A teherautó odafarolt a házhoz, termetes férfiak cipelték a leadogatott bútorokat. Az előszobában egy erősen göndörített hajú asszony dirigált, hogy melyik helyiségbe mit vigyenek.

– Van még valami a kocsin?

– Nincs.

Szép lassan berendezkedtek. Az utca új lakói igyekeztek minden környékbeli családdal valahogy kapcsolatba kerülni, ha másként nem, hát egy jól hallható köszönéssel felhívni magukra a figyelmet, így tettek a harmadik szomszéddal is, beköszöntek a kerítés fölött, ahogy elhaladtak, mivel az öreg ott üldögélt a gangon. A szomszéd azonban figyelemre sem méltatta őket, nem fogadta a köszönést, meg sem rezdült az arca. Legalább is így látták, de nem esküdtek volna meg rá, mert köd volt már napok óta, s alig láttak pár méterre.

Másnap megint próbát tettek, jó hangosan beköszöntek.

– Jó napot!

Az öreg azonban csak ült tovább maga elé meredve.

– Biztos süket – vélte a férj.

– Akkor sem szabadna kizárni! – méltatlankodott az asszony. – Hideg van már kint ücsörögni.

– Az. Micsoda emberek vannak! Így bánni az öreggel! – háborgott a férj.

A köd makacsul megülte a tájat, s az új szomszédék hiába fürkészték az öreg vonásait, csak egy foltszerű alakot láttak. Egyre jobban sajnálták ezt a szegény vénembert, és már azt fontolgatták magukban, hogy feljelentik az ott lakókat, amikor az egyik szép napon végre felszállt a köd, s kisütött a nap. Az új szomszédék, amikor a boltból jövet be akartak köszönni a kerítés fölött, megakadt a torkukon a szó: az öreg ott ült a gangon. Fából volt. Eddig egy szobornak köszöngettek.

A nagyfőnök, mielőtt kilépett az irodából, kinézett az ablakon. Köd volt, szinte megborzongott a fűtött helyiségben is, ahogy elképzelte a nyálkás hideget. A fogashoz lépett, levette, a nyakába kanyarította a sálat, s a fejébe nyomta prémes sapkáját.

– Így ni! – mondta hangosan, s lenyomta a kilincset.

A nyirkos hideg alattomosan kúszott a nagykabátja alá, érezni vélte, ahogy a tél hideg ujja megérintette a derekát, éppen ott, ahol a legfázósabb volt. Zsebre vágta a kezét, összehúzta magát, s az autójához sietett. Egy darabig csak vacogott, járatta a motort, várta, hogy kicsit enyhüljön a kocsiban a levegő. Végül elindult.

Az utca elég néptelen volt. Az emberei jártak a fejében, akik a szabadban vagy fűtetlen helyiségekben dolgoznak, méghozzá az övénél jóval vékonyabb öltözékben. Ők hogy fázhatnak!

A kocsma előtt roppant ismerős kerékpárt pillantott meg: az ócskaságon piros műbőr nyereg virított messzire még a ködben is, mintha csak kiabált volna, hogy gazdája odabent iszik. A nagyfőnök belépett, s rögtön meglátta a tehenészt, aki nyugodtan emelte szájára a borospoharat.

– Hát maga mit keres itt? – kérdezte az öltönyös.

– Befutok.

– Munkaidőben?

– A hideg nem nézi az órát.

– De munkaidőben nem mehet a kocsmába!

– Maga is munkaidőben van.

– De én vagyok a cég igazgatója!

– Én meg a trágya igazgatója vagyok. Na, Isten éltesse!

Egyre gyűlt a tömeg, s a térre vezető utcákból még mindig ünneplőbe öltözött emberek igyekeztek a fehér lepelbe burkolt szobor felé. A fontos vendégek az ünnepi alkalomra ácsolt színpadon üldögéltek, mosolyogtak, hátha éppen őket pásztázza egy kamera.

Hamarosan egy férfi lépett a mikrofon elé, köszöntött mindenkit, akit illett, s bejelentette, hogy most a középiskola kórusa elénekli a Himnuszt. A hatalmas színpad túlsó oldalán az ünneplős diákok még utoljára megköszörülték a torkukat, közben eléjük állt a karnagy, aki mindig hatalmasra tátott szájjal, némán artikulálva szinte előénekelte a kórusnak az éppen előadandó mű kezdősorát, aztán beintett. Ezt tette ezúttal is. Az „Isten” szót még szerencsésen eltátogta, a baj az „áldd”-nál következett be: annyira kitátotta a száját, hogy a protézise kirepült, s az egyik első sorban álló diáklány, kiváló reflexeinek hála, lehúzta a szép ívben feléje zúgó fogsort.

