|
|
|
|
Pataky Joachim: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
<<< 5/5 |
|
|
|
|
Már mint kicsiny gyermek
... a holnapot várjuk,
A má-nak örömét
soha meg nem látjuk.
Mint serdülő ifjú
a jelent feledve,
Futunk a holnapért
reményekkel telve.
S mint meglett ember
izzadó homlokkal,
Küzdünk a holnapért,
nem törődve mával.
Mellettünk elmaradt
má-nak virágait,
Nem is vészük észre;
vezet egy balga hit.
Arany hegyet látunk
s futkosunk utána.
Nem gondolunk soha
jelenre, a mára.
Mikor már azt hisszük,
elértük célunkat,
... Fehér fátyol födi
gyérülő hajunkat.
Remegő inakkal
kisérjük az árnyat,
Mely eddig vezetett:
... balga, hiú vágyat.
... Fájdalmas sóhajjal
tekintünk a múltra,
Hej, az életünket,
bár kezdhetnénk újra!
Mikor életünknek
végcélját elértük,
Boldog gyermekálmok,
semmi sincs belőlük.
Elmulasztott, boldog
napok, órák, percek,
Bár újra kezdhetnénk
elprédált éltünket!
Minek sietni? jó barátim!
Higyjétek el, amit mondok:
... Akik futnak, mind bolondok.
Bohém cirkusz csak az élet,
Kik kacagnak, kétszer élnek...
... Akik sírnak, mind szegények.
Minek sietni, jó barátim?
Hisz az élet úgyis rövid;
... oly hamar beesteledik.
Higyjétek el, jó barátim,
Azok itt hiába várnak,
... Akik sebzett szívvel járnak.
Kik vígadnak itt a földön,
Csakis azoké az élet;
... Akik sírnak, mind szegények.
Örkény, 1925.
Csengő-bongó karácsonyfa,
Mit is hozott a Jézuska?
... Cukrot, diót aranyosat,
Szaloncukrot, jaj de sokat.
Úgy ragyog a gyertyafényben,
Mint a csillagok az égben.
Csengő-bongó karácsonyfa,
Az égből egy angyal hozta.
Sok kis gyermek karját tárva
Tekint a karácsonyfára;
Boldogság csillog szemükben...
A kis Jézus örömében
Mennyországból ide lebben,
Havas éjjel jobb idelenn.
Csengő-bongó karácsonyfa,
Az égből egy angyal hozta.
A sok kicsiny gyermek álma,
Teljesült ez éjszakában,
Békesség, áldás, szeretet,
Máma oly jók a gyermekek.
Vizsgálják a karácsonyfát,
Vajon nincs-e rajta korbács?
A jó angyal elfeledte,
Sebaj, hozott mást helyette.
Fáradtan hanyatlik
A nap le az útján,
Eperfák árnyéki
Messzire elnyúlván.
Macska az ablakban,
Veréb az ereszen,
A fecske csicsereg
A tető gerincen.
Szól a fűz furulya,
Kezében fiúnak,
A szürke égbolton
A vadludak úsznak.
Alkonyuló légben,
Bikanyála úszik;
Távol az ég alján
Nagy erdő sötétlik.
Asszony a konyhában,
Gyermek a kuckóban;
Vacog, zsémbelődik,
Vár a vacsorára.
Az úton szekér jön,
Kutya megy csaholva;
Messziről megérzi,
Hogy jön a gazdája.
A kocsi befordul,
Bezárják a kapút:
„Gőzölgő lovakat.
Fogjuk csak ki anyjuk.”
Mond a gazda lassan,
A lovakat kifogják:
... Már az istállóban,
Szénát ropogtatják.
Gőzöl az asztalon,
Tányérban az étel;
Bíztatja az asszony
Az urát: „egyék kend!”
„Eszem, eszem lelkem,
A gyermek is egyen!
... A külső földeken,
Mindent elvégeztem.”
Vacsora végeztén,
Zörög a mosatlan
A gazda mégegyszer,
Törőd’ a lovakkal.
Tiszta fehér ágyban,
Duzzadnak a párnák,
A dologban fáradt,
Munkástestet várják.
Át az esti légen
Harangkongás hallik;
A kis család ajka
Imára felnyilik.
