Leültek reggelizni. Kiszedték az elnyűtt táskákból az ennivalót, s kézből ettek, ahogy az öregapjuktól látták. Egy vékony, hajlott hátú fiatalember még most is a védőkesztyűt próbálta lecibálni a kezéről, közben a rézgálicot szidta, mert szerinte attól hámlik és gyulladt, a hajlatokban pedig sebes a keze. A többiek nem szóltak, csak kétkedve néztek össze.

Evett a brigád, az egyik ember parizert, a másik szalonnát, a két diétás, ahogy egymás között emlegették őket, a szokásosat, tejet kiflivel. A brigád vezetőjének – erős szemöldökű és hajú ember – ma rántott szeletes szendvicset csomagolt az asszony, de még egy üveg uborkát is beletett a táskájába. A dróthajú élvezettel csavarta le az üvegről a tetejét, kiemelt egy termetes uborkát, majd tovább adta az üveget a többieknek.

– Egy kis házi ubi, kóstoljátok meg, fiúk!

Hálásan bökte a bicskáját az uborkába a parizeres, majd a szalonnás is. A közben ugyancsak leült vékony, hajlott hátú fiatalember volt a következő.

– De jó lesz a kolbászhoz! – rikkantotta örömmel, és kézzel nyúlva az üvegbe, kihalászta az aljáról a legnagyobb uborkát.

Nyújtotta az üveget a szomszédjának, de az dühösen mordult rá.

– Tejhez?

– Add tovább!

Hiába, már a szalonnát rágók sem kértek, mindenki csak rázta a fejét. Az uborka visszakerült a brigádvezetőhöz, aki fájdalmas tekintettel nézte a savanyúságot, aztán a rántott húsos szendvicset is elpakolta inkább, s ment a dolgára. A többiek követték. Ettől kezdve, ha valaki dühében szidni akarta a másikat, csak annyit mondott: „Egyél uborkát!” A hajlott hátú fiatalember ezt már nem hallotta, a kórházban volt. Nehéz eset, mondták a bőrosztályon.

Az ősz hajú férfi hozta, a barátai elé tette a sört. Harsány kiáltással emelték a szájukra, s utána egyszerre törölték a habos bajszukat a kézfejükbe.

– Nagyon rossz kölyök voltam – jelentette ki az ősz.

– Mennyire? – kérdezte a terepszínű ruhában feszítő szőke.

– Még nem jártam iskolába, de már kiszúrtam a befőttes üvegek tetején a celofánt.

– Miért?

– Mert csak azt a befőttet ehettük meg, amelyik penészedni kezdett.

– Ravasz! – mosolygott a szőke, s az őszibarackbefőttekre gondolt, amik már lassan beleszáradnak az üvegbe, de az asszony nem bontja fel őket.

Az ősz hajú ember mesélte a többi csínytevését, például azt, hogy karácsony után, amikor a szülei elmentek otthonról, felzabálta a szaloncukrot, de a papírjába apró széndarabokat csomagolt. Vízkereszt után, amikor lebontották a karácsonyfát, szétosztották a szaloncukrokat, de neki nem kellett, mert tudta, hogy mit találna a papírban. Inkább már a menekülési utat leste, mert tudta, hogy rögtön jönnek a pofonok, ha kibontanak egy cukrot. Majd arról beszélt, hogy a barátjával őrizniük kellett a kislibákat. Kihajtották a mezőre a kis csapatot, csak az volt a baj, hogy hasmenésük lett, hát beszaladtak a derékig érő kukoricába. Ahogy elvégezték a dolgukat, törlőeszközt kerestek, de a kukorica levele túl éles volt. Ott pipegtek körülöttük a kislibák, hát fogtak egyet, s azzal törölték ki az alfelüket.

– Tudjátok, milyen finom volt annak a kis jószágnak a pihés teste!

A szőke hazament, magához vett egy tűt, a kamrában kiszúrta néhány őszibarackbefőtt tetején a celofánt, aztán megvacsorázott. Mint aki erősen töpreng valamin, ráncolta a homlokát. Végül odaszólt a feleségének.

– Vehetnél néhány kislibát! Felnőnének itt az udvaron.

Nagy mackó volt a férfi, kedves, jó humorú, ezért is szeretett bele a felesége úgy jó harminc esztendővel ezelőtt. Az évek múltak, gyerekeik születtek, felnőttek, kirepültek, kettesben maradtak ismét. Sokat dolgoztak az elmúlt évtizedekben, elhasználódtak, rokkantak lettek. Az asszony minden délután aludt kicsit, a férjének kellett jelezni, hogy ideje felkelni, mert fél három van. Jelezte is lelkiismeretesen. Először a trombita hangját utánozta, majd ugyanarra a dallamra elrikoltotta magát.

– Kelj fel, huszár, csupa szar a ló!

A felesége frászt kapott minden alkalommal, a nagy mackó meg harsányan nevetett. Hanem egy idő után az asszony mintha italszagot érzett volna a férjén. Nem látszott ittasnak, de őt zavarta. Kereste az italt, feltúrta a tömbház szerény kis lakásának minden zegét és zugát, s végül ráakadt egy üveg vodkára. Kiöntötte. Délelőtt, mielőtt elment bevásárolni, magához vette a férje kulcsát is, és rázárta az ajtót. Amikor hazament, ismét érezte az emberén az italszagot. Takarítást színlelve újra átkutatott minden sarkot, de hiába. Nem értette. Attól kezdve mindig rázárta az ajtót a férjére, ha elment, de minden alkalommal érezte rajta az ital szagát. Így ment ez hónapokig. Biztos kijön valahogy, vélte a feleség. Az egyik nap elindult az asszony, de visszaosont, s meglapult a lépcsőház egyik sötét zugában. A lakók jöttek-mentek, aztán megjött a postás, bedobálta a leveleket a postaládákba, majd az ő ajtajukhoz ment, becsengetett. A levélbedobó résen egy műanyag cső és egy bankjegy nyomult ki, a postás előhúzott egy üveget, oda tartotta, s hamarosan már az ital utolsó kortya szörtyögött fel a csőbe. Mikor hazament, a férje aludt. Hála Istennek, gondolta, legalább ma elmarad az a szörnyű trombitálás. És elaludt, mint máskor. Fél háromkor trombitálásra riadt.

– Kelj fel, huszár, csupa szar a ló!

