A SZERZŐ AZ OLVASÓHOZ.

Mögöttünk vérzivatarok emlékei: apró töredezett keresztek tűnnek el a feledés távolába.

Fölöttünk gyászlepel terül el, befödve mindent, ami élő és létező ebben a sokat szenvedett hazában.

Előttünk sűrű köd, melyen gyarló emberi szemeinkkel át nem láthatunk, csak bizonytalan léptekkel haladhatunk ismeretlen célunk felé.

Sárguló leveleit hullató vén tölgy hazánk, belülről a magából kitermelt szú emészti, kívülről a kíméletlen viharok vasfoga tépi, marcangolja. A sárguló levelek lomhán hullanak a földre, a szél onnan zörögve röpíti tova a deres avaron.

Fajunk kormánya vesztett hajó, az élet nagy tengerében céltalanul bolyong, kiszolgáltatva az elemek tetszésszerinti játékának.

Messze, távol, ködével ölelkező, végtelen sötét mezőkön, apró piros virágok nyílnak.

Elmerengő lélekkel haladok a sötét mezőkön és összeszedegetern az apró, piros virágokat, – melyek olyanok, mint apró gyermekszívecskék – és egy kis csokrot kötök belőlük, ráhelyezem azt egy süppedő mohos névtelen sírra: a messze harctereken szerte elhalt hős bajtársaim emlékezetére.

Nyolcadszor sárgulnak a fák levelei, hogy az ágyúk a határon elhallgattak.

Levélhulláskor lesz nyolc éve, hogy a harcterek végtelenbe nyúló vonalaira leszállott a csönd és a tengereket összekötő drótmezők között csak az őszi szél bús danája zeng szomorú dalokat, magyar testvéreink elsüppedő sírjai fölött. Nyolc éve lesz annak, hogy a harcterek földalatti üregeiből a harcosok milliói hazatértek családi köreikbe.

Nyolc év az anyák szemeiben fölszárította a könnyeket, az özvegyek szívében újvirágokat fakasztott, a füstölő romok fölépültek, az élet arcáról eltűntek a háború szántotta mély barázdák, csak ... az árvák ... azoknak senki sem adhatta vissza az apát, azok ma is olyan árvák, mint nyolc évnek előtte.

Még vanak igen sokan, akiknek lelkéből a nyolc esztendő nem volt képes az emlékeket kiirtani.

Ezek mi vagyunk a volt gyermekkatonák, akiket a sors kegyetlen keze gyönge gyermekkorunkban dobott bele a világégés sistergő, gázbombás forgatagába.

Ifjú életünknek éveit töltöttük el a lőporfüstös harcterek különböző szakaszain.

A mi lelkünkben még ma is ott állnak az Isonzó parton a honvédek, Kárpátok bércein magyar dal akkordját hordja ma is a szellő, Volhinia mocsarai között magyar honvédek hallgatják holdvilágos estéken ezernyi béka hangzenéjét és az ágyúk távolról jövő tompa dörrenését.

Lelkünkben most is ott sír a Volga partján hazájuktól elzárt rab magyarok estéli imája az édes otthon után; lelkünkben nincs csonka Magyarország, nincs Trianon!

Honvédek lelkébe nyolcvan év sem lesz képes beleplánátlni azt a tudatot, hogy minket olyan ellenségek győztek le, kiket a harcok idején kutyába sem vettünk...

Nem! ... a honvédek fegyverei tiszták, fényesek, nincs Trianon, mi most alszunk, holnap megfújják a kürtöt és fölébredünk, ott a Tirol havasain ... Bukaresten túl, le egészen Jeruzsálemig, mindenhol ott vagyunk mi, a honvédek.

Megbízható fegyverünk most is ott van a lőrésben töltve ... Igen, ennek így kell lenni!

Mi úgy gondoltuk a harcok kráterében eltöltött évek folyamán, hogy ebből a világégésből a mi fajtánknak tisztultan, nemesen, megifjulva és győzelmesen kell kikerülni, mert a mi egyszerű lelkeink összenőttek nagy céljainkkal. Ugy gondoltuk, hogy a harcok tüzéből magasztos eszmék hordozói fognak születni, méltók a harctereken hősi halált halt dicső bajtársaink emlékeihez.

Sajnos, nem kellett, hogy a levél nyolcszor hulljon a földre, máris a fényes emlékeket a maga célja után rohanó seftelő élet beletaposta a sárba.

Nyolc év ... élet forgatagában egy mákszem, a föld életében egy atom ... semmi. Mégis elegendő ahhoz, hogy a hétköznapi élet sarába süllyessze a különböző harctereken elhalt hős katonák emlékeit.

