A két ifjú koccintott, ivott. Kértek még egy deci vöröset. Nézték a nedűt a beszűrődő fény felé tartva, gyönyörködtek a színében. Aztán az illatát szívták magukba behunyt szemmel. Koccintottak, ittak. A kocsma népe derűsen figyelte őket. A szakállas fiatalember ismét kért egy decit, magasba emelte a poharát, és hangosan, kenetes hangon rákezdte.

– Hiszek egy csutorában és a borok Atyjában, ki fogantatott a szőlőhegytől, születik a tőkétől. Kapától és késtől kínzattatik, karóhoz feszíttetik, meghala és leszüreteltetik. Szálla alá pincébe, ott egy hétre megforrandó, onnan lészen felhozandó számára az embereknek. Hiszek egy teli pohárban, bajaink elfeledésében, szerelemben, barátságban, jókedvünk feltámadásában és az örök borivásban, ámen.

– Ámen! – rebegte egy-két kocsmatöltelék is.

Ittak. A karikázott fülű ifjú jó hangosan odaszólt a társának.

– Mennyi idő van a te bombád szerint? – mutatott az asztalon heverő csomagra.

– Egy perc – nézte az óráját a szakállas.

– Akkor rohanjunk!

Felpattantak és kirohantak az ajtón. A kocsma népe némi tanácstalanság után követte őket, és tisztes távolból nézték az épület közelében jajveszékelő kocsmárost.

– Ki fog fizetni? Ki fog fizetni?

Végül gyorsan a földre vetette magát, mert úgy érezte, letelt az egy perc. Várt, még levegőt sem mert venni. Aztán nem történt semmi.

A keleti határ felől araszoltak hazafelé. Mezőgazdasági munkagépek lassították a forgalmat. A főnök válogatott szitkokat köpködött a traktorosok felé, lila volt a feje a dühtől. A sofőr a szembe jövő kocsisort fürkészte, idegesen dobolt a kormányon, majd váratlanul énekelni kezdett:

„Isten, hazánkért térdelünk elődbe,
rút bűneinket jóságoddal född be!
Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed,
Érdemét idézzed!”

A szép, ligetes, homokos talajú vidéket ingerülten nézte az öltönyös férfi. Amikor elhaladtak egy lovas kocsi mellett, megkérdezte beosztottját.

– Meddig ló a ló?

Az csak felvonta a vállát, és halkan énekelte tovább az ének következő strófáját.

– Karcagig. Onnantól kezdve lú.

Erőltetetten heherészett egy kicsit, de ez az éneklés is idegesítette, főleg, amikor érezte, hogy korog a gyomra.

– Én már éhes vagyok – morgott az éneket megszakítva a sofőr.

– Álljunk meg az első csárdánál! – rendelkezett a főnök.

Sűrű volt a forgalom, nem tudtak előzni, beszorultak egy traktor mögé.

– Képzelje, János, még a nyolcvanas évek közepén, amikor Moszkvában jártam, éppen ilyen éhes voltam – mesélte az öltönyös. – Kóboroltam a városban, s egyszer ráakadtam egy étteremre. Mennék be, hát az ajtón egy tábla, hogy a dolgozók ebédelése miatt zárva. Délben!

Megállt a kocsisor. A főnök kidugta a fejét az ablakon, ordítva káromkodott. A sofőr is csaknem felrobbant a méregtől.

„Ránk, bűnösökre, minden verés ránk fér,
de könyörögnek ők tépett hazánkért,
hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek,
hazánkat így mentsd meg!”

Az öltönyös most a sofőr ellen fordult, lila fejjel kiabált.

– Miért ez a nagy, szenteskedő éneklés?

– Jobb lenne, ha káromkodnék?

A fiatal papot egy fenevad képe fogadta a kapun, körülötte a figyelmeztető felirattal. Ennek ellenére benyitott, és határozott léptekkel indult a ház felé. Tajtékozva rohant elő a hatalmas farkaskutya, ugatva, vicsorítva rontott az idegenre. Az atya keményen a házőrző szemébe nézett, s mély, öblös hangon ugatni kezdett. Az eb döbbenten torpant meg, s némán farolt, csak néha-néha vakkantott vissza gyámoltalanul. A házigazda is kiugrott a házból, hogy kimentse a tisztelendő urat szorult helyzetéből, ám csak földbe gyökerezett lábbal nézte, ahogy legendásan vérszomjas kutyája a farkát a lábai közé húzva, szűkölve elkotródik az udvar mélye felé.

– Na, most már tudja, hogy ki itt a falkavezér! – mosolygott elégedetten a település új papja.

