A levegőben finom illatok terjengtek. A vézna, szemébe hulló haját minduntalan hátrasimító férfi szerette ezt a füsttel elegyes ételszagot. A kedvence főtt. Alig várta, hogy a juhtest az asztalra kerüljön. Összeszaladt a szájában a nyál, amint elképzelte magát evés közben.

Mert elképzelte. Az elmúlt hetekben kórházi koszton élt, súlyos műtéteken esett keresztül, lefogyott vagy tizenöt kilót. Amikor végre hazaengedték a betegágyból, úgy kellett támogatni, s mint egy kisgyereket, beültetni az autóba. Hazaérve a kis unokája rohant elé a kapuhoz, ám amikor meglátta őt, megtorpant, és felkiáltott.

– Papának a pofáját kicserélték a kórházban!

Most már jó. Itthon szép lassan erősödni kezdett, a menye szinte kereste a kedvét, jobbnál jobb ételeket tett az asztalra. Ezekből ő eleinte csak csipegetett, nem esett jól az étel, csaknem kifordult a szájából, később azonban megszűnt ez az undor, s egyre jobb étvággyal falatozott.

A család tagjai, seregnyi rokon, itt sürgölődnek körülötte, az asszonyok terítenek, a férfiak a birkát tesztelik, s időnként isznak egy kicsit, hogy biztosan jó étvágyuk legyen. Ő még nem iszik, bár már kínálták, de elhárította, mondván, hogy neki ez még korai. Az italt még nem kívánta, a birkát viszont igen.

A hosszú asztalt körülülte a család, jóízűen ették a birkapaprikást. A vézna, szemébe hulló haját minduntalan hátrasimító férfi határtalan élvezettel rágta az első falatot, a kissé csípős húshoz szokása szerint kenyeret harapott krumpli helyett. Öt-hat falat után úgy érezte, eltelt. Abbahagyta az evést, a sógorát nézte, aki rengeteget evett. Sokáig beszélgettek délután.

– Úgy bezabáltam, hogy most alig bírtam felemelni a szart a székről – búcsúzott tőle nevetve a sógor.

Egész életükben dolgoztak. A feleségével felneveltek három gyereket, mindent megadtak nekik, amit lehetett. Tanulhattak, mindegyiknek segítettek házat építeni is. Malacokat hizlaltak, ebből jött a pénz. Korán keltek, későn feküdtek, de így tudtak boldogulni.

Az unokáknak nagyon örültek. Mikorra azok felnőttek, nagyon megváltozott a világ. Malaccal ugyan még mindig bajlódtak, de már nem adták le, hiszen alig kaptak értük valamit. Kipendítettek hármat-négyet, de csak annyit, hogy nekik és a gyerekeknek legyen elég hús. Mert azt szerették. A húst.

Egyszer, amikor a különösen jó hússertéseket adó anyakocát figyelték, azt mondta az egyik fiúunoka.

– Búghatnékja van. Papám, hozom a kant.

– Hozzad, kisfiam!

Az öreg éppen a gangon ült a kisszéken, kortyolt a kávéból, szívott egyet a cigarettából, amikor megjött az unoka. Egy középkorú férfi volt vele, de a kan disznót sehol sem látta. Hátra mentek, az ólba. Az öreg először csak az eresz alól figyelte, hogy mit akar ez az idegen. Eleinte azt hitte, valami hivatalos ember, talán az adóhivatalból. Aztán látta, hogy ez aligha foglalkozhat az adóval, mert erősen a kocát abajgatta. Erre már ő is közelebb húzódott. Még sohasem látott ilyet.

Amikor az idegen kezet mosott, már vakarta a búbját az öreg, látszott, hogy erősen nyomja a begyét valami. Már a kaput nyitotta az ember, amikor kibökte.

– Mondja mán, atyámfia! Hun tanulta ezt a mestersíget?

– Miért?

– Mer ez nálunk a kan disznónak vót a becsületes foglalkozása.

A sovány, elnyűtt férfi gondterhelten tekerte a biciklijét az úton. Már a láthatár peremén billegett a nap, mégis aszaló volt a hőség. Az ember időnként megtörölte a homlokát, majd a kocsmához közeledve lassított, megállt, letette a lábát, de nem szállt le. Vívódott. A zsebéből aprót húzott elő, megszámolta. Átemelte a lábát a nyereg fölött, fának döntötte a kerékpárt, s a fémpénzt csörgetve elindult az ajtó felé.

Odabent kért egy pohár sört, a felét azonnal felhajtotta, aztán lassan, töprengve rágyújtott. Fáradt volt, egész nap a téglát és a betont cipelte az építkezésen. Könyökölt a mocskos asztalon, maga elé meredt.