Azt hiszitek, el lehet feledni a háborút? Nem! Ahol az egymás iránti emberi szeretet és bajtársiasság olyan gazdagon volt feltalálható, mint éppen a granátok pergőtüzében, akik éveken át benne éltek, rövid földi életük pályáján azt nem tudják elfelejteni.

Valahogyan egészen más emberek, akik a rajvonal változatos életvilágában többször érték meg Jézus születését, akik Karinthia havas bércein, vagy Bukovina erdejeiben kis födözékben körülállták egy parányi kis szegényesen földiszitett karácsonyfát és könnyes szemekkel elmélyedve énekelték a karácsonyi szent éneket.

... Azok a katonák örök életükre el vannak jegyezve emlékeiknek.

Hiszen nem is olyan régen volt, amikor földbeásott, alacsony, füstös mennyezetü, hóborította födözékeinkben a tűz vörös fényétől megvilágítva körben üldögéltünk mi, a kopott, sápadt honvédek és míg kívül száguldva járt a szél a fenyves szirteken s a fenyők sötét ágai között kísértetiesen zúgott a hózivatar és az ellenség dum-dum golyói ... addig mi különleges világnézeteink szerint tárgyaltuk fajunk nagy-nagy céljait és érdekeit.

Nem is olyan régen ... Mégis azok közül, kik ott üldögéltünk, de kevesen élünk már és mi is régen el vagyunk jegyezve a lassú, de bizonyos hervadásnak...

Megtépett bennünket a háború vihara, a sors kemény csapásai, a sok csalódás, a magyar rög keserve él most lelkünkben.

Szökve a jelenből, a múlt szebb és dicsőségesebb emlékei között keresünk fáradt lelkünkre vigasztalást.

Hazánk és fajunk nagyon is kivette részét a világégés borzalmaiból.

A magyar honvédek minden harcteret bejártak, – közös és szövetséges bajtársaikkal karöltve.

Minden helyen elismerést érdemeltek ki ... mégis ... mégis, a magyar rögöt ellenséges csapatok szentségtelen lábaikkal merték tapodni – és a honvédek? ... kenyérgondtól gyötörve folytatják áldatlan harcaikat, örömtelen életük puszta fenntartásáért a sorssal.

Erdély székelylakta vidékei két ízben is átszenvedték az ellenséges ármádiák lábainak fájó tapodását.

Először, mikor a székely ezredek Volhiniában, Tirolban, Isonzónál és a Balkánon vívták rettenetes harcaikat a túlerőben levő ellenséges csapatokkal, akkor ... de csak akkor ... mertek a szövetségesnek vélt oláh csapatok orvul rárohanni az éj csöndjében gyanútlanul alvó székely városokra és falvakra.

A csekély számú és többnyire idős népfelkelőkből álló, de makacsul s elszántan küzdő határőrséget lemészárolták.

Túlerejükben bizakodva, vidám zeneszóval vonultak az ország belseje felé.

Csaba királyfinak asszony-, gyermek- és öreg népei úgy, ahogy első ijedtségükben tehették, összekapkodták apró-cseprő dolgaikat és futottak, ki hogyan győzte erővel. Ezen idő alatt a katonai helyzet miatt kiürített erdélyi részen mind beljebb és beljebb hatoltak az oláhok.

Már azon tárgyaltak, hogy a Tiszáig, vagy a Dunáig tegyék-e Magyarországot maré Romanie-vá.

Előre ittak a medve bőrére. Az önként hazakérezkedő székelyek s a német csapatok hamarosan megérkeztek Erdélybe.

Mint a megvadult tehéncsorda, mikor hirtelen elébük kerül a gulyás és ostorával közéjük csördít, úgy torpantak meg az előbb még diadalmi mámorba merült oláh csapatok.

Még a nem régen lehúzott orzott marhák bőre meg sem száradt, mikorra már a Székelyföld mindenhol szabaddá lett és a szövetséges csapatok megtorlásként tervszerűen, de föltartózhatatlanul haladtak előre a román területen.

Amikorra a hó fehér palástja ráborult a harcterekre, Erdély földjén ellenséges katona nem állott.

Ez volt az első betörés Erdélybe.

Az orosz csapatokkal kötött fegyverszünet és béke által magára maradt szorult helyzetében Románia.

Az oroszok hazamentek, sok helyen vidám zeneszóval és igen sok helyen üresen maradtak a lövészárkok.

Már ugy volt, hogy Romániával nem fogunk békét kötni és véglegesen leszámolunk az áruló baráttal, – azonban a számító, meghunyászkodott ellenség éppen a tizenkettedik órában tért ki a mérkőzés elől.