Ima végeztével
Az ajtót bezárják;
Az udvar őrzését
Hű kutyára bízzák.
Elalszik a mécses,
A gyermek már álmod’;
Az asszony szunyókál,
Ember még pipáz ott.
Kívül minden csendes,
Csak egy fülemile
Mondja az imáját
A mély esti csöndbe.
Öreg naplómban néha lapozok,
Csak pár lapot fordítok és
Elrepülnek a hetek, hónapok,
Mint röpke pillanat múlik az év.
Most, de mikor ezeket papirra vettem,
Mikor dörögtek körül az ágyúk;
Akkor hosszabbak voltak a percek,
Mint ma az évek... mikor már elmult.
S változnak a tájak amint lapozok,
Most síkon járok, napos verőfény;
Fordítok öreg naplómban pár lapot,
Itt járok a havas hegyek gerincén.
És változnak laponként az emberek,
Akik kísérnek nagy csatákon át;
Ma, ki mellettem tölti idejét,
Ki tudja, holnap, hol üt az tanyát.
Most fordítok, elrepült álmok...
Keresem a multam, ... kutatom.
Elmerengve nézem a sárga sorokat,
Hova tünt a sok-sok régi barátom?
Amikor forgatom a naplóm lapjait,
Ott képzelem magam, a harcterek fe-
lett;
Az apró megkopott tört keresztek kö-
zött,
Dudorásznak csípős, hideg, őszi szelek.
Nyelét a szerszámnak,
Mindég tövén fogta,
Hogy mindent jól csinál.
Mindég azt gondolta.
Fúrt, gyalult, faragott,
Minden kitelt tőle.
Azt hitte magáról,
Ember lesz belőle.
Vitte kész munkáját,
Szívdobogva, vággyal:
Hát hogyha már ez jó?
Megnézeti mással.
„Adj Isten! jó uram.”
„Fogadj Isten!” mond az.
... Hallgatom, hallgatom;
Értem, amit mondasz.
Hát, úgy vagyunk vele,
Még nem elég sírna;
Nem sok, az már igaz,
De, van rajt’ még hiba.
Gyalulni kéne még,
Meg aztán a színe;
... Egy szó, mint száz, lelkem,
Nem egész jó még ez.
Szólt az úr, fölénnyel,
Székében hátradűl,
Széles ábrázatja
Víg mosolyra derül.
S a mester szomorún,
Szégyenkezve áll ott;
Nem tudja hamarján,
Mit csináljon már most?
Köszönje... fogadja
A sok jó tanácsot?
Nehéz zavarában,
Alig lelve ajtót.
Izzadó homlokkal,
Kérges tenyerével
Dolgozik serényen,
Nappalon és éjjel.
S mikor már a keze
Nagyon elfáradott,
Az előbbi úrhoz
Újból bekopogott.
Mondaná meg, Uram,
Jó-e már a munkám?
Mert már megcsináltam,
Ugy, ahogy csak tudám.
Jónak jó, ha vesszük.
Még jobb is lehetne,
Ily’ erős embertől
Több is kitelhetne.
Nincs jól kisimítva,
Színe is homályos –
... Istenem ... Istenem! ...
Mit csináljak már most?
Mond nagy szomorúan
A mester magába...
Köszönni felejtett
Súlyos bánatába.
Munkáját elébe,
Víz partjára tette,
Simítsa-e vajjon,
Vagy a vízbe vesse?
Hogy a víznek árja
Majd simára mossa,
Vagy pedig tovább is
Maga simogassa?
Hosszú töprengésnek
A haszna megvagyon...
És jó gondolatát
Markolá jól nyakon.
Már ami telhetett
Tőle, mind rászánta,
A kezében lévő
Csillogó munkára.
Hisz’ az ő szemével
Nem lát rajta hibát...
Hadd lássuk, hogy mások
Hogyan is csinálják?
Ki tanáccsal bőven
El tudja őt látni,
Tud-e munkájának
Párját is csinálni?
Bekopogott újból,
Immáron harmadszor
Tanácsadójához,
Mostan, éppen jókor.
Hárman is valának
A szobában együtt.
Elmondotta illőn
A célját, minek jött.
– Tanácsot eleget,
Tán sokat is kaptam,
Mondhatom, hogy rájuk
Sokat is hallgattam.