Elvégezte a házszentelést, ami után a család asztalhoz ültette, s étvágygerjesztőnek unicummal kínálta. A plébános felállt, kezébe vette a kis gömbölyded üveget, s kenetes hangon megszólalt.

– Kedves testvéreim, az unicum számomra természetesen egyházias ital. Rajta van az arany kereszt, mögötte a mártírok bíbor színe, amely a vértanúságot jelképezi. Az unicummal az istengyermekség kegyelmét erősíthetjük magunkban, hiszen gyermekkorunkban édesanyánk megszentelt emlőjét szoptuk, abból táplálkoztunk, s az unicumos üveget a mellkasomhoz illesztve ugyanazt a kebelformát láthatom. Hát akkor töltekezzünk a kegyelmek kegyelméből! Ámen.

Töltekeztek. Evés közben vörösbort ittak, majd megkóstolták a fehéret is, de csak a tisztánlátás végett.

Másnap a férfi elragadtatva beszélt munkatársainak az új plébánosról.

– Nekünk ilyen bivaly papunk még nem volt! Még az én karomat is lenyomta szkanderban, pedig ez eddig senkinek sem sikerült!

A férfi kövér volt és vörös arcú. Állt a kertben, a gereblyére támaszkodott, és az arca lassan lilára váltott. Becsukta a szemét, tátott szájjal kapkodott levegő után. A házból kipenderült vékony, inas felesége, széket tett le az ásás mellé a gyepre.

– Te csak pihenj, apukám, majd én elgereblyézem az ásást! Tudod, hogy kímélned kell magad.

Térült-fordult, jó szelet zsíros kenyérrel és egy sörrel tért vissza.

– Hogy ne unatkozz, amíg elszaladok a boltba!

Már be is csapódott mögötte a kapu. A férfi pihegett még egy ideig, aztán leplezetlen mohósággal falni kezdett, közben meg-meghúzta az üveget.

– Ez aztán az élet, komám! – rikkantotta a kerítésre könyöklő szomszéd.

– Hát, áldott jó feleségem van! Nem sajnálja tőlem a jót.

Megjött az asszony, odavitte a kaskát az urához.

– Finom friss kenyeret vettem, érzed, milyen jó illata van? Ennél-e belőle?

A férfi boldogan bólintott.

– Kolbásszal.

– Hozom, apukám.

Átjött a szemközti szomszédasszony egy kis sóért. A konyhában megkérdezte.

– Miért eteti mindig ezt az embert, Bözsikém? Nem lesz jó vége.

A kis fürge asszony szeme felszikrázott a gyűlölettől.

– Kislány koromban mindig megvert. Akkor elhatároztam, hogy a felesége leszek, és megbosszulom. De nem én fogom megütni, hanem a guta.

A férfi mogorván ébredt. Ült az ágya szélén, mint aki azon töpreng, érdemes-e felkelni egyáltalán?

– Ötven felett, akinek reggelente nem fáj semmije, az már halott – morogta a vállait tapogatva.

– Menjünk ki a fürdőbe! – javasolta a felesége, s a kezébe nyomta az illatos, gőzölgő kávéscsészét.

Ez láthatóan földobta a nyűgös embert. Apró kortyokban lopta magába a forró feketét, s egy-egy korty után jólesően nyögött.

A fürdőben sietősen levetkőztek, s begázoltak a medence vizébe. A férfi, szokásától eltérően, magával vitte a maroktelefonját, mivel fontos hívást várt. Nyakig ereszkedett a vízbe, a készüléket pedig maga mellé, a partra tette. Hamar került ismerős is, akivel meg lehetett hányni-vetni a világ sorát. Arra lett figyelmes, hogy egy elbambult fiatalember a vízbe rúgta a telefont. Dühösen szitkozódott.

Ahogy elmúlt a hétvége, fölkereste a szervizt. Komolynak látszó szakemberek nézegették az élettelen szerkentyűt, aztán közölték, hogy ennek vége, kaput, dobja el, esetleg tegye a vitrinbe.

– Nekem adod? – kérdezte otthon a fia.

– Neked.

A gyerek szétszedte, piszkált rajta valamit, összerakta, s a telefon működött. Boldog volt. Az ágya közepére piros párnát tett, gondosan ráhelyezte a készüléket, s az asztali lámpa fényét ráirányította. Aztán föltette a napszemüvegét, s maroktelefonnal a kezében mászkált a lakásban.

– Mint egy maffiázó! – vigyorgott a fiú.

– Te csak ne maffiázz! – mordult rá az apja. – Kisfiam, úgy élj, azt mondják, az Isten áldjon, ne azt, hogy a fene rágjon!