– Hol volt szabadságon? – kérdezte tőle az asztal másik oldalán divatos holmikban üldögélő, de kicsit már kapatos fiatalember.

– Tessék?

– Szabadságon.

– Az mi?

– Tudja, amikor nem kell dolgoznia, s elmehet üdülni.

– Ja! Az első évben, amikor elengedtek a munkahelyemről, mi házat építettünk. Jött az egész család, és dolgoztunk. A következő évben is, akkor fejeztük be.

– És utána?

– A harmadik évben is építkeztünk, csak a sógoromnál. Aztán az unokatestvéremnél, majd egy másik rokonnál. Egy idő után ezeknek a gyerekeinél. És ez így megy már harminc éve.

– Akkor maga még csak nem is hallott a szabadságról?

– Hallani éppen hallottam. Amikor kijött valaki a pártbizottságról, mindig úgy köszönt, hogy Szabadság, elvtársak!

Az asszony leszállt a vonatról. Kiment az állomás elé.

– Már megint nincs busz! – motyogta bosszúsan.

Gyalogolt hazáig. Otthon levette fekete ruháját, gondosan beakasztotta a szekrénybe, magára kapta otthonkáját. Vacsorára tejet szürcsölt, kenyeret harapott hozzá. Közben a temetésen töprengett. A férjét távoli szülőfalujában temették el, ez volt az elhunyt utolsó kívánsága, de népes rokonsága is ezt akarta. Ő nem tiltakozott: ha ott akar nyugodni, hát nyugodjon! Soha nem szerette az urát. Gyerekük nem lett, úgy éltek egymás mellett, mint két idegen.

Másnap frissen ébredt, jó kedve volt. Elindult otthonról, kiváltotta a sírhelyét, mesterek után mászkált, elmondta az elképzelését, alkudozott. Csak délben keveredett haza.

Néhány hét múlva már kedvtelve nézegette a sírját, a betonkeretet, a beton fedőlapot.

– Úgysem lesz senki, aki megkapálja! – mondogatta ismerőseinek.

Újabb néhány hét múlva már a sírköve is a helyén állt. Szépnek találta a márványt és az arany betűket. Ettől kezdve naponta kiszaladt a temetőbe egy kis virággal, amit gondosan elhelyezett a márványtartókban. Mindig kivitt magával egy kis darab rongyot, letörölte a sírkövét, aztán gyönyörködött benne.

– Mondja már, szomszédasszony, kinek a sírjára hordja a virágot? – kérdezte egyszer a boltban az udvarlábasa.

– A sajátomra.

– A sajátjára? – hökkent meg amaz.

– Arra.

– Minek?

– Mert olyan szép. Ha meghalok, úgysem lesz, aki virágot hozzon rám.

A fiú és a lány már régen együtt járt. A szülők is elkönyvelték őket egy párnak, s biztosak voltak benne, hogy az anyakönyvvezető előtt hamarosan kimondják a boldogító igent. Már az unokát kezdték emlegetni, s egyre jobban beleélték magukat a nagyszülői szerepbe. Az ifjú pár azonban egyre halogatta a házasságkötést, s ezzel a távolabbi jövőbe tolta az unoka érkezését.

A lány szülei, látva ezt a totojázást, komoly tettre szánták el magukat. Az anyósnak való szoknyája rövidülni kezdett elől, szépen kerekedett a pocakja, s ő a szülés után boldogan tologatta az újszülöttet. Ha ismerősökkel találkoztak, szívesen állt meg a babakocsival, mert tudta, olyan szép ez a gyerek, hogy ebben aztán lehet gyönyörködni!

– Jaj, de szíp mán a kis unokátok! – mondta elragadtatva egy asszony.

A férj felcsattant.

– Unoka a fenét, ezt mi csináltuk!

Nem tudni, a csecsemőnek volt-e hozzá köze, de közben az ifjú pár is rászánta magát a döntő lépésre. Bejelentették, hogy összeházasodnak. Kellő komolysággal készültek a nagy napra, mindent alaposan megszerveztek. Nagy násznép kísérte őket, szépen sütött a nap, ragyogott a szép menyasszony arca. Biztosak voltak benne, hogy ezt a szép napot már semmi sem ronthatja el.

Lassan, fenségesen, mint egy királyi pár, úgy vonultak a kíváncsiskodók sorfala között. Már a házasságkötő terem bejárata előtt jártak. Odabent felharsant a nászinduló. Feledhetetlen pillanat volt. Ekkor a tömegben egy öregasszony jó hangosan megjegyezte.

– Na, szíp menyasszony, viszik utána a gyereket!

Valóban vitték, egy kosárban. De nem a fiát. Az öccsét.