– De most azt nem kérek,
Elég volt már abból,
Nem kérek én többé
Önök tanácsából.
– Én tudom, hogy munkám
Hogyan csináltam meg,
De mostan az urak
Csináljanak ilyet!
Ilyet és nem jobbat,
Én azzal beérem...
Ameddig csinálják,
Én majd végignézem.
– Ugyan, kedves mester,
Ilyet, hogy gondolhat?
Hiszen ilyen tárgyat
Csak mester csinálhat.
Mi ahhoz nem értünk,
Hogy kell ezt csinálni,
Csakis a kész munkát
Jól felülbírálni.
És a csinálóját
Ellátni tanáccsal...
Ebbe mester vagyunk,
Ki törődne mással.
– Vagy úgy, ezt nem tudtam...
Mit mondott, én hittem...
Jobbat tud csinálni,
Mindig azt reméltem.
Kész munkába foltot
És csomót a kákán,
Azt a nénémasszony
Is könnyen talál ám.
Éjt, napot dolgoztam,
Törtem a fejemet,
Hogy minél simábbra
Simítsam művemet.
Most tudom, mit tegyek,
Adj’ Isten jónapot!
És szemére húzza
Mélyen a kalapot.
Ahány helyen jártam,
Bárkivel beszéltem,
A munkámra mindig
Ujabb gáncsot leltem.
... Koldushoz fillérért,
Tanácsért... tamáshoz,
Nem megyek ezután,
Magam lábán járok!
A földön olyan sok a bánat,
Kacajt kevesen találnak.
Miért, hogy bennünk a bánat él?
Miért rövidebb a nyár, mint a tél?
És miért vannak a „miért”-ek?
Az emberek miért élnek?
Egymástól oly idegenen?
Sokszor, sokszor nem érthetem.
Földi élet csupa titok,
Múlnak a napok s holnapok.
Mire megtanulnánk élni,
Máris el kell menni, menni.
Boldog, aki előre sír,
Annak nem lesz sötét a sír.
Kinek az élet fönn teher,
Majd az megpihen odalenn.
A földön oly sok a bánat,
Mégis olyan sokan járnak.
Cifrán, gondtalan, nevetve,
A könnyeket nem ismerve.
Csak mikor az őszi tájak
Elárvulnak, s sötét árnyak
Előre vetik árnyukat,
Érzik csalódásukat.
Jaj! de már a késő bánat,
Nem kedves, csak a halálnak.
Jaj! pedig: ki készületlen,
Esik be a sírgödörbe.
Annak nyugta soha nem lesz,
Ki siratja az életet.
Halál nem ad nyugodalmat,
Csak annak, kik benne bíznak.
Mert az élet csaló álom,
Én is itt kacagva várom.
Azt az órát, azt a percet,
Amikor én is elmegyek...
Mi a szép? ha süt a nap,
Mi a szép? a nyári nap,
Hogyha a gép zakatol,
Hegyen-völgyön aratol.
Mi a szép? ha meleg van,
Nő a szem a kalászban…
Ringó arany’ kalászok,
Adják majd a kalácsot.
Mi a szép, talán a pénz?
Mi a szép, talán a kincs?
Nem, – csak ringó kalászok,
Megtelt búzahambárok.
Szép, ha a búza érik,
Minden magtár megtelik
Éltetadó kenyérrel,
Úristen kegyelmével.
Kőbánya, 1914.
Egész utcasoron
Ösmernek engemet,
S ha megyek az úton,
Mindenki kinevet.
A poros országút
Hű barátom nékem,
Mikor rajta járok,
Nincs, aki nevessen.
Hogyha meghúzódom
Valamely boglyában,
Kutyával kerget el
A tanya gazdája.
Poros országúton
Kálváriám járom,
Nem érem a végét,
Ha örökké várom.
Hogyha már mindenki
Fölrúg és kinevet,
Árok lesz a sírom
Az országút mellett.
1925.
A határ kopár, zörög a haraszt,
... Szomorún tekint széjjel a paraszt,
Ballangó kórót kergeti a szél,
Terméketlen, vad, kietlen a tél.
Száraz faágat zörgeti a szél,
Rajt’ a vastag zuzmara fehér,
Széjjelszórt trágyára kóbor varjú száll,
S hangosan kiáltja: kár-kár-kár...