Az asszony, etetés közben, megfogta a búbos kis jércét, az arcához emelte, érezte a finom toll simogatását, s a fiatal állat illatát is szerette.

– Egyem meg azt a gyönyörű pofádat! – mondta ilyenkor.

A legnagyobb kedvenc azonban a két macska lett. A fekete-fehér lánycica kicsit kényes volt ugyan, de nagy buzgalommal hízelgett, csak azt nem szerette, ha őt megfogja valaki. A koromfekete kandúrral azonban azt művelték, amit csak akartak, a nagy bolond macska mindent eltűrt, főleg a kisfiúnak, aki hol a nyakába kanyarította, mint valami sálat, hol pedig a fűben gyomrozta.

Hanem egyszer nagy baj történt. Az utcán valami eszeveszetten száguldó autó elütötte a kandúrt. A véres tetem ott hevert az úton, az asszony vette észre. Sírt. Bevitte az udvarra, az egyik félreeső sarokban ásott egy kis sírgödröt, s óvatosan belehelyezte a macskát. Nagyot sóhajtott, ráhúzta a földet, s a kis halomba még egy hevenyészett fejfát is leszúrt.

A család hangulata igen komor volt. Csak hallgattak, sóhajtoztak, még vacsorázni sem volt kedvük, semmi nem esett jól. Az apa bekapcsolta a televíziót, nézte a meccset, de azon kapta magát, hogy a macska jár az eszében, s amikor a kisfia megkérdezte, mi az eredmény, fogalma sem volt.

Másnap borús kedvvel ébredtek. Az asszony elmosogatott a konyhában, felforralta a tejet, aztán kiment, hogy enni adjon a lánycicának, majd a baromfinépnek.

Falfehér arccal jött vissza.

– Mégis van feltámadás! – nyögte.

A családtagok kitódultak az udvarra, s ott találták a doromboló fekete kandúrt. A férj megragadta az asszony arcát, nagyokat cuppantott rá.

– Feltámadt! Egyem meg azt a gyönyörű pofádat! – rikkantotta.

A sofőr naponta elsuhant a bájaikat a főút mentén kínálgató lányok mellett. Neki aztán integethettek, még alkudozni sem állt meg mellettük! Intett, köszönt nekik, hogy „Hello, lányok”, de már ment is tovább.

Egyik útja során, még távolabb a parkolótól, ahol a lányok állomásoztak, stoppolt az egyik szépség, s a sofőr fölvette, elvitte a többiekig. A lány üzleti ajánlatot tett neki, de ő csak rázta a fejét, hogy köszöni, nem, neki szép fiatal felesége van.

Alig telt el két hét, az útszéli lányok közül kettő az egyik üzletben vásárolt. Észrevették a sofőrt, aki éppen beállt a pénztárhoz felesége kezét fogva. A szexipar szakértői alaposan megnézték maguknak a fiatalasszonyt.

– Te, ez gyönyörű – jegyezte meg elképedve egyikük.

Múltak a napok, és egy cipekedős munka miatt a sofőr magával vitte egyik munkatársát is, egy jókötésű fiatalembert. Ahogy elhaladtak a placc mellett, a lányok lelkesen integettek. Ettől kezdve a fiatalember epés megjegyzéseket tett, egész úton a lányokkal piszkálta a sofőrt, mocskos fantáziáját szabadjára engedte, s az útszéli mámor különféle módozatait varrta a mellette ülő nyakába. A sofőr csak hallgatott, tudta, jönnek ők még visszafele is.

Nehéz, gürcölős nap volt, ráadásul a hőség is kínozta őket. A kocsiba reggel gondosan árnyékba helyezett ásványvíz délre már ihatatlanná melegedett. A sofőr elővette ugyan a felesége által csomagolt sült húst, de egy falat után elrakta. Nem volt éhes, viszont majdnem megveszett a szomjúságtól. Araszoltak hazafelé a lassú forgalomban. Amikor a lányokhoz értek, a sofőr egészen lelassított, a kollégájára mutatott, majd a két ujjára cuppantott.

– Isteni volt! – s otthagyta a visítva röhögő lányokat.

A jókötésű fiatalember rákvörösen hallgatott hazáig.

A kis madárcsontú néni csoszogott a díszburkolaton. A járókelők között szinte eltűnt alacsony, hajlott termetével. Botjával kopogtatta a követ, talán azért, hogy észrevegyék, s el ne tapossák.

Ült a padon, körülötte galambok totyogtak. A néni köténye zsebéből morzsákat merített a tenyerébe, s hívni kezdte a galambokat. Szórta a lába elé a madaraknak való eleséget.

Nagy falkányi galamb tülekedett a lábainál. A néni lehajolt, megfogott egyet, megtapogatta.

– De kis sovány vagy! – gügyögte olyan hangon, ahogy kisgyereknek szokott beszélni, és ennek a kis éhenkórásznak külön adag morzsát tartott oda a tenyerében, mielőtt elengedte.

Most már búzát is hintett a lába elé, gyönyörködve nézte a rengeteg galambot.

– Egyetek! – bíztatta őket.

S azok ettek. Hintett közéjük egy maroknyi magot, simogatta, becézgette a tolakodó galambokat, majd ismét megfogott egyet, megtapogatta.

– Te is rossz bőrben vagy! – mondta hangosan, s a tenyeréből etette.

Ismét búza-esőt hullatott a lába elé. A tér távolabbi pontjairól újabb felhőnyi madár érkezett, mohón kapkodták a szertehulló szemeket. A néni mosolyogva nézte a lábát taposó galambokat, hívta, szólongatta őket. Gyors mozdulattal lenyúlt, megfogta az egyik nagyobb példányt, megtapogatta.

– Te már jó húsban vagy! – csettintett elégedetten, s a galambot betette a mellette heverő zsákba, aztán újabbat fogott.

A kis madárcsontú néni csoszogott a díszburkolaton. Vitte az elkoszolódott zsákot. Vitte az ebédjét.

Az eleinte végtelenül hosszúnak tűnő nyár váratlanul hamar tovaröppent, és mire a fiú felocsúdott a Koki nevű kakassal űzött érdekes játékokból, már szeptember volt.

Az iskolakezdés tragédiáját csupán Gazsi születése enyhítette. Ha lehet, ez a picike fekete macska még ragaszkodóbb volt Kokinál, boldogan dorombolt, időnként pedig hízelgett.

A fiú nem nagyon akart visszazökkenni a tanulásba, mindig a mamája után vágyakozott, no meg Koki és Gazsi után. Kedvetlenül tért haza az iskolából, és felsóhajtott.

