A két öreg pásztor kiballagott az állomásra. Csendben baktattak, mint akik mélyen a gondolataikba merültek. Megváltották a jegyet, rágyújtottak egy cigarettára, a restiben kértek két fél pálinkát.

– Vegyest. Annak van jó szaga – mondta a soványabb.

– Annak – bólintott a termetesebb.

Kicsit késett a vonat, úgyhogy ittak még egyet.

Amikor leszálltak a megyeszékhelyen, kiballagtak az állomás elé.

– Azt mondta a gyerek, itt áll a busz.

– Ehun e! – mutatta a gyönyörű autóbuszt a termetesebb.

Felkászálódtak, leültek elől. Körülöttük valami idegen nyelven folyt a diskurzus, de a két pusztai ember ügyet sem vetett rájuk: ha így beszélnek, hát így beszélnek, az ő bajuk, vélték. Ültek egykedvűen, várták, hogy induljanak. Egyszer aztán felugrott egy öltönyös férfi, becsapódott az ajtó, nekilódult a busz. Az öltönyös a sofőrrel tárgyalt valamit. Már a megyeszékhely központjában jártak, amikor felfigyelt a fokhagymás kolbász és a pálinka mindent eluraló szagára. Megfordult, s megpillantotta a két napszítta öreget.

– Hát maguk? Mit keresnek az angol turisták között?

Szólt a sofőrnek, hogy azonnal álljon meg, mire az engedelmesen a járdaszegélyhez simította a termetes járművet. A két pusztai embert letessékelték a buszról.

Álltak az idegen városban. Ahogy elhúzott előlük a busz, a túlsó oldalban megpillantottak egy hatalmas épületet, s rajta a feliratot.

– Jól mondta a gyerek. Ippen itt tett le a busz a bíróságnál.

– Az. Oszt még pízbe se került!

A rendőrök bekopogtak az orvoshoz, hogy menjen ki a város szélére, mert találtak egy embert, s meg kellene nézni, nem halott-e? Az orvos ment. Tekerte a kerékpárját, amely meg-megzökkent a hepehupás úton. Ahogy közeledett a jelzett helyhez, egyre kisebbek és kopottabbak lettek a házak. A rendőrök már ott várták az árok partján, előttük egy mozdulatlan férfi hevert. A doki lefékezett, lekászálódott a bicikliről, s fához támasztotta a feltűnően rozoga járgányt. Szuszogva hajolt le. Felemelte a férfi kezét, elengedte, ám az úgy zuhant le, akár egy fadarab. A pulzusát kereste, de nem érezte.

– Halott – jelentette ki határozottan.

Felállt, aztán, mint akinek hirtelen lelkifurdalása támadt, hogy esetleg nem járt el elég alaposan, ismét lehajolt, felhúzta az ember szemhéját.

– Ennél halottabb már nem is lehetne. Vitessék el!

Jöttek a hullaszállítók, kivitték a hullaházba a tetemet. A temetőcsősz bezárta maga után a lemezből készült ajtót, lekapcsolta a ház sarkánál lévő villanyégőt, aztán bement a szobába. Visszaült a vacsorája mellé, és mint mindig, kanállal falta a jó leveses paprikás krumplit, nagy falat kenyereket harapott hozzá. Közben a televíziót nézte: a képernyőn hol lőttek, hol verekedtek. Szerette az ilyen, ahogy ő mondta, csihi-puhi filmeket.

– Aggyad neki! – biztatta hol az egyik, hol a másik szereplőt.

Aztán lefeküdt, s nyomban elaludt. Rettenetes dörömbölésre riadt fel. A temetőcsősznek összeszorult a torka, remegett a lába, hevesen kalimpált a szíve. Kióvakodott. A hullaház ajtaja döngött. Odaosont, hirtelen kinyitotta az ajtót. A halott ember rohant ki rajta meztelenül.

Csak a bírósági tárgyaláson derült ki, hogy az orvos éppen azon a szemén húzta fel a szemhéjat, amelyik üvegből volt.

A kocsmában szótlanul könyököltek a kemény asztalon. A kezükben lévő féldecis pohár felé szimatoltak először csak távolról, aztán mind közelebb vitték az orrukhoz. Amikor egy-két centi távolságról is beleszagoltak, becsukták a szemüket, mélyen beszívták az illatot, aztán egymásra néztek, bólintottak.

– Zuhé! – mondta a satnya.

– Zuhé! – dörmögte rá a vastag.

Most a satnya hozott két pohárkával. Szimatoltak, az orrukkal is élvezni akarták a pálinkát. Közelről is beleszagoltak, bólintottak.

– Zuhé!

– Zuhé!

Felhajtották az italt, s érezték, ahogy a pálinka lefelé tart a nyelőcsőben. Most a vastag hozott egy újabb kört.