Kutya bebujik meleg vackába,
Kinek van kedve ilyen világba’
Dülőutakon nem fut a szánkó,
Búsan lógatja fejét a fakó.
Három cigány didergve jár,
Hegedűjük sírva muzsikál,
A húrokból kevés hang zenél,
Megveszi őket a maró, hideg szél.
Karácsony-est Örkénytelepen, 1925
Leszáll az éj lassan
Sötét fátyolával.
Világosság támad
Kunyhók ablakában.
A szabad mezőkön
Határ elcsendesül,
Csak a hó hull lassan,
Nyugalom mindenütt.
Szállong a hó lomhán
Sötét éjszakában,
Betakarva mindent
Az egész határban.
Valahol nem messze
Kong a harang szépen,
A kunyhók lakói
Imádkoznak csendben.
Felszáll ima, ének
Az egek Urához:
Adj Uram nyugalmat
Ezen éjszakához!
Nincs már világ sehol,
Alszik minden csendben,
Csak a hó hull lassan,
Csendesen... fehéren...
Lenéznek olykor itt az emberek,
Nem néznek néha engem senkinek,
Csak léha, hasztalan álmodozónak,
Mások terhének... bús csavargónak.
Sokszor hallottam, amint beszélték:
Ilyen emberek itt minek élnek?
Minek firkálnak ócska verseket,
Minek hazudnak szép szerelmeket?
Érzem is sokszor, hogy néznek felém.
Annak örvendek: nem látnak belém.
Ujjal mutatnak úton is reám...
Nézik, hogy milyen kopott a ruhám.
Csak mikor a nép hiú sorából,
Messze megyek; az út porától
Piszkos a ruhám, kopott, szürke,
Tekintek le itt az emberekre.
Tépett emberek... rozoga házak,
Hajótöröttek itt lenn tanyáznak.
Itt, ha felveszem a néma lantom,
Megpendül a húr az utcasarkon.
Felderülnek a sápadt arcok,
Megélénkülnek az utcasarkok.
Repül a dalom a lanyha szélben,
Tova-tova leng... a csendes éjben.
Hajótöröttek kopott tanyáján
Kitárt karokkal várnak mindég reám.
Én a dalaim nekik zenélem,
Mert bajaikat magam is érzem.
Lenéznek néha a rossz emberek,
Pedig, ha tudnák, mennyit szenvedek,
Pedig, ha tudnák, amit én tudok...
Zsarnok lelkemnek mily rabja vagyok.
Pedig, ha tudnák, hány csendes éjben
Járom az utcát, sápadt holdfényben,
Mikor az utca alussza álmát,
Én sírva járom az éj világát.
Mert az én lelkem nem tud pihenni,
Neki csak vágy kell és menni, menni.
Lelkem a bolygók kóbor hajója
És a szenvedők rongy lobogója.
Hány sóhajom merült cl a nesztelen szél-
ben,
Hány csókos ajk került el a vágytalan
éjben?
Hány imádság maradt félbe síró számon?
Hányszor hullott a könny végig az
orcámon?
Én vagyog a sírók örök dalolója,
Koldus szenvedőknek tépett lobogója.
Ismerem a földön uralkodó rémet,
Azért dolgozunk át sok-sok sötét éjet.
Én vagyok sok vágynak csendes siratója,
Sötét éjszakáknak rendes csavargója.
Én vagyok a kínok örök hordozója,
Sok-sok nyomorúltnak pislogó fáklyája,
Lelkem volt a könnyek megértő koldusa.
Gyűjtöttem, gyűjtötem kopott tarisz-
nyámba.
Csavargója vagyok szük, sötét utcáknak,
Siratója olykor a más halottjának.
Nem tudom, ki vagyok, ki akartam lenni,
Nagyon elfáradtam, de nem kérdi senki,
Hogy honnan is jöttem s hova is tartok?
Csak az éj csöndjében, amikor bolyongok
Lobban föl lelkemben a kétség fáklyája:
Miért jöttem e földre, örök Golgothára?
Miért nem tudom én is úgy, mint mások,
Végigpihenni a hosszú éjszakákat?
Nem kérdezi senki, ki vagyok, mért élek?
Nem is hallgatják meg, amit én beszélek.
