt sötét követi,
Szemem az álom kerüli.

Kályhámból a tűz világa,
Bibor fényt vet a padlóra.
Födözékemben melegség,
Kívül vadul üvölt a szél.

Oh! jere már el szent béke,
Hints örömet a szívekbe!
Háborúnak legyen vége.
Ne lakjunk már födözékben.

Karácsonyi köszöntő.

1925, december.

Karinthiából.

Ezen szent karácsony gyönyörű ünnepén,
Kívánom, hogy arcod vegye körül a fény.
Kiapadhatatlan legyen az örömed!
Szerető szívemből kívánom néked ezt.
Két szemed ne lásson soha borult eget;
Ragyogó napfényben éljed életedet.
De ne csak ezen szent karácsony ünne-

pén,

Hanem az életnek minden egyes percén.
Fagyos tél ne érje soha a szívedet,
Az legyen a tied, akit szíved szeret.
Ha tavasszal ismét orgona virágzik,
Virágos mezőkön a délibáb játszik:
A te vígságodriak soh’sem legyen gátja,
Az arcod mindenki mosolyogni lássa.
Virágos kertedben, ha nefelejtset látsz,
Juttasson eszedbe ez a kicsiny virág.
Mást, mint – e néhány sort és jó kívá-

natot,

Vígasztalásképpen neked nem írhatok.
De ezt én kívánom hű, szerető szívvel,
Hogy a szent karácsonyt, még sokszor

megérhesd.

Karácsony-est.

1917, december.

307-esek a Szucsavánál.

Hulló fehér pihék
Fehér palást szőnek
A harctéri tájra,
Hol vitézek élnek.
Negyedik karácsony köszöntött le rájok...
Csendes imádság közt zárul le pillájok...

Édes őrző angyal
Vigyázz, álmaikra!
Hogy szálljon az álmuk
Haza... falujokba.
Hol az édesanyjuk szívszorongva vár a
Messzeföldön küzdő, szeretett fiára.

Reggel fölébrednek,
Hogy mondják egymásnak:
Hej, az éjjel, – bajtárs –
Családim itt jártak!
Arcomon még érzem, kislánykáim csók-

ját,

– Hallom, – hitvesemnek szaggatott sí-

rását.

Drága édes anyák,
Hitvesek, testvérek!
Nyilladozni kezdnek,
A boldog remények.
Szent karácsony napja,
Jézus születése:
Új meleget áraszt a sok kihült szívbe.

Egy kicsiny levél.

Szomorúan fúj az őszi szellő,
Hull a fákról a sárgult levél.
A meleg nyárnak ily hamar vége:
Érzem, nem soká itt lesz majd a tél.

Moldvai hegyek közt csavarog utam,
Kihűlt szivemmel itt bolyongok én.
Tárcámban – sok lapjaim között –
Megsárgult egy illatos levél.

Hogyha utamnak nincsen is vége,
Rongyos köpenyem tépi vad vihar:
Ez a sárgult illatos levél
Mesél... elmult... boldog álmokat.

Viharos éjjel tábortűzfénynél
Elolvasom, ki tudja hányszor?...
Már elhagyott... másé, ki írta,
Már fakulni kezd – e néhány sor.

Béna hős.

1926, október.

Az utcasarkon áll, réveteg
Nézi, hogy járnak az emberek,
Az úton közönnyel sietve,
Vele semmit sem törődve.

Béna hős szemében könnyek,
Apró csillogó gyöngyök gyűlnek;
S áll szomorún ott magában...
... Megcsikordul béna lába.

Lehajtja csüggedt, bús fejét.
Érzi, az élet mily nehéz.
Bezzeg másként volt, a csatába,
Dörgő rohamba, Volhiniába.

Kezébe ócska pénzt teszek,
... Vegyen rajta barnakenyeret;
A béna hős szemében szégyen:
Igy kell élni, ilyen kenyéren?

De szólok hozzá a régi harcról,
Elszáll a bú, a fáradt arcról.
Teste megnyúlik, arca lángol...
Beh’ másként volt ott, a harci tájon!

Beh’ másként volt ott, a harci zajban!...
Kárpátok bércén, az olasz honban.
Repült a hős csontos lovával,
Versenyt vágtatva ezer halállal.

Beh’ másként is volt ott a csatákba,
Mikor még ép volt a keze s lába!
Mért nem vesztek ott mind az emberek,
Nem égnének úgy a sebhelyek.

Volhinia erdejében.

Bognár József menyasszonyának ajánlom Tápiószelén.

Volhinia erdejében
Egy katona fekszik régen.
Zöld moha a takarója.
Esti szél a siratója.

Esti szellő, hulló lombok,
Várjatok, még búcsút mondok!
Kis falunk legszebb legénye,
Édesanyám szeme-fénye.