Multak azután a hónapok. A keleti harctereken elhallgattak a fegyverek dörejei. A tavasz új reményeket s új célokat hozott. Minden szem a Piave és Tirol felé fordult.

Ott sorakozott fel a világ egyik legnagyobb és legfelkészültebb hadserege.

A nyár hevében azután fölrobbant az akna. Az Adriától a svájci határig mindenhol megszólaltak a csatakígyók százai. Tirol havas bércei százszorosan visszhangozták az ágyúk bömbölését. Valóságos tűzben égtek a hegyek. Mindenfelé a honvédek állták az irgalmatlan heves pergőtüzeket, Assiagonál, a Monte Grappán, s végig a Piave mentén, Montellotól az Adriáig.

És mikor a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán a szövetséges csapatok elbuktak, érthetetlen zűr-zavar zuhant hazánkra.

Ma már száz oldalról elbírálták, mit, hol, ki, hogyan hibázott. Mit, hol, hogyan kellett volna csinálni. Csak akkor ... akkor a legfelsőbb helytől a legalsóbbig mindenki tanácstalanul és tétlenül nézte a dicsőséges eszmék rombadőlését.

Erdély bércei közé hazatért székely csapatok is eloszlottak szűkebb családi otthonaikba. Senki nem hítta őket újabb harcba s így boldogan pihentek rég nem látott otthonaikban.

Pedig akkor már a határ mentén előmerészkedtek az oláhok. Az éj csendjét felhasználva, bocskorban zajtalanul lopakodtak alá a hegyek lejtőin és mire a nap újból fölvirradt, a határmenti székely városokat és falvakat orvul birtokukba vették és – rendcsinálás címén – befészkelték magukat.

Alig néhány hét alatt ellepték toprongyos csapataikkal Erdély nagy részét. Bezzeg akkor azután nekiláttak a rendcsinálásnak a maguk módja szerint.

Akiről tudták, hogy akaraterős, hű magyar hazafi, azokat máról holnapra ezrével cipelték a határokra, akik ott maradtak, azokat fegyverrel és börtönözéssel kényszerítették hallgatásra.

Most azt gondolják, hogy „mare Romanie” – örök.

Nem látják elbizakodottságukban, hogy a hamu alatt parázslik a zsarátnok és Csaba királyfi népe még él és ott lesz, ahol lenni kell, ha üt a leszámolás órája.

Álljunk csak meg itt egy pillanatra!

Nem azt akarom én mondani, hogy akik Erdélyben maradtak magyarok, talán ott nem tudnának megélni. Nem. De nézzük csak! A kis madarat, ha bezárják bármilyen szép kalitkába és bármilyen jól etetik is, azért mindég csak rab marad...

Erdély magyarjai is el vannak zárva attól, hogy a magyar kulturális dolgokban résztvehessenek. Érzik szellemi fölényüket és mégis tűrni kell mellőzéseiket.

És nézzük csak meg azokat, akik idemenekültek. Igaz, első időben rettenetes zord teleken végigélték a vagonlakás borzalmait és a nincs, a nyomor mindennapi vendég volt hajlékaikban.

Most már legtöbben elhelyezkedtek valamilyen foglalkozásban és úgy, ahogy megélnek itt is.

De nem erről van szó. Mert elég szomorú a földi élete annak, aki itt az életet csak sivár anyagi oldaláról értékeli és érzelmi oldaláról megfeledkezik.

Adhatna e kis ország – ha ugyan volna miből – tíz annyi jót, kedveset, szépet, mint amit ott elhagytak. Az még mindig nem az, mert mi is a legdrágább a földön? Kincs, vagyon, dicsőség? Nem! Egy mohlepte sírhant, amelyre a sorsüldözött ráborulhat és zokogva elmondhatja panaszait, azt a drága szót, Anyám! Édes szülő Anyám ... ez ahely a legdrágább az örömtelen földi életünkben.

Őtőlük ezt vették el.

Nézzük csak! Adhat a magyar embernek a világ minden tája hivatalt, munkát, rangot, jólétet, de hiába. Az csak önámítás lehet, hogy ezt a rögöt – mely bár születésétől haláláig mostoha volt hozzá – el tudja felejteni.

Az nem igaz!

Nem igaz, mert aki itt a Tiszapartján a suttogó fűzek között élte le gyermekéveit; aki látta a tavasznyílásán a gólyát távoli ösmeretlen hazájából visszaérkezve fönséges nyugalommal húzni a nádasok és mocsarak fölött; aki hallgatta a délibábos rónán – ami csak nálunk van – a gulyakolomp méla, bús kongását; az ... az magyar marad, ha bár merre veti is a sors a világon. Éppen úgy, miként a székelyek öntudatlanul is, naponta megsiratják Csík, Háromszék vadregényes bérceit és völgyeit.

