A két asztalos elgondolkodva ült a füstös kocsmában. Egyetlen szót sem szóltak. Fáradtnak látszottak. Néha felemelték a poharat, kortyoltak a borból, aztán hallgattak tovább. Amikor kiürült a poharuk, az alacsonyabbik felállt.

– Még két vöröset! – rendelt a söntésnél.

A kocsmáros töltött.

– Tudod, melyik a legfinomabb por? – kérdezte a vendég.

– Melyik?

– A szú-szar – felelt az asztalos rezzenetlen arccal, s elvette a két poharat.

A kocsmáros még percek múlva is röhögött, s egyik vendéget a másik után kérdezgette, hogy melyik a legfinomabb por? Ilyenkor mindig újra kezdte a nyerítést. A két asztalos pedig csendben mélázott a helyén, olykor-olykor kortyoltak egyet a borból.

– Még két vöröset! – lépett a kocsmároshoz a magasabb mester.

– Micsoda világ! – mérgelődött a pult mögötti ember. – Elloptak tőlem egy ezrest.

– Tegnap az üzemben kiesett a kezemből a kalapács, de nem koppant – mondta az asztalos.

– Nem? Miért?

– Mert már a levegőben ellopták.

A kocsmáros a térdét verte a röhögéstől, mindenkinek elismételte az imént hallottakat. A két asztalos hallgatagon kortyolgatott. Amikor elfogyott a boruk, némán felálltak. A kocsma előtt kezet fogtak.

– Holnap majd folytatjuk a beszélgetést – mondta a magasabbik.

A másik bólintott. Elindultak hazafelé.

A bokros szemöldökű férfi leült a váróteremben. Nem beszélt senkivel, csak fásultan merengett. Azt vette észre, hogy már ő következik.

– Mi a probléma? – kérdezte az orvos.

– Nem tudom. Ha az ódalamat nyomom, ott fáj. Ha a hasamat nyomom, ott fáj. Ha a vállamat, ott fáj.

Az orvos megfogta a bokros szemöldökű férfi kezét, megvizsgálta.

– Magának eltört a mutatóujja.

– Nahát!

A kocsmában azt magyarázta a cimborájának, nem is gondolta, hogy az ujja miatt fáj neki mindenhol. Az orvos pedig rögtön megmondta, hogy az ujjáról van a baj.

– Hiába, csak nagy mán a tudomány! – sóhajtott a cimbora.

– Hát nagy – bólintott amaz elismerően.

Lehúzták az előttük habzó sör felét. A bokros szemöldökű ismét a semmibe révedt. A cimbora meglökte a karját.

– Elíg kései kelés ez a gyerek, nem? Az unokád lehetne.

– Az. Pedig az asszony is elhányta mán a csikófogát.

– Te csináltad?

– Áááá! Mán nem megy.

– Nem?

A bokros szemöldökű felemelte, a fény fele tartotta a poharat.

– Olyan mán a szerszám, mint az öreg Berva: mindig rajta kell hagyni a szívatót – mondta, és megitta a maradék sört.

Este tízkor hallatszott a kulcs csörgése a bejárati ajtó felől. Az érettségi előtt álló fiú beóvakodott, ám nem volt szerencséje: az anyja várta.

Az asszony megérezte a gyerekről az alkohol szagát.

– Mit ittál? – kérdezte.

– Egy sört – mondta ártatlan képpel a fiú.

– Meg még?

– Meg még kettőt.

Az anyja elnevette magát. Tudta, ebből ma már nem lesz nevelés, így nem bánta, hogy a srác kisurrant a nappaliból, s eltűnt a szobájában.

Másnap este az apja leült a fiú mellé, s ahogy szokta, duruzsolt a fiú fülébe, hogy legyen közgazdász, pénzügyi szakember, azok keresnek most sokat, esetleg jogász, de a legjobb, ha ide is, oda is beadja a jelentkezési lapot.

– Engem a magyar irodalom érdekel! Meg a magyar történelem! – mondta a fia.

– Mit kezdesz vele? – hurrogta le az apja. – Olyat válassz, amivel az Európai Unióban is boldogulsz! Ott fizetnek sokat.

– Nem érdekel a pénz!

– Pedig a pénz boldogít, az pedig az Unióban lesz!

– Engem akkor is a magyar kultúra érdekel!

– Magyar!... Magyar!... Mit vagy úgy oda! Pénzből élünk!

– Nincs benned semmi hazaszeretet? – kérdezte a fiú szomorúan.

– Az mi? Mit adnak érte a boltban? – gúnyolódott az apja.

– Remélem, egyedül érzel így, mert hazaszeretet nélkül nincs nemzet, csak csürhe! Én pedig nehezen tudnék egy csürhére büszkén tekinteni – mondta a fia.

Amikor reggel elment otthonról, a felesége még utána szólt. – A postán ne feledd befizetni a csekkeket!

– Igen, szívem – mondta a férj.