– Jaj, de alám vágott ez a melegfront!

Teltek a hetek.

– Sajnos, ma parádésan kell menni iskolába! – sóhajtott a srác.

– Miért?

– Mert 895-ben vagy 896-ban volt a honfoglalás, Pistit pedig 1001-ben koronázták meg, és ma erről lesz szó...

A „Pisti” miatt kapott feddés után eloldalgott az iskolába. Ünneplőben. Útközben csak a nagyobb tócsákat kereste meg. Ősz volt már.

– Mit tesz veled az iskola, hogy mindig rosszkedvűen jössz haza?

– Csupáncsak kupán csap – válaszolta a fiú mártírarccal, de aztán mégis pajkos mosolyra húzta a száját.

A téli szünet előtt, mikor hazajött az iskolából, a székre omlott.

– Jaj, de ki vagyok berhelve!

De amikor kitört a szünet, egy csapásra feltámadt romjaiból. Hányta a havat a nagyanyja udvarán, az arca piros volt, körülötte kedvenc állatai. Élvezte a havat. Kokilt a világra.

A felemás szemű férfi komoly volt, soha nem vett részt a műhelybeli viccelődésekben, kimaradt az egymással való kiszúrásokból is. Elmélyülten dolgozott, s amikor éppen nem a gépeket állítgatta be, akkor rajzolt: valami új megoldáson, eszközön törte a fejét. Ilyen volt mindig, s a többiek nagy fejnek tartották, tisztelték, s még azon sem élcelődtek, hogy az egyik szeme kék volt, a másik pedig barna.

Oda került a céghez egy jó kiállású fiatalember, aki munka közben is a vastagon zselézett haját igazgatta, s amikor csak tehette, beszélt. Kerékpárral járt dolgozni, s ha az idő engedte, rövidnadrágban feszített, mutogatta a kidolgozott lábizmait.

– A bringa, hapsikáim, a bringa!

Nyaranta mindig csak egy trikó feszült rajta. Időről időre a hajához nyúlt, megsimította, de ezzel nem igazított rajta, inkább csak ellenőrizte. Közben a bringájáról beszélt, no nem erről, amivel dolgozni járt, hanem a másikról, ami egy csodajárgány. Versenyzett is. Élvezettel mesélte a többieknek, hogy hagyta el a buzi-rózsaszínű biciklivel erőlködő ellenfelét. Többször megkérdezte a munkatársait, hogy milyen gyümölcsfának van buzi-rózsaszín virága, mert ő azt ki nem állhatja. A színe miatt. Kiment az illemhelyre, s a többi melós kifigyelte, hogy hosszan nézegeti magát a buzi-rózsaszín keretű tükörben.

A felemás szemű férfi allergiás volt erre a fiúra, mert elvonta a figyelmét megoldandó műszaki problémáiról. Hamarosan már csak buzi-rózsaszín kölyökként emlegette. Egyszer észrevétlenül kiosont, s a fiú kerékpárját lefújta rózsaszínűre. Este a srác kereste a bringáját, de nem találta. Mikor már mindenki elment, csak egy buzi-rózsaszínű bicikli maradt ott. A többiek a kocsma ajtajában röhögték, mikor elkerekezett előttük.

A férfi tette a dolgát. Egyik nap múlt a másik után, de ő egyéb teendői mellett naponta felsöpörte a munkahelye előtti járdát is. Nem lett volna kötelessége, de szerette, ha tiszta. Meg aztán meg-megállt a munkában, szóba elegyedett ezzel is, azzal is, mondott egy viccet, s amikor jót nevettek ismerősei, folytatta a sepregetést azzal a jól eső érzéssel, hogy valakinek vagy valakiknek ismét sikerült a napját derűsebbé tenni.

Mégis, az ünnepnapokat szerette legjobban, amikor énekelt egy étteremben. Most öltönyt öltött magára, szépen felkötötte a nyakkendőjét, s elment az egyik nagyvárosba, hogy helyt álljon egy nagy énekversenyen.

A verseny előtt egy kicsit izgult, izzadt a tenyere, főleg amiatt, hogy a bíráló szaktekintélyek figyelnek-e majd rá, vagy csak kötelességszerűen hallgatják, miközben az eszük valahol egész máshol jár.

Amikor megzendült a hangja, a zsűri tagjai felkapták a fejüket, és már a produkció alatt látta, hogy teljesen a hatása alá kerültek, olyannyira, hogy később, az értékeléskor csak felsőfokban beszéltek róla.

Meg is nyerte a versenyt. Úgy érezte, ezért érdemes élnie: ilyen elismerő véleményt hallani, fogadni a versenytársak és a közönség gratulációit. Ott tolongott körülötte a sok ember, a középkorú férfi pedig szerényen, de sok humorral fogadta az elragadtatott szavakat. Odalépett hozzá egy asszony.

– Gratulálok, művész úr!

– Nagyon köszönöm.

– Mi el szoktunk menni egy fürdőhelyre, s ott szoktunk látni egy embert, aki az utcán sepreget, és a megszólalásig hasonlít önre.

– Én vagyok az, kezét csókolom.

– Maga? – kiáltotta csalódottan az asszony, s megvetően otthagyta.

A fiú eleinte csak messziről figyelte a szép szőke lányt. Hibátlannak látta karcsú alakját, lágy és ringatózó járása pedig szinte zenélt. Megbűvölve figyelte.

– Mit adnak a moziban? – kérdezte a barátja.

– Ühüm.

– Mit ühüm?

– Mi?

Így beszélgettek. Egy hónap múlva a fiú elszánta magát, a szőkeség nyomába eredt, s miután az a diszkóba ment, ő követte. A félhomály és a villogó fények egy ideig zavarták, nem látta, hova lett a lány, de percek múlva felfedezte a terem közepén. Táncolt. A kecses test harmonikusan vonaglott, s a fiú nem tudta róla levenni a szemét. Eszébe ötlött, hogy a szülei ma éjjel nincsenek otthon. Ez felvillanyozta, mégis hosszú percek teltek el, mire a parketta közepére merészkedett, a lány közelébe. Úgy látta, ez a szépség egyedül táncol, csak úgy, magának.

– Szépség? – horgadt föl magában. – Királynő! Mit királynő? Istennő!

