Találkoztam egy emberrel, aki másodvirágzását élte. Sokat tépelődött, mígnem odament egy általa nagyon tisztelt idősebb tanárhoz.

– Mondja már meg, tanár úr, mire buknak a nők?

– Mire buknak?

– Igen. Maga biztosan tudja, hiszen sokfele járt.

– A pénzre!

Az öreg megköszönte a tanácsot. Hazament, elzavarta a háztól az asszonyt. A komái megbotránkoztak.

– Hát ember az ilyen? – kérdezte az egyik.

– Csak forma, koma – dünnyögte a rossz lábú.

Nem értették. Öregségére ment el az esze a komájuknak? Ez a kérdés még inkább időszerűvé vált akkor, amikor megtudták, hogy cimborájuk egy nálánál jó húsz esztendővel fiatalabb nőt vitt a házhoz. Egyszer kilesték, mellévágódtak az utcán, kérdezgették, de az egy szót sem szólt. Végül megszólalt a rossz lábú férfi.

– Komám, mondjál mán valamit! Mindegy, ha hazugság is, nem járok utána.

A koma megállt.

– Egy vín kan meg egy süldő koca jól elfér az akolban, de két vín disznó mán marja egymást.

És ment tovább. A két koma csak állt az utcán, s erősen gondolkodtak ezen a disznóságon. Csóválták a fejüket, de akkor még jobban csóválták, amikor a süldő koca kipakolta a házat, mire a vén kan hazament a kertből.

Találkoztam egy emberrel, aki sokat beszélt. Sokat és lassan. A szavak között némi szünetet tartott, mint akinek máris elfogyott a levegője. Vontatottnak, szaggatottnak tűnt a beszéde, nehéz volt kivárni egy-egy mondatának a végét. Ennek köszönheti az illető, hogy szép pályát futott be: mindenkori főnökei ezt a beszédbeli csigatempót megfontoltságnak vélték.

A megfontolt férfi fogta a telefont, s felhívta egyik ismerősét, aki nem emelkedett a társadalmi elismertségnek ebbe a magasába. A kisember asztmás volt. A lassú beszédű mondani kezdte a magáét. Az asztmás olvadozott a gyönyörűségtől, ugyanis a nagy ember dicsérte őt, egyenként, nagy szünetek után lökte ki magából a szavakat. A felhívott húsz perc után már azt is tudta, hogy a jelleme, az embersége miatt becsüli őt ez az ismerős, akinek ökörszekéren cammognak a szavai. Néha-néha elrebegett a kisember egy-egy szerény köszönömöt, úgy érezte, most emelik őt azokba a hőn vágyott magasságokba, ahol még az ájer is jobban jár. Ekkor tört rá a köhögés. Befogta a telefonkagylót, ne zavarja a nagy embert ez az ugatásszerű hang. Egyre jobban fuldokolt, a zsebében kutatott a gyógyszere után, de nem találta, eszébe jutott, hogy a másik szobában van, ettől még kínzóbbá vált a köhögése, nagyon rosszul volt, már kezdett előtte sötétedni a világ, összegörnyedt, közben a kagylóból hallotta a nagy ember hangját, hogy mennyivel szegényebb lenne a világ az ilyenek nélkül, mint ő... Itt ejtette el a telefonkagylót.

Négykézláb vonszolta át magát a másik szobába, mohón tátotta a száját, befújta a permetet, máris jobban lett, aztán egy másik gyógyszerből is befújt. Ült a földön, kifújta magát. Percek múlva ment vissza a telefonhoz: a hang még mindig mondta a magáét. Lassan. Szaggatottan.

Találkoztam egy emberrel, aki soha nem csalta meg a feleségét. Szerette a dolgos, rendes asszonyt, meg sem fordult a fejében, hogy félrelépjen. Hétköznapokon a műhelyében dolgozott, hogy az egyetemen taníttatni tudja a fiait, meg aztán szerette is a munkáját, az asztalosműhely illatát, a fa meleg tapintását. Hétvégeken túrázni mentek egy baráti házaspárral a hegyekbe.

Az egyik természetjárás során esett meg, ami még sohasem. A felesége rosszul érezte magát, valami nehezet evett, mondta, rosszalkodik az epéje, inkább a panzióban marad. A baráti házaspár férfitagja sem vállalta a túrát, mondván, a most kezdődő meccset szeretné nézni.

Kettesben indultak el az erdőbe. Még egy kilométert sem gyalogoltak, amikor egy kis lejtőn megcsúsztak a nedves leveleken, s gurultak néhány métert. A hemperedés után a baráti hölgy a férfi hasán állapodott meg. Először nevettek, majd vad csókolózásba kezdtek, türelmetlenül szedték le egymásról a ruhát.