– Vegyél hajgumit a gyereknek!

– Jól van, szívem!

Az irodában igyekezett a feladatára figyelni, de lépten-nyomon az új munkatárson akadt meg a szeme, aki nagyon tetszett neki. Délben gépiesen belapátolta az ebédet, a közeli üzletben hajgumit vett, aztán elrohant a postára, befizette a csekkeket, majd visszaült az íróasztala mögé. Azon morfondírozott, hogy élete egyébből sem áll, mint az „igen, szívem” ismételgetéséből. Elege volt az erőszakos asszonyból. El kell ismerni, hogy papucs lett belőle, gondolta délután, s a munkaidő vége előtt mintha már felszikrázott volna benne a lázadás gondolata is.

– Miért nézel? – kérdezte tőle szép és kedves új munkatársnője.

– Szeretnélek megzaklatni.

– Ezt hogy érted?

– Szexuálisan.

– Jó – mosolygott a nő némi töprengés után.

A férfi meglepődött, de már nem volt visszaút. Életében először kimaradt éjszakára. Ahogy hajnalban közeledett lakása felé, a sugárzás úgy halványodott az arcán, s egyre nőtt benne a szorongás. Lopakodott, mint egy párduc, csendben levetkőzött, bebújt alvó felesége mellé az ágyba.

– Most jöttél? – kérdezte álmosan az asszony.

– Áááá, dehogy! Én már megyek! Rengeteg a dolgom.

Felkelt, felöltözött, kitette a hajgumit és a csekkeket. Elindult.

Az idős, kopasz férfi elégedett volt. Ivott egy stampedli pálinkát a jó vétel örömére, aztán átment a szemközti házba. Biztosan megteszi, morfondírozott magában, hiszen a koma rettenetesen szeret herélni. Megzörgette a kaput. A másodszori zörgetés után előkerült sűrű, ősz üstökkel egy férfi.

– Jöjjön mán át, szomszíd! Kiherílné a malacot?

– A malacot? Na, menjünk!

Beszaladt a házba, hozta a szerszámait. Átballagtak. A kopasz öntött egy stampedlivel, aztán még egyszer megbuggyantotta a pohárkákat. Ahogy ballagtak a gangon, az ősz üstökű szeme megakadt a vakarózó kutyán.

– Én ezt kiherílem!

– De a malacot kéne...

– Nem tart ez semeddig se!

Elkapta a gyanútlan ebet, s mire vakkantott volna, már ki is herélte. Az akolban is egy pillanat alatt lekapták a körméről az egyik választási malacot.

– Hallja, ez koca! – nézett nagyot az ősz üstökű.

– Igen? Akkor a másik lesz a kan.

Annak is azonnal kötél került a lábára, de amint elkezdte volna a szomszéd a herélést, már abba is hagyta.

– Ez is koca.

A nagy megdöbbenésre inni kellett még egy stampedlivel.

– Ne mondja mán el senkinek se, szomszíd! – rebegte a nagy herélő.

–Mit?

– Hát, hogy a kocákat próbáltam kiherílni!

A vékony, hajlott hátú férfi állt a koporsó mellett, igyekezett visszanyelni a könnyeit. A sírás elkerülésére a második világháború időszakára gondolt, amikor fiatal feleségét otthon hagyva a gyerekkel, az anyósával elindultak Erdélybe, hogy sót szerezzenek. Szereztek is. Zsákban hozták a hátukon, esténként bekopogtak egy kis házba, adnának-e szállást éjszakára. Adtak, vacsorát is tettek eléjük, aztán egy ágyba fektették őket. Biztosan azt hitték róluk, hogy házasok, vélte a hajlott hátú. Gondolhatták, hiszen az ő anyósa nem sokkal volt idősebb nála, fiatalon szült. Ha már ott feküdtek egymás mellett, végigtapogatta az asszonyt, aki akkor már néhány éve özvegy volt, aztán megölelte, megcsókolta. Az meg vissza. Így aztán, ahogy mondani szokta, pity-putty, megtörtént a dolog.

A felesége nem sejtett semmit. Az anyósa néha eljött hozzájuk, s kérte őt, menjen el hozzá, segítsen megjavítani ezt vagy azt. Tudta, ilyenkor az anyósa szorul karbantartásra. Elment, pity-putty, a kedvüket lelték egymásban. Otthon, nehogy gyanút fogjon a felesége, morgolódott, hogy mindig őt rángatja a mama, de az asszony letorkolta, hogy kihez fordulhatna szegény, ha nem a vejéhez?

Így teltek az évek. Az anyósa nem volt követelőző, tudta, hogy a lányát illeti az elsőség. Olyan odaadó és heves szerető volt az ágyban, hogy a veje a világért sem hanyagolta volna el. Szinte beleszeretett az anyósába. Hiába őszült meg az asszony, fiatalos maradt és gyorsan felforrósodó. A hajlott hátú férfi boldog volt édes hármasban.