Tátongó űr körül futunk most a koncért,
Pár dicsérő szóért, néhány papir ron-
gyért.
Hány sóhajom merült el nesztelen a szél-
ben,
Hány csókos ajk került el a vágytalan
éjben?
Hány gyönge kar tárult elébim tudatlan,
Amikor az éjben egyedül bolyongtam.
Összetörött szívek, könnytengerek árja,
Ez maradt a földön: – kiáltom hiába,
Minek van itt minden, szerelem és má-
mor?
Mikor minden, minden, oly bús a világon.
Járnék a földön s nem volna nevem,
Senki sem tudná, hogy én ki vagyok,
S nem kérdeznék: mit is akarok?
Járnék a földön s nem volna nevem.
Ura volnék a titoknak, vágynak...
S megértője... szegény hazámnak.
Ha akkor aztán valaki kérdezne:
Hogy mi a vágyam, mit is akarok?
Azt mondanám csak: én magyar vagyok!
Hogy mit akarok? – kérdeznék tőlem –
Felelnék dörgve, mint a fergeteg,
Megremegtetve erdőt, bérceket.
Bőszen felelnék, névtelen senki,
Magyar hazámat akarom vissza!
S szomorú arccal hullnék egy sírra.
Szomorú arccal hullnék egy sírra
Őszi ködöknek szürke alkonyán...
Csak azt mondanám: kelj fel jó Atyám!
Gyönyörű szép nyári délután van.
Az égen úsznak fehér fellegek.
A fecskék a fényes napsugárban
– Mint villámcikázás – táncot lejtenek.
A nap már féldolgát végezte,
Fénye csillogó, jóleső meleg.
Karosszékben kinn üldögélek
S átmelegíti fázós testemet.
Kis házam ajtaja nagyokat ásít.
Homokban a hű kutyáin hempereg.
A fák lombjai a hűs szellőtől...
... Oly ösmerősen felém intenek.
Köszöntenek... a megtért vándort,
Lelkem rejtekén titkos hang zenél;
Fölölelem mind e kedves képet...
A futó szellő... csendesen beszél.
Körül leng a virágok illata.
A kertben szép dús sorokban
Az őszi rózsák virág’i nyílnak,
A méhek dongnak rajt sűrű rajokban.
A házból kedves hang zenéje kél.
Messzi távolból harang szava cseng.
Fönn a csillogó kék horizonton
Egy nagy ércmadár büszke teste leng.
Míg nézem; ... augusztus tűnésén
Mereng a lelkem édes álmában...
Addig a nap nagy gyors léptekkel
Tűnik el az éj birodalmában.
Nagymélt. dr. Hegedüs Lóránt úrnak ajánlom.
Volt nekem egy nótám,
Benne sírt a lelkem.
Bú feledés képpen,
Sokszor énekeltem.
Volt nekem egy imám,
Nem sok, csak néhány szó.
De messze tűnt tőlem,
Mint rövid búcsuszó.
Volt nekem szép álmom,
Verőfényes hajnal.
Síratom múlását
Savanyú kacajjal.
Volt nekem reményem
Csillogott a napfény
Éltem tengerének
Derült sima tükrén.
Volt nekem sok könnyem
Már mind szerte szórtam
Életem folyásán
Jaj! mind-mind elsírtam,
Most, hogyha bánat ér,
Nem is tudok sírni.
Csak üres lélekkel
Sok bús verset írni.
Keserű íze van a csóknak.
Az ima a számon: ... gúnykacaj...
A panaszszavam sírásba fullad,
Kérő szavam: ... csak néma jaj.
A vágyam: ... futó, hangtalan szellő,
Reményem: száraz falevél.
A nyár melege rövid pillanat.
Szívem verését: ... elviszi a szél.
A ma valója röpke pillangó...
A jövő képe: ... játszi délibáb.
Tegnap emléke fájdalmat okoz
Sok szép emlékem: ... hervadó virág.
Sárkeresztesi temetőben, 1926, október.
Sírjatok! Veletek sírok én is.
Síróra áll az én szám is.
Kacagásom is olyan bús
Nem vagyok más: ... csak bús koldus.
És gyűjtöm a sóhajokat...
Összegyűjtök jaj de sokat.