Este, a sokadik zuhé után hazafelé tartva, a fürdő mellett haladtak el. Egy hirtelen ötlettel bemásztak a kerítésen, a sötétben ledobálták magukról a ruhát, és belegázoltak az egyik medencébe. Csöndesen üldögéltek a jó meleg vízben. A satnya átment a medence túlsó sarkába, ott telepedett le. Hevertek, talán el is bóbiskoltak kicsit. Amikor a vastag felneszelt, mintha azt látta volna, hogy a cimborája teste a víz színén lebeg.

– Én itt valami oltári nagy balhét sejtek! – dörmögte.

Közelebb ment a satnyához. Megbökdöste a lábával, de az nem mozdult. A vastag pánikba esett. Sietősen hagyta el a medencét, magára kapkodta a ruháját. Közben a medencébe folyó vízsugár egyre azt hajtogatta, hogy zuhé. Még a kerítésen kívül is hallotta ezt a hangot.

Anya és fia bementek az üzletbe. A bakancsokat keresték. A fiú szeme azonnal megakadt egy nagyon szép, fényes barnán, kerek orra volt, bőr talpa és felsőrésze, s még a fűző is rettenetesen tetszett neki. Levette a polcról.

– Felpróbálhatom? – kérdezte félénken.

– Természetesen – mondta az eladó.

Az anya azonban intett, hogy várjon, s gyanakodva érdeklődött a lábbeli ára után. Az eladó válasza után az asszony szinte összerándult, visszatette az árut a polcra, s valami olcsóbb darabot kért. Egyik bakancsot a másik után próbálta a fiú, de hol kicsi volt, hol nagy, s amelyik esetleg jó lett volna méretben, arra is ráfogta a gyerek, hogy szorít.

Azt az elsőt, azt szerette volna! Végül az anyja beadta a derekát, megvette azt a nagyon áhított bakancsot.

– Olyan éhes vagyok! – fordult be a gyorsétkezde ajtaján az asszony. – Kérsz valamit?

– Nem.

– Miért?

– Mert annyira örülök.

– Attól még ehetsz.

– De a gyomrom is örül.

A nő nevetett, csóválta a fejét, és kért egy melegszendvicset. Amíg evett, a fia győzködte, hogy megérdemelte a bakancsot, hiszen jó jegyeket szerez.

– Például a matek ötös...

– Nem is kaptál ötöst.

– De olyan jó érzés ezt mondani!

Nevettek. Még sokáig ültek a gyorsbüfében, s gyönyörködtek a bakancsban.

Kattogott alattuk a vonatkerék. Az egyhangú zötykölődésben a lány egy divatlap nézegetésével múlatta az időt, a négytagú család azt találgatta, hol járhatnak, a középkorú férfi pedig egy könyvet olvasott. Jött a kalauz, de ment is tovább, látta, hogy a bent ülőknek már kezelte a jegyét. A család a közeledő város fényeit nézte, s az anya kiadta a jelszót, hogy indulás, leszállnak. Felkapták a csomagokat, kimentek a folyosóra, de a fülke ajtaját nyitva hagyták. A férfi arra lett figyelmes, hogy a lábánál egy vigyorgó ifjú áll, s a leánynak mutogat valamit.

– A lányok olyanok, mint a WC: vagy foglaltak, vagy le vannak szarva – jelentette ki váratlanul.

– Fiam, olyan mocskos a szád, hogy ha harapós csókot adnál egy lánynak, vérmérgezést kapna! – mondta a férfi minden indulat nélkül.

A vigyorgó ifjú azonban ügyet sem vetett rá, mutogatott tovább.

– Kell ez magának? – kérdezte a férfi a leányt.

– Nem.

A középkorú ember rátolta az ajtót a vigyorgó fiatalember fejére.

– Gondolom, szellemi elfekvő lehetett az iskola, ahová jártál, ezért nem érted meg, hogy itt fölösleges vagy! Húzz el, fiam!

A nyomaték kedvéért a férfi felállt az ülésről, s a kellemetlenkedő kölyök fölé tornyosult. Szelíden kitolta a folyosóra a nyílásból az ifjú fejét, behúzta az ajtót.

– Az ember, amíg fiatal, még a világ is kicsi, de ha meghal, már a sírgödör is nagy – mosolygott, és olvasott tovább.

Az idegen város utcáit rótták, az anya a házszámokat nézegette, kiskamasz fia pedig cuppogott, az ujját nyalogatta.

– Találtam egy magot a konyakos meggyben.

– Dobd el!

– Jó. Hátha kinő belőle egy konyakfa.