Nem Erdély bércei közül elmenekült székely testvéreimnek festem én meg a szenvedések sorozatát, mert az én székely testvéreim lelkében amúgy is égő zsarátnokként lobog a szenvedés tüze.

Ők amúgy sem tudják nyugalomra hajtani őszülő, gondtól fáradt fejeiket, hogy a lelkük mélyéből feltörő sóhajt el ne küldjék Erdély bércei között hagyott feledhetetlen kis faházikóba.

Nem! Hanem azoknak a magyar testvéreimnek, akik még nem jártak Erdélyben, vagy ha jártak is, nem látták azt meg fönséges valóságában és így nem érthetik meg azt a fájdalmat és elkeseredést, ami az onnan kiüldözött magyar testvéreink lelkében dúl.

És most kézenfoglak tiszadunaközi vagy dunántúli munkás vagy gazda barátom, kisérj el engem útamra!

Egykori szép Erdélyországot mutatom meg neked. Neked, akit az Isten különös jósága megóvott hasonló veszedelemtől.

Álljunk meg itt a bércen! Oly jó itt! Itt közel van hozzánk az Isten.

Innen messzire elláthatunk az erdélyi tájon. Látod? Ott a völgyek fölött elterülő ködfátyolon keresztül idelátszó tornyokat és házakat?

Az ott Marosvásárhely. Távolabb sötét hátvédként emelkedik az erdőborította hegyek sötét láncolata.

Nézd! A barczaságban a forró napsütésben hogyan ringatódzik, hullámzik az életet adó búzatáblák sárga tengere.

... A Szent Anna taván, hogyan törik meg millió apró gyöngyszemekre oszolva a felkelő nap aranysugara, míg a csillogó kék horizonton úszó fehér bárányfellegek kíváncsian nézegetik magukat a tó csillogó sima tükrében, melyet hiába akarnak elhomályosítani a mögötte emelkedő erdős bércek.

Jer! Fenyvesek borította hegyek között mély völgyön vezető úton, sötét fenyők alatt haladjunk. Látod? Milyen szép fehérek a fák a rajok rakodó vastag hólepeltől és milyen fölséges nyugalom ül a tájon minden felé, míg a hó nehéz pelyhekben hull szaporán az alkonyat csöndjében halkan zizegve.

Látod? A mellettünk elmaradozó korlátkerítéssel körülvett kis faházikók ablakaiból kiszürődő fénysávok, milyen kíváncsian tekingetnek reánk az alkonyati szürkeségben, míg az ereszen száraz kendercsóvákat lenget a szellő.

Nézd! Székelyudvarhely utcáin hogyan csillog a napsugár, míg a város ebédutáni álmában szunyókál, az utakon semmi élet, csak a fák levelei suttognak néha a hegyekről alászálló szellőtől megrezgetve.

Nézd! Az Olt vize hogyan vágtat át Csík-völgyén, mintha sietne, rohanna, hogy testvérével, a Marossal minél előbb találkozhasson.

Nézd! Az Ojtoz völgyében egy kis temetőben elesett hős tiszamenti honvédek alszanak, míg a hegyek oldalain székely favágó fejszéje dönti az évszázados fákat és fejszéje csapásainak zaját sokszorosan verik vissza a szomszédos hóborította bércek.

Hallod? Az osdolai harang kongása, milyen szívet-lelket édes álomba ringató méla-bús hangfoszlányokban száll alá a síkon messze-messze, a lemenő nap nyomában, hirdetve az Isten kegyelmét és az emberi lélek megbékülését.

Ez mind Erdély, mind székelyhon és a többi sok-sok szép vidék, amerre az Olt, Szamos, a Körös s a Maros elhalad, ez mind-mind Erdély és magyar föld.

Hallod, milyen édesen csicseregnek a madarak?

Azt hiszed, el lehet feledni Erdélyt?

Nem. Ne hidd! Aki nem hallotta még a háromszéki vagy csiki hegyek vadvirágos lejtőin a pásztorlegények tilinkóinak andalító dallamát, míg a hegyeket ezüst palástjával takarta be a holdvilág, annak lelkében nincs akkor fogalom, hogy átérezze, mi az, attól örökre elszakadni.

Ne gondoljuk, hogy az otthonaiktól elszakított székely testvéreink valaha elfelejtik Erdélyt!

Nem. Azok a helyek, ahol ők születtek, hova a hunok maradékát, az őseiket Csaba királyfi letelepítette, azok a maguk nemében páratlanok a világon.