Esti szellő, hulló lombok,
Várjatok, még búcsút mondok!
Esküvőre engem vár ma.
Hét vármegye legszebb lánya.

Édesanyám, ne sirasson,
Ne gyászolj, te szép menyasszony!
Volhinia erdejében
Álmodik egy vitéz régen.

Karpilovkai út mellett, 1915, december.

Igy halok meg.

Köd vesz körül, amint megyek,
Az égen úsznak, kusza fellegek.
Léptem koppanása oly kísérteties,
Mintha szellemek kísértenének.
Hegy oldalában vezet az utam,
Orosz gépfegyver lődöz untalan.

A ködös éjben fütyül a golyó,
A szivemben néha reszket valami,
Mosolygok ez érzések fölött,
... Hányszor kellett már ezt hallani?

Három éve hallom, s még nem szoktam

meg,

Nem is fogom megszokni soha.
Ajkamon egy keserű mosoly,

Igy halok meg, egy borús éjszaka!

Egy kiálló kőre ülök pihenőre,
Elgondolkozva lehajtom fejem,
Kísérteties csönd körülöttem.

Sűrű köd fölszáll, halvány hold süt rám,
Rágondolok sok szenvedésimre,
Otthonhagyott kedveseimre.

Vajjon meddig még? meddig élek én?
Merengésemből egy akna fölriaszt,
Recsegve csattan, hangzik a visszhang.

Tovább vonszolom fáradt testemet,
Vállamra rakott súlyos terheket;
Hegyekről fújó hajnali szellő,
Hazámba viszi üdvözletemet.

Vidd üdvözletem!... mondd kedvesem-

nek:

Ne várjon többé vissza engemet!
Beszterce partján, hősök sírja közt,
Meglelem egykor én is helyemet.

Moldovában.

Takarodót fujják.

Behúnyt szememmel is vissza-vissza-

nézek.

Hóvirág födi-e vajjon most a bércet?
Apró piros rózsák nyílnak-e még arra?
Vagy ráborult a csönd Kárpátok ormára,
... Hol eget rengetett ágyúk morajlása.

Behúnyt szememmel is vissza-vissza-

nézek,

Hová lettetek ti, csillogó vitézek?
Doberdó szikláin ízzik a nap fénye,
Melyet megöntözött ezer honvéd vére...
... Magyar forró vére hullott a kövekre.

Behúnyt szememre is könnyhullás von

fátyolt.

Dicsőség, harci tűz elszállt, mint egy

álom.

Dübörgő rohamok, harci fergetegek,
Nem látok egyebet, csak sok kereszteket,
... Zöld erdő mélyében síri szent helye-

ket.

Behúnyt szemeimmel is látok a multba,
A füstölgő romok fölépülnek újra;
Csak a halált osztó karok lettek bénák,
Csendes Nida partján sem nyílnak a ró-

zsák.

... Rekedt harci kürtön takarodót fújják.

Háborús tiszturaimhoz búcsúzóul

Ezen versemet Zmajkovics József hadnagy úrnak ajánlom. 1918.

Búcsúzzunk el most már...
Háborúnak vége
Elült a harci zaj,
Ránk köszönt a béke.

Búcsúzzunk el most már
Szenvedő bajtársak,
Akik a harcokban
Annyit együt jártak.

Fényes fegyverünket
Akasszuk a szegre!
Vigyázzunk, hogy fényét
Rozsda ki ne kezdje!

Fáradt paripáink
Engedjük pihenni,
Elég volt már nékik
Négy évig szenvedni.

Békés otthonunkban
Várnak már benünket.
Repeső örömmel
Az anyai szívek.

Engedelmet kérek,
Tiszturak, bajtársak,
Hogyha valamiben
Jónak nem találtak.

Harcink dicsők voltak
S céljaink nagyok,
Megálltuk helyünket
Mindenütt... magyarok

Most, hogy hazatérünk
Az elárvult házba,
Gondoljunk még azért
Néha a hazára.

Én jó tiszturaim,
... Kis ember voltam én,
De én is ott jártam
A harcok mezején.

... Csak hálával tudok
Gondolni Önökre,
Mert nagy volt és nemes
Az Önök szerepe.

Kint atyáink voltak
És szíves barátok,
Míg bekóboroltuk
Az egész világot.

Mink, kis közlegények,
Szürke katonácskák,
Hál’ Isten megértük
A harcok múlását.

Majd, ha találkozunk,
Mint békés polgárok,
Becsüljük meg egymást,
Mint szíves barátok.

Nem lehetett ott sem
Tiszt úr valamennyi:
Idehaza épp úgy,
Szintén kell dolgozni.

De a kérges tenyér
Fogta ott a fegyvert,
Becsüljék meg, Urak
A jó munkásembert!

Fegyverek döreje
A határon elhalt,
Jaj, de ottanmaradt
A sok drága sírhant!