Néhány hónapja, amikor már sejteni lehetett, hogy elkezdődött a választási kampány, a férfi hátat fordított a médiának. Nem olvasott újságot, nem hallgatott rádiót, nem nézett televíziót.

– Nem akarok egy újabb infarktust kapni – mondta a feleségének.

Esténként, ha az asszony bekapcsolta a tévét, ő átment a másik szobába, és régi írók elbeszéléseit olvasta. Ezt tette a választás estéjén is. A felesége csak másnap reggel árulta el az első forduló eredményét. A férfi csalódottan, keserűen nyelt egyet. Délelőtt sétálgatott az udvaron, de az utcára nem ment ki, nehogy valami ismerőssel meg kelljen beszélni a voksolást. Ebéd közben elmerengett, nem figyelt az ételre.

Hamarosan berobbant az ajtón a legnagyobb, most hetedikes unokája.

– Papa! Szavazáson jártam, sok pufajkást láttam, meg akartak verni, a Fidesz fog nyerni! Félre ború, félre kétely, Viktor marad, búsul Péter – fújta a gyerek.

– Honnan vetted ezt a rigmust? – nevetett elragadtatva a férfi.

– A suliban hallottam. Majdnem összeverekedtünk.

Harsogva nyitott be a legkisebb unoka.

– Romlott ez a Medgyes pite, megrendült az ország hite. Ember küzdj, és bízva bízzál, Orbán Viktor kormányozzál!

A férfi hahotázott, tetszett neki a harmadikos kisfiú. Közben mély elégtételt érzett: nem beszélt hiába ezeknek a gyerekeknek. Hát mégis jó talajba hullt a mag, pedig azt gondolta, nem is figyelnek rá.

– Orbán Viktor azt üzente, nem elég a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindenkinek el kell menni, éljen a haza! – ezzel nyitott be a középső unoka.

A papa boldog volt: van remény! Szenvedő arccal tapogatta a szívét.

A férfi nagy kortyokban nyelte a sört, levette a szájáról a korsót, letörölte a bajuszáról a habot, legyintett egyet.

– Nekem ne magyarázzon! Én már régen elpisiltem a bába néni feje fölött, amikor maga megszületett!

Szónokolhatott a másik, nem tudta megingatni. Idejön ez a pesti csavargó a púderes pofájával („Becs’ szó, ha hiszitek, ha nem, púderos volt a pofája!” – mesélte később a komáinak), azt képzeli, hogy hasba lehet minket akasztani ilyen szöveggel, morfondírozott magában.

– Na jó! – állt fel a pesti. – Nekem erre nincs időm. Van valakinek órája?

– Városi embernek órája van, a vidékinek pedig ideje – dörmögte a férfi.

Ismét a szájára emelte a korsót, jót húzott belőle.

– Merről jött most? – kérdezte a szedelőzködő pestit.

– Északkelet felől.

– Arról még soha nem jött rendes ember meg jó idő – jelentette ki határozottan.

Elégedetten nézte, ahogy az idegen ingerülten becsukja maga mögött a kocsma ajtaját. Az egyik cimborája közelebb húzódott hozzá.

– Mit akart ez?

– Honnan tudjam?

– Neked beszélt.

– Beszélt, beszélt, de ki figyel az ilyenre?

– Aha! – meredt maga elé tanácstalanul a másik, majd egy idő után, hogy zavarát leplezze, rendelt még egy kört.

Az autó a főúton robogott. A feleség figyelmeztette a férjét, hogy most érnek majd abba a városba, ahol azokat a fűzfavesszőből font, falra akasztható virágtartókat árulják az út mellett.

Beértek a kisvárosba. A férj lassított. Messziről meglátták az út mellé kipakolt tárgyakat. Megálltak az autóval, kikászálódtak az ülésről. Nézegették a szép, fűzfavesszőből készült fotelokat, virágtartókat, ládákat, kosarakat. Akadt itt még olyan totemoszlopot formázó madár is, amely az indiánok fafaragásait akarta utánozni.

Amíg a szülei a virágtartókra alkudoztak, addig a kisfiú a kitömött állatok felé vette az irányt. Egy pillanatra elmosolyodott, amikor észrevette a kitömött, két lábon álló nyulat a kezében egy puskával. Aztán elszörnyedt, amikor ugyanezt látta rókával is, csak ő távcsövet is tartott a szeme elé. Odébb egy fatörzs-szeletre egy nyuszi feje volt felerősítve, a fején vadászkalap, a nyakában német nyelvű felirat. A tucatnyi nyúl és róka mellett volt ott menyét, néhány gázlómadár, egy olyan bagoly, amilyet még nem látott, s ami végképp megdöbbentette, egy csomó kiscsirke és kiskacsa kitömött teste is. A kocsihoz szaladt, beült, befészkelte magát a sarokba.