Miután a kórus és a közelben álló figyelmesebb emberek fuldokoltak a röhögéstől, a szobrász mentette meg a helyzetet: a mikrofonhoz ugrott és énekelni kezdett, a távolabb állók pedig, akik nem látták, hogy a karnagy mennyire kimutatta a foga fehérét, csatlakoztak hozzá. Jó döcögős, bakikkal tele szoboravatás következett. Az ünnepség után egy kisfiú ment oda a nagyanyjával a szobrászhoz, akihez egyébként a kutya sem szólt.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Mi lenne, ha ez a Szent István szobor bevágna Bud Spencer-nek?

A lehangolt szobrász elképedt, de összekapta magát.

– Mi lenne? Bud Spencer egyik fele a katolikus, a másik fele a református templom tetején kötne ki.

A kölyöknek felcsillant a szeme.

– Látod, mama, mondtam én, hogy ilyen badis egy magyar király!

A férfi sűrűn benyitott az illemhelyre, időzött is benne jó sokáig, mégis morgolódva jött ki.

– Sikerült? – kérdezte a felesége.

– Nem.

Mogorva volt, már alig ivott folyadékot. Telt az idő, de csak nem sikerült elvégeznie kisdolgát. Sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége. Amikor az asszony megjött a boltból, hívta, hogy segítsen. Bement az illemhelyre, felhajtotta a deszkát, tüzelőállásba helyezkedett, a felesége pedig letett mellé egy lavórt, s egy kancsó vizet kezdett vékony sugárban csurgatni, hátha megjönne az ura gusztusa a csorgatáshoz. De nem jött.

A végén kórházban kötött ki. Megműtötték. Néhány nap múlva meglátogatta a komája.

– Na, tudsz-e mán huggyot vetni? – kérdezte.

– Mán három méterre is elhord az öreg szerszám!

– Ez igen!

Amikor hazaengedték, elhatározta, hogy leméri, valóban elhord-e három méterre. Kiment a ház előtti csupa bokor és fa udvarrészre, s megállapította, hogy ha itt tesz próbát, nem látják az utcáról sem. A járdán még centizni sem kell a nedvesség-csík hosszát, mert a betonba, amikor építették, méterenként tettek dilatációs hézagot. Nekikészülődött. Gyönyörű ívben hullott alá a sliccétől induló vízsugár a negyedik dilatációs hézagon túl. Boldog volt, már örült, hogy megműtötték. Egészen elmerült a vízsugár csodálatában, s nem vette észre, hogy belépett a kapun a szomszéd fiatalasszony, csak a halk sikkantásra figyelt fel, de nem zavartatta magát.

– Na, láttál mán ilyet, Erzsók? Több mint három méter!

A középkorú férfi egészen belesüppedt a kiteknősödött kórházi ágyba. Arra gondolt, milyen sokan megfordultak már ezen a sodronyos fekhelyen, s mennyi kínnak és fájdalomnak lehetett a tanúja a fehér bútordarab. Később az ötlött az eszébe, hogy nyilván sokan meghaltak már ezen az ágyon. Ettől a gondolattól megborzongott.

Takaros, fiatal nővér röppent be a kórterembe csivitelve. Hirtelen kisimultak a komor homlokok, szinte tavasz lett a helyiségben. A nővérkének mindenkihez volt egy kedves szava. A középkorú férfi elé nem tett ebédet.

– Maga most koplal, mert műtik – trillázta mosolyogva, s kiröppent.

A betegek ebédeltek, közben a nővér bájait elemezték, egyik is, másik is hangosan álmodozott, hogy mit kezdenének vele legszívesebben, ha megadná a sors. A középkorú férfi erre felélénkült, bólogatott egyetértése jeléül.

Néhány perc múlva visszaröppent a nővér a kórterembe.

– Húzza le a nadrágját! – fuvolázta mosolyogva a teknőben heverő test felé.

A középkorú férfinak eddig tetszett a dolog, ám élt a gyanúperrel.

– Miért?

– Felhelyezem magának a katétert. A műtét miatt.

Mit tehetett, lehúzta. Érezte a nő ujjait, aztán a gyorsan feltolt csövet is.

– Na, készen is vagyunk – mosolygott kedvesen nővér, s eltűnt.

A középkorú férfi tudta, hamarosan jönnek érte azzal a kerekes asztallal, amin műtétre viszik a betegeket. Szorongott a várható megpróbáltatások miatt. A mellette lévő ágyon fekvő öreg megszólalt.

– Na, szomszéd, maga se így képzelte ezzel a lyánnyal a pöcsölést!

– Hát nem.

Az ajtóban megjelent egy zöld ruhás műtősfiú a guruló kocsival.

A fiatalasszony különös gonddal tett-vett a konyhában. A fejébe vette, hogy a házszentelés után megvacsoráztatja azt a jóképű, fiatal papot. Úgy gondolta, olyan ételeket tesz elé, amik valamiképpen kapcsolatban vannak a foglalkozásával, így például feltétlenül lesz a húsok között püspökfalatja, ezen kívül készít még barátfülét is. Lapozgatta a régi szakácskönyvet, s a mézesek között rátalált az apátzafingotskára. Olvasta. Hozzávalók: 30 dkg liszt, 2 egész tojás, 20 dkg mézescsók, 2 dl fehérbor, 15 dkg cukor, 1/2 kávéskanál őrölt fahéj, 1/2 kávéskanál őrölt bors, 1/2 szerecsendió-reszelék v. csipetnyi szódabikarbóna, vaj. Jó lehet, mondta, csak úgy, magának, s nekilátott, hogy megsüsse.