Az asszonyt mintha villámcsapás érte volna. Felkavarodott benne a múlt. A bankettről hazafele menet a férje nevetett mindenen, éppen csak spicces volt, kedves és elragadó. Aztán évekig nem látta így, majd egy munkahelyi buli után embere jól beszíva ért haza. A férfit bántotta a dolog, fogadkozott, hogy soha többé! S valóban! Ismét eseménytelen évek következtek.

Amikor hat esztendő múlva egy súlyos betegség elvitte a kislányukat, a férfi mogorva lett. Kimaradozott, egyre többször érezte rajta a felesége az italszagot. Elmaradt a nevetés, a fogadkozás is, csak a vad némaság maradt. Hamarosan már rendszeresen részegen botorkált haza a férj, s az asszony még most, évekkel később is remegő gyomorral gondolt azokra az éjszakákra, amikor párja mindenbe belekötött, kereste az alkalmat, hogy megüthesse. Később már nem is kellett neki semmiféle ok, hazatámolygott, s jól összeverte a nőt, aki ettől kezdve sokszor menekült a szomszédba a fiával együtt, de még az is előfordult, hogy a szalmakazalba vackolták be magukat éjszakára.

A mértéktelen italozásnak aztán vége lett: a férje felakasztotta magát. A nő nem érzett többé otthon konyakszagot. Már szinte megnyugodott, s akkor a fia, ebben az idegen városban, konyakfát emleget. Elvesztette a fejét, ütni kezdte a gyereket.

– Konyakfa kéne? Az apád sorsát akarod? Azt? Azt?

A járókelők döbbenten nézték az érthetetlen ütlegelést.

– Az ilyen asszonyt még a sírjában is verni kéne! – jegyezte meg egy férfi.

Lehanyatlott az ütésre emelt kéz. Zokogás rázta a nőt.

A konyhában üldögéltek. A pelyhedző állú legényke az asztal végén könyökölt a nagyapjával szemben, míg a konyhaasztal másik felén a nagymama tésztát nyújtott.

– Kisfiam, amíg másnak van jó asszonya, addig neked is lesz – somolygott az öreg.

Erre azonnal felcsattant a mama, leteremtette, istentelen, mocskos szájú vénembernek nevezte a férjét, s mérgesen perelt vele, ám közben egy pillanatra sem hagyta abba a tészta nyújtását.

– Hogy érti ezt, nagyapám? – töprengett a fiú.

– Úgy, hogy bolond bika az, aki egy tehénért elhagyja a csordát.

Erre már tényleg kitört a patália. A nagymama a nyújtófával hadonászva fenyegette az öreget, amiért elrontja a gyereket, emelt hangon szidalmazta, a pokol kénköves tüzével riogatta élete párját, aki rezzenetlen arccal, egykedvűen üldögélt tovább. Amikor az asszony levegőt vett, megjegyezte.

– Kisfiam, ha mégis választanál valakit, az lehetőleg néma legyen.

– Néma?

– Az.

– Miért?

A mama már az égieket kérlelte paprikás hangon, hogy büntessék meg ezt a vén csirkefogót, vessék alá válogatott kínzásoknak, s dühödt kitörése végén valósággal megátkozta a papát, aki továbbra is közömbösen üldögélt az asztal túloldalán, s fejével a mama felé intett.

– Hát csak azért, mert az ilyen asszonynak a halála után a nyelvét külön kell agyonverni egy szívlapáttal!

A nyugalmazott főorvos egyenes tartással, ruganyos léptekkel sétált az utcán, gyönyörködött a szép parkban. Egy asszony közeledett feléje.

– Da Costa syndroma. De szép magas, hegyes „T”-i voltak! – morogta magában a főorvos, és udvariasan köszönt.

A boltban kenyeret tett a kosarába. Egy idősebb férfi szólította meg.

– Megismer, főorvos úr?

– Persze. Reumás carditise volt.

– Tessék? – nézett zavartan a férfi.

– Szívizomgyulladása volt.

– Igen. Lassan harminc éve, és mégis így emlékszik főorvos úr?

Az utcán egy idősödő nő mosolygott már messziről az orvosra.

– Nagy ventricularis ulcusa volt. Pedig nőknél ez milyen ritka! – motyogta a főorvos a köszönés előtt.

A parkban két kisgyerek játszadozott a kavicsokkal, a nagyapjuk gyönyörködve nézte őket.

– De ronda infarctusa volt az elülső falon! Szépen felépült belőle – mondta magában a főorvos, és ráköszönt a férfira.

A lakása előtt megtört tekintetű ember állította meg.

– Tudja, hogy ki vagyok, főorvos úr?

– Nephrosclerosis maligna. Úristen, micsoda tensioi voltak! Kettes szoba, egyes ágy.

– Öt éve – kerekedett ki a férfi szeme.