A zene dübörgött. A fiú kissé odébb vonaglott, hátha úgy venné a lány, hogy most együtt táncolnak. Nyilván úgy vette, mert a szemével villantott.

– Sokszor jársz ide? – kiabált a fiú, de a hangja beleveszett a zenébe.

– Oké, mehetünk! – bólintott a leány, s kifele indult.

A szerelmeskedés után elaludtak. A fiú vízcsobogásra ébredt. Fülelt. Valahogy túl szabályosnak tűnt a víz locsogása. Bekopogott.

– Gyere be! – kiáltott az istennő.

A fiú nagy reményekkel lépett be. A fürdőkádban ott ült az a gyönyörű lány, gyöngyházfényű körme meg-megvillant,miközben horzskővel sikálta koszos, repedezett, elszarusodott, fekete csíkos sarkát.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal pár. Szerencsés csillagzat alatt születtek, mert a szüleik tudtak nekik segíteni: a fiú autót hozott a házasságba, a lány pedig szép bútorokat. Amikor egy kis házat akartak venni, a szülőknek ismét mélyen a zsebükbe kellett nyúlni. Az új házban egyik este összebújtak.

– Tudod, mi kéne? – súgta az asszonyka.

– Gyerek! – vágta rá a férj.

Az együttlét után elaludtak. Éjfél körül a férfi káromkodva ugrott ki az ágyból, felgyújtotta a villanyt.

– Nem tudsz aludni? – riadt fel az ifjú feleség.

– Tudnék én, de egy szúnyog húzza a fülembe az ébresztőt!

Együtt vadásztak a vérszívóra, de hiába. Annyi eredménye azért lett a családi hadműveletnek, hogy ismét megkívánták egymást.

– Tudod mit? – kérdezte a férj. – Szerelmeskedjünk az autóban!

– Megőrültél? Itt a jó nagy vetett ágy, és te kint nyomorognál, mint régen?

A végén azonban csak kimentek.

– Csak a szomszéd meg ne lásson! – riadozott a nő.

A kocsi rugói régi emlékekre vettek ritmust. Aztán elszunnyadtak. Az asszonyka riadt fel először, s meglátva a műszerfalon világító órát, felsikkantott.

– Istenem! Már három óra, mindjárt világosodik! Menjünk be, mielőtt meglátnak!... Mit röhögsz? Mi olyan nevetséges?

– Eszembe jutott, hogy odabent most milyen kétségbeesetten, becsapottan keres minket egy éhező szúnyog.

– Hát, ami azt illeti, annak jól elkúrtuk a vacsoráját! – mosolygott a nő.

Eddig volt, mese volt. Talán mégis igaz volt.

Amikor kijött az elvonókúráról, már tudta, hogy üres lakás várja otthon, mert az asszony elköltözött a két gyerekkel egy innen negyven kilométerre lévő városba. Úgy látszik, a felesége nem bízott benne, hogy le tud szokni az italról, gondolta keserűen. Pedig most le fog szokni, esküdözött magában.

Egyenesen a buszpályaudvarra ment, megnézte, mikor indul járat az asszony új városába. Úgy gondolta, a huszonöt perces várakozás alatt megiszik egy kávét. Bement a pályaudvari italmérésbe, kért egy kávét. Kavargatta, szürcsölgette: nincs mese, le fog szokni az italról végleg! Addig ismételgette magában, hogy igen erősnek érezte szent elhatározását. Kért egy felest, hogy leszokását megünnepelje. Gyorsan felhajtotta a pálinkát, mert beállt a busz.

Nézte az unásig ismert tájat. Számolgatta magában, hogy innen a második városban kell leszállnia, utána már csak a végállomás jön. Ezzel aludt el.

Arra riadt, hogy üres a jármű. A végállomáson volt. Negyven perc múlva indult vissza busz. Addig bement az italmérésbe. Először csak kávét kért, később egy féldecit is. Amikor felült a buszra, azt ismételgette magában, hogy most rögtön a következő városban le kell szállnia. Arra gondolt, amint megérkezik, vesz valamit a gyerekeknek, hiszen hamarosan itt a karácsony.

Arra ébredt, hogy hideg van. Abban a városban állt a jármű, ahonnan először elindult. Úgy gondolta, amíg vár, iszik egy felest. Ivott is. Kettőt. A buszon ismét elaludt, a másik végállomáson rázták föl. Megint ivott egy kicsit. Beállt a busz. Leült. Nyomban elaludt. Megint a végállomáson szállították le.

– Hol voltál, komám? – kérdezte egy ivócimbora.

– A gyerekeimet látogattam meg – mondta elégedetten.

Énekelni kezdett, hogy „A lábamon alig-alig-alig, oszt mégis elhányok a falig...” Elindult az italmérés felé.

Két férfi toporog az élelmiszerüzlet előtt. Egyikük még nincs negyven, a másik alig léphetett túl a negyedik ikszen. Egymásról szinte tudomást sem vesznek, olyan tüntetően néznek keresztül a másikon, mintha a pillantásukkal is azt üzennék a világnak, hogy nem ismerik ezt a vadidegent. A fiatalabbik morog magában, hogy jöhetne már az asszony. Az üvegen keresztül bekandikál a boltba, de a feleségét nem látja. Az idősebbik nem nagyon néz be, viszont gondterhelten mászkál fel-alá.

Ekkor egy nő lép ki az üzletből. A két férfi kihúzza magát, ám a nő közömbösen elvonul mellettük. Most először összenéznek a várakozók. Az idősebbik elismerő szemvillanással jelzi: „Jó, mi?” A másik sóhajtás közben bólint egy picit: „De még mennyire!”

A szépség váratlanul megáll a járdán, telefonálni kezd. A két férfi ismét összenéz. Az idősebb félig felhúzott szemöldökkel megbillenti a fejét, így kérdve a fiatalabb, s ezért talán esélyesebb másiktól: „Rástartolsz?”. Amaz csak egy szemvágást ereszt meg ráncolt homlokkal a bolt felé: „Bent van az asszony!”. A társa fölveti a fejét: „Na, akkor majd én!”

Odamegy a nőhöz, aki éppen végzett a telefonálással, és beszédbe elegyednek. A fiatal irigykedve nézi a másik várakozót, ám az egy perc múlva már rákvörösen áll mellette.

– Ilyen nincs! Ismeri a feleségemet, még a nevét is említette. És üdvözli.

– Hát nem találkoztak odabent?

– Nem. Az én asszonyom nincs itt.

– Akkor mire vársz itt?