Feldúltan hallgatott az úton. Elképzelte, hogy nagy varázserővel bír, s egy intésére az állatokat preparáló, no meg az azokat áruló ember kitömött teste áll az út mellett, az autókból nyulak szállnak ki érdeklődve, s olvassák a nyakakban lógó, a nyulak nyelvén írott táblát.

– Megátkozlak! – mondta ki hangosan. – A tettedért legyen a vacsorád libagané!

A szülők meglepetten néztek a gyerekre, s nem tudták, miért sír hazáig.

Két szerelmes kutya szaladt át a hajlott férfi előtt, csaknem leverték lábról. Az komoran meredt utánuk, morgott valami szidalomfélét, és ment tovább. Felé tartott egy testes ember. Ismerősnek tűnt. Az is nézegette az ő vézna alakját.

– Te vagy? – vigyorgott a testes.

– Te vagy? – csodálkozott a hajlott.

Összeölelkeztek, egymás szavába vágva kérdezték a másikat az egykori osztálytársakról, felidézték a régi csínyeket. Aztán egymást nézegették.

– Úgy emlékszem, régen igazi gazella-termeted volt – jegyezte meg a hajlott.

– Azóta elkafferbivalyosodtam!

Jót nevettek.

– Te viszont olyan furcsán tartod magad. Meggörbültél.

– Csak elfeküdtem a nyakam és a vállam – legyintett a hajlott.

Faggatták egymást. A testes dicsekedett, milyen sokra vitte, a másik viszont semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy munkanélküli, s elhagyta a felesége, egy szót sem ejtett a műtéteiről, azt hazudta, hogy prímán van, s vállalkozó. A testes szép színes képet vett elő az irattárcájából.

– A feleségem – bökte ki büszkén.

A hajlott nézte az elegáns, de hatalmas hátsóval megáldott asszonyt, közben a másik dicsekvését hallgatta, hogy ő még most, jóval ötven fölött is naponta...

– Nagy kofferba könnyű pakolni, csak nehéz vele utazni – jelentette ki a hajlott.

Hirtelen kifogytak a szóból, csak feszengtek. Kurtán búcsúztak egymástól.

Az asszony mesélt. Az arca átszellemült, szemét becsukta.

– Tudja, mi erdélyiek vagyunk, csak egy évtizede költöztünk át Magyarországra. Szegény nagyapám már nyolcvan esztendős múlt, amikor az egyik szép napon szurkolókat látott az utcán, akik a magyar zászlót lobogtatták. Öregesen hazaballagott, sírt a boldogságtól, s azzal nyitott be a konyhába, hogy Jolán, bejöttek a magyarok! Nem tudta szegény, hogy aznap egy magyar focicsapat játszik a városban. Édesanyám bólogatott, s azt mondta, hát persze! Na, üljön le, édesapám, s igyék egy teát!

A medencében kevesen üldögéltek a jó meleg vízben, többnyire idősebb emberek. Csendben, mozdulatlanul hallgatták a megkezdett történetet.

– Egy-két év múlva valamelyik magyar vezető járhatott a városban, mert kitették a magyar zászlót a városházára. Nagyapám arra járt, meglátta. Azonnal elsírta magát. Hazatotyogott, ragyogó arccal újságolta, hogy Jolán, bejöttek a magyarok! Édesanyám csak bólogatott. Hát persze! Na, üljön le, édesapám, s igyék egy teát!

A nap előbújt a szelíd felhők mögül, a fürdőzők odatartották az arcukat az arany sugaraknak.

– Ismét elmúlt egy év. Az egyik nap hazajön nagyapám, hogy képzeld, Jolán, megáradt a folyó, sokat kellett kerülnöm, hogy haza tudjak jönni! Hát persze, mondta édesanyám. Na, üljön le, édesapám, s igyék egy teát! Húsz perc sem telt bele, s a konyhánkban már méteres víz állt, édesapám menekített fel mindenkit a padlásra.

Amikor idáig ért az asszony az elbeszélésben, váratlanul elcsuklott a hangja.

– Soha, soha nem tudjuk elfelejteni! Még az ükunokáimban is gyógyíthatatlan seb lesz Trianon!

A népünnepélyre nagy csapatok érkeztek. A házigazda a homlokát ráncolta, hogy ők csak a gyerekeket hívták, hogy adjanak műsort. A gyerekek itt is voltak, de eljöttek velük a szülők, testvérek, rokonok is. Az újonnan érkezettek megálltak a fal mellett, szúrós szemmel nézték a gyepre helyezett asztaloknál üldögélőket.