Aki még nem nézegette magát a Maros csillogó vízében, aki a kis fából épült vakolatlan házikó tornácán pipázgatva langyos nyári éjszakában nem nézegette az Erdély fölött elterülő csillagos eget, élvezve a hegyekről alászálló balzsamos éjszakai levegőt és hallgatva az éji madarak dalát, vegyülve az aklokban heverésző állatok csendes rákcsálásával, aki nem született abban a hazában, ahol a megértő barátság és az Isten áldása olyan bőségben feltalálható legyen, mint Erdélyben, aki őszi alkonyatban levélhulláskor nem haladt lehajtott fejjel, kisírt szemekkel egy halottas kocsit kisérve a közeli sövénykerítéssel körülvett temetőbe, akire nem szállt le még az éj a sárgalombú fákkal borított hegyek aljában elterülő kicsiny temetőben egy kis sírdombra borulva, míg messzebről az erdők kísérteties zúgását hozta a szellő, aki még nem borult százszor-ezerszer feljajdulva egy kopár sírhalomra, ezt a szót sóhajtva ismételten, untalan: anyám ..., édes szülő anyám! ... aki nem szenvedett két lépés széles és négy lépés hosszú, undorító, bűzös, sötét cellában ülve egyedül az éj sötétjébe semmit nem látó szemekkel meredve a vaspántos ajtóra, elzárva újszülött gyermekétől és szükségben szenvedő családjától, míg ajtaja előtt a fegyveres oláh bocskorának léptei csoszogása hangzott és körül a szük cella vak, sötét falai százszorosan visszhangozták a magasban fönn az épület tetején a drótok között süvöltöző szélvihar rémítő hangzenéjét, mely a meggyötört rab lelkében szavakká olvadt össze: miért ... miért ... és meddig?...

Az ... az ne szóljon semmit, csak merüljön magába és gondolkozzon, áttudná e érezni egy otthonából kiüldözött nemzetnek teljes tragikumát és fájdalmait. És ki milyen választ kap saját lelkiismeretétől, akként bírálja fölül önmagát és cselekedeteit.

Az idő nem hoz feledést.

Fejeiken hófehér hajkoronával, öreg, ősz matronák csak egy imát suttognak őszi alkonyaton, álmatlanul átvirrasztott hoszú téli éjszakákon: Bár engedné meg az Isten, hogy ha ezt az örömtelen életüket visszaveszi tőlük, legalább odatérhetnének megpihenni örök nyugalomra, ahova szüleiket, gyermekeiket temették! Ahol évszázadok óta kísérték egymást a halálba apa, fiú, testvér és rokon. Oda, a sárguló leveleit zizegve hullató tölgyek hűs árnyába, az aranyfürtös szőlőt termő Szilágyságba vagy Háromszék vadregényes bércei közé.

Jer most, édes barátom! Látom, érted szavaimat, megértetted lelked teljes érzetével amit láttál. Még mutatok neked valamit.

Ott a halmos Dunántúlon látsz egy szépen megalapozott viruló gazdaságot. Látod, milyen szép tiszta a ház. Nézd, az udvar milyen rendben tartott. A szérün milyen szép a betakarított élet. Ugy-e, szép?

Most nézd! Mit látsz? Ugy-e rettenetes?

Rőtt, vörös lángok csapnak föl az előbb még a maga pompás valóságában szunnyadó gazdaságból, lobogó lángtenger az egész.

Egy anya kezeit tördelve, sikoltozva futkos a tűz körül ... Segítség! ... Segítség! ... A gyermekem ... benn ég ... Mentsétek meg!

Egy-két ember sietve, többen kényelmesen hozzákászálódva, komótosan mennek a tűzet oltani. Mások még úgy sem. Igyekeznek a magukét menteni.

Többen pedig, ha nem kárörvendve, legalább is közömbösen nézik a tűz pusztítását, míg az eget vörös lángok nyaldossák és sűrűn gomolygó füstfelleg sötétíti el.

Látod, még a nap is elsötétül, láttán a pusztulásnak.

No! Mi az? ... Fáj valami? ... Ott a szíved körül sajog? Az, hogy az a te házad, a te otthonod s nem a másé! Még-sincs, aki mentené? Hogy ez alávalóság?

Bíz az igaz! ...

Jól van, édes barátom. Most eleresztem a kezed.

Menj! Ez az érzés majd kísérni fog az élet hétköznapi forgatagában akkor is, a mikor nem is akarod ...

És az éjszakában bús, sötét vándorok járnak. Ki tudja honnan és hova mennek?

{fel}