– Arra, hogy eszembe jusson, mit kell vennem. Inkább itt próbálom kitalálni, mint hogy bent égjek a boltos lányok előtt.

A középkorú, mosolygó tekintetű férfi hirtelen a homlokára csapott: majdnem elfelejtette! Gyorsan szedett a kertből egy csokorra való virágot, felkapott a kerékpárjára, s kikarikázott a temetőbe. Állt a nagyapja sírjánál, letette a csokrot, elmondott egy fohászt.

Az öreg, ahogy régen emlegette, baka volt a „tizennígyes háborúba”, de szép lassan a rajparancsnokságig vitte. A szerbiai harcokban vett részt. A harctérre vonuló csapatokat éjszakára magánházakhoz szállásolták el. Az egyik beszállásoláskor azonban, ahogy a világosabb utcáról a sötét házba léptek, torkolattűz villant, s a golyó az öreget találta el. Csípőn lőtték, eltörött a medencecsontja. Katonatársai azonnal elfogták a tettest. Egy szerb öregasszony állt előttük, mögötte a sarokban egy rakás kisgyerek kuporgott. A katonák azonnal agyon akarták verni, de az öreg nem engedte.

A középkorú, mosolygó tekintetű férfi leült a sírhalom melletti aprócska lócára, süttette arcát a lágy őszi napsugarakkal. Visszarévedt a múltba.

Néhány hónappal a halála előtt az öreg megszólalt.

– Fordul az üdő.

– Honnan tudja, nagyapám?

– Hasgat a forradás.

– Nagyapám! Tényleg meglőtte egy szerb öregasszony?

– Hát, meglűtt.

– És maga agyoncsapta?

– Ugyan mán!

– De meg akarta ölni!

– Ű vót otthon.

A mosolygós tekintetű férfi arra gondolt, a nagyapja bölcsebb volt, mint a világ mai politikusai.

Volt egyszer egy váltókezelő, aki kint szolgálta a vasutat egy őrházban, messze a várostól. Szép élet lett volna ez, csak nagyon magányos volt, így hát elvett feleségül egy jó, dolgos menyecskét. Boldogan éltek. Az asszony az estéket szerette a legjobban, amikor a párjához bújhatott az ágyban. Vad volt és szenvedélyes.

– Na, bevált az asszony? – kérdezték a férfi ismerősei.

– Be. Csak az a baj, hogy fehérmájú.

Hanem a bajnak az a természete, hogy eljön. Eljött a pusztai őrházba is: az ember meghalt. Hirtelen. Ölelkezés közben. Az orvos azt mondta, a szíve mondta fel a szolgálatot. Ettől kezdve a szemre való asszony állt ki, hogy az elhaladó vonatok masinisztáinak odaintsen, ahogy azt az urától látta. Így ment ez hónapokig.

A fiatal özvegy egy idő után észrevette, hogy az egyik mozdonyvezető egészen lelassít az őrház közelében, és jól megnézi őt. Mosolygott, intett. Az asszony is. Két hét múlva már kikiáltott.

– Hogy hívnak?

A nő válaszát azonban elvitte a szél, elnyomta a kerekek csattogása. Amikor ismét erre jött, a nő egész közel ment a mozdonyhoz, s odakiáltotta a nevét. Úgy látta, a férfi szemében tűz lobbant. Másnap egy csokor virág repült az asszony lábaihoz, s attól kezdve naponta kihajított egyet a hódoló. A nő álmodozott. Teste átforrósodott, szinte lihegett, ahogy elképzelte kettőjüket az ágyban. Másnap a mozdonyvezető odakiáltott, hogy holnap eljön. Az asszony erotikus képzelgései közben sikkantott egyet-egyet. De hiába várta a férfit, csak egy hír jött, hogy kisiklott a szerelvény, s a masiniszta meghalt. A nő sírt.

– Jaj, Istenem, Istenem, ki hajint mán be nekem? – ismételgette.

Hétfőn reggel a férj, ahogy szokott, a bajuszát rágcsálva, elindult a munkahelyére. A felesége teledobálta szennyessel az automata mosógépet, hadd dolgozzon. Bekapcsolta a fürdőszobába száműzött ócska televíziót is, dudorászott ablakpucolás közben, s néha odapillantott a képernyőre, ahol éltes sztárok még éltesebb slágereket kornyikáltak.

Ekkor áramszünet lett. Úgy vélte, legjobb lesz, ha bevásárol. Az élelmiszerektől roskadozó polcok között találkozott a férje barátjával. Vonzó fickó, gondolta, már csak azért is, mert nem volt bajusza, amit rágjon. Elpanaszolta, hogy áramszünet miatt abba kellett hagynia a munkát, mire a barát töprengett kicsit, s azt mondta, lehet, hogy csak a biztosítékkal van baj, majd ő megnézi.

A lakásban egy pillanat alatt belevetették magukat (ahogy a férfi mondta) a szerelkezésbe, s hamarosan már fáradtan pihegtek egymás karjában. Ekkor azonban kulcs zörrent a zárban. „A férjem!” – sikkantotta az asszony. A szerető csak a gatyát tudta felrántani, a nő pedig a kombinét. A többi ruhát bevágta a fürdőszobába. Ebben a pillanatban visszatért az áram, s ugyanakkor belépett a férj, aki a döbbenettől még a bajuszát is elfelejtette rágni. Az ócska tévé egy bankrablásról beszélt.

– Képzeld, drágám – villant meg a szeme a nőnek –, mindketten ott voltunk, pénzt akartam kivenni, még lőttek is, s amikor a rabló eldobta a zsákot, szétrobbant a festékbomba, s mi is olyanok lettünk. Muszáj kimosni a cuccokat. Adjál már valami ruhát a barátodnak!

A férj megnyugodhatott, mert ismét rágta a bajszát, s elindult a szekrényhez. A szeretők megkönnyebbülten néztek egymásra. Ebben a pillanatban megjelent a képernyőn a bemondó, s közölte, hogy a múlt heti bűnügyi műsort ismételték. A férj visszafordult, s kiköpte a leharapott bajuszát.

A családja szerint áldott jó ember volt a tagbaszakadt, kemény tekintetű férfi, akinek a szíve meglágyult felesége vagy gyermekei első kérő szavára. Ilyenkor megenyhült a tekintete, hatalmas mancsai simogatásra idomultak, s ha csak nem kértek lehetetlent, igent mondott.