Este a fiatal, jóképű pap megszentelte a házat, utána pedig jóízűen elfogyasztott mindent, amit a fiatalasszony eléje tett. Az asszony kisfia elemében volt.

– Apa, ha egy órás hal meg, annak üt az utolsó órája?

– Ühüm.

– A boldogtalan pedig megboldogul?

– A szabónak pedig elszakad élete fonala.

– A cipész feldobja a bakancsot?

– A vadász az örök vadászmezőkre távozik. A kártyás befuccsol.

A fiatal pap elismerően bólintott. A gyerek megint kérdezett.

– Apa, miért van a te slicceden öt gomb, az enyémen pedig csak három?

– Tudod, te még kicsi vagy, én pedig már felnőtt. Nekem a fejem is nagyobb, az orrom is, és hát ott, a slicc mögött is.

– Hű, mekkora lehet a pap bácsinak! Neki a nyakától a bokájáig tart a gomb!

A fiatalasszony, mint akinek kilesték titkos gondolatát, elpirult.

A férfi már reggel úgy érezte, hogy szédül. Furcsán imbolygott járás közben, nekiment széknek, asztalnak, ajtófélfának. Leült, becsukta a szemét, töprengett. Mi lehet ez? Inni sem szokott, mert ha este jól berúgott volna, értené, hogy miért szédül. De nem ivott.

Nem volt még neki ilyen problémája. Végigdőlt a heverőn, hátha múlna a szédülése. „Biztos megszédített valaki!” – mosolyodott el magában, de aztán elkomolyodott. Hiába kutatott az emlékezetében, egyetlen női arcot sem tudott felidézni, aki megszédíthette volna.

Nem maradt más, el kellett magában ismernie, hogy az egészségével nincs rendben valami.

Elment az orvoshoz. Óvatosan, a falak mentén lépdelt az utcán. Szerencsére nem lett semmi baj, közel laknak a rendelőhöz. Leült, várt. „Éppen ilyen influenzás időszakban kell nekem ide jönnöm!” – nézte a sok beteget.

Közben telefonált a lánya, hogy ha már úgy is az orvosnál van, írasson fel neki fogamzásgátló tablettát.

– Jó! – tette zsebre a telefont.

Amikor végre bejutott, előadta a panaszát. Az orvos megmérte a vérnyomását.

– Hú, ez bizony nagyon fölment! – ráncolta a homlokát.

– Ezért szédülök?

– Ezért.

Eltette a vérnyomáscsökkentő receptjét. Felíratta a fogamzásgátlót is. Hazabillegett a falak, kerítések mellett, letette a két vényt az asztalra. A felesége felkapta, nézegette a fogamzásgátló receptjét.

– Ez olyan ismerős. Már szedted régebben is, igaz?

A nagydarab villanyszerelő, aki néha filmet is vetített a moziban, sőt rádiókat is javított, elgondolkodva tekerte a kerékpárját. Annyira a gondolataiba merült, hogy amikor egy ismerős ráköszönt, összerezzent. Ment tovább, de az esze megint rávetette magát az iménti témára, úgyhogy túlment úti célján. Megfordult, bement a tejbegyűjtőbe.

Leültek. Ahogy a nagydarab villanyszerelő kezdte volna a mondandóját, a tejes komája közbekérdezett.

– Kérsz egy kis tejszínt?

– Adjál! – mondta a nagydarab férfi.

Jól meghúzta a bögrét. Belevágott a mondókájába: valami találmányt magyarázott. A tejes komája bólogatott, majd úgy tíz perc múlva megkérdezte.

– Kérsz még tejszínt?

– Adj egy kicsit!

Jól meghúzta. Folytatta bonyolult magyarázatát a találmányáról. Búcsúzáskor megkérdezte a tejbegyűjtős komáját.

– Mit szólsz hozzá?

– Jó. Na, még egy kis tejszínt?

– Adjad!

Felült a biciklire, tekert hazafelé. Az iskolánál nagyot mordult a gyomra. Hajtott tovább, de már kissé sietősebben. Alig ment ötszáz métert, megint mordult egyet a gyomra, csak már hosszabban. Még jobban tekert.

–Remélem az asszony nem zárta be a kaput! – mondta sírósan.

Befordult az utcájukba. Megint mordult a gyomra, de már abba sem hagyta. Nagyon sürgős volt. A kapunál leugrott a kerékpárról, nyitotta volna a kilincset. Zárva volt. Benyúlt, jajgatott, leemelte a szegről a kulcsot, de elejtette. Odabent esett le. Érezte, hogy a lábán végigfolyik valami.