Ha már lelkem telve jajjal,
Eldalolom bús kacajjal.
Repülj hajóm! ... az élet tengerén
Bőszen fú a szél... hullámzik az ár...
A sötét vizeken repülj hajóm... repülj!
...Valahol engem még valaki vár.
Repülj hajóm! ... most szól a gitárom,
Csendes vizeken evez a hajóm.
... Kiáltom a sötét, ónszínű vizekre,
messze hallhatón: ... hó... hahó...
hahó!
Repülj hajóm! ... a kormányos alszik...
Nincsen itt senki, ki megzaboláz.
Meg vagy terhelve túlon is teherrel;
Magaddal viszed félvilág jajj-át.
Repülj hajóm! ... várnak rám valahol...
Vár rám egy világ a vizeken túl.
... Bordáidon porzik ezerfelé a víz,
Öreg csavarod... búsan csikordul.
Repülj hajóm! ... gyorsabban, ... gyor-
sabban!
Kótyagos bolond itt most a világ.
Hagyjuk el hamar, ... hagyjuk el hajóm.
Hiú igricek dőre táborát...
Ne higyjetek nekem!
Én sem hiszek másnak.
Jobb, akik e földön
Hitetlenül járnak.
Jobb, akik e földön
Semmi jót nem várnak:
Akik nem remélnek
Soha nem csalódnak.
Ne higyjetek nekem,
Csak játék az élet;
Az is röpke szellő,
Amit én beszélek.
Ne higyjetek nekem!
Az élet csak álom.
Én is itt kacagva
Elmúlásom várom.
Bukovinában, Burla, 1917.
Ott, ahol ti éltek
jól fütött szobábon
kályha dudorászik.
Ott, ahol mi élünk
hideg északi szél
hópelyhekkel játszik.
Ott, ahol ti éltek
fényes báltermekben
vidáman táncolnak.
Ott, ahol mi élünk
elfáradt katonák
dideregnek, fáznak.
Ott, ahol ti éltek
fínom ételekben
kényesen dúskálnak.
Ott, ahol mi élünk
egy darab kenyérre
kitárt karral várnak.
Zámoly, 1926, október.
Mielőtt lehajtnám elfáradt fejemet,
Tehozzád írok egy kicsinyke levelet.
Este van. De valj, mit írjak?
Szomorú verset, vagy inkább vígat?
Szomorút talán, mert nem vagyok veled.
– Tán még is vígat, amért élhetek.
... Mint irám, ismét este van a földön.
Úgy elmerengek a néma csöndön.
Harang kongását a szél elvitte;
S a sötét a földet körül ölelte.
Már alszik a táj, a lanyha szél
A fák ágain oly bús dalt zenél.
Ablakom alatt, néha kocsi jár
Falhoz csapódik az éji bogár.
... A földön este van ismét mint irám.
Megint idegen fedél borul rám.
Egyedül ülök itt, én a bús vándor,
Fájó szívemet hozzád kitárom.
Amíg megírom e kis levelemet,
Szemeimről törlőm a nehéz könnyeket.
Kihez símuljak, ha rideg az éj?
Idegen párna tolla oly kemény.
Ki símítja itt fájó fejemet?
S ki csókolja le bús könnyeimet?
Olyan egyedül, oly búsan élek
Eh! de minek is, mit is beszélek?
Hiszen víg verset akartam írni.
Jaj! véletlenül kezdtem el sírni.
Míg ráborul az ég a földre,
Álmot csókol a fájó lelkemre.
Most zárom soraim. Isten áldjon.
Kedves Ilonkám, soraid várom.
Szolnok, 1926.
Nem tudja már senki, csak én tudom
magam,
Hogy a székvirágos kis utcánk oda van.
Én állok itt némán, körül zúg a város.
Az eső csepereg, a kövezet sáros.
Nézem a házakat, keresem a régit.
De nincs már itt kis ház, nagyok vannak
végig.
Hiába keresek sötét palánkokat;
Kapúk előtt ülő kifestett padokat.
Szűk, zeg-zúgos útját egyenesre vágták
Sáros lapályait... magasra felhányták.
... Tébolyító zajban, oly egyedül állok!
Az úton nem nyilnak most a székvirágok.
Úgy zajog az utca és a lángok égnek.