Asszonyok vittek süteményes tálakat, megkínálták a jövevényeket. A fal mellett egy hosszú asztal volt, roskadásig rakva sörrel, üdítőkkel, süteményekkel: ezeket is ették-itták, majd szép óvatosan elpakolták nagy szatyrokba és babakocsikba az egészet.

Szorgalmas asszonyok hordani kezdték az asztalokhoz a finom pörköltet. A jövevények türelmetlenek lettek.

– Elíg sütemínyt ettünk mán. Adjanak mán nekünk is húst! – követelőztek.

Nagy nehezen elhelyezték őket, kaptak húst. Ettek. Sört ittak rá. Az egyik énekelni kezdett:

Nincsen kenyír, nincsen só,
Felesígem nincsen jó, csuhajja.
De haljak meg én ez órára,
Ha a rányimnak van párja, csuhajja.

Hangosak voltak. Nagy porcelántálakat merítettek a vaslábasba, teletették pörkölttel, s vitték tálastól. Egyikük egy ötliteres boros kannát ragadott fel, s a többiek után eredt. A házigazda hiába kiabált utánuk, hogy „mi lesz a műsorral?” nem is figyeltek rá, húzták maguk után a gyerekeket, cipelték a zsákmányt.

Fülledt meleg volt. A férfi odament a kúthoz, a meleg gyógyvízből teleengedte a kannáját. A padon egy ismerőse üldögélt.

– Jót tesz a gyomrodnak? – kérdezte a padon ülő.

– Jót. Ezzel áltatom magam, pedig csak nincs pénzem italra.

A padon ücsörgő nevetett, jelezvén, érti, hogy ez a megjegyzés csak tréfa volt. Aztán ismét kérdezett.

– Te olyan sok helyen éltél a világban. Hol volt a legjobb?

– Éltem Kanadában, az Egyesült Államokban, a skandináv országokban, Németországban, de mindenhol szarul éreztem magam. Itt jó. Itt a legjobb.

Otthon letette a kannát, aztán zuhanyozni indult. A fürdő után lustán elnyújtózott a fotelban, hűtötte magát a ventillátorral, majd komótosan öltözködni kezdett, ráérősen tett-vett a lakásban, végül elindult. Az étteremben leült a zongorához, végigfuttatta az ujjait a billentyűkön: milyen régen játszott szórakozóhelyen! Ma este is csak kivételesen, nosztalgiából. Felszárnyaltak a régről ismert dallamok.

Belépett az étterembe egy elegáns, gyér hajzatot viselő jó hatvanas férfi. A zakója hajtókáján féltucatnyi jelvény, a nyakában aranynak látszó érem lógott. Amerikás magyar, állapította meg magában a muzsikus.

– Játszd el nekem azt a... Song... Hogy is mondják nálatok? – lépett hozzá az amerikás. – Dalt! Azt. Dalt. Úgy indul, hogy oly távol messze van hazám... Adhatnál egy ezrest is, és fizess egy fütyülős barackot!

– Barátom, te összetévesztesz az öcsémmel!

– Hogyhogy?

– Nálunk a családban ő a hülye, nem én.

A férfi boldog volt. Végre mehet! Mindig is az ígéret földjének gondolta Amerikát, ahol ő is vihette volna valamire. Otthon mindig mondogatta is, hogy „Ha én Amerikában élhetnék, már régen milliomos lennék!”. És most végre elutazik. Igaz, csak látogatóba, a barátjához, akit mindig irigyelt. Amikor az tíz év után először hazalátogatott és törte a magyart, ő titokban megpróbálta utánozni. Úgy érezte, menne.

Szerzett egy vízumkérő lapot. Felajzva olvasta a megválaszolandó kérdéseket: „Volt-e valaha letartóztatva vagy büntetve bármely vétség vagy bűncselekmény elkövetése miatt...” „Aha” – morogta, „nem akarják, hogy a szemét bekerüljön az országba! Helyes”. Még ugyanabban a pontban fedezte fel: „Foglalkozott-e valaha kábítószer-terjesztéssel vagy eladással, prostitúcióval vagy kerítéssel?” Hitetlenkedve olvasta újra. „Hülyék! Azt hiszik, bevallják?”

Lejjebb ugrott néhány sorral: „Abból a célból kéri-e bebocsátását az Egyesült Államokba, hogy ott olyan tevékenységet folytasson, amely megsérti az export tilalmi szabályokat, hogy felforgató, terrorista vagy más törvénytelen tevékenységet folytasson? Tagja vagy képviselője-e olyan szervezetnek, amelyet az amerikai külügyminiszter jelenleg terrorszervezetnek minősít?”.