Gyerekkoruk óta barátok voltak. Egymás mellett ültek az iskolában, együtt rúgták a labdát, később együtt jártak a lányokhoz, végül, már a katonaidő kitöltése után, egyszerre házasodtak meg, de úgy választottak, hogy a két feleség is jó barátnő legyen. Sűrűn összejártak a gyerekekkel együtt szaporodó gondok ellenére is, próbálták segíteni egymást mindenben, még a házukat is együtt építették.

Az egyik ronda, nyirkos napon mindketten a közeli városban jártak, hogy fontosnak vélt ügyeiket intézzék. Alig hajlott az idő a délutánba, találkoztak a buszmegállóban.

– Hát te? – kérdezte a borostás képű.

– Hát te? – kérdezett vissza a termetes.

– Hun vótál?

– Vettem egy motort.

– Majd elkírem tűled.

– Jó.

Egész úton beszélgettek. Amikor hazaértek, leszálltak, s bementek a közeli kocsmába, hogy igyanak egy fröccsöt. Mindig fröccsöt ittak. Csak azt. Egyforma volt a gusztusuk is.

Otthon a borostás képűnek egyre a motor járt az eszében. Nem is csoda, hogy nem azzal jött haza a komája, gondolta, ebben a gonosz időben belefagyott volna a gané. Ha javulna egy kicsit az idő, ő is kipróbálná azt a járgányt, tenne vele egy kört a határban. Szinte látta magát, ahogy repeszt az úton.

Hamarosan jobb idő lett. Beállított a komájához.

– Na, add mán ide a motort!

– Menjél, ott van a kútba!

– Hát te szivattyúmotort vettél? – kérdezte csalódottan a borostás képű.

A két férfi kiszállt az autóból, nyújtóztak egy kicsit a napsütésben, aztán bementek az út mellől a járda szélére, és nézegették a templom melletti három öreg házat.

– Ezek lesznek azok? – kérdezte a kefehajú.

– Ezek – válaszolta a nyakigláb.

– Mind a három?

– Igen. Elfér majd az élelmiszer áruház.

– Ami azt illeti, megértek a bontásra.

– Meg.

Ekkor léptek ki a templomból az öregasszonyok. A szentmiséről hazafelé tartva éppen a két férfi előtt vezetett el a többség útja. A nyakigláb a járda mellé lépett, hogy a mamák elférjenek a járdán, közben egyre a templomon volt a szeme.

– Mikor kezded a bontást? – kérdezte a nyakigláb olyan hangosan, hogy még a túloldalban is hallani lehetett.

– A jövő héten – harsogta a kefehajú.

– Fent kezdjétek bontani! – mutatott a toronyra a langaléta férfi.

– Hát persze! – bólintott a másik.

– Jó sok tégla kijön majd belőle.

– Meg cserép is. Jó sok teherautó kell majd.

Az öregasszonyok összesúgtak. Ketten közülük megfordultak, szaladtak a paphoz.

– Jaj, atyám, baj van! – lihegte az egyik.

– Mi a baj?

– Jöjjön gyorsan, mert le akarják bontani a templomot!

Az asszony aggódva számolgatta a pénzét, de amikor már majdnem a végére ért a csomóba rakott csörgős forintok megolvasásának, eltévesztette. Ez többször is előfordult. Hol a macska lökött le valamit a gangon, s a nagy csörgés elvonta az idős nő figyelmét, hol a postás hangját hallotta az utcán, s hirtelen arra gondolt, hátha pénzt hozna neki. Kiszaladt a postaládához: talán azt hitte a kézbesítő, nincs itthon, s bedobott egy értesítőt arról, hogy pénzesutalványa érkezett, a postán átveheti. De a láda üres volt. Visszakullogott a konyhába.

Nehezen szánta rá magát, de végül elment a patikába, hogy végre kiváltsa a recepteket. A gyógyszerész kikészítette a tabletták, kapszulák dobozait, és számolt. Nem volt annyi pénze. Az egyik fajta gyógyszert visszatetette. Még így sem futotta a számlát. Nagyon rosszul érezte magát, mentegetőzött, hogy biztos elhagyta út közben a papírpénzt. Végül csak a szívpanaszai enyhítésére kiírt gyógyszert tudta kiváltani.

Leforrázva lépett ki az utcára. Hirtelen megtöppedt, összegörnyedt, nehezen mozgott. „Lenne már vége!” – motyogta.

Otthon csak ült magába roskadva, csöndesen sírdogált. Az életére gondolt: agyondolgozta magát, felnevelt négy gyereket, elgondozta beteg szüleit, később a lábáról leesett anyósát is, eltemette a férjét, s most nincs annyi nyugdíja, hogy elég legyen a gyógyszerre, kenyérre és tejre. Arra gondolt, kimegy a város főterére, leönti benzinnel, s meggyújtja magát. Hátha odafigyelnének az ilyen szegényekre. Mert sok van. Itt, a szomszédjában is. Az embernek most akarják levágni a lábát érszűkület miatt. Az asszonynak ezer baja van, már levegőt is alig kap. A gyerek is rokkant lett egy baleset miatt. Azon töprengett, hogy ha többen vennének részt az önégetésben, hatásosabb lenne. Még éjszaka is az asztalnál ült és tépelődött: tegye meg? Ne tegye?