Drága jó vitézek,
Kedves bajtársaim,
Sokan elhulltatok
A harcok mezein.

Békés napjainkba,
Akik hazatértünk,
Imádkozzunk néha
Egy kis imát értük!

Munkáinkat itthon
Aképen intézzük,
Hogy szegény hazánknak
Is hasznát keressük.

Emlékeink vannak,
Amit hazahoztunk,
A Kárpátok körül
S túl a Boszoprusztól.

De ne legyünk urak,
Henye semmittevők!
Vigyázzunk a honra
Épp úgy, mint azelőtt.

És hogyha valaki
Bántaná hazánkat,
Nyergeljük föl újból
Tüzes paripánkat

Mocsoktalan kardunk
Tokjából kihúzzuk,
Hogy magyarok vagyunk
Ujból megmutatjuk.

Miránk számíthatnak,
Csak jól vezessenek,
Akkor nincsen párja
A magyar honvédnek!

Most Isten áldja meg
Volt jó Tiszturaim,
Haladjon békével
Ki... ki... az útjain.

Párommal...

Örkény, 1925.

Kis szobában üldögélünk
Hallgatagon,
Esőcseppek kopogtatnak
Az ablakon.
Félhomályban sziporkázik
A tűz lángja,
Száraz akác ropogva ég
A kályhába’.
Összebúvunk dideregve,
Mintha fáznánk,
Az alkonyat észrevétlen
Köszöntött ránk.
Megzavarja még a csendet
Benn az óra,
Hatot üt, mily búsan hangzik
A homályba’
Szívünknek a dobbanását
Csak mi halljuk,
Összebújva, mint két galamb
Olvasgatjuk.

Rákosi Jenőhöz.

Kelenföld, 1926.

Fáj előre, ha rágondolok,
Hogy egyezer meghal maga is,
Eltávozik örök időkre,
S elviszi tőlünk szellemit.

Gyászoljon mindenki akkor,
Ki ismeri a betűt,
Ködfátyol fedje az eget,
Melyről egy csillag letűnt.

Irjon egy szót még életében,
Amelyben izzó lelke égjen,
Vésesse bele már előre
Emlékül a sírkövére.

Hogy odajárjunk mi tanulni...
Hazát, barátot szeretni...
Drága emléke fog nekünk
Mindenkor utat mutatni!

Gyermekem.

Én is voltam kicsiny gyermek,
Fiacskám, meg rossz is.
Én is voltam csintalan is,
Megvertek engem is.

Iskolát is elkerültem
Én is egynéhányszor,
Mondhatom, hogy ki is kaptam
Érte az apámtól.

Legényke is voltam, hetyke.
Lányok után jártam,
Anyámnak jó szavára
Keveset hallgattam.

Munkáskézzel szorgalmasan
Dolgozgattam... köznap,
... Csárda előtt mulatoztam,
Ha jött a vasárnap.

Katona is voltam, fiam.
De szép volt ez élet!
Erről majd a nagy naplómban
Még sokat beszélek.

Háborúban, harci zajban,
Ha felharsant: „Rajta!”
Mint vadvihar, mint fergeteg,
Törtünk az oroszra.

Megnősültem, anyácskádat
Feleségül vettem,
Mondhatom, hogy életemben
Jobbat nem is tettem.

Azután ti születtetek
A kis Picukával,
Szaporodott a kenyérgond
Azután a házban.

Fészket raktunk anyácskáddal,
Mint a fecske, sárból,
Meghúzódtunk benn szerényen,
Távol a világtól.

Én eljártam... nehéz munkát
Végeztem naponta,
Hogy meglegyen, ami csak kell
Minden a konyhára.

Ti majd nagyok lesztek, fiam,
Nekem mindig lejebb,
Elkopik ám még a vas is,
Ha múlnak az évek.

Kisember volt csak az apád,
– Egyszerű napszámos, –
Akire az első napfény
Már a munkán szállott.

Rossz emberek tanácsára
Sokszor el-elbuktam,
Múló évek nehéz során
Száz tövisbe hágtam.

Most azt kérem, – kis fiacskám –
Szeresd anyukádat,
Kinek az arcára néha
Redőt von a bánat.

Szeressed kis nővérkédet,
Védelmezd is olykor,
Rossz gyermekek bántásitól,
Meg a gonosz sorstól.

Én még mindég szőrtarisznyát
Akasztok nyakamba,
Kenyér után messze jövök
Halmos Dunántúlra.

Fiacskám, majd ha nagy leszel,
Megsegít az Isten!
Emlékezz e kis fészekre,
Amit építettem.

Annyi minden van mögöttem,
Fiacskám, az élet
Sokat igér, keveset ád,
De mit is beszélek?

Most csak az fáj, ha csínyt teszek,
Nincsen, aki néha,
Mint egykor az öregapád:
Fülemet meghúzza.