Csak egyetlen dolog volt, amiben nem ismert pardont: a vadászat. Szenvedélyes vadász volt, s ilyenkor valami elemi, talán még az ősembertől való ösztön tört elő belőle, szinte belázasodott, mire elkezdődött a hajtás. Amikor közeledett a vadászat, a család tagjai már napokkal előtte bölcsen elkerülték, békén hagyták, tudták, most biztosan nem boldogulnának vele.

Hajnalban éppen indult volna a puskájával, hívta a vizslát, de rögtön észrevette, hogy a kutyája tüzel.

– Mindenségit! – dörögte. – Hogy lesz ebből vadászat?

Törte a fejét, aztán bement a házba, a felesége varrós dobozában kutatott. Amikor kiment, magához parancsolta a vizslát.

– Bocsáss meg, Baba, de el kell zárnom a bejáratot, mert az összes kan azt keresi majd, nem a vadat!

A szuka vonított egy kicsit, amikor a biztosítótűvel összetűzte azt a bizonyos szervet, de a vadász simogatta, nyugtatgatta, hogy majd a vadászat után kiveszi, s akkor fogadhatja a kanokat. A kutya mintha értette volna, már csak olykor sírt fel egy kicsit.

A vadásznak hátrafésült, dús haja volt, amiben váltogatták egymást a barna és az ősz csíkok. Meg-meglebbentette a szél, amíg leste a vadat. Néha a vizslájára pillantott, de megnyugodva emelte vissza tekintetét a puska csövére, tudta, a kanok úgysem férnek hozzá. Amikor lőtt, s a fácán lezuhant a mocsaras területre, küldte a vizslát. Döbbenten látta, hogy hiába a tű, az egyik kan éppen teljesíti azt, amit a természet ilyenkor parancsol neki.

Rozinak hítták – mondta a vékony öreg. – Nagyon szíp lyány vót. Evett a fene utána. Egyszer oszt’ mondom neki, vennék neki karikagyűrűt.

– Osztán? – kérdezte a pocakos.

– Osztán úgy elhajtott, hogy máig se tudtam megbocsátani.

– Mi lett vele?

– Elment Pestre kurvának.

– Jobb is, hogy elhajtott.

– Jobb.

A fürdőhöz értek, megvették a jegyet. A gyógymedence felé vették az irányt. Nekivetkőztek, belegázoltak a jó meleg vízbe, aztán leguggoltak, hogy nyakig merüljenek, élvezzék a kellemes, egész testüket átjáró hőmérsékletet. Háttal araszoltak a kiszemelt üres rész felé, elhelyezkedtek a víz alatti ülőkén. Kéjesen sóhajtoztak, dicsérték a Teremtőt, hogy ilyen csodát adott az emberiségnek, mint a gyógyvíz. Amikor a vékony öreg feltekintett, vele szemben egy ismerős arcot látott.

– Rozi? – kérdezte bizonytalanul.

– Igen-

– Megismertelek.

– Én is.

Hallgattak egy kicsit. A férfi arra gondolt, a régi sérelme miatt most kellene megalázni a nőt, aki biztosan szégyelli, hogy rosszlány volt.

– Iszik a suni! – intett a fejével a nő víz alatti része felé.

– A fene a rossz bűrödet, ötven év után csak ennyit tudsz mondani?

– Mír? Nem iszik?

– Te is innál, ha annyi kolbászt nyeltél volna, mint ez!

Vígan énekelgettek az ócska autóban ülő férfiak. Az idő is szép volt, nem is töltötték hiába a napjukat, s ahogy elképzelték a mai vacsorájukat meg a holnapi ebédjüket, úgy érezték, minden okuk megvan az örömre.

A rozoga autó komótosan poroszkált hazafelé, a sofőr hol balra rántotta a kormányt, hol jobbra, hogy kikerülje a kátyúkat, a kocsi időről időre mégis nagyot döccent, s ilyenkor az éneklő társaság csaknem leharapta a nyelvét. A vezetőre zúdított szitokáradat után, mintha mi sem történt volna, önfeledten óbégattak tovább, egészen a következő döccenőig.

Hanem az egyik kanyar után ott állt egy rendőr, s leintette őket. Ekkor lobbant fel az újabb szitokáradat. Az autó, ahogy kell, lehúzódott az út szélére, és megállt. A sofőr letekerte az ablakot, mosolyogva adta ki a papírjait. A közeg tüzetesen megvizsgálta, majd körbejárta a kocsit, megnézte a lámpákat, a kerekeket, a bent ülőket. Visszatért a sofőrhöz.

– Nyissa föl a csomagtartót!

Összevillant a kocsiban ülők tekintete. Társuk nagy nehezen kiszállt, hátra ment, felnyitotta a csomagtartót. Két birka hevert ott.

– Hát ezek? – kérdezte a rendőr.

– Ezek? Ezek stopposok. Ott álltak az út szélén. Megálltam, megkérdeztem: „Be akartok szállni?” Azt mondták: „Beee”.

– Látják azt a rendőrautót? – kérdezte a rendőr.

– Látjuk.

– Be akarnak szállni?

A csend hatására leakasztotta a gumibotját, s odaintette a társát.

– Nem hallom! Be akarnak szállni?

– Beee!

Ahogy öregedett, egyre zsémbesebb lett. Elégedetlen volt már szinte mindennel, mindenkivel, a postással, a boltossal, az óraleolvasókkal, de leginkább a mai fiatalokkal.

– Már ki sem lehet mozdulni, olyan veszélyesek ezek a kölykök a görkorcsolyával meg biciklivel, csak a zenét tudják dübögtetni az ember ablaka alatt, de azt sem tudják, ki volt Arany János – morgott az öreg tanár.

Korán megözvegyült, új asszonyt már nem keresett. Besavanyodott. A kertjével vigasztalódott: gyönyörű gyümölcsöse volt, s a pázsit is oly szép volt az udvarán meg az utcán, a háza előtt, mint az angol főúri kastélyokban. De emiatt is csak mérgelődött, mert a kölykök szétdobálták a pázsitján a csoki papírt meg a cigarettacsikket, nem győzött utánuk takarítani.