Elakadt a lélegzete. „Komolyan azt hiszik, hogy ezekre igennel válaszol valaki?” Ivott egy pohár ásványvizet, majd újra elolvasta az iménti sorokat. „Hogy finoman fogalmazzak, naivnak kell lennie ennek a népnek, ha ezeket a kérdéseket komolyan gondolja!” Járkált fel-alá a szobában, néha felkiáltott: „Hát, nem igaz!” Végül az asztalhoz rohant, összetépte a vízumkérő lapot. „Mit keresnék én egy ilyen bugyuta világban?” Egészen megkönnyebbült.

Az asszony felkászálódott a buszra. Kényelmesen ültek, neki is kettős ülés jutott, az édesanyjának is. Elhelyezkedett, befészkelte magát az ülés sarkába. Előhúzta a pálinkás üveget, odakínálta a mamának, aki jót húzott belőle. Aztán ő következett. Az erős szesz égette egy kicsit a torkát, de nem esett rosszul. Amikor, néhány perc múlva, ismét a szájára emelte az üveget, már kifejezetten ízlett. Odakínálta az altatót az édesanyjának.

– Nem kérek, azt hiszem, nekem elég lesz a pálinka is.

Ő bekapott egyet, pálinkával öblítette le a tablettát.

– Még jó, hogy Irma ajánlotta ezt a remek módszert az alvásra – mondta. – Halálra unnánk magunkat ezen a hosszú úton.

A mama csak bólintott. A biztonság kedvéért, nehogy álmatlanul zötykölődjön a Balkánon át, az asszony lenyelt még egy altatót. Ilyesmiben nem volt tapasztalata, biztosra akart menni. Megkereste a szemellenzőjét, amit egy hétig varrt, feltette a szemére, hogy ne zavarják a városok és a szembe jövő járművek fényei.

Arra ébredt, hogy hideg van. Állt a busz. Lebotorkált az ülések között, odalent gyepet látott, és egy szép kis fenyőt. A fa mögé ment, hogy pisiljen. Arra eszmélt, hogy a földön fekszik, s nagyon fáj az orra és az arca.

– Mi történt az arcoddal? – kérdezte a buszon a mama.

– Nem tudom. Talán állva elaludtam, s elvágódtam.

Ismét álomba zuhant. A görög tengerparton egyik nap múlt a másik után, de ő olyan kómás volt, hogy semmire sem emlékszik. Amikor hazafelé indultak, akkor kezdett magához térni. Ismeretlen tájon suhantak, de – mint megtudta – idefele is erre jöttek. Az első pihenőnél kidobta a maradék pálinkát és altatót, hogy legalább néhány emlékképe maradjon Görögországról.

A fiatalember feszengett az asztalnál. Nézte a szomorú, félmeztelenül táncoló lányt, sajnálta szegényt. Látta, a nagybátyja nagyon élvezi a jelenetet. Amikor befejezte a táncot, a férfi csúnyán ráförmedt a leányra.

– Miért bántod?

– Kurva ez mind! – legyintett a nagybácsi. – Ha nem vakolnák ki magukat, a kutya se nézne rájuk. Vagy ez tetszik neked?

Választ sem várt, visszaparancsolta a lányt az asztalhoz. Az leült. A fiú megfigyelte, néha óvatosan a nemi szervéhez nyúlt a táncosnő, picit mintha dörzsölt volna rajta. A nagybácsi fizetett egy italt. Megitták.

– Na, vigyed a csajt szobára, ezt a menetet én fizetem!

A lány ledobta a lenge blúzt, megszabadult a bugyitól is, az ágyra feküdt. A fiatalember húzta az időt, lassan vetkőzött.

– Te még kiskorú vagy, ugye? – kérdezte.

– Igen, de ugye nem mondod meg senkinek? – kérlelte a pucér lány.

– Nem.

Félszemmel sűrűn az ágy felé sandított, s látta, a leány időről időre a nemi szervéhez húzza a lepedőt, óvatosan megtörli vele, s folt marad utána az anyagon. Elment a fiú kedve az egésztől. Csak beszélgettek.

– Te nem félsz az AIDS-től? – kérdezte már odakint a nagybácsit.

– Én? Még beteg se voltam! Rajtam még egy vírus se fogott ki!

– Tudod, mi az AIDS?

– Hogyne tudnám! Olyan, mint az influenza, csak kicsit súlyosabb.

Amikor kiléptek az ajtón, a szomorú gyereklány már egy újabb vendég előtt lejtette a csábos táncot.