A fiú csendesen ballagott a barátjával, halkan beszélgettek. Észre sem vették, hogy két társuk megállt, egyik magyarázott valamit a másiknak, így maguk mögött hagyták őket vagy kétszáz méterrel. Annyira belemerültek a halk beszélgetésbe, szinte el sem jutott a tudatukig, hogy járókelők mentek el mellettük. Abban a korban voltak, amikor szép álmokat szoktak szőni a jövőről, s ezek akkor, ott, a csöndes beszélgetés közben, megvalósíthatónak is tűntek. Kiabálás ragadta ki őket kellemes andalgásukból.

Amikor a fiú hazaért, elmesélte, milyen hülye volt az egyik lemaradt társuk, mert állítólag belerúgott valakibe minden ok nélkül, de ő ebből semmit nem vett észre ott elől, már csak a kiabálásra figyelt fel.

Nyakukon volt a karácsony. Nem olyan izgalommal, mint kisebb korában, de a fiú csak várta az ajándékot. Az anyja sütött-főzött, készült a nagy napra. Felállították a karácsonyfát, kezdték díszíteni. Csengettek.

– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte a fiú apja csodálkozva.

Kiment. Az ajtóban egy rendőr állt. Behívták, leültették. Az egyenruhás többször is elnézést kért, hogy éppen ilyenkor zavarja a családot, de néhány kérdést szeretne feltenni a fiúnak. Előhívták a szelíd, álmodozó kamaszt, aki megilletődve válaszolt a föltett kérdésekre, és lelkiismeretesen elmesélte a néhány nappal ezelőtti esti sétát, amikor a barátjával elöl beszélgettek, és csak a kiabálásra fordultak hátra, lemaradt társaik felé. A rendőr jegyzetelt, végül összecsukta a füzetet, megnyugtatta a családot, és udvariasan elköszönt. Elmúlt a karácsony. Névnapra ment a család rokonokhoz. Ültek a hosszú, fehér asztal mellett, ettek, ittak, beszélgettek. Az egyik rokon megkérdezte.

– Na, mit hozott a Jézuska?

– Rendőrt! – vágta rá mosolyogva a fiú.

A férfi mesélt. Valami régi utazást idézett fel, amikor megnyert egy pályázatot, és jutalomból fiatalokkal repülhetett Moszkvába, hogy – az utaztatók szándéka szerint – térdre boruljon a szovjet kultúra nagysága előtt.

Már megérkezés előtt igen jól érezte magát, ugyanis leszálláskor a nagy birodalomból való pilóta olyan meredeken vette az irányt a föld felé, hogy az egyik leány lehányta a vele szemben üldögélő pártembert. Seremetyevón folytatódott a vidámság. A repülőtérre belépők útlevelébe bélyegzőt nyomott egy egyenruhás fiú.

– Előttem egy göndör, hatalmas sörényű fickó állt, aki átnyújtotta az útlevelét – mesélte a férfi. – Iván megnézte a fényképet, ahol az illető kopasz fejjel virított. A katona nem hitt a szemének, hol a képet nézte, hol az embert. Végül a középső és a mutatóujját mozgatva csettegett a nyelvével, így utánozva az olló munkáját. Az afro frizurás fiú könyökből lengetve ökölbe szorított kezét ugyanígy kezdett csettegni. Mindenki padlót fogott a röhögéstől, Iván könnyes szemmel ütötte mindenre a bélyegzőt, ami eléje került.

A férfi elmesélte, hogy véletlenül kivitte magával a személyi igazolványát, s a nagy vígságban véletlenül azt tolta a röhögő egyenruhás orra alá, aki bele is ütötte, hogy „Moszkva”.

Később ennek nagy hasznát vette itthon. Ha megállították a rendőrök, hogy igazoltassák, ott nyitotta ki, s úgy adta át a közegnek, aki meglátva a bélyegzőt, összecsapta a bokáját, tisztelgett, és elnézést kért a zavarásért.

– Megvan még az igazolvány? – kérdezte valaki a társaságból.

– Sajnos, lejárt – mondta a férfi. – Újat kaptam, de annak már senki sem tisztelgett. Aztán megváltozott a világ. Gondoljátok el, milyen gyanús lennék most egy ilyen személyivel!

Vendégeket vártak. A néni a konyhában szorgoskodott, jó illatok terjengtek körülötte, a pecsenye ínycsiklandó szaga fölé most kezdett lerakodni a sütőből éppen kivett süteményé. A bácsi az üvegekkel babrált, letörölte vizes ruhával mindegyiket, és gondosan az asztalra helyezte a fehér és a vörös bort is.

– Rendes népek ezek! – mondta a néni.

A bácsi nem reagált, a poharakat rakta fel a tányérok mellé.

– Mondom, rendes népek! – harsogta a felesége.