– Aorta insuff... De szép hosszú dyastoles zöreje volt három éve – jegyezte meg a főorvos. – Hetes szoba, négyes ágy.

– Ennyire tetszik rám emlékezni? Leszakad a pofám.

– Magára? Ugyan! Csak a gyönyörű zörejére.

Álltak az utcán, beszélgettek. Az égboltról sötét felhők rongyai lógtak a fák ágai közé. A középkorú férfi nehezen szedte a levegőt, időnként mélyről szakadt fel mellkasából a köhögés. A leány szánakozva nézte.

– Na! Ugat a halál kutyája – jegyezte meg a férfi, de ettől újabb köhögési roham jött rá.

Ismerős haladt el mellettük, odaköszönt, de a férfi csak inteni tudott fuldoklás közben. Zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, aztán köhögött tovább.

– Az apám is így halt meg – suttogta.

Az újabb köhögési rohamtól már vörös volt a feje, kezdett sötétülni előtte a világ, két tenyerével a koponyáját szorította, mintha attól félt volna, hogy szétesik a nagy rázkódástól. Csukott szemmel állt az utcán. Lassan lazult el a fejét görcsösen szorító keze. Néhány perc múlva kisimult az arca.

– Az a szélhámos keresztapád olyat mondott, hogy felhozta bennem a kehet – mosolygott végül a lányra.

– Milyet mondott?

– Megjegyeztem neki, hogy utálom ezt a párás levegőt. Meg akarok fulladni tőle. Erre azt mondja az a csibész, hogy ez semmi. Hogyhogy semmi? Hát úgy, hogy amikor ő Délkelet-Ázsiában járt, ott volt igazán párás a levegő. Mennyire? – kérdeztem. Annyira, hogy minden lélegzetvétel után fél deci vizet köptünk vissza, mondta ő.

A lány kacagott. A férfi igyekezett magára komolyságot erőltetni, ám hamarosan kibuggyant belőle a nevetés. Egyre harsányabban hahotázott, de a vad röhögés hirtelen köhögésbe csapott át. Elsötétült előtte a világ.

Az öregember már alig tudott menni, csak kín volt neki az élet. Sokszor mondta is a szomszédoknak, ismerősöknek:

– Nekem már csak kín az élet.

Két utcával arrébb élt egy távoli rokona. A fiatalasszony naponta átszaladt az öreghez, hozott neki meleg ételt, kitakarított, kimosott, beszélgettek is. Minden második napon vizet melegített a platnin, beleöntötte a lavórba, beleállította a pucér öregembert, gondosan lemosta.

– Áldjon meg az Isten, kislyányom! – mondta ilyenkor az öreg. – Tied lesz ez a ház, meglátod.

– Nem a házért segítek én!

– Tudom. De ki más érdemelné? Alárakattad, hogy rám ne dőljön, kimeszelted. A te körmöd-kopása van itt mindenben. Pedig nemrég maradtál özvegyen. Ott a három gyerek is.

Amikor eljött az idő, a nő fogta a csendes haldokló kezét, imádkozott érte, s amikor örökre lehunyta a szemét, szép temetést rendezett neki. Az egész környék nagy tisztelettel nézett a fiatalasszonyra.

Aztán előkerült valahonnan egy másik rokon egy ügyvéddel, elperelte a házat, a nő semmit sem kapott. Az új tulajdonos kihordatta az udvarra az öreg ócska bútorait, leakasztotta a falról a fényképeket is, s alágyújtott az egésznek. A szomszéd a kerítésre támaszkodva nézte a lángokat. Már csak parázslott a bútorokból néhány vastagabb fadarab, amikor odaszólt az embereit ugráltató új rokonnak.

– Becsüllek, öcsém!

Majd hozzátette:

– De az is igaz, hogy nem sokra.

Hordták az anyagot a portára, készültek az építkezésre. Az egyik reggel megérkezett a mérnök, hogy kitűzze a ház alapját. A kert végéből előkerült a hatalmas komondor is, mire a mérnök megtorpant a kapu előtt.

– Kösse meg azt a nagy pulit! – mondta a pocakos házigazdának.

Kitűzte a ház alapját, aztán elrobogott. A férfi kezdte ásni a kijelölt főfalak helyét. A kerítésnél megállt egy forradásos képű férfi.

– Koma, ha akarod, én segítek neked – rikkantotta egy idő után.

Ketten dolgoztak tovább. Egy óra múlva kihozott néhány sört a házépítő ember, s mindketten a szájukra emeltek egy üveget. Ivás közben a segítő észrevette, hogy az almafa alatt álló egyik ketrecben éppen fial a nyúl. Nem szólt semmit, de munka közben észrevétlenül oda-odasandított, befejezte-e már a szaporodást. Amikor a házigazda elment hátra a pottyantós budiba, gyorsan kiugrott az alapból, a ketrecből kivette az anyát, s a helyére tett egy ugyanolyan színű kani nyulat.