A fiatal pár úgy gondolta, jó lenne bővíteni a házukat, mert ha majd jönnek a gyerekek, túl szűkösen lesznek. Addig töprengtek, hogy eltartási szerződést kötöttek egy nyolcvankét esztendős asszonnyal, aki mellől már mindenki kihalt a családjából. Nem mondták ugyan ki még egymásnak sem, de úgy vélték, a kórószáraz öregasszony nem húzhatja már túl sokáig.

Átadták neki a kis szobát. A néni ragaszkodott öreg bútoraihoz, amiket már teljesen szétrágott a szú, csoda, hogy még nem estek szét. A fiatal pár, biztos, ami biztos, a saját bútorait lekente valami anyaggal, nehogy beléjük essen a szú.

Az első este boldogan szerelmeskedtek, aztán arról álmodoztak, hogy majd jó pénzért eladják az öregasszony házát, s abból bővítik a sajátjukat. Így aludtak el. Arra riadtak, hogy az öregasszony elemlámpával a szemükbe világít.

– Mi baj van? – kérdezték riadtan.

– Csak megnéztem, nincs-e valami baj – mondta a néni, s a sötétben elvonult a szobájába.

Ez a jelenet másnap, harmadnap is megismétlődött. Az ifjú asszony sírt, hisztizett. Az öregasszony ilyenkor kiült a ház elé a napra, s hihetetlenül magas fejhangon zsoltárokat kezdett énekelni. A környék ablakain megrepedt az üveg.

Így telt el húsz év. A házaspár bútorai éppen olyan szúrágta képet mutattak már, mint a vénasszonyé, mert annak idején elfelejtették a szekrények, ágyak alját is lekenni a védőréteggel. Az asszonyt leszázalékolták, mert idegbeteg lett, a férfi többnyire a kertben piszkálta a földet, csak akkor lépte át a ház küszöbét, ha nagyon muszáj volt. Gyermekük nem született. Az öregasszony háza régen összedőlt, a telket is csak mostanában tudták eladni mélyen az ára alatt. A környéken lakó üveges viszont meggazdagodott.

A fiatalember magas volt, kisportolt, göndör, fekete hajjal, angyali orcával. Nézte a téren sétálgató, babájukat tologató fiatalasszonyokat. A barátja megigézve figyelte őket.

– Na, szerinted melyik a jobb kotló?

– A szőke – nyögte ki a barátja.

– Csípjem fel neked? – vigyorgott magabiztosan.

– Ühüm.

Odament a három nőhöz, kedvesen, megnyerően mosolygott.

– Láttatok már magyar elefántot?

– Nem. Milyen az? – kérdezte a barna.

– Megmutatom.

Rövidnadrágja egyik zsebét kifordítva megszólalt.

– Látják, ez az egyik füle.

Kifordította a másik zsebet is.

– Ez a másik füle.

Gombolgatni kezdte a sliccét.

– Itt meg az ormánya van.

A három nő vihogva elfordult. Ekkor ért oda a szőke fiatalasszony termetes anyósa, aki az utolsó mondatokat már hallotta. Csípőre vágta a kezét, fitymálva nézte a fiatalember feltáruló sliccét.

– Az a kis szikkadt bűr? – harsogta.

A magabiztos, kisportolt ifjú szégyenkezve kotródott el a térről.

A férfi, aki csak igás embernek nevezte magát, nünügélgetett (dúdolgatott magában), várta a főnököt. Már az autórádiót is megunta hallgatni. Éhség kínozta.

– Legalább egy kis kotylevest adnának! – morgott.

De reá senki sem gondolt. Odabentről duhaj hangok szűrődtek ki. Ettől még éhesebb lett.

– Elmegyünk fődetlen főddé (messzire), oszt nincs megevő kenyerem!

Éjfél után kinyílt az ajtó, behívták. Az igás ember ment, de korai volt az öröme, mert nem löktek neki egy falatot sem. Elázott főnökéhez hívták. Támogatta, cipelte a nagy testet, közben azokkal a szavakkal terelgette, amikkel disznait szokta.

– Adszasza brrr! Adszasza brrr!

Belökte az autó ülésére.

– De nagy fel hordja a bort (magas) ez a dög! – törölgette a homlokát.

Egész kiállásig volt, úgy elfáradott. Szuszogott kicsit, aztán felrázta az alélt öltönyöst.

– Főnök, adjon már kölcsön ötezret! Iplik-napkor (sohanapkor) megadom.

A részeg bidergő kézzel durkászott a tárcájában, majd átnyújtott egy tízezrest.

– Ez csak ezer!

Kapott még egy tízezres bankjegyet, aztán a főnök elalélt. Az igás ember beült a volán mögé, indult hazafelé.

Másnap reggel bement a főnök szobájába, letett egy ezrest a ködös tekintetű, nyűtt ember elé, és megköszönte, hogy tegnap kisegítette. Az íróasztal mögött ülő férfi tétován nézett rá. Bizonytalanul bólintott.