Aztán váratlanul agyvérzést kapott az anyósa, ami el is vitte azonnal. Most itt áll a szeretett nő koporsójánál, zokogó felesége mellett, maga is sírással küszködve, s arra gondol, hogy özvegy lett. Igen, bizonyos értelemben özvegy, gondolta.

A gyerek már régóta figyelgette a kuka mögül az épületet. Mostanra rájött, hogy délelőtt alig van mozgás a házban és a kis utcában, és a kaput is ki tudja nyitni. Az egyik napon megint úgy tett, mint aki ismét a kukában kutakodik, közben azonban alaposan körülkémlelt. Csendes volt a környék. Óvatosan kinyitotta a kaput, beosont. Az épület ajtaja is nyitva volt, így rögtön a lépcsőházban találta magát. Felment az első emeletre, ahol az ajtó mellett jó sportcipő és egy pár futballcipő hevert. A kutyája hirtelen fülelni kezdett, aztán ő is meghallotta az egyik lakásból közeledő lépteket. Felkapta a két pár cipőt, lerohant a lépcsőn, kiszáguldott a kapun. Mellette futó kutyája a vaskerítés két rácsa közé vágódott be, mint a rakéta, ám balszerencséjére nem fért át rajta. Beszorult a kis koszos eb, mozdulni sem tudott.

Egy asszony közeledett a házhoz, de a kapun nem mert bemenni, mert a kerítés rácsai közül egy ismeretlen kutya vicsorgott rá. Felhívta a férjét, hogy mit tegyen? Az éppen vidéken volt, de szólt házbéli szomszédjuknak telefonon, aki begipszelt karral sietett le az asszony segítségére. Megpróbálta kitolni a rácsok közül a kutyát, de nem sikerült. Ő is hívott egy-két segítséget, húzták-vonták a dögöt, hiába. Szerencsétlen jószág már vonított a fájdalomtól és a félelemtől, ugyanis hamarosan már a fél utca ott tolongott, járókelők sereglettek köréjük, valóságos kis tömeg gyűlt össze. A kerítés vasrácsait próbálták kitágítani, de azok erősebbnek bizonyultak az embereknél.

Végül valaki kihívta a tűzoltókat, akik két nagy szerkocsival érkeztek a helyszínre. Felszerelésükkel hamarosan szétfeszítették a vasrácsokat, s kihúzták a már se holt, se eleven ebet. A kutya hosszú percekig kimerülten pihegett, aztán feltápászkodott, s bizonytalanul elindult a sarok felé, ahol egy gyerek várta cipőkkel a kezében.

A férfi mindig elhatározta, hogy hallgat a feleségére, és megpróbál egészségesebben táplálkozni. Be is szerzett, ahogy ő nevezte, egy kis tápot, amit egyébként zabpehelynek hívtak. Aztán, amikor leült reggelizni, soha nem erre támadt gusztusa, hanem a saját vágásból való kolbászhoz vagy szalonnához.

Az egyik szép, meleg reggelen a barátja asztalos műhelyébe ment el, valami munkát akart megbeszélni vele. Amikor a házhoz ért, észrevette, hogy az elvirágzott bodza rengeteg bogyót nevelt. Eszébe jutott, hogy a bodzát gyógyításra is használják. Gondolt egy nagyot: na, akkor most elkezd egészségesen táplálkozni! Amennyit csak bírt, leszedett a bogyókból, hazavitte, megmosta, aztán bele tette a turmixgépbe, péppé zúzatta. A pohárban jól mutatott a sötét, kocsonyás anyag. Leült reggelizni. Minden falat kenyér és kolbász mellé bekapott (ahogy később nevezte) egy kiskanál bodza trutyit.

A reggeli után nem telt el sok idő, valahogy furcsán érezte magát. Később megjött a boltból a felesége.

– Hallod, én lefekszem, mert rosszul érzem magam! – mondta.

Az asszony korholta a bodza miatt, orvost akart hívni, de ő nem engedte. Egy óra múlva érezte, hogy hánynia kell. Kirohant az illemhelyre, de inkább a közelebb lévő fürdőszobába vágódott be: már az ajtóból egy vastag, feketés-bordós sugárral átfestette a kádat. Később még megismételte a mutatványt. Úgy érezte, itt a vég, pocsékul volt. Éjszaka már a hasa is ment. Elcsigázottan hevert az ágyon, aztán kiszaladt, majd kimerülten támolygott vissza.

Másnap délután kezdett jobban lenni. Két napra rá már reggelizni akart.

– Na, nálam nem vált be az egészséges táplálkozás! – jegyezte meg.

Kenyeret szelt, mellé jó darab kolbászt vágott.