A hőség már szinte elviselhetetlen volt. Aki tehette, a lesötétített, hűvös szobában heverészett, miután a zuhanyból kellemesen hűvös vízzel lecsapatta magát. Mások inkább a fürdőben pancsoltak, de olyanok is akadtak, akik a kocsmáktól reméltek felüdülést. Ez utóbbiak közé tartozott egy magas, hajlott hátú férfi is, aki a járdán vonszolta magát a közeli csapszék felé. Az árok szélén ácsorgó fák a homlokukat törölgették.

Az egyik kapu mögül egy kisfiú lépett ki, mosolyogva köszönt az elcsigázott embernek.

– Hova-hova, kiskomám? – lihegte a férfi levegő után kapkodva.

– Megyek a számítógép szerelőjéhez.

– Minek?

– Tegnapmúltkor még jó volt a gépem, de a tegnapmúltkor holnapján már nem. De nem én csináltam el!

A magas, hajlott hátú férfi hümmögött, ráncolta a homlokát, igyekezett értelmes képet vágni, ám közben azon morfondírozott, hogy mikor volt tegnapmúltkor. Ez a kölyök mindig olyan nyakatekerten fejezi ki magát!

Hatalmas volt a nap, az aszfalt szinte sercegett a hőségben.

A kocsmában éppen egy zömök, lebbencs szájú férfi szónokolt a globális felmelegedésről, és sötét jövőt jósolt az emberiségnek. A magas, hajlott hátú ember bólogatott, mohón felhajtotta a sörét. Valamivel jobban lett. Kért még egyet. Azon töprengett, hogy már nem érti ezt a világot. Amit neki tanítottak az iskolában tegnapmúltkor, az már bagót sem ér a tegnapmúltkor holnapján! Miután már a negyedik korsó sört is lekortyolta, felsóhajtott.

– Hiába, no, ez a világ tényleg megérett a pusztulásra!

Csöngettek. A házigazda a kapuhoz sietett, betessékelte a vendéget, a konyha egyik székére mutatott. A ritkás bokrokkal benőtt arcú férfi leült, ivott az odakínált pohár habzó söréből, s megkérdezte.

– Na, milyen volt a buli?

– Jó – válaszolta bizonytalanul a házigazda.

– Nagy volt a trakta?

– Elég nagy. Whiskyvel kezdtünk.

– Milyen whiskyvel?

– Szerintem skóttal.

– Miből gondolod, hogy skóttal?

– Mert nagyon keveset öntöttek belőle.

A bokros képű harsányan felnevetett, törölgette a szemét a könnytől. Megint szájukra emelték a söröspoharat. A házigazda feszültnek látszott. Ráncolta a homlokát, nehezen szánta rá magát, hogy előrukkoljon a számára most oly fontos kérdéssel.

– Holnap alapozunk. Eljössz segíteni? – kérdezte.

– El.

– Tollat hozzál, tinta az lesz! – mosolygott már felszabadultan.

A ritkás szőrzetű vendég nevetett, az ivás mozdulatát utánozta a kezével, jelezve, hogy érti a célzást.

– Lesz tinta?

– Lesz.

– Skót?

Lassan vánszorogtak a percek. A sörtehajú, csontos arcú férfi fel-alá járkált a cellában, s amikor az ajtóhoz ért, dobbantott kicsit a lábával és megszólalt.

– Bumm!

Ugyanakkor a kezével olyan mozdulatot tett, mint a bokszolók felütéskor. Csak ő tudta, milyen történetet játszott le képzeletében. Megfordult, s amikor a délelőtti napfényt bezúdító ablakhoz ért, dobbantott, felütött, s fojtott indulattal mondta.

– Bumm!

Cellatársa közben elszundított a priccsen, s ahogy éjszakánként, most is a fogát csikorgatta. A sörtehajú, csontos arcú férfi egyre ingerültebben pillantott feléje két „bumm!” között, végül, amikor melléje ért, nagyot dobbantott, s elordította magát.

– Bumm!

Csak este higgadt le. Az asztal mellé kuporodott, papírt, tollat tett maga elé. Töprengett. Hangtalanul mozgott a szája, néha bólintott is. Végül írni kezdett: „Kedves feleségem! Hiányzol. Nagyon szeretlek. Sose foglak elhagyni. Ha mégis elhagynálak, haljak meg a fiammal együtt!”

Itt megtorpant az írásban. Ismét fel-alá kezdett mászkálni a cellában, először csak elsuttogott, aztán egyre ércesebb hangú „bumm!” hagyta el az ajkát az ajtónál és az ablaknál. A cellatárs idegesen figyelte, a szemébe félelem ült ki, s inkább a fal felé fordult a priccsen, hogy még a pillantásával se ingerelje a másikat. A sörtehajú, csontos arcú férfi ismét az asztalhoz ült: „De ha te csalnál meg, ha elhagynál te büdös ribanc, akkor készülj a halálra a bikáddal együtt! Küldjél zoknit! Szerető férjed, Sanyi”.