A csángó legény jött-ment a hatalmas forgatagban. Egymást érték a mézeskalácsosok sátrai, tele ismeretlen édességekkel, ugyanakkor a sült kolbászt, pecsenyét kínáló bódék terjengő illatai is csiklandozták az orrát. Ennyi finomságot még soha életében nem látott. Fájó szívvel fordította ki mindkét üres zsebét.

– Az Isten áldja meg a magyarokat, hogy elhívtak ide! – hallotta egy öreg székely hangját. – Otthon mi két tyúk ára nyugdíjat kapunk, de olyan boldogok vagyunk! Oly jól élünk! Ritkán eszünk, s keveset.

A csángó legény szemügyre vette azt a riporterforma embert, akinek az öreg székely beszélt. Egészen jó ruha volt rajta, a kezében valami drága masina, abba beszélt az öreg. A legény elgondolkodott, s némi fejtörés után megállapította magában, hogy igaza van annak az erdélyi embernek. Otthon, Moldvában, az ő szülei is hol a kaszálóra mennek, hol az erdőbe favágó munkára, korán kelnek, izzadnak, az állatokkal bajlódnak, s mégis nagyon szűkös az asztalra kerülő étel. Hirtelen elhatározta, hogy ő változtat a sorsán.

– Neked van lányod? – kérdezte váratlanul a riporterfélét.

– Van – mérte végig az meglepetten a csángó legényt.

– Hány éves?

– Tizennyolc.

– Akkor nem érdekel.

– Miért?

– Mert öreg.

– Te hány éves vagy? – mosolygott a riporterféle.

– Tíz.

Az öreg, aki csak vín bihari embernek nevezte magát, a túl komolynak látszó szomszédját szórakoztatta.

– Tuggya-e, hogy mongya a magyar ruca? Így: Ádás-Gáspár-Pál-Pál-Pál. Hát a vadlúd? Az meg aszongya, hogy: Kis-Pál-Gáspár. A sárgarigót tuggya-e? Aszongya: Huncut a bíró.

– Vigyázzon vele! – szólt oda az öreg bajuszos szomszédjának egy asszony. – Nagyon huncut ember az én uram!

A vín bihari ember ült a medencében, nyakig ereszkedett a jó melegvízbe, és szenvedő képpel nyomkodta a derekát.

– Hát, majd leszakad! – nyögte keservesen. – De eljöttünk, mer aszonta a felesígemnek egy falubeli asszony, hogy ez valóságos csodavíz.

– Ez az! – bólintott nagy komolyan a mellette ülő bajuszos férfi.

– Igen? – csillant fel az öreg szeme.

– Bizony Isten!

– Oszt milyen hatású?

– Jó.

– De mire?

– Mindenre.

– Például?

– Például eljött ide az egyik esztendőben egy amerikai ember. Két mankóval. Nem vót egy lába se!

– Osztán?

– Osztán tíz nap múlva mankó nélkül ment el.

– Kinőtt a lába?

– Nem. Ellopták a mankóját.

A férfi ráérősen ballagott a fiával. Itt is, ott is ünneplőbe öltözött emberek bukkantak fel az utcán, köszöntötték egymást. A gyerek erősen figyelt egy nőt, akinek a nyakában és a csuklóján ragyogott az arany. Aztán egy férfi jött, nyakában akár egy kutyalánc, olyan vastag volt az arany. A tízesztendős forma kisfiú megszólalt.

– Hú, ez valami nagy ember lehet!

Az apja megnézte magának az öntelten vonuló férfit.

– Miért gondolod?

– Micsoda aranylánca van!

– Aki az aranya által akar nagy lenni, azt észrevenni sem érdemes.

A fiú ezen erősen eltűnődött.

Múltak az évek, évtizedek, a gyerek felnőtt, kiváló énekes és iparművész lett belőle. Szerették az emberek, mert jó humora volt, és tisztességesen, szerényen élt.

Ráérősen ballagott a kisfiával. Itt is, ott is ünneplőbe öltözött emberek bukkantak fel az utcán, köszöntötték egymást. A gyerek erősen figyelt két, arannyal dúsan felékszerezett nőt, majd egy arany fülbevalót, vastag karláncot viselő férfin akadt meg a szeme.

– Apu, neked nincs aranyad? – kérdezte.

– De van.

– És hol hordod?

– Itt bent – mutatta a férfi a torkát.

– A torkodban? – csodálkozott a fiú.

– Igen. Meg az ujjaimban.

A fiú ezen sokáig töprengett.

{fel} - {tovább}