Az iskolában a tanárok enyhe szorongással, a diákok ellenben meglódult fantáziával készültek a fordított napra. Az intézmény történetében nevezetes csínyek fűződtek ehhez a naphoz, többnyire olyanok, amiket még hosszú évekig röhögve emlegettek a tanulók, az érettségi találkozókra visszajárók pedig még évtizedek múlva is térdüket csapkodva idéztek fel.

A diákok ilyenkor valami ajándékkal lepték meg tanáraikat, csupa olyasmivel, ami alkalmas volt az illető tanerő kifigurázására. A korábbi években előfordult egy-két vaskosabb célzást hordozó ajándék, emiatt kissé bátortalanul próbálták a diákok kitapogatni egy-egy tanár tűréshatárát.

– Nekem azt adtok, amit akartok! – jelentette ki fölényesen az egyik idős tanár. – Én mindent el tudok viselni.

– Oké! – vigyorogtak a fiúk.

Az illető tanár legendásan vörös beállítottságú volt, aki a rendszerváltozás után fürgén próbált igazodni az új világhoz. Amikor elérkezett a fordított nap, a diákok átadták neki az általuk erre az alkalomra alapított Kutyából Nem Lesz Szalonna-díjat. A tanár leereszkedően vette át, kihúzta a papírtekercset, elolvasta: először elsápadt, aztán elvörösödött és dühödten elrohant. Az igazgatói irodába rontott be, ordítva követelte a diákok megbüntetését.

– Felháborító, amit ezek megengednek maguknak! – harsogta.

Az igazgató nyugodtan kitekerte a díszes oklevelet, elolvasta, s alig tudta visszafojtani előtörni akaró nevetését.

– Ezt nem ők engedték meg maguknak! Ezt te engedted meg nekik.

–Én?

– Igen. Hallottam, amikor azt mondtad, hogy te mindent el tudsz viselni. Hát akkor most viseld!

A madárcsontú, mélyen ülő szemű, bozontos bajuszú nagyapa izgága volt aznap. Reggel mindjárt ivott egy stampedli pálinkát, de szokásával ellentétben nem nyelte le, hanem rajta tartotta a fogán. Később mászkált az udvaron fel-alá. Délután már sebesebben sétálgatott. Este odaállt szakmunkás unokája elé.

– Húzd ki a fogam, kiskoma!

– Menjen orvoshoz, nagyapám!

– Nem megyek én! Húzd ki!

Addig-addig, hogy egy csípőfogót beletartott a lángba a gyerek, s kihúzta.

– Köpje mán ki a fogát, nagyapám!

– Az én szájamba nincs!

– Hát hun van?

Keresték mindenhol, a földön, a szék alatt, aztán az öreg csikkzsebében találták meg az odvas fogat.

– Ennek a helyit okvetlenül fertőtleníteni kell, kiskoma!

Jól meghúzta a pálinkás üveget, s elégedetten feküdt le aludni. Másnap reggel, ahogy megbeszélték, felserkentek hajnalban. Ittak egy stampedlivel, aztán kimentek az akolhoz.

– Én fogom a farkát, kiskoma! – mondta az öreg a fiának.

Az csak bólintott. Bementek a hatalmas termetű, de sovány disznóhoz. Az öreg a farához állt, a fia és az unokája a fülét fogta. Az ólajtó azonban szűk volt, nem fértek ki rajta a disznóval. A megvadult jószág elszaladt, s maga után húzta a nagyapát, aki – mielőtt elengedte az állat farkát – kiáltozott, hogy kapd el, kiskoma! Hosszú hajsza után teljesedett be a disznó sorsa.

– Halljátok, tán a világból is kiszalad, ha nem fogom meg! – pillantott végig önérzetesen harminc kilós alakján az öreg.

Vége volt a hosszú, hideg télnek, éles napsugárnyalábok törtek át a színes üvegablakokon. Ragyogott bent minden kép, szobor, a levegő, sőt még a kövezet is. A padokban ülők szívesen tartották oda arcukat a meleg sugaraknak.

A templomban a megszokott helyükre ültek.

A férfi a bevonuló papot és a ministránsokat nézte, s a mise kezdetén megállapította, hogy igen jó orgánuma van az atyának. Eleinte nagy elszántsággal figyelt az elhangzottakra, tette, amit kellett, felállt, leült, énekelt. A különösen szép fény és az emelkedett egyházi énekek azonban hamarosan egy másik régióba ragadták őt: töprengeni kezdett. Miért van az, hogy Jézus asszonynak szólítja Máriát, nem pedig az anyjának? Végigpörgette magában az evangéliumokat, amiket egyébként naponta olvas, de nem emlékezett egyetlen helyre sem, ahol ne asszonyt mondott volna Jézus. Ez erősen gondolkodóba ejtette. Mire a felesége az áldozás után visszatért a helyére, a férfi megtalálni vélte a megoldást: nyilván azért nem szólítja anyámnak, hogy ezzel is jelezze, ő nem földi asszony, hanem az Isten fia.

A korábbi ragyogás még tündöklőbb lett, legalábbis a férfi így látta.