– Neked nyulad is van? – törölte az alapban a homlokát a forradásos képű.

– Van egy pár – mondta a pocakos.

– Te, megfialt a kani nyúl! – nézte a ketrecet már közelről a koma.

Erre a pocakos is kiugrott az alapból, kinyitotta a ketrecet, alaposan megnézte a nagy nyulat.

– Tényleg kani – nyögte. – Hogy fialhatott ez meg? – törte a fejét.

– Gyere szomszéd, igyál egyet! – kiáltotta a forradásos képű vidáman.

Már hárman emelték az üveget. A szomszéd megkérdezte.

– Mire iszunk?

– Hát arra, hogy a komának megfialt a kani nyula!

Hajnalban csurom vizesen ébredt. Morózusan főzte a kávét. A felesége is kiment a konyhába, gyanakodva nézte a férjét.

– Megint álmodtál? – kérdezte.

Az ősz hajú férfi komoran bólintott.

– Azt?

– Azt.

Egész nap rosszkedvű volt. Elment sétálni, nézte a parkban a lehulló rozsdás faleveleket, rugdosta a gesztenyéket, hiába. Próbált segíteni a konyhában, elmosogatott, majd rövid ideig a televíziót bámulta, de nem kötötte le. Szótlan volt és zárkózott. Este lefeküdt, az utcáról beszűrődő fényben némán nézte a mennyezetet.

Hajnalban csurom vizesen ébredt. Kedvetlenül főzte a kávét. A felesége nyugtalanul csóválta a fejét, mint aki azt gondolja, hogy nem lesz ez így jó.

Ebéd után megjött a férfi unokaöccse, s ettől felélénkült. Beszélgetés közben váratlanul rátért az ősz hajú rokon az álmaira.

– Tudod, minden éjjel azt álmodom, hogy mi, akik részt vettünk az 1956-os forradalomban, egy cirkusz porondján állunk nagyon erős fényben, miközben a zenekar roppant hangerővel játszik. Mindegyikünk mondja az élményeit, ám a zenétől a saját hangunkat sem halljuk. A nézőtéren ülnek a fiatalok és a középkorúak, némelyek bóbiskolnak, mások csókolóznak, kártyáznak, vitatkoznak, de senki sem figyel ránk. Annyira elkeserítő ez a közöny, hogy felébredek rá, s egész nap pocsék hangulatban tengek-lengek.

Megtörölgette bepárásodott szemüvegét, aztán a szemét is.

– Ébren sem jobb – tette hozzá. – A családban még senki sem kérte, hogy beszéljek arról, ami az egész életemet meghatározta.

A mama csendben feküdt az ágyon. Már elharangozták a delet. A kapu felé fülelt, de még nem hallotta jellegzetes nyikorgását. Kínzó éhség tört rá. A lánya ebéd után ledőlt kicsit a díványra. Ennyi munka után megérdemlek egy kis szunyókálást, motyogta. Fél kettőkor riadt fel egy traktor zúgására.

A mama megnézte az órát. A lánya elfogta a pillantását, s azonnal panaszáradatba kezdett, mondván, hogy azt sem tudja, hol áll a feje, annyit dolgozik, azért hozta ilyen későn az ebédet.

A lánya sírt, hogy mennyire kivan, otthon ült három testvérével, akik úgy döntöttek, hogy nem tehetik tönkre a hugi életét, ezért a mamát be kell adni az öregek otthonába, a költségeket pedig fedezi a mama nyugdíja.

A mama csendben feküdt az ágyon. Körbefuttatta tekintetét a kamrányi méretű helyiségen, ahol a három ágy között keskeny ösvény biztosította a közlekedést. Még csap sem volt a szobában. A lábtól lévő ágyon egy öregasszony agonizált, már nem is tudott magáról. A mama mellett lévő ágy lakója egyre csak sóhajtozott és sírt, napjában többször is megátkozta a gyerekeit, akik bedugták ide. A mama csak hallgatott.

A lánya a kozmetikustól jövet kiszállt elegáns autójából, végigment az öregek otthona fizetős részén: gyönyörű, tiszta, egy- vagy kétágyas szobákba látott be az itt-ott nyitott ajtókon át. A folyosó végén átment a régi szárnyba, bekopogott a mamához. Azonnal a nyakába zúdította, hogy mennyi baja van, örökké csak a munka,meg nem állhat hajnaltól késő estig. Letett két almát, s gyorsan elköszönt.

A mama behunyt szemmel feküdt két napig. Akkor megszólalt.