– Hogy?

– Tedd be a hallókészüléket!

– Mi?

Az asszony mérgesen a férjéhez ment, s a hallókészülékébe kiáltott.

– Miért nem teszed a füledbe a hallókészüléket?

– Mert nem bírom a rikácsot – morogta az öreg.

Megérkeztek a vendégek. Ízlett a pecsenye, utána jól csúszott a bor, s az öregúr is tudott társalogni, mert helyére tette a hallókészülékét. A középkorú vendégek láthatóan nagy szeretetben éltek, s ennek elég sűrűn jelét adták. Az egyik pohár bor után a vendég erősen magához vonta és megcsókolta a feleségét. Az asztalra éppen süteményt helyező öregasszony megdermedt, s némi hallgatás után hangosan átkozni kezdte a férjét, aki erre kihúzta a füléből a hallókészüléket.

– Mi a baj? – kérdezte a vendég asszony.

– Most jutott eszembe, hogy tizenöt éve vagyunk házasok, de ez a gyehennára való ember még egyszer sem hágott meg!

Nézték a nyolcvan éves papát, aki békésen eszegette a süteményt.

– Jó ez – mondta. – De a rikácsot nem bírom.

Furcsa házaspár volt, az biztos. A környékbeliek már megszokták a nyiszlett, szikkadt, kórótestű asszonyt és a föléje magasodó hegyhez hasonló behemótot, csak a gyerekek vigyorogtak jókat a hátuk mögött. Ha a házuktól csak három utca távolságra mentek el, már úgy néztek rájuk, mint akiket cirkuszban kellene mutogatni. Ez azonban nem akadályozta meg a furcsa párt abban, hogy a legteljesebb békességben éljenek.

Emelt hangot akkor hallott először a ház, amikor elromlott az illemhely villanykapcsolója. Pontosabban: időnként meggyulladt ugyan a villany a szükségét végző ember feje fölött, de az utóbbi időben többnyire sötét maradt odabent. Az egyik reggel kezdődött a dolog. A behemót férj reggeli után felállt, gondolta, munkába indulás előtt még elvégzi folyó ügyeit. Sietett. Az ajtó melletti kapcsolót megnyomta, beugrott a WC-be, a villany azonban nem gyulladt fel. Nem foglalkozott vele, elment, az ülőkét azonban felhajtva hagyta.

Délután az asszony ért haza először. Sürgősen könnyíteni akart magán, berobbant a ház legkisebb helyiségébe, futtában felkattintotta a kapcsolót, de sötét maradt, így nem látta a felhajtott ülőkét. Gyorsan levágta magát a fajanszra, ám deszka híján hónaljig esett a csészébe csöppnyi teste. Szerencse, hogy a férje nem volt még otthon, mert ilyen szitokáradatot még nem hallott az a ház.

Másnap csöndesen beszélgettek a konyhában vacsora előtt, amikor a jámbor behemótnak nagyot mordult a gyomra. Aztán megint. Éppen azon töprengett, mi volt az ebéd az üzemi konyhán, amikor egyik pillanatról a másikra nagyon sürgős és nagyon nagy dolga támadt. Döngött a kövezet. Kattintott a kapcsolón, bevágta maga után az ajtón, lehuppant az ülőkére a sötét helyiségben. A fából készült ülőke a helyén volt. A fedele is. Lehajtva. Azt az ordítozást sokáig nem felejtik el az utca lakói.

A középkorú férfi hallotta, hogy egy idősebb házaspár költözött a szomszéd házba, de sokat szaladgált a dolga után, úgyhogy még nem találkozott velük. Majd találkoznak, gondolta, de nem ez volt a legnagyobb gondja. Tavasz volt, sütött a nap, s úgy gondolta, hogy felássa a kertben azt a kis darab földet, ami az ősszel elmaradt.

Nekilátott. Jól esett a mozgás, a hátát melegítő napsütés, s élvezettel nézte, hogy omlik szét a föld az ásóján. Egyszer csak köszönést hallott. Az öreg volt, az új szomszéd. A kis szíjas, inas ember állt a kerítés túloldalán, s érdeklődve nézte az ásást.

Beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy az öreg vidékről költözött ide, még az utcát sem ismeri rendesen. Később már nagy egyetértésben panaszkodtak, az egyik a nyugdíjára, a másik a fizetésére, a kenyér árára, a magas gázdíjra, de hamarosan már a politikusokat szidták, végül a televízió műsorait emlegették nem éppen hízelgő hangnemben.

– A faluban még a tévé is máshogy volt!

– Máshogy?

– Itt azt se lelem, melyik műsor hol van.

– Beállítom én magának!

Az öreg nagyon megörült. A fiatalabb szomszéd átment, szépen állítgatta neki a csatornákat, abba a sorrendbe, ahogy a házigazda kérte. Végül elkészült.

– Ha meg nem sértem, még lenne egy csatorna – vakarózott az öreg.

– Beállítottam mindent, amit itt fogni lehet.