A mise után még mindig az iménti kérdésen töprengett. Elment a kissé távolabb lévő parkolóba, hogy hazavigye a feleségét. Az asszony állt a templom lépcsőjén, kicsit összehúzta magát, mert kint váratlanul hideg szél fújt.

– Nem jössz? – kérdezte tőle egy ismerőse.

– Mindjárt, csak a férjem idehozza az autót – válaszolta az asszony.

– Azt, amelyik éppen kikanyarodik a parkolóból?

Majdnem rávágta, hogy azt, de aztán megkövülten elhallgatott: a férje ellenkező irányba kanyarodott ki, itt felejtette őt. Ám a kocsiból mintha különös ragyogás áradt volna.

A köpcös, kopasz férfi, aki új embernek számított a kisvárosban, a fogadáson pillanatok alatt belebotlott egy hórihorgas helybelibe, akiről kiderült, hogy szintén vadászni szokott. Perceken belül előkerült két újabb férfi ebből a fajtából. Állva nyiszálták a finom töltött káposztát, s miközben szerencsétlenkedtek a villával, közös szenvedélyükről beszélgettek. A hórihorgas egy világbajnoki hazai szarvasaganccsal büszkélkedett, amit nappalijának fő helyére helyezett el, hogy sokszor eszébe jusson a vadászkaland. A második, szőke, kefehajú férfi, egy vaddisznóról beszélt, amelyik majdnem megölte egyik vadásztársát, végül ő lőtte ki a hatalmas vadkant. A harmadik, savószemű, göndör ember számára egy medve jelentette a legnagyobb kalandot a Kárpátokban.

– És te? Mi volt a legnagyobb vad, amit lőttél? – kérdezték a köpcöstől.

– Egy oroszlán.

Mindenkinek leesett az álla.

– Hol? Kenyában?

– Bizony, én egy kenyai oroszlánt lőttem! – mondta szerényen.

Hamar elterjedt a híre a kisvárosban, s a köpcös, kopasz férfit óriási tisztelet övezte a vadászok körében.

Néhány hónap múlva ezek közé a vadászok közé keveredett egy debreceni ember. Szóba került, hogy onnan került ide egy köpcös, kopasz férfi, aki nagy vadász.

– Ismerem – bólintott a debreceni férfi.

– Lőtt egy oroszlánt Kenyában.

– Lőtt. De nem Kenyában, hanem Debrecenben, az állatkertben. Alig várta, hogy kiöregedjen az a dög, s elintézte, hogy ő lőhesse le. Rácson át.

Amikor a francia vendégek már indulásra készen álltak, akkor elmagyarázták magyar barátaiknak, hogy ha majd viszontlátogatásra mennek hozzájuk, nagyon vigyázzanak, mert Marseille nagyváros, senki nem beszél még angolul sem, nemhogy magyarul. Ezután egy várostérképen berajzolták az útvonalat, mondván, hogy azon menjenek egészen egy nagy parkolóig, aminek ők a közelében laknak. Ezzel beültek az autójukba, s elhajtottak.

A kun-magyarokban volt egy kis szorongás, amikor hónapok múlva elindultak Marseille felé. Jól haladtak a kocsival. Beértek a francia nagyvárosba, követték a kijelölt útvonalat, s hamarosan abban a bizonyos nagy parkolóban állították le a motort.

A parkoló sarkában nagy kartondoboz állt, benne rongyok. Egy magas férfi kiabált, a macskákat hívta. Hamarosan már vagy száz macska gyűlt össze körülötte, ő pedig hol az egyiket, hol a másikat simogatta. Később a kerekes bevásárló kiskocsijából csirkebelet húzott elő, s az állatok közé vetette. Amikor kiürült a kiskocsi, a férfi beletörölte a kezét egy rongyba, felállt. Ekkor pillantotta meg a kun-magyarok most leállított autóját.

– Magyarok! – kiáltotta, s a kocsihoz rohant. – Drága magyar testvéreim!

Kiderült, hogy a hórihorgas férfi horvát származású, de magyar faluban élt, ezért tud magyarul. Ellentmondást nem tűrő szívélyességgel kifizette a messziről jött magyar testvérek parkolási díját, s a váratlanul jött nagy örömtől ömlött belőle a szó.

– Maga itt lakik Franciaországban? – kérdezte tőle a kun-magyar férfi.

– Igen. Ott! – mutatta a parkoló sarkában a nagy kartondobozt.

Amikor francia ismerőseik utcája felé indultak, még akkor is kiabált a gáláns horvát hajléktalan, hogy ő szereti a magyarokat. Meg a macskákat.

A barna bőrű, sötét hajú férfit szerették a cégnél. Csavaros esze volt, vágott, mint a borotva, a humort pedig különösen kedvelte.

– Cigány! – kiáltotta a főnöke a folyosón. – Gyere ide!