– Fogd meg a kezem, Szűzanyám!

És meghalt.

Először a potrohos nagybőgős kászálódott fel a szekérre, s a brácsás feladta neki a terjedelmes hangszerét, utána pedig a cimbalmot. A banda többi tagja is felkapaszkodott, s a kocsis a lovakat nógatva nagyot kurjantott.

– Ez ám lakodalom lesz a javából!

Úttalan utakon zötyögött a szekér, a lovak habarékban gázoltak. Esni éppen nem esett, de nyirkos, utálatos volt az idő.

– Dik anyám, hova visz ez minket? – kérdezte a prímás. Amikor megérkeztek, már elég magasra csapott a jókedv a tanyában. Ittak, ettek, aztán nyűni kezdték a vonót.

Másnap délben, amikor holt fáradtan abbahagyhatták végre a muzsikálást, már mindenki részeg volt. A kocsis is az asztalra borulva horkolt, hiába rázták, nem ébredt fel. Egy ideig tanácstalanul toporogtak, aztán a prímás kiadta az ukázt: „Gyalog megyünk!”.

A szürke marhákig nem is volt semmi baj. Sáros és fárasztó volt az út, de haladtak. Amikor a karám közelébe értek, a gulyás odakiáltott nekik, hogy kerüljenek az erdősáv fele, mert kiengedte a bikát.

– Hogy felvág a bikájára! – biggyesztette a száját a brácsás.

Mentek tovább, sőt a szürke marhához érve, ingerelni kezdték a bikát. A hatalmas állat először a földet kaparta, aztán utánuk lódult. A banda lélekszakadva futott. „Jaj, anyám!” – kiáltoztak sírós hangon. A potrohos bőgős azonban nem bírta a saját és hangszere súlyát, lemaradt. Kifulladva megállt, szembefordult a dühös állattal, és játszani kezdett. A bika megtorpant. Ha abbamaradt a zene, megindult. A bőgős jajveszékelve rimánkodott a gulyásnak, hogy mentse meg, de az csak alkonyatkor küldte oda a kutyáit.

– Mindig a bőgő szavát szerettem legjobban – somolygott a bajusza alatt.

A vékony, barna bőrű férfi a vállára kapta a zsákot, a teherautóhoz vitte, fellökte a platón álló embernek, és már szaladt is a következőért. Amikor elment a teherkocsi, egy tagbaszakadt ifjúval cigarettázó szőke, nagyhajú munkatársa megkérdezte.

– Voltál már orvosi vizsgálaton?

– Tegnap.

– Hol?

Mondta a távoli város nevét. A munkatársa felszisszent, mint akinek a foga fáj.

– Ajajajajaj...

– Mi van? – faggatta kissé idegesen a barna.

– Odaküldik a legsúlyosabbakat – sóhajtott szomorúan a szőke, és észrevétlenül rákacsintott a tagbaszakadtra.

– Jaj, anyám! – fehéredett el a vékony, barna férfi.

Elgyengült, kiverte a víz, kicsit később már fázni kezdett, alig várta a végigsóhajtozott munkaidő végét. Otthon rögtön ledőlt.

– Gyere hát, egyél valamit! – hívta a felesége.

– Nekem mán nem kell! Nekem mán vígem van!

Pillanatok alatt szétfutott betegségének a híre, népes rokonság jajveszékelt az ágya körül, egyikük elszaladt az orvosért.

– Ez mán utolsóba van! – fogadták zokogva a doktort, aki mindenkit kiküldött a kis szobából.

Percekkel később a jajveszékelő rokonság elhallgatott: az orvos hangos röhögését hallották a szobából. Akkor mesélte neki betegsége történetét a vékony, barna férfi.

A szőke, magas, középkorú ember emlékezett rá még gyermekkorából. A férfi mindig munkába ment vagy onnan jött, s otthon is a malacokkal és a kerttel bajlódott. Rendes, dolgos embernek tartotta a környék, aki korán meghalt felesége helyett is igyekezett helyt állni, főzött, mosott, s nem vitt új asszonyt a házhoz. Egyetlen fiát szépen nevelte, szakmát adott a kezébe. Most borostás arccal, fáradtan bolyongott az utcákon, a ruhája csupa szalma volt.

A szőke, magas, középkorú ember napokig figyelte az öreget, aki egyre elcsigázottabbnak tűnt. Az egyik este észrevétlenül utána lopakodott, s kifigyelte, hogy a város mellett, egy nagy szalmakazalba fúrta be magát éjszakára.

A szőke, magas, középkorú ember másnap behívta az öreget, s megkínálta egy kis főtt étellel. Nem kérdezett semmit a mohón faló férfitól, értett ő mindent. Ott marasztalta éjszakára. Begyújtott a nyári konyhába, takarókat tett a dikóra, még egy zsebrádiót is oda helyezett az asztalra. Jó meleg lett egykettőre.