A fiú hazajött az iskolából, gondterhelt arccal evett valamit, de hamar abbahagyta, mint akinek nincs étvágya. Az anyja hiába kérlelte, hogy egyen még egy kicsit, mert így is sovány, csak egy mutáló hangon elmondott szűkszavú mondat volt a válasz.

– Sokat kell tanulni.

Leült az íróasztalához és beletemetkezett a könyvekbe. Az anyja csak nézte, mintha nem is az ő fia gubbasztott volna az ablak előtt. Nem ilyennek ismerte. Az új tanév új tulajdonságait hozta volna ki a gyereknek? Vagy csak nagyon ráijesztettek rögtön a tanév elején valamivel? Lehet, hogy egy fenyegető dolgozat sodort sötét felhőket a gyerek homlokára, és holnap már a fiú régi énjét látja viszont az ebédnél, aki, ahogy eddig éveken keresztül, most is laza mozdulattal hajítja a sarokba az iskolai táskát?

Este még mindig az íróasztalnál görnyedt a srác. Csengettek. A nagybátyja jött el, szép szál, jóvágású, szellemes férfi, akit a fiú nagyon kedvelt, ahogy ő mondta, főleg a hatalmas szövege miatt.

A nagybácsi rögtön a gyerekhez lépett.

– Mi bajod van? – kérdezte.

– Miért?

– Sosem szoktál itt ülni.

– Nincs semmi bajom.

– Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

– Tanulok.

– Hülye vagy, fiam!

– Jó, akkor nem tanulok!

– Akkor viszont hülye is maradsz.

A bágyadt napsütésben sötét ruhás emberek igyekeztek a temető felé. Egy-két férfi lapátot cipelt a vállán, mások virágot szorongattak. A ravatalozónál halkan diskuráltak a gyászolók, az elhunytat emlegették, hogy sokat szenvedett szegény, megváltás volt neki a halál, ilyeneket mondtak. Meg olyanokat, hogy már csak azért is megváltás volt neki a halál, mert az ura fűvel-fával csalta szegény asszonyt. Bólogattak a környéken állók, hogy bizony, bizony, úgy van.

– Megjött a pap – mondta egy fiatal tanár.

– Milyen pap? – nyújtogatták a nyakukat az asszonyok.

– Hát a kommunista.

– Aha! – bólintottak.

Az alacsony, vézna, öltönyös férfi lassan, méltóságteljesen lépkedett, ahogy ilyenkor illik. Kihozták a lezárt koporsót. Aztán a vézna kis ember meglepően vastag hangján megszólalt.

– Megjött az ősz, varjak ülnek a fán, Kár, kár, kár, kár, hogy te nem látod már.

A fiatal tanár a garbójába dugta az arcát, s némán röhögött, még a szeme is csupa könny lett. A környéken állók azt hitték, hogy a zokogás rázza, és azt kezdték találgatni, miért gyászolja ez a fiatalember olyan rettenetesen a halottat? A vézna, öltönyös férfi már a koporsó mellett álldogáló férj hűségét dicsérte, mire jó néhány asszony arcán sejtelmes mosoly villant át. A búcsúztató ékes rímekkel hímezte ki az itt maradt családtagok jóságát, majd beszéde végén ismét felidézte a halott alakját.

– Így látták őt a mesterek,
Kik az öröklétnek festenek.

Az ifjú tanár ismét a garbóba húzta az arcát. Nyüszített a röhögéstől.

Augusztus legvégén, a tanév kezdete előtt, a nyugdíj előtt álló tanár meghívta tanártársait.

– Gyertek ki holnap a kertbe, kedveskéim, lesz bor, főzünk slambucot.

Másnap kiment az egész társaság. Azt mondja a gazda.

– Kedveskéim, ha már itt vagytok, szedjétek össze azt a kis lepotyogott gyümölcsöt!

Egy órahosszáig hajlongott a tanári kar, szedte a szilvát meg a szotyos körtét. Közben a napi tanítástól búcsúzó kollégájuk elővett egy régi, rozsdás bográcsot.

– Kedveskéim, mielőtt főzünk benne, ezt ki kéne sikálni!

Nekiálltak sikálni a főzőedényt. A rozsda lejött róla, de kiderült, hogy annyi apró lyuk van az alján, akár a rostáén. Azért megpróbálták. Pirítani kezdték benne a szalonnát, de a zsír kicsepegett a tűzre. Felcsaptak a lángok. Valaki hazaszaladt, hozott egy másik bográcsot. Ez már jó volt. Főtt a slambuc. A tornatanár volt a szakács, ő forgatta a bográcsot a tűzön. Iszonyú forróság volt, ráadásul a tűz is sütötte a lába szárát, leperzselte róla a szőrt. Mit tegyen? Ott hevert egy félbevágott vashordó, odatette a tűz mellé, beleállt, s úgy főzte a slambucot.