Az egyik nap éppen nyírta az utcai pázsitot, amikor hízelegni kezdett neki egy idegen kiscica. Talán kidobták valahol, s új gazdát keres, gondolta az öreg, s bevitte a házba, tejet adott neki, fekvőhelyet készített. Azonnal egymásra találtak. Csakhogy amíg ő macskázott, arra jött egy csapat gyerek, akik hulladékot gyűjtöttek, s az ott árválkodó fűnyíró gépet feldobták a kocsijukra, a többi ócskavas közé. Amikor kijött az öregúr, s látta, mi történt, olyan kiabálásba kezdett, hogy csak úgy zengett az utca. Persze, rögtön letették a fűnyírót a gyerekek, s vihogva szaladtak tovább. Ekkor fordult be a sarkon egy másik csapat siheder.

Az öregúr dohogva vitte be a fűnyíróját, s kezdte föltekerni a vezetéket is, aminek a végével játszani kezdett a macska. A gazdi rászólt.

– Vigyázz, Cirmi, a villanydrót nem macskajáték!

– Még csak nem is Örkény István! – hallott egy gyerekhangot az utcáról.

Az öreg egész este boldogan simogatta a cicát: „Hallottad, Cirmi? Tudták”. Soha többé nem zsémbeskedett a gyerekekkel.

Az ifjú alig múlt húsz esztendős, a főnöke viszont már éppen meghaladta a hetvenet. Az öreg titokban nézegette a legényt, látta, hogy szorgalmasan, ügyesen dolgozik, ezért a fiú meglepetésére néhány hét után felajánlotta, hogy tegeződjenek. A fiatalembernek nagyon nehezen állt rá a szája a tegeződésre, de végül beleszokott. A főnöknek egyetlen kikötése volt csupán, mégpedig az, soha nem mondhatja neki az ifjú titán, hogy te vén hülye, vagy bármi ehhez foghatót. Ha mégis megteszi, vége a pertunak, de még a beszélő viszonynak is.

Az öreg eddig kétszer lett özvegy, szépen meggyászolta feleségeit, de életerős, kedélyes, egészséges ember volt, úgyhogy az lett a vége, hogy – már közel a nyolcvanhoz – csak összeszedett egy nőt. A fiatalember szerint ugyan a könnyűvérű hölgyemény csípte fel őt, de a főnök boldogan hagyta magát.

Az ifjúból kikívánkozott a tiltott mondat, de végül nem szólt semmit. Amikor gyerekei tiltakozása ellenére feleségül is vette a huszonhárom esztendős bombázót, a legény éppen csak el tudta harapni a kikívánkozó mondatot. Nem szólt, pedig legszívesebben le vén hülyézte volna. Amikor a nőre íratta a fele vagyonát, a fiatalember bement a távoli illemhely zárt és kellőképpen büdös magányába, és ott ordította ki magából egymás után többször, hogy vén barom!

A nagy boldogságnak két hónap múlva vége szakadt: ennyi idő alatt lenyűtte az öreget a csaj. Kórházba került. A szíve.

Érezte, komoly a baj. Ügyvédet hívatott a betegágyához, végrendelkezett. Mindenét a huszonhárom éves feleségére hagyta, előző házasságaiból született gyerekei semmit sem kaptak. Amikor aláírta a végrendeletet, akkor látogatta meg éppen a fiú. Mikor megtudta, miről van szó, kiszaladt a száján.

– Mit tettél, vén bolond?

A főnöke betartotta a szavát: többé nem szólt hozzá. Még aznap délután meghalt.

A kovácsmester nem ismert pardont: az inasoknak nála alaposan meg kellett tanulni a mesterséget. A két legény izzadt, de szorgalmasan gyakorolta a rigmust, amit a mester beléjük sulykolt. Ezt kellett ismételgetniük.

– Pízír melegszik, ingyen hűl, pízír melegszik, ingyen hűl...

Csengett a vas szépen. A mester úgy gondolta, holnap egyedül hagyja őket, kiadja nekik a munkát, este pedig megnézi, mire haladtak. Ő pedig kimegy a kis darab földjére, mert megöli a gyom a kukoricát.

Hajnaltól kapált délig, csak reggel kapott be néhány porció szalonnát hagymával. Meleg volt, a feje fölött rettenetesen sütött a nap, a kovácsmester sűrűn törölgette a homlokát, közben pedig a dűlőutat fürkészte: hozza már az asszony az ebédet?

Na, egyszer aztán feltűnt az úton a felesége.

– Mit hoctál? – kérdezte.

– Paszulyt.

– Vidd cak el!

A felesége vállat vont, megtett néhány métert, megállt, s visszaszólt.

– De hús is van benne!

– Hozd cak vicca! – parancsolta a kovács, és befalta az egészet.

Este mindent rendben talált a műhelyben, a két legény rendesen dolgozott, sokra haladtak. Dugott nekik egy kis pénzt, menjenek, igyanak egyet a kocsmában.

A két inas elment, ittak egy pohár bort, de két kótyagos fattyú beléjük kötött. Először próbálták elhárítani őket, de amikor már több volt kettőnél, lecsapott az egyikük keze, aztán a másiké.

– Pízír melegszik, ingyen hűl, pízír melegszik, ingyen hűl...

A magaslesen magányosan kuporgott a tokás, sörtebajszú vadász. Vad egy sem került elő, szúnyog viszont annál több. Ám ő tűrt, mert a felesége erősen a lelkére kötötte, hogy jön a mama, aki él-hal a vaddisznóhúsért... Hát, ha az anyósnak erre van gusztusa, akkor vaddisznót kell lőni, morfondírozott magában.

Eszébe villant a legutóbbi vadászat, amikor egy gazdag német azt harsogta a gyülekezőhelyen, hogy ő aztán föl nem ül arra a primitív ruszki teherautóra, a szuper, légkondis terepjáróján megy. Nem jutott messzire: néhány száz méter után elakadt, mozdulni sem tudott az ezüstmetál luxusterepjáró. Mégis átszállt a ruszki teherautó platójára. A vadászat végén ez a primitív ruszki autó vontatta ki hátrafelé, s egészen a szállodáig húzta, hadd lássák sokan a dicsőséges bevonulást.

Mire eddig jutott, koppant a feje a karfán: nagy hörrenés felelt rá alulról. A magasles alatt egy egész konda tanyázott. Éppen alatta, nehogy lőni lehessen rájuk, mérgeskedett. Addig törte a fejét, mit tegyen ebben a kényes helyzetben, míg ismét koppant a feje, de most eldőlt a puska is. Erre a zajra már valóban világgá szaladt a konda. Utánuk se lőtt: az anyósa majd eszik, ami van otthon. Legalább hamarabb elmegy.