Másnap vitt az öregnek egy kis szalonnát, kolbászt, kenyeret, uborkát, s jó étvágyat kívánt a reggelihez. Rábeszélte, hogy maradjon még egy napot. Aztán egy újabb napra marasztalta.

Egy hét múlva beállított az öregnek a fia. A kapu előtt hagyott autóban dübögött a zene. Bement, kiabált. Azzal vádolta az apját, hogy lejáratja mindenki előtt.

A szőke, magas, középkorú ember keményen a szeme közé nézett.

– Téged már nem lehet lejáratni! – mondta fojtott indulattal. – Ha olyan lennél, mint a kígyó, s naponta levedlenéd a bőrödet, akkor is látszana rajtad, hogy rongy ember vagy!

Álltak a sarkon, trécseltek. Az asszony kicsi volt és vékony, a mozgása is olyan gyors, mint a beszéde. A középkorú férfi ritka szöszhajával kedvére játszogatott a hűvös szellő, ám ő csak a kezében szorongatta jó meleg kucsmáját. Harmadikként egy szótlan, hórihorgas fiatalember állt mellettük, aki időnként otthagyta a társaságot, elkószált a tér néptelen részére, ott lehajolt, a cipőfűzőjét igazgatta, toporgott még egy kicsit, majd visszatért a beszélgetőkhöz.

– Hát Rebus? – kérdezte az asszony.

– Mi van vele? – nézett rá a szöszhajú.

– Ezt kérdem én is. Mi van vele?

– Hogy érti?

– Kövér még?

– Van mán legalább másfél köbméteres!

Az asszony vihogott.

– Nem teszi fel a kucsmáját? – kérdezte még mindig nevetve.

– Kicsoda? Rebus?

– Dehogy Rebus! Maga! – nevetett megint.

Az asszony szeme közben az ismét eloldalgó hórihorgas fiatalembert követte: bement a fák közé, nézelődött, fel, az ágak közé, aztán, amikor jó húsz méterre járt, lehajolt, megint a cipőfűzőjét igazgatta.

– Mit csinál ez a gyerek?

– Hogy mondjam? – tépkedte a bajszát az immár kucsmás szöszhajú.

– Finoman – mosolygott az asszony.

– Megbüfizteti az alfelit.

Eltetted a valutát? – kérdezte a férje.

– El – bólintott a nő.

Azért, mielőtt beült volna az autóba, megnézte. Belenyúlt a táskájába, kotorászott a mélyén, kitette az útlevelét a kocsi tetejére, turkált tovább.

– Itt van! – mondta megnyugodva.

Jó hangulatban suhantak a horvát határ felé: várja őket a tenger! A gond akkor kezdődött, amikor a határőr kérte az iratokat. Az asszony felforgatta, az ülésre borította a táskáját, aztán a többi csomag tartalmát is – hiába.

– Egy kicsit szórt vagy, szívem – mondta a férje, és zokszó nélkül visszafordult, reménykedve, hogy az útlevelet még a házuk előtt találják.

Később mind sűrűbben fordult elő hasonló eset. Még az is megesett, hogy a feleség elfelejtett elmenni az óvodába a kisebbik gyerekért. Az egyik napon mosni készült. Berakta az automata mosógépébe a lepedőket, elindította a gépet, de az meg sem moccant. Megnézte, bedugta-e a konnektorba? Igen. Jól lezárta? Jól. Megütögette. Semmi. Kétségbeesetten hívott egy szerelőt, majd felhívta a férjét, s elpanaszolta, hogy bedöglött a mosógép, pedig szinte új.

A szerelő nagyon hamar megérkezett. Csak ránézett a gépre.

– Ezt a kapcsolót elfelejtette megnyomni – mosolygott. – Jó a gép.

Ezzel elment. Az asszony hallgatta a mosógép halk duruzsolását. Beszaladt a szobába, hogy megtelefonálja a férjének a jó hírt. Felkapta az asztalról a kis zsebben hordható számológépét, beütötte a számot, a füléhez emelte. Nem cseng ki, mondta magában. Ismét beütötte a számokat. Semmi.

– Na, a telefon is elromlott! Vihetem a szervizbe.

A kajsza hasú férfi ácsorgott a sok lim-lom előtt, hol egy harapófogót vett a kezébe, hol egy rezsót. Néha felegyenesedett, igazított egyet jobbra álló hasán, aztán lehajolt, kutakodott tovább.

– Mi van, cimbora? Úgy beettél, hogy félreáll a hasad? – kérdezte nevetve egy most érkezett szakállas férfi.