– Kedveskéim, itt a finom bor, igyatok egyet a jó ebédre! – hozta az üveget a gazda ebéd után. – Saját termés.

Megtöltötte a poharakat, szertartásosan koccintottak, minden jót kívántak a nyugdíjba vonulónak, aztán a szájukra emelték a poharakat. Egyszerre köpték ki.

– Kicsit savanyú, az igaz, de jó – mondta a gazda. – Igyatok még, kedveskéim!

A festő járta az utcákat, folyton a város régi arcát festette. Szívesen kereste fel a kis utcákat, zugokat, s nagyon kedvelte az apró, régi házakat. Mikor megtudta, hogy valamelyik házat le akarják bontani, rögtön odapakolt a festőállványával, ecseteivel, s megfestette a halálra ítélt házat. Megörökítette az elmúló régi világot. Különösen szívesen festette a régi, ragyás falú házakat, a valamikor fehérre vagy sárgára meszelt, kopott épületeket.

Az egyik szép nyári napon a festő valami félreeső utcácskában bolyongva megpillantott egy régi házat, amelyen még imitt-amott látszott a sárga festék, de nagyon patinás volt. Egészen felvillanyozódott: ilyen gyönyörű avas sárga színt még nem látott! Ez a szín csodálatos! Hogy nem fedezte fel eddig ezt a házat? Na, nem baj, fő, hogy most megtalálta. Micsoda kép lesz ebből!

Elővette a vázlatfüzetét, s rajzolni kezdte a földszintes sarokházat. Kijött a gazda.

– Mit tetszik csinálni?

– Vázlatot, mert holnap le szeretném festeni ezt a szép régi házat.

– Oszt mibe kerül ez nekem?

– Semmibe.

– Jól van – bólintott a gazda. – Örülök, hogy lefesti.

A festő pedig rajzolt elmélyülten, olyan szenvedéllyel, mint egy gyűjtő, akinek már csak ez az egyetlen kép hiányzik a gyűjteményéből.

Hanem másnap, amikor megérkezett a festőállványával és egyéb felszereléseivel, nagy meglepetés érte: miután tegnap elment, a háziak szépen kimeszelték az épületet. Ha már megörökíti a festő, ne abban a csúnya állapotában, gondolták. Nyoma sem volt már a patinás sárgának.

A tanár úgy gondolta, szobrot állíttat szülőföldje egyik csaknem ötszáz esztendővel ezelőtt élt nagy emberének, Ilosvai Selymes Péternek abban a városban, ahol működött, sőt még művet is írt. Elment a szobrászhoz, akivel el akarta készíttetni a köztéri alkotást, megkérdezte, mennyibe kerülne, aztán, már az összeg tudatában, támogatók után kezdett szaladgálni. Lassan gyűltek a felajánlások, úgyhogy bizakodó volt. Ekkor azonban váratlan gondja akadt: felhívta a szobrász, hogy segítsen, szerezzen egy rajzot vagy festményt, amin egykor megörökítették Ilosvai arcvonásait.

Ettől kezdve „Az híres-nevezetes Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való históriája” című munka írójának a nyomába eredt. Egy művészettörténész azt tanácsolta neki, hogy hívja fel az akadémia megfelelő intézetét, ott bizonyára tudnak segíteni.

Már vette is a telefonkagylót, és felhívta az illetékesnek gondolt intézet számát. Egy női hang szólt bele a kagylóba, úgy gondolta, talán a titkárnő lehet. Köszönt, bemutatkozott, aztán előadta az előadni valókat.

– A segítségét kérem Ilosvai Selymes Péter ügyében – mondta.

– Ilyen nevű ember nem dolgozik itt – közölte ridegen a női hang.

– Viccel, ugye?

– Miért viccelnék? Tán csak ismerem az itt dolgozókat, nem?

– De én azt szeretném megtudni, hogy Ilosvai Selymes Péterről...

– Nincs ilyen nevű munkatársunk!

– Persze, hogy nincs, hiszen csaknem ötszáz éve élt!

– Igen? Akkor miért itt keresi?

– Tényleg. Miért? – motyogta elbizonytalanodva a tanár.

Letette a kagylót.

A papa jött-ment az udvaron, rendezkedett. A cefrés hordóknál kötött ki végül, nézegette, vizsgálgatta a pálinkának valót. Mintha számolgatott volna magában.

Bement a házba, elővette a bukósisakját. Már indult volna, mikor megkérdezte a lánya.

– Hová megy, édesapám?

– Kiszaladok a szeszfőzdébe.

– Egy ingben? Hideg ősz van már!

– Jól van, felveszek egy pulóvert.