– De ezt még nem, osztán csak jó vóna.

– Mi lenne az?

– Az a lyányos műsor. Na, hogy mongyam mán? Hát az a Spriccen planéta! Érti mán?

A fiatalember szeretett a kempingben dolgozni. Érdekes volt a munka, rengeteg embert megismert. S akkor még nem beszélt a tini csajokról, akik tenyérnyi fürdőruhájukban riszáltak el előtte, s az érettebb nőket sem említette, akiknek azért egy-egy szemvillanásában mintha lett volna valami bíztatás.

Ezek a szemvillanások és riszálások tavaly még érdekesek lehettek, most azonban már elveszítették vonzerejüket, mivel az ifjú férfi a komoly házasemberek sorába lépett, s valóban úgy gondolta, hogy holtomiglan, holtodiglan, és csak a felesége, senki más!

Megjött a tavasz, virágba borultak a fák, szép lett a világ, s kezdtek szállingózni a turisták. A kemping is élni kezdett, itt is, ott is lakókocsit állítottak le, az ajtaja elé sátrat húztak, egész lakosztályokat alakítottak ki ily módon, s antennájuk segítségével a külföldiek esténként az otthoni televízióik műsorát nézték. Ahogy begördült a kempingbe egy hazai vagy külföldi kocsi, kiszálltak belőle az ismerősök, a férfiak megölelgették, a nők körülcsókolták a recepciós fiatalembert, ahogy éveken át megszokták.

Eddig ügyet sem vetettek a helyiek erre a heves ölelgetésre, ám most, hogy már nős volt a fiatalember, vitték a híreket az ifjú asszonynak. Az egyik nap azt suttogták a feleség fülébe, hogy egy szőkét ölelgetett a férje, másnap már egy kis bögyös barnáról szóltak a hírek, majd egy vöröset is emlegettek. A jóakarók egyike, talán úgy két hét múlva, megsúgta.

– Egy magas, gyönyörű fekete nőt csókolgatott a férjed.

A fiatalasszony eddig némán tűrte a pletykákat, de most így szólt.

– Hát kikkel csókolózzon? Férfiakkal?

Aztán elgondolkodott, s csak úgy, magának, hozzáfűzte.

– Igaz, most a másság a divat.

Már öt éve volt nős a fiatal férfi, de a család elégedetlen volt szórakozottsága miatt. Úgy elgondolkodott, hogy észre sem vette az utcán a mellette elhaladó rokonokat, ismerősöket, s gondolatban valahol nagyon távol járhatott, mert legtöbbször még az sem jutott el a tudatáig, ha azok ráköszöntek.

– Megy, mint a homályökör! – mondta kissé ingerülten az apósa.

A helyzet különösen azóta vált kényessé, amióta a fiatal férj lazán elsétált az anyósa mellett, s csak arra lett figyelmes, hogy valaki rángatja a kabátja ujját.

– Hé, fiatalember! Talán köszönne az anyósának?

A felesége elnézőbb volt, mint a szülei, akik kezdték egyszerűen csak Homályökörnek nevezni a vejüket, s a vasárnapi ebédek alkalmával epés megjegyzéseket tettek. A fiatal férjet bántotta a dolog, elmesélte egy barátjának a jelenlegi helyzetét, s a szórakozottságát, ami ide juttatta.

– És mit teszel most? – kérdezte a barátja.

– Köszönök még az üzlet ajtajába letámasztott seprűnek is.

– Annak miért?

– Hátha anyósom jött vele, s ott van valahol a közelben.

Aztán, persze, minden maradt a régiben. A fiatalember továbbra is alvajáróként sétált el mindenki mellett, ha rokon volt, ha nem. Igyekezett udvarias lényként jelen lenni az utcán, de néhány percnyi megfeszített figyelem után biztosan talált valami olyan gondolatot, amely lekötötte, s a flaszterről messzire röpítette.

A feleségénél akkor telt be a pohár, amikor férje mellette is a kozmoszba meredő tekintettel haladt el, s gondolatainak fényévnyi távolából nem vette észre a szeretett lényt. Az asszony súlyos szemrehányásokkal illette párját.

– Ez is bizonyítja, hogy nem bámulom a nőket! – vágta ki magát a férj.

Amikor a fiatalember megnősült, nem lehetett vékonydongájúnak nevezni, de vastagnak sem. Erős, vastag csontja volt, széles válla, dereka, de fölösleges zsírpárnákat keresve sem lehetett a hasán találni. Csak az volt a baj, hogy az anyósa nagyon szeretett főzni, ráadásul tudott is, úgyhogy finomabbnál finomabb falatokat tett a veje elé szombaton és vasárnap, hétköznapokon pedig sűrűn elszaladt egy kis kóstolóval, nehogy éhezzenek a gyerekek.

Így múltak az évek. Az ifjú férj egyszer csak azt vette észre, hogy feszül rajta az ing, s amikor a nadrágon fel akarja húzni a sliccet, be kell húznia a hasát. Hamarosan kikerekedett a képe, kezdett szuszogós lenni.