Múltak a napok, s a férfi úgy érezte, valami nincs rendben az ágyéka körül. Nem elég, hogy a kaland miatt a lelkifurdalás kínozta, úgy látszik, még valami nemi bajt is összeszedett, morfondírozott. A feleségének a világért nem szólt volna, nehogy kiderüljön a disznóság.

Az egyik délelőttön élete párja leszaladt a műhelybe, hogy egy kis pénzt kérjen a férjétől. Amint belépett, földbe gyökerezett a lába. A férje ott állt letolt nadrággal, gatyával, előtte térdelt a tanulója, s valamit piszkált a férfi ágyékán.

– Te a fiúkat szereted? – nyögte ki döbbenten.

– Nem, nem... Egy kullancs... A túrán... – ám a nő nem figyelt rá.

– Egy homokosnak szültem három gyereket? – kiabálta.

Végül a férj bevallotta erdőben esett kalandját, nehogy az asszony ferde hajlamúnak nézze. A feleség duzzogott egy ideig, de együtt maradtak.

Találkoztam egy emberrel, aki meg nem értett zseni volt. Sokáig nem látszott rajta az a ménkű nagy okosság. Élte a maga egyszerű életét, dolgozott a műhelyben, szép öltönyöket és zakókat szabott kevés fizetésért. Vasárnap kiment a meccsre, rekedtre ordítozta magát, s a mérkőzés után ivott két korsó sört, ha nyertünk, örömében, ha kikaptunk, bánatában.

Egyszer azonban olvasott egy cikket a rákbetegségről. Ettől kezdve nem járt a meccsre, nem sörözött, hanem olvasott. Műszak után szaladt a könyvtárba, egészségügyi cikkeket és könyveket bújt, főleg a rákkal kapcsolatos szakirodalmat kereste. Buzgón jegyzetelt. A felesége nem hitt a szemének.

Évek teltek el így. Az egyik napon szépen felöltözött, bár ő ezt úgy fejezte ki, hogy „zakóban öltöttem testet”. Elutazott a fővárosba, s egyik minisztériumból ment a másikba, de mindenhol csak a titkárnőkig jutott. Azért itt is, ott is hagyott a rák gyógyítását leíró tanulmányából egy példányt.

– Korszakot alkottam – mondta otthon az asszonynak.

Levelezni kezdett. Először az ország vezetőinek küldte el írását, később a miniszterek, majd az államtitkárok kerültek sorra, de hamarosan megkapták az irományt a főosztályvezetők és az osztályvezetők is. A sajtó után a megyék vezetői következtek, aztán pedig a városok polgármesterei. A férfi zsémbes lett, mindenkiről csak rosszat feltételezett, meg volt győződve, hogy el akarják lopni zseniális fölfedezését. Egyszer aztán ünneplőbe öltözött. Leült, levelet írt az illetékeseknek: a Tisztelt Ház mondja ki, hogy a magyarok nem a majomtól származnak. Ez a titka a rák gyógyításának.

– A legszebb öltönyömben csúcsosodtam ki – mesélte büszkén a szomszédasszonynak.

Találkoztam egy emberrel, aki sokat ivott. Akkor kezdte az alkohollal való rendszeres cimborálást, amikor meghalt a felesége. Azt mondta, bánatában emelgeti a poharat. Úgy érezte, neki is hamarosan befellegzik, bár ennek ellent mondott az a tény, hogy soha nem volt semmi baja, a szervezete még most is mintha vasból lett volna.

A férfi a pohárra meredve studírozott magában: valami nagyot kéne tenni, amiről a gyerekei megemlegetik. Egészen felderült az arca, amikor beugrott a nagy ötlet. Elment, kiváltotta mind a hét fiának a sírhelyet, utána keresett egy kőművest, aki elvállalta, hogy kialakítja a sírokat, mind a hét sír köré betonkeretet készít, arra pedig beton fedőlapot tesz. Azt mondta a mester, két hét múlva kezdi a munkát, bőven elkészül még nyár vége előtt.

A férfi már másnap felhívta a kőműves lakását: mi újság, hogy áll a munkával? A mester vakációzó fia türelmesen magyarázta, hogy délelőtt az apja még javában dolgozik, majd este találja meg, amikor már sötét van, akkor hívja fel. A bánatos özvegy ivott tovább, elfelejtette, hogy már felhívta a kőműves lakását. Még dél