Előkereste kedvenc pulóverét, egy „V” alakban kivágott nyakú darabot, és belebújt.

– Ejnye, édesapám, megfázik a nyaka!

A papa gondolt egyet, lehúzta, aztán fordítva vette fel a pulóvert, hogy takarja a nyakát, így a hátára esett a kivágása.

Kiment, berúgta a motorját, s elindult. Az egyik útkereszteződésben egy autó nem adott neki elsőbbséget, és elcsapta.

A papa arccal lefele, a hasán feküdt a földön, a lábán hevert a motor. Körülötte kiáltások harsantak, emberek rohantak segíteni a nyöszörgő öreghez.

– Ennek körbecsavarodott a nyaka! – állapította meg egy férfi.

Közben telefonok kerültek elő a kabátok zsebéből, hívták a mentőket, akik rettenetes szirénázással hamarosan meg is érkeztek.

– Milyen állapotban van a sérült?

– Hát, doktor úr, jobban volt, amíg nem próbáltuk megfordítani a sisakját.

A mentőorvos gyors pillantást vetett a halott sérültre.

– A fejével együtt? – mutatta a fordítva felvett pulóvert.

A folyosón egy idősebb, őszülő halántékú rendőr loholt, szó nélkül elhúzott az egyik kollégája mellett.

– Hova ilyen sietősen? – érdeklődött a munkatárs.

– A szarodába – vetette oda, mielőtt bevágódott az illemhely ajtaján.

– Az más.

Amikor az őszülő halántékú visszament az irodájába, leült, nagyot sóhajtott, ráncolta a homlokát.

– Hol is tartottunk? – kérdezte nyomozótársa.

– Hát ott, hogy drasztikuláltam a kezemmel.

– Gesztikuláltam!

– Mi?

– Nem drasztikuláltam, hanem gesztikuláltam.

– Akkor azt. Szóval...

Ebben a pillanatban belépett a parancsnok, s kérte a tegnapi ügyről a jelentést.

– Most írom – füllentett az őszülő halántékú.

Amint kilépett a főnök, hozzá is fogott. Rágta a körmét, törölgette gyöngyöző homlokát, aztán leírta: „Felfigyeltem a gyanúsítottra, aki úgy ingadozott, mint a magyar paraszt ötvenhatban. Azt is észleltem, hogy figyelmetlenül hajtja a tehenét az utcán, ennek tudható be, hogy összeütközött egy kerékpárossal. Az ütközés olyan erejű volt, hogy a tehén menetirány szerinti baloldali szarva letört”. Itt megtorpant az írással, fel-alá sétált kicsit az irodában, szuszogott, végül visszaült a helyére, és folytatta: „A gyanúsítottat felszólítottam, hogy igazolja magát, mire ő azt mondta, hogy nyaljam ki!”. Megvakarta a fejét, aztán írt tovább: „Mikor ez megtörtént, előállítottam”.

A cégnél megadták a módját az ünnepnek. Szépen terített asztalok várták a nőket, rajta pogácsa és üdítőital.

– Azt mondják, rendes kaja is lesz! – súgta szomszédjának vidáman egy ragyás, rettenetesen elhízott nő.

– Tényleg?

– Bizony! Bulizunk.

Mindenki elhelyezkedett az asztal körül. Az asztalfőn néhány férfi foglalt helyet. Felállt a nagyfőnök, és szónokolni kezdett a nőnapról, a gyengébbik nem helytállásáról.

– Tudod, hogy ez csalja a feleségét? – kérdezte halkan a ragyás.

– Igen? Kivel?

– A titkárnőjével.

– A rohadék!

Most a kisfőnök állt fel. Minden egyes mondat után köszörülte a torkát, de igyekezett szépeket mondani a nőkről, persze, nem bíbelődött saját gondolatok kiötlésével, inkább klasszikus költők verseiből mormolt idézeteket, amiket a fia tankönyvéből írt ki tegnap este.

– Tudod, hogy ez meg a feleségét veri? – súgta a ragyás.

– Ez a kis girhes?

– Ez bizony!

– Majd adnék én neki!

A beszéd végeztével felcsendült az általános iskolások éneke, kánonban: „Éljenek a szép nők, éljenek a szép nők...”. A ragyás képű kövér nő mérgesen ugrott fel.

– És velünk, rondákkal mi lesz? Mi ne éljünk?

Késve indult. Szokása ellenére gyorsan hajtott, nem akarta megváratni azokat, akik meghívták. Szép úton suhant az autóval, a fák lombja alagutat vont az útpálya fölé, hol sárga, hol zöld, hol bíbor levelek alatt haladt.