Arra ébredt, hogy a vadászmester meg a segédje nagyon röhög odalent, és önfeledten csapkodják egymás hátát.

– Hallod? – törölgette a szemét a segéd.

– Hallom – nyüszített a főnök.

– Nézzük már meg magunknak azt a horkoló vadkant, amelyik fára is tud mászni!

Felmásztak a magaslesre. A forró kávé azért jól esett a tokás vadásznak.

A mama még Ferenc Jóska korában született, a tizenkilencedik században. Egyszer, amikor gyalog igyekezett a kis földjükre kapálni, utolérte valami fertelmes zajt csapó, nagy port kavaró franckarika. Gyorsan az út menti árokba bújt előle. Amikor elhaladt előtte az a „jajistenemmiaz”, urak és delnők kacagtak a mama félelmén. Borzasztó bűz maradt a valami után.

– Eriggy, le a fődgolyórul! – morogta az asszony.

Aztán az autók egyre jobban elszaporodtak, meg kellett velük valahogy barátkozni. Hát, ez nem nagyon akart sikerülni, főleg, mikor a fiai a katonaságnál kitanulták a sofőrséget.

– Hát nem soférozni kezdtek! – panaszkodott a szomszédasszonynak.

Teltek az évek, az élet úgy hozta, hogy a fiúk saját autót is vettek.

– Én oszt bele nem ülök! Elszalad eccer véletek.

Amikor azonban eltörött a lába, kénytelen volt beülni. A kórháznál megszólalt.

– Mán tényleg jobb e’, mint a lőcsös szekér! Mikor azon vittek az orvosho’ véled, mán ott vótam, hogy ott szüllek meg a saroglyába.

Legközelebb az unoka tranzisztoros rádiója döbbentette meg a mamát.

– Se drót, semmi? Hunnét mondja ez?

– Jaj mama, hát az elektromágneses hullámok hozzák a hangot, azt hallja.

– Hun van ez a mágneshullám?

– Itt körülöttünk. A levegőben.

– Nem látom.

Az unoka feladta. A televízióra gondolt, ami most már van a családban, csak a mama nem tudja. Hogy magyarázzák majd meg neki, mit lát. Szinte hallotta a mama kérdését: „Oszt az az ember onnét iccaka nem jön ki?”.

Az öregasszony leszállt az állomáson, beült egy taxiba. Útközben elmesélte, hogy az urát megy látogatni a kórházba, de csak harminc percet maradhat, mert így is csak taxival éri el a falujába induló vonatot.

– Ott a rengeteg jószág, mind rám marad.

– Miért nem adják el?

– Az uram rettenetesen ragaszkodik hozzájuk. Látástól vakulásig dolgozom.

A kórház előtt a néni megkérte a taxist, hogy fél óra múlva legyen itt. Bement, egyenesen a főorvoshoz.

– Hogy van az uram, főorvos úr?

– Egészen jól – válaszolta, és zsebre csúsztatta az odanyújtott borítékot.

Az öregasszony bement a kórterembe, de üresen találta a férje ágyát.

– Hát az uram? – kérdezte az egyik ápolónőt.

– Meghalt.

Sírva botorkált ki a taxiig. Elindultak az állomás felé. Közben elpanaszolta, mi történt, nem hallgatta el a pénzt sem. A taxis bevágta a féket, megfordult.

– Visszamegyünk a pénzért! – jelentette ki határozottan.

– De lekésem a vonatot.

– Nem baj, én ingyen hazaviszem.

Addig győzködte az autós ember a nénit, hogy nagy elszánással bement a főorvoshoz, s visszakérte a borítékot. Egy laza mozdulattal megkapta. A taxis útközben azt ecsetelte neki, hogy milyen sokba kerül manapság egy temetés, amikor a néni megnézte a boríték tartalmát: nyolcvanezer forintot talált benne. Csaknem elájult, mert ő csak tizenötöt tudott adni. Vissza akarta vinni, de a taxis azt mondta, erre nagyobb szüksége van neki, s kitette a háza előtt a falujában.

Sanyi mesélt. Mint minden nap, hét óra körül megjelent kedvenc kocsmájában, kért két deci száraz vöröset, és leült szokott asztalához. Az ivóban elhallgattak az emberek, csak a székek húzgálása hallatszott, ahogy közelebb húzódtak a hatvanas férfihoz. A zömök, fel-felkunkorodó bajuszú ember húzott egy jót a poharából, letette, majd némi hatásszünet után mesélni kezdett.

Az áldott emlékű öregapám emlegette gyerekkoromba, hogy a nem ippen makulátlan emlékű szépapám egyszer fűbe koppintott valami hivatalos embert az ólmosbotjával. Na szegény pára nem is bírta ki, meghótt. Szépapámat vasra verve vitték a bíró elé, hogy ítélkezzen felette. Az öreg váltig tagadta, hogy ű ütött lyukat a hivatalos ember koponyáján, különben is, neki nincsen ólmosbotja. Hát mán nem is vót, mer behajította a mocsár mélységes fenekire. Na de oszt addig-addig, hogy csak elítélték. Még meg íletfogytoglanra. Azt mondta a bíró, hogy van itt zsivány ippen elég ezen kívül is, hát soha ne adjanak neki enni, hogy hamarabb szabaduljon a hely.

Nem ippen makulátlan emlékű szépapám ettűl kezdve állt a tömlöc ablakában, oszt nízte a szabadságot. Elmúlt egy hónap, bíró uramék meg csak lestek, hogy az öreg még csak le se fogyott. Tanakodtak: hogy nem halt még éhen? Hat hónap múlva elment a bíróhoz a nem ippen makulátlan emlékű szépapám áldott emlékű lyánya. Azt mondja, bíró uram, az íccaka megjelent előttem Szűz Mária. Azt mondta, menj el a bíróhoz, mondd meg neki, nem a te apád a gyilkos. Ha még egy évig éheztetné, akkor se halna éhen. A bíró vakarta a fejit, hogy igaz, ami igaz, s ha ekkora patrónus áll a vén gazember mögött, akkor nincs mit tenni. Kiengedte.

– Oszt hogy nem halt éhen? – kérdezte a lapáttenyerű fuvaros.

– Hát a lyánya, akinek ippen pici gyereke vót, minden íccaka megszoptatta az apját a börtön ablakán keresztül – válaszolta Sanyi.

– Na, ilyen lyányt se tanálnánk manapság – morogták többen.

{fel}