– Megette a fene! – igazított egyet ismét a hasán a másik. – Mióta megoperáltak, jobbra húz bennem a belsőség.

Keresgéltek a bolhapiac tengernyi kacatja között. A kajsza hasú egy színes televíziót vizsgálgatott elölről is, hátulról is, aztán kérte az eladót, hogy próbálják ki. A szakállas is odament, nézte a képet.

– Egész jó – bólintott elismerően.

– Nem rossz – hümmögött amaz.

– Számítógépet nem láttál?

– Amoda van! – mutatta a kajsza hasú. – A sarokba.

– Te miért nem veszel?

– Számítógépet? Kell a fenének!

– Haladni kell a korral!

– Én oszt’ haza nem vinném!

– Miért?

– Mert vírus van benne.

– Na és?

– Csak nem őrültem meg! Minket az asszonnyal minden vírus rögtön megtanál, oszt ledönt lábrul!

Ültek az asztalnál, harsány röhögésük kihallatszott a konyhába, ahol a háziasszony kávét főzött a férjének és cimborájának. Kicsit eláztak a fiúk.

– Olyan vagy te, mint Grisa! – csapta hátba a koma a házigazdát.

– Az milyen?

– Készült ki a mezőre kapálni. Ismételgette magában, hogy mit kell kivinni: Pravdácska, vodkácska, hlebácska... Pravdácska, vodkácska, hlebácska... Mikor oszt kiírt a fődre, a fejire csapott: hát nem otthon felejtettem a kapácskát!

Ismét végighömpölygött a házon az öblös férfinevetés. Felszürcsölték a kávét, de a biztonság kedvéért még ittak rá egy kis pálinkát meg egy kis bort. A vendég búcsúzkodott, de a házigazda erősködött, hogy ő majd hazaviszi. Kitolta a műhelyből a biciklit, a pakktartóra felültette a komáját, nagy nehezen feltornászta magát ő is, elindultak, persze nem minden gond nélkül. Már majdnem a főtérre értek, amikor egy rendőr lemeszelte őket.

– Jó estét! – nézte az egyenruhás a csomagtartón hortyogó bajuszos férfit.

– Jó estét!

– Ki ül hátul?

– A fiam.

A rendőr nagyot nézett, csóválta a fejét.

– Hány éves a kicsi?

– Ötvenkettő.

– És maga?

– Negyvenhárom.

– Jó korán kezdte, hallja-e, ha már ekkora gyereke van! Na, menjenek!

Az asszony ült az asztalnál, és sírt. A konyha ablakán át beözönlő sugárnyaláb vonta aranyba görnyedt alakját. Belépett a lánya.

– Mi a baj?

– Ma ötven éve, hogy meghalt dédnagyanyád – törölgette a szemét a nő.

– Még soha nem meséltél a haláláról – ölelte át a lánya.

És az asszony mesélni kezdett a kitelepítésről. Tucatnyi ávós tört be a házukba, öt percet kaptak, hogy összepakoljanak. A csapat vezetője a bútorokat tapogatta: „Ez jó lesz nekem” – mondta. Azt sem tudták a családtagok, mihez kapjanak, de már terelték is őket a ponyvás teherautó felé. Kihozták a házból a haldokló nagymamát is. „Lökjétek fel!” – rendelkezett az ávós főnök. Fellökték, mint egy zsákot. A Hortobágyon egy nagy hodályba kerültek. Nappal dolgoztatták, éjszaka pedig egy szemét őr piszkálta őket, nehogy aludjanak. Amikor más őr volt, nyugtuk lett volna, de akkor meg a haldokló mamától nem tudtak pihenni: „haza!” Mindig csak ezt mondta: „Haza!” És ezt ismételgette percenként: „Haza!” A kitelepítettek kezdtek elkészülni az erejükkel. „Nehogy azt gondolják, hogy hazakerülnek!” – vigyorgott rájuk a mindenki által gyűlölt őr. „Itt fognak megdögleni!” Már attól féltek, igaza lesz. Reggelire egy kis kávét kaptak, délben főtt tésztát, melynek a levébe belefőztek egy kis burizst, este pedig tea volt a vacsora. Éjszakánként a haldokló mama kiáltozott: „Haza!”. Fáradtak voltak és éhesek. Az egyik este megegyeztek, hogy a mamát átviszik a hodály másik, üres végébe. Négy férfi felemelte az ágyat. „Haza megyünk?” – kérdezte a nagymama. „Igen” – mondta az egyik férfi. Amikor a hodály túlsó végében letették, a haldokló megkérdezte: „Itthon vagyunk?”. „Itthon”. Mintha csak ezt várta volna, a mama azonnal meghalt.

Csendesen zokogott a két nő a fénysugárban.

{fel} - {tovább}