Megérkezett a faluba, felfedezte a művelődési házat, ami egybeépült a könyvtárral. Néhány perce még maradt is a könyvbemutató kezdetéig. Bement. Közölték vele, hogy az igazgató úr nem ér rá, egyébként is a könyvtárban tartják a programot. A könyvtárban egy idősebb nő fogadta, akit először takarítónőnek nézett, de kiderült, hogy ő a vezető. A helyiségben semmi sem utalt arra, hogy itt hamarosan könyvbemutató kezdődik. Az író sorba rakott néhány széket. Amikor a hatodikat is kitette, az eddig közönyös könyvtáros megszólalt.

– Sok lesz.

Igaza lett. Némi késéssel befutott a helyi lap tudósítója, aki kezdte magát kényelmetlenül érezni a nagy pangás miatt, hát előkapta maroktelefonját, s összetrombitált három gyereket és egy asszonyt. Kezdődhetett a találkozó. Az író igyekezett úrrá lenni fortyogó indulatain és mély keserűségén, s hamarosan kiderült, hogy egy Imre nevű eleven eszű, beszédes fiúcska miatt mégis érdemes volt eljönnie.

Egy sátáni ötlettől vezérelve a bambán bámuló könyvtároshoz fordult.

– Szokott olvasni?

– Ha semmi sem jut az eszembe, akkor olvasok – válaszolta meglepetten.

Az író nézte ezt a szegény asszonyt, aki láthatóan eléggé leépült már, s el sem tudta képzelni, hogy bármi is az eszébe jutna.

– És? Sokszor olvas? – vigyorgott.

– Elég sokszor.

Az Imre gyerek értette a gonosz célzást. Felröhögött.

A férfi nagyot ásított. Mostanában igen unalmasak az ünnepségek, gondolta: a technika is, az ember is megbízhatóan teszi a dolgát. Bezzeg régen!

Eszébe villant egy harminc esztendővel ezelőtti ünnep. A városháza nagytermét megtöltötte a dolgozó nép, a dobogón elhelyezett hosszú asztalnál pedig ott ültek a megyei vezetők, a minisztériumok nagykutyái, no meg a helyiek. Elhangzott a felszólítás.

– Hallgassuk meg a Himnuszt!

Sercegni kezdett egy hanglemez, s felharsant, hogy „Föl, föl, ti rabjai a földnek...” A városi párttitkár ingatta a fejét, mire a technikus felemelte a tűt, s beljebb helyezte a lemezen. A tömeg a Himnusz zárását hallotta: „... a múltat, s jövendőt”. A párttitkár félt, hogy megint valami más harsan fel a korongról, ezért rezdületlen arccal hallgatott, nehogy a technikus újra próbálkozzon. Amikor az utolsó zenei hang is elhalt, a műsorközlő a mikrofonhoz lépett, s bejelentette, hogy most Majakovszkij Leninről szóló verse következik.

Egy fiatalember ment ki a mikrofonhoz határozott léptekkel. Megállt, keményen a közönségre nézett, aztán úgy is maradt. Mindenki azt hitte, ez már egy kezdeti hatásszünet. Másfél perc múlva az éberebbek már gyanakodni kezdtek, hogy ez mégsem az, főleg amikor hallották a versmondó kétségbeesett suttogását az erősítőből: „Nem tudom, nem tudom!” Az elnökség egyik tagja levette szemüvegét, és halkan odaszólt: „Akkor menj a fenébe!” Tapsolni kezdtek, s ez megfelelő alkalom volt arra is, hogy kiröhögjék magukat. A szavaló pedig, mint aki jól végezte dolgát, a helyére ment.

Az ünnepség végén a párttitkár állt fel: „Hallgassuk meg újra a Himnuszt!” A lemezről pedig fölharsant: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságunk...” A technikus végighúzta a tűt a lemezen, máshova tette le: „Vörös zászló leng, lengeti a szél...” Aztán a Szózatba kapott bele.

A mama végre rászánta magát. Szólt az unokájának, aki szívesen kivitte őt autóval a kórházba. Vártak egy sort a szemészet előtt. Az unoka olvasott, a mama ismerős asszonnyal beszélgetett. Végül behívták.

– Valami baj van a szememmel – kezdte a mama, de az orvos közbeszólt.

– Tessék ide leülni!

Megvizsgálta. Pangó szemfeneket látott. Ráncolta a homlokát, csóválta a fejét, aztán íratott egy papírt, s a mamát átküldte az ideggyógyászatra. Ott is várakoztak egy ideig az unokájával. Mikor sorra került, hosszasan vizsgálgatta egy orvos. Hümmögött, majd megkérte az asszisztensnőt, hogy hívja fel Ceglédet.

– Holnap tudják fogadni a nénit – jelentette a nő telefonálás után.

Az orvos elmagyarázta a mamának, hogy hova menjen Ceglédre, és a CT-vizsgálat eredményével majd ide jöjjön vissza.