– Ez nem állapot! – jelentette ki.

– Micsoda? – kérdezte a felesége.

– Anyósom úgy hizlal engem, mint egy malacot.

Attól kezdve elszabotálta a nagy vasárnapi ebédeket, hol itt kellett valamit elintéznie, hol ott támadt halaszthatatlan dolga, de ha már elkerülni nem tudta, akkor is jókora késéssel érkezett, amikor már mindenki megebédelt, az anyósa leszedte az asztalt, a maradékot összegyűjtötte, a csontokat is félretette a kutyának.

– Gyere, fiam, edd meg ezt a finom húst!

A veje egyre csak szabadkozott, ám a kifogások egyre erőtlenebbek lettek, mivel csodálatos illata volt a pecsenyének, s azonnal megindult a nyálelválasztása.

– Nem kérek, köszönöm – rebegte még halkan.

– Edd meg, mert úgyis a kutya eszi meg!

Nekilátott. Régen evett ilyen finomat. Az elmúlt hetek koplalásai amúgy sem hoztak semmi eredményt, csak egy-két kilót fogyott. Falt. Ha már úgyis a kutya enné meg.

A férfi amolyan bolondozós, tréfás fickó volt, kiváltképpen szerette a fekete humort. A felesége viszont a komoly fajtából valóhoz illően nem értette a viccet, a morbid tréfák pedig különösen az idegeire mentek.

Az egyik alkalommal karonfogva ballagtak valahova, s az útjuk a temetkezési vállalkozás előtt vezetett el. Állt ott néhány ember, az egyik mutatta a többieknek.

– Ez a szegény ember is meghalt!

– Az. Pedig milyen fiatal volt még!

Elvetemült vigyorral az arcán ért oda a bolondozós férfi a feleségével.

– Megnézem már, ki vagyok-e téve! – lépett a gyászjelentésekhez.

Az ott álldogálók megütközve, rosszallóan néztek rá, de nem szóltak, az asszony arcszíne viszont erősen kezdett pirosra váltani. A férfit mintha ez a látvány ösztönözte volna, széles mosollyal a homlokára csapott.

– Hogy is lehetnék kitéve, hiszen tegnap temettek!

Az ott álldogálók morogva eloldalogtak a gyászjelentések környékéről, az asszony pedig ingerülten rángatta el onnan pukkadozó férjét.

– Az hiszed, vicces vagy? – sziszegte mérgesen.

Sokáig nem jártak arra. Élték az életüket, mint más, kicsit nehezen, sok munkával. Egy szép napon aztán úgy hozta az élet, hogy ismét a gyászjelentések előtt kellett elhaladniuk. A morbid tréfára készülő férj arcán már megjelent a sátáni mosoly, ám ahogy az egyik gyászjelentésre pillantott, lefagyott róla a jókedv. A fekete keretes mezőben a saját nevét látta kinyomtatva. Szédült, elsötétült előtte a világ, kifutott a lábából az erő, remegni kezdett, úgy érezte, menten elájul. Az asszony ráncigálta odébb.

– Gyere, te beszari, csak a nevetek egyezik!

A fiatal apa nagyon élvezte a gyerekkel való játszadozást. Eddig nem gondolta, hogy így bele lehet bolondulni egy ilyen kisfiú beszédébe, játékos ötleteibe, sőt még az illatába is! Amikor hazajött a munkából, lekucorodott a szőnyegre, s beszélgetni, játszani kezdett a fiával. Az egyik alkalommal például arra gondolt, megmutatja neki, hogy kell vonatozni. Körbe-körbe ment a szobában, tolta az ökölbe szorított kezét maga előtt, s a vonat hangját is utánozta: „si-hu-hu-hu, sihuhuhu”... A gyerek csak állt, és csodálkozva nézte.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Megy a mozdony, tudod...

– De apa! A mozdony úgy csinál, hogy vom-vom-vom-vo-vo-vo-vo-vvvvv....

Az ifjú apa elgondolkodott: rájött, a gyerek vonatot már látott, de gőzöst soha. Ennyit változott volna a világ?

Egy másik alkalommal hallgatta az apa a nosztalgiaműsort. Egy régről ismert hang énekelte, hogy „az édesanyámnak a haja fehér, mint a hó”... A gyerek az elhangzott szöveghez hozzáfűzte a maga kommentárját.

– Melíroztatott a bácsi anyukája, igaz?

Az énekes folytatta: „oly hajlott, oly megtört”... Mire a gyerek.

– Túledzette magát a fitneszben?

Szállt tovább a melódia: „a kabátkája csupa folt”... A gyerek szeme megvillant.

– Aha, patchwork cucca van!

Az ifjú apa csóválta a fejét. Úgy érezte, évszázadok választják el a fiától. Bekapcsolta a televíziót: Tarzan, Johnny Weismüllerrel, a híres üvöltéssel.

– Mi van? – üti fel a fejét a gyerek. – Lefagyott a Windows-a?

{fel} - {tovább}