Körülöttem zúgnak a rohanó gépek.
Lepkék, szitakötők, röpködtek itt régen;
Fényes napsugárban... langyos nyári
szélben.
... Nincs meg már az utcánk, leroskadt a
házunk,
Föl-föl sír a lelkünk, mikor erre járunk.
Akkori öregek már régen meghaltak
S a pajkos gyermekek sírfelé lankadnak.
Figyelem az idő sietős múlását.
Hallgatom a szellő fájó sóhajtását.
Hova let a multam? Istenem úgy félek!
A fényes házakra idegenül nézek.
... Úgy sajog a szívein, majd meghasad
belé...
Elindulok lassan a temető felé.
Nagymélt. dr. Hegedüs Lóránt úrnak küldtem.
Mért születtem én e hazában?
Hisz ez a jajok hazája!
Itt mindenen a jaj zenél
Minden, minden erről beszél.
És én is csak erről írok,
A többivel együtt sírok.
Mert a jaj szó oly ragadós
Könnyeink árja sós, marós.
És mindenki erről dalol;
A poéta... a zöld halom.
A Duna is, a vén gyilkos,
És a nép itt olyan rongyos.
A jaj jár itt a szellőben,
Sír körül a temetőben.
Jaj szóval kél tán föl a nap?
S panaszt hoz csak a napnyugat.
A Tisza Csapnál csak jajt susog.
S jajt hoz hozzánk a Maros.
Megyek bérce arról beszél,
Itt mindenre rászállt a tél.
Mért születtem én magyarnak?
Csak azért, hogy velük sírjak?
Vagy azért tán... eh, ki tudja!
Mi fog jönni a magyarra?
Csak dalolok, bár sírva is.
Míg a sorsom a sírba visz.
Tán még ott is csak dalolok?
S köszönöm, hogy magyar vagyok.
Szolnok.
A nap feljött s kiváncsian tekint alá a
trónjáról.
És az öreg toronyóra a templom magas
tornyából.
Kétfelől a Tiszaparton lengő fűzek hajla-
doznak,
A leégett malom falán fiók gólyák darva-
doznak.
A rét fölött húz a gólya, keresi a cseme-
géket,
A tavakban úszó békát és az apró kecse-
géket.
És körül a parti réten, nyilnak az apró
virágok.
Széltől űzött kis csolnakom ringatják a
hullámok.
A nagy híd – mint a jó anya – a vén
Tiszát átkarolja,
A Zagyvára félénken néz a vártemplom
kopott tornya.
Csolnakomban üldögélek, elámulok, oh!
mit látok?
– Mint a székvirágos utcák – a vén
Tisza kivirágzott.
Villásfarkú kérészsereg röpköd alant a
víz felett,
– Olyan sűrűn, hogy alkotnak egy ringó
mozgó szőnyeget.
Székesfehérvár, 1926.
Jaj! elhervad már az őszirózsa.
– Pedig az volt az én virágom –
Madár is csak itt-ott csicsereg,
Egy némely hervadt faágon.
Mi lessz, hogyha az is elhallgat?
Mi lessz, ha már nem nyílik virág?
Olyan csendes és olyan szürke lesz
Ez az amúgy is elhervadt világ.
Üdv nektek! ... becsüllek titeket.
Kik gyűlölni tudtok engemet.
Ugy is kevés ki tiszteletből
Venné ajkára nevemet.
Ti legalább emlegettek,
Igy tudom, hogy én is élek.
Bár legyen, kik gyűlölnek,
Ha már nincs kik szeretnek.
Mert jobb gyűlölve is élni,
Mint eltűnni észrevétlen.
Mint a tücsök csiripelés
A langyos nyári szellőben.
Wallisch Ernő úrnak.
Virág szereti a napfényt
És a méh a virágot.
Életében ne feledjen
Soha el egy bánatot!
Talál majd az élet útján,
Gyomot... száraz levelet.
De nagy ritkán fog találni,
Tiszta önzetlen szívet.
Hisz jól tudja az életben,
Vannak oly rossz emberek.
Még a napfényt is elfödik
A sötét piszkos fellegek.
Még nem késő itt a földön
Szedjen mindig virágot!
... Nem sajnálja majd itthagyni
A hálátlan világot.
Az életben hosszú a tél.