Másnap az unokája elvitte Ceglédre. Ott is kivárta a sorát. Beadták neki a vizsgálathoz szükséges kontraszt-anyagot, ráfektették egy szerkezetre. A gép húzgálta ide-oda, kattogott, villogott. „Hogy miket ki nem találnak!” – mondta magában a mama.

Vitte az eredményt. Ült az idegosztály előtt, várt. Mikor behívták, az orvos rögtön a papírt nézte, elmosolyodott, s közölte, hogy nincs agydaganata. Aztán felnézett, s meglátta, hogy a mama olyan vörös, akár a rák.

– Allergiás a kontraszt-anyagra – állapította meg az orvos.

Gyorsan írt egy papírt, s átküldte vele a bőrgyógyászatra. Mikor behívták, rögtön adtak neki egy injekciót a karjába, egyet pedig a fenekébe.

– De kedves, én csak egy szemüveget akartam felíratni! – pityeredett el a mama.

A füstös kocsmában egy vékony, idegen férfi vitte a szót, hosszú sörényét időnként idegesen hátracsapva beszélt.

– Én a bort tisztán szeretem, a pálinkát meg piszkosul!

Nevettek. Felemelték a poharat.

– Halál a májra! – harsogta az idegen.

– Halál! – vigyorogtak az alkalmi ivócimborák.

Az idegen megnézte az órát, elbúcsúzott a helybéli haveroktól, kiment az állomásra, várta a vonatot. Fázósan összehúzta magán a kiskabátot, nézte a deres fákat. Amikor beállt a szerelvény az állomás elé, megvárta, míg mindenki felszáll. Nem volt pénze jegyre, úgy gondolta, a szomszéd városig nem veszik észre, ha bliccel. Amikor elindult a vonat, rohanni kezdett, felugrott a lépcsőre, ám hiába erőlködött, az ajtót nem tudta kinyitni. Nem tudta, hogy az ilyen, csak a legnagyobb városokban megálló szerelvényen indulás után bezáródik az ajtó.

A vonat egy pillanat alatt nagyon felgyorsult, már nem lehetett leugrani sem. A férfi görcsösen kapaszkodott. Rettenetesen fázott, főleg a keze. Az ujjai ráfagytak a fémre, elkékült még az ajka is. Loboncos haja csapkodta az arcát.

A szerelvény átszáguldott városa állomásán, még csak nem is lassított. A férfi úgy érezte, itt a vég. Annyira fázott, hogy a foga is csörgött belé. Se holt, se eleven nem volt, amikor nyolcvan kilométerrel odébb végre megállt a vonat.

Jött a kalauz, próbálta lesegíteni a potyautast, de annak a keze hozzáfagyott a fogantyúhoz. Hoztak valami melegítőeszközt, azzal próbálták leolvasztani, majd előkerült egy orvos is.

– Az a szerencséje, hogy odafagyott a keze – jegyezte meg az orvos. – Különben leesett volna.

A fiatalember szórakozottan mosdott, majd gondosan végigdörzsölte kopasz fejét a törölközővel.

– Jó a választékod? – nevetett a felesége.

– Jó – mosolyodott el a férj.

Elindult. Amint kilépett, kellemetlen meglepetés érte: olyan köd volt, hogy rá lehetett támaszkodni. Aggódni kezdett, hogy elkésik. Szaporán lépkedett a munkahelye felé.

Az irodában elintézte a papírügyeket, aztán beült az autóbuszba, járatta kicsit a motort, s kigördült a megállóba. Mintha a köd miatt most kevesebb utas lett volna. Gépiesen tette a dolgát, mint máskor, de ezt ma valahogy iszonyú unalmasnak találta. Az egyik gyalogátkelőhelynél megállt, nyitva hagyta a jármű ajtaját, beszaladt az ott lévő élelmiszerüzletbe, a pénztárnál csak felkapta a zacskót, letette a pénzt, mondott egy bókot a pénztáros lánynak, és már szaladt is az ajtó felé. Rágcsálta a péksüteményt, állt egy kicsit a busz ajtajánál, majd megkérdezte az arra járókat.

– Tudják, hol a sofőr?

– Nem.

– Akkor mehetünk! – rikkantotta, s beugrott a buszba, gázt adott.

A rendőrség szirénázó autókkal érkezett, s két megállóval arrébb állította le a járművet.

– Lakossági bejelentést kaptunk, hogy elrabolták a buszt.

A fiatalember papírokat, igazolványokat vett elő, a rendőrök kezébe nyomta. Azok csak hümmögtek, aztán elnézést kértek, további jó utat kívántak.

– Valaki szórakozott magukkal! – szólt utánuk a sofőr.

Indított, gázt adott, s vigyorogva eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

{fel} - {tovább}