Hallotta ezt egy akkor még új, fiatal munkatárs, aki hamarosan félrevonta a főnököt.

– Miért cigányozod le ezt az embert? Ő nem tehet arról, hogy annak született. Ráadásul nagyon jól dolgozik.

A főnök bólintott, de nem szólt semmit. A fiatal munkatárs hónapok múlva tudta meg, hogy az illető férfi nem cigány, csak kinézete miatt ragadt rá ez a név.

Múltak az évek. A barna bőrű, sötét hajú férfi megőszült, nyugdíjba ment, az egykori fiatal munkatárs pedig egyre feljebb lépett a ranglétrán, utóbb már a város ügyeibe is beleszólása volt, mivel megválasztották képviselőnek. Éppen abban a körzetben, ahol Cigány lakott.

Az egyik alkalommal, amikor találkoztak, megkérdezte a barna férfit.

–Hogy vagy?

– Jobban lennék, ha jobb lenne a járda!

– Nincs rá pénz.

– Lenne, ha az apád lakna itt! Márványból lenne kirakva a járda.

Eltelt néhány hónap, gépek fordultak be a kis utcába, s Cigány örömmel látta, hogy gyönyörű járdát húztak a kerítések, házak mellett. A képviselő hamarosan találkozott a barna férfi fiával.

– Mond meg annak a vín piszkos Cigánynak, hogy most már befoghatja a száját!

A férfi elégedetten mosolygott az üzenetet hallva.

Egész nap az a dallam járt a fejében. A férfi délutánra már annyira az ének hatása alá került, hogy hangosan kezdte fütyörészni, amit addig csak magában dudorászott. Szeretett énekelni és fütyülni, úgy vélte, jó hallása van. Estefelé a feleségéhez fordult.

– Nem tudod ennek az éneknek a szövegét?

– Melyiknek?

– Várj, elfütyülöm.

És elfütyülte. Aztán hozzáfűzte, hogy a református templomban szokták énekelni ezt a szép éneket.

– Ott mi nem énekeljük ezt! – jelentette ki határozottan az asszony.

– Dehogynem! Úrvacsoraosztás közben.

– De nem ezt! Mert tudod, hogy kezdődik, amit te fütyülsz?

– Hogy?

– Happy birthday...

A férfi még másnap is megsértve érezte magát. Hogy lehet ilyen botfüle a feleségének? Délután elmentek egy ünnepségre, ami a Himnusz éneklésével kezdődött. A férfi még csak az első szót énekelte el, amikor élete párja finoman a szájára tette a kezét.

– Mi van? – kérdezte mérgesen a nemzeti imádság elhangzása után.

– A Himnuszt kellett énekelni.

– És?

– Te a Szózatot kezdted: Hazádnak...

– Vagy a „Happy birthday”-t, nem? – kérdezte megbántottan.

Elment a kedve mindentől. Ének nélkül nem élet az élet, morogta.

Amikor a nyolcvanas években kitántorgott Amerikába a házaspár, nagyon örültek. Hamarosan munkát is találtak, s letelepedtek egy kisvárosban. Élére rakták a pénzt, ahogy mondták, meg akarták alapozni a jövőjüket. Hamarosan az ifjú asszony domborodó hasa jelezte, hogy megszaporodik a család.

Az egyik napon nagy kopácsolásra lettek figyelmesek: a szomszédok beszegelték az ablakaikat. Nem értettek még elég jól angolul, de az egyik odakiáltott mondatból mintha azt hámozták volna ki, hogy közeledik valami szélvihar. Bekapcsolták a televíziót, s abban letarolt városokat mutogattak. Megrettent a két magyar, deszkát szereztek, szeget meg kalapácsot, próbálták biztonságosabbá tenni a bérelt hajlékot. A tornádó a településük mellett száguldott el. Megúszták.

Ettől kezdve egy rettegés volt az életük, főleg, amikor megszületett a kisfiúk is. Évről évre jöttek a tornádók, s ők a torkukban dobogó szívvel bújtak össze a pincében. A férfi érdeklődni kezdett, északabbra keresett munkalehetőséget. Két esztendő múlva teljesült az álmuk: olyan területre költöztek, ahol húsz-harmincévenként esetleg egyszer csap le a szörnyű erejű forgószél.

Boldogok voltak. Sokat dolgoztak, de úgy érezték, érdemes, hiszen elég jól kerestek. Már nem is annyira a saját, inkább a szépen cseperedő fiuk életét akarták megalapozni. Teltek az évek, s elmúltak a tornádók miatti gyomorgörcseik, a ráncaik kisimultak, megnyugodott a házaspár.

Az egyik napon váratlanul nagy erejű tornádó söpört végig a vidékükön, s egy négyszáz méter széles sávot letarolt a településből. A házuk sértetlen maradt. Rohantak az iskolába: a ledöntött fal alatt hat gyerek lelte halálát. Köztük volt az ő fiuk is.