Használjuk fel a nyarat!
... Őszi szellők beköszöntén,
Csak a borulat marad.
Virág szereti a napfényt,
A napfény... a harmatot.
A madár az ernyők árnyát...
Holdas éj... a csillagot.
Ha elmegy a vándormadár,
Árván marad a fészek
A sárguló akáclombok
Hervadásról beszélnek.
A madarak útja hosszú;
Szélesek a tengerek.
De tavasszal visszahozza
Őket is a szeretet.
Ha majd a földön így szól a gazdag:
– Legyen kenyere minden szegénynek!
... Akkor vége lesz sok szenvedésnek.
Ha majd az ember szól önmagához:
– Vétkeztem Uram; vétkeztem nagyot!
... Akkor elmúlnak majd mind a bajok.
Ha majd a sok lump szól alázattal:
– Bocsásd meg bűnöm Uram, Istenem!
... Sok-sok hajlékban majd béke terem.
Ha majd sok asszony szép ruhájára
Nem lesz oly büszke, elbizakodott,
... Eltünnek akkor majd a rongyosok.
Ha majd a földön így szól a koldus:
– Köszönöm uram, alamizsnámat!
... Elmúlik akkor sok fájó bánat.
S ha majd a munkás imígyen szól:
– Köszönöm Uram, hogy világra jöttem!
... Akkor a béke itt jár mély csöndben.
Ha szól a bíró, aki most ítél:
– Úgy ítélek, mint önönmagamat!
... A börtönökben kevés rab marad.
Ha szól a bankár, imígy a földön:
– Amim van, Uram, az több, mint a sok!
... Nem járnak itt majd korcs farizeusok.
Akkor, ha kondul majd a megváltás,
– S szól az Úr: Legyen béke, nyugalom!
... Akkor elhallgat majd az én dalom.
A bánat útján hármasban járunk,
Együtt haladunk mindég egy nyomon.
Én megyek elől – a bús vándorló –
S nyomon követnek, a nincs, a nyomor.
A bánat-házban, melyben én élek,
Nemcsak egyedül, sokakkal lakom.
Kiknek szívében remény nincs soha
A bánat-házban lakik a nyomor.
A bánat, szellő bús danája zúg,
Zord estéken az ablakaimon.
Bekopog hozzám a kétség, a gond
Felelem itt van társad a nyomor...
Voltak itt emberek, akiket szerettem.
Kiknek barátságát szívesen kerestem.
Voltak olyanok is, kiket segítettem.
Voltak akik ellen sokat is vétettem.
De voltak emberek, kiktől én vártam jót,
Nem sok gazdagságot, csak néhányszor
jó szót.
Voltak barátjaim, bár igen kevesen.
Mert a léhaságot soha nem szerettem.
Hanem ellenségem, Istenem, de sok volt!
Ezek közül ugyan már igen sok meghalt.
Voltak oly’ emberek, kik jót tettek velem.
Ezeknek a nevét soha nem feledem.
Akik megbántottak, azokat nem sértem,
Hiszen én a földön úgyis egyszer éltem.
Hogy azután mi lesz, mikor én elmegyek.
Mindegy már az nékem, nem érint en-
gemet.
Megy az úton egy kis árva;
Könnytől ázott az orcája.
Kis kezével törli arcát...
Szólítgatja édes anyját:
Anyám, anyám, édes anyám,
Olyan nagyon ehetném már!
Megy az úton hideg télben,
Merre az anyját vitték el.
Szöszke haját a szél fújja...
Folyton anyját szólítgatja:
Anyám, anyám, édes anyám...
Jaj! de fázom, adj ruhát rám!
Alkony száll a rideg földre,
Míg kiér a temetőbe.
Ott ráborúl egy sírhantra,
S sírva anyját hívogatja:
Anyám, anyám, édes anyám;
Gyere haza hideg szobám!
Temetőre leszáll az éj;
A kis árva már nem beszél.
A keresztet átkarolva
A puha hó betakarja.
... Anyám, anyám, édes anyám...
Jaj! de jó meleg a ruhám.
Följön hozzá édes anyja;
Csókot nyom a halvány arcra.
Leviszi a sötét sírba;
Szemfödéllel betakarja,
Sírok közt csak a szél beszél,
Fákról hull a havas levél.