Gyermekkori emlékimből
Az a legélénkebb,
Mikor egy-egy nádvesszővel
Rendben elcsépeltek.

De nem rovom ám föl nekik,
Vettem köszönettel;
Aki adta, két kezével
Áldja meg az Isten!

Isten veled, kis fiacskám...
A szemem már álmos,
Elalszom és odaszállok
Haza... anyukádhoz.

Menj!

Most menj! vigyen a véred,
... vigyen a vágyad...
Mellettem marad majd a bánat.
Hadd meg nekem az éjszakákat!

Most menj, legyél pillangó;
... az éj tündére...
Legyél az éjszakák csillaga, fénye,
Csak vigyázz! le ne ess a mélybe.

Legyél álom! szines lepke
... finom .himporral behintve;
Legyen a tied a zene, dal!
Én mellettem csak éjszaka van.

Most menj! szedjél virágot!
... kövesd a hiu délibábot
Keresd fel a napsugarat!
Mellettem csak éj-éj marad.

... Hogyha egykor majd fáj a fény;
... a rózsákra le száll a dér.
Ha a virágok elhervadnak,
Jer vissza! én felkarollak.

Ha lehul szárnyaid himpora,
... s közeledik a tél hava;
Jer! a sötétben vissza várlak
Tedd boldoggá az éjszakámat!
Tedd boldoggá az éjszakámat!

Az életet...

Az életet már végig jártam,
Sokszor tövisbe hágott lábam.
Mindig rózsákat kerestem
És csak töviseket leltem.

Az életet már végig jártam,
Nincs semmi amit megbántam.
Hogy sokszor tövisbe hágtam?
… Istenem, ha nem vigyáztam.

Valami a szívembe markolt.

Valami a szívembe markolt,

durván... gorombán...

Nem haltam bele.
Valaki egyszer szívemre ütött,

orvul... tudatlan...

Nem fáj a helye.

Valahol engem bántott valami!

... hol... mikor...

Már azt nem tudom.
Valaki egyszer várt rám kacagva,

... vágyón... szeretve...

Egyszer valahol.

Valaki egyszer elhagyott engem!

... kacagva... csalfán,

Nem bántam akkor,
Valakit várok, zokog a szívem,

valaki durván...

Belemarkolt.

Az én világom.

Wallisch Ernő úrhoz.

Az én világom csöndes, néma éj;
Enyém a mámor, enyém a fény.
A csillag ragyog, fönséges az éj;
Enyém az asszony, egyedül az enyém.

Az én világom néha a tavasz,
Szedünk a réten vadvirágokat
S köröttünk zengik vidám dalukat,
A cifra tollú, dalos madarak.

De az én világom máskor a nyár is...
Érik a gyümölcs... forróbb a vágy is.
Mézesebb akkor a női száj is,
Szebben dalolgat még a madár is.

Enyém az ősz, az én világom,
Sárgul a levél mindegyik ágon;
Egy utcasarkon epedve várom,
Eljön-e vajon még ma a párom.

S olykor az én világom a tél,
Sűrű pára ül az ég peremén.
Lehúllt a fákról a sárga levél,
Lehajtott fejjel rajta járok én.

Elmélkedés.

Egy asszony a földre hozott,
Kéretlen, tudatlan, akaratlan;
Ő elment... én itt maradtam.

Ő elment egy alkony órán,
Lassan, szerényen, csalódottan;
Én... itt maradtam, akaratlan.

Egy asszony a földre hozott,
Az én szegény szülő anyám;
Fájdalommal... egy éjszakán.

S azért, hogy megszűlt engem,
Olykor áldom az anyámat;
A jót... kit megölt a bánat.

De, néha... néha... néha,
Nem áldom és nem átkozom;
Csak a sírját gondozgatom.

Ha tép a lét, a szenvedés,
Mikor az élet nagy teher;
Nem tudom és nem érthetem.

És a „miérteket” keresem,
Amért a földre elhozott
Engemet; ... a bús robotost.

Földön járok mint vándorló,
Sokszor űzött, sokszor koldus;
Soh’ sem vidám, csak mindég bús.

És most várom azt az órát,
Mely megváltsa a lelkemet;
A szenvedőt... ha elmegyek.

Ujra otthon.

Haza hívott a szívem,
Haza hívott a vágyam.
... Messze jártam.

Kicsiny otthonban minden
Olyan szeretve várt rám.
... Virág és fűszál.

Beh jó ölelni a kicsiny családot!
Szeretni testvért, szülőt, barátot.
... Minden virágot.

Beh jó nézni a kicsiny szobában,
A szép tiszta bútorokat,
... Ha fölvirrad.

És a nap ránk csókolja,
Az első hajnal sugarát,
... Az ablakon át.

{fel}