A magas, vékony, orra alatt nagy bajuszt viselő férfi az újságos pavilonhoz lépett, s beszólt a kis ablakon.

– Aggyisten!

Az újságárus elvigyorodott, és hasonló hangnemben válaszolt.

– Aggyisten! Mit adhatok?

– Aggyík mán kend olyan újságot, amék közli a műhódas tévéműsorokat!

A bajszos férfi mögött két incifinci lány álldogált, várták, hogy sorra kerüljenek. Hallgatták a párbeszédet, de amikor a műholdas műsorokról esett szó, megvetően elhúzták a szájukat, mint akik azt mondják magukban, hogy minek egy ilyen embernek a műholdas program?

A bajszos fizetett, vitte az újságját. Néhány méter után találkozott német ismerőseivel. Hangos, kedélyes csevegésbe kezdtek, természetesen német nyelven folytatva a diskurzust. A két incifinci leány állt az újságos bodega előtt és hitetlenkedve figyelte a németül kiválóan beszélő bajszos embert. Most döbbentek rá, hogy az újságossal alighanem csak bolondoztak, amikor leaggyistenezték egymást.

A lányok fizettek. Már éppen indultak volna dolgukra, amikor a bajuszos magyarnak megcsörrent a telefonja. Kivette a zsebéből, kicsit félrehúzódott. A kikent szájú, erősen festett képű és körmű hölgyikék hitetlenkedve hallgatták, hogy az általuk az imént még annyira lenézett ember folyékony angol nyelven társalog a vonal túlsó végén lévő ismerősével.

– Tuggyák, holland vót a telefonáló, oszt nem szereti a nímeteket! – magyarázta nevetve a telefon zsebbe süllyesztése után a bajszos a két lecövekelt lánynak. – Ezír kellett velük ánglusul beszílni. Maguk tudnak ánglus nyelven?

A két incifinci lány zavartan elsomfordált a helyszínről.

A csapatnak remekül ment a játék, különösen az egyik szénfekete hajú támadó volt elemében. Mint hétről hétre mindig, most is magára öltötte a csapat mezét, s közben kedélyesen dúdolta, hogy „Sej-haj, Rozi...”. Aztán a nézők ovációja közepette kifutottak a pályára, s elkezdődött a meccs. A szénfekete hajú támadó, mint máskor is, megrázta magát, és máris vezetett a csapat. Közben természetesen dudorászta, hogy „Sej-haj, Rozi...”.

A félidőben ült a verejtékszagú öltözőben, dudorászott, hallgatta az edzőt, aki elégedetten magyarázott. Semmi oka nem volt az idegeskedésre, így mindenkit meglepett, amikor ingerülten ráförmedt a szénfekete hajú támadóra.

– Soha többé ne énekeld ezt a Rozit, mert kiteszem a szűröd!

A csatár csak árnyéka volt önmagának a második a félidőben. Lézengett a pályán, rosszkedvűen ténfergett az ellenfél térfelén, de már semmi veszélyt nem jelentett, elpattantak tőle a labdák. Még az is megesett vele, hogy lyukat rúgott. Kikaptak. A következő mérkőzésen folytatódott a csapat vesszőfutása. A szénfekete hajú támadó még az első félidőben cserét kért, beballagott az öltözőbe, lezuhanyozott, magára húzta az utcai ruháját, s elment.

A csapat csak vergődött, a fiúk sorozatban vereséggel vonultak le a pályáról. Az edzőnek főtt a feje. Fel-alá mászkált az öltözőben, s azon töprengett, hogyan pótolhatná szénfekete hajú csatárát, aki elhagyta a csapatot. Észre sem vette, hogy a nagy morfondírozás közben dúdolni kezdett.

– Sej-haj, Rozi...

A csapat tapsolt. A következő meccsre kicsalták a mogorva támadót. Ahogy belépett a kapun, a hangszórók harsogni kezdték, hogy „Sej-haj, Rozi...”

A csatár arca felderült. Tudták, most győzni fognak.

Amint belépett az ajtón, az asszony panaszkodni kezdett, hogy milyen éhes, hogy egy Dunántúlról ide költözött fiatal házaspárt kell segítenie, ma például az ifjú férj kérte, mutassa meg, hol van a patika.

– Aszpirint akart venni.

– Megmutattad? – kérdezte a férje.

A feleség bólintott, de hozzáfűzte, annyira eltelt az idő, hogy már nem volt ideje ebédelni, úgyhogy rettenetesen éhes.

– Aszpirint legalább kértél a fiútól?

– Kértem. De azzal nem laktam jól.

A férje egy héttel később találkozott a fiatalemberrel, méghozzá éppen a patika közelében. Beszélgettek. Az ifjú férj elmondta, hogy gyereket szeretnének, a tabletta szedését már abba is hagyta a neje, de három hónapig még védekezni kellene más módon. Például gumival.

– És most jössz a patikába, hogy vegyél.

– Jaj, én nem merem kérni. Olyan ciki. Érted... Vennél nekem? Itt a pénz.

Az öreg róka bement a gyógyszertárba, megvette az eszközt, fizetett. Hallotta ugyan, hogy erősen kuncognak a fehér köpenyben tevékenykedő nők, de úgy volt vele, az ő dolguk. Az ifjú férj hálálkodva köszönte a segítségét.

Másnap ebédidőben az öreg róka találkozott az egyik patikus hölggyel.

– Ebédszünet? – kérdezte kedvesen.

– Igen. De van, aki nem ebédelésre használja ezt az időt! – mondta a nő.

– Hanem?

– Akad olyan kis feleség, aki a patika előtt toporzékolva várja, hogy a fiatal kandúr végre megvegye a... Na, tudja mit... Aztán meg maga a férj veszi meg azt a tudja mit az asszonyka tudja kiének... Na, viszlát!

– Csókoltatom Kuroszavát a vihar kapujában! – morogta komoran a férfi.

Napokig készülődtek a hosszú útra. Egyiküknek mindig eszébe jutott, hogy ez vagy az, többnyire apróságok, kimaradtak a csomagból. Jaj, még a kis körömvágó csipesz! Ó, a ceruzaelem a rádióhoz! Aztán elérkezett a nagy nap.

– Hova-hova? – kérdezte a szomszéd.

– Németországba, a haveromhoz.

– Merre mentek? – érdeklődött a kenyerét fuvarozással kereső kamionos.

– Végigdöngetünk a sztrádákon. Szlovákián, Csehországon keresztül.

– Csak óvatosan a döngetéssel! – intette a férjet a szomszéd.

Amíg bepakolták az autóba a cuccot, a kamionos, mint sűrűn arra járó, elmesélte az ottani rendőrök kemény büntetési szokásait. A férj megszeppent, s óvatosan gördült ki a kapun.

Nem volt semmi baj. Betartotta az előírt sebességet, baj nélkül eljutottak a csehországi autópályára. Amikor maguk mögött hagyták a sztrádát, és egy kisebb úton haladtak immár nem túl távoli úti céljuk felé, a férj beletaposott a gázba.

– Döngetsz? – kérdezte a feleség.

– Döngetek.

Hamarosan lemeszelte őket egy rendőr. Magyarázta, hogy nyolcvan helyett száztízzel mentek. Előhúzott egy papírt, ráírta, hogy ezer korona.

– Korona niksz – rázta a fejét a férj.

– Euró? – érdeklődött a rendőr, s leírta a papírra, hogy negyven.

– Nyet korrekt! – s a férj leírta a papírra, hogy húsz.

A rendőr rábólintott, és a zsebébe gyűrte a bankjegyet.

– De hülye voltam, hogy nem tízet írtam oda! – szaladt ki a férj száján, s óvatosan elindult Németország felé.

Az alacsony, csapott vállú férfi élte csendes, megbízható menetrend szerint zajló szerény életét. Egy közepes méretű családi házban lakott, ahol közepes méretű gyümölcsfák között mászkált munka után. Szemlét tartott ilyenkor, hogy kell-e permetezni, elszaporodtak-e a gyomok az ágyasokban, s ha úgy találta, igen, közepes lelkesedéssel szaladt a kapáért. Nem szerette a váratlan eseményeket. Reggel mindig ugyanabban az időben indult a tekintélyes hivatalba, ahol a nyugdíjakkal kapcsolatos teendőit végezte, utána pedig otthon precízen rendbe tett mindent a portán, úgy vélte, egészséges az íróasztalhoz szorítottság után egy kis mozgás a jó levegőn.

Az egyik délutánon becsöngettek a csapott vállú emberhez. Kiment a kapuhoz. Tucatnyi férfi köszöntötte őt kalaplevéve.

– Kit keresnek? – kérdezte.

– A nagyságos urat – felelték alázatos hangon.

Ez a nagyságos úr kifejezés valahogy megbizsergette ott belül. Mindig szerette volna, ha nagynak, tekintélyesnek látják az emberek. És íme, ezek a jóemberek így szólítják. Tulajdonképpen hálás volt nekik.

– Honnan jöttek?

– Hát a nagyságos úr falujábúl!

Megint melegség öntötte el: lám, még emlékeznek rá! Aztán kiderült, hogy a férfiak az egyik lekonyult bajuszú társuk nyugdíját szeretnék elintéztetni, aki dolgozott, hogy dolgozott volna, két egész esztendőt lehúzott azon a néhány munkahelyen. Az alacsony, csapott vállú férfi összeszedte minden tudását, és – csak hogy kedveskedjen a jövevényeknek – elmondott egy gyerek korában a falujában tanult szöveget cigányul. A tucatnyi férfi szeme felragyogott.

– Hát te is cigány vagy, csak kivakaróztál? – kiabált boldogan a konyult bajszú.

{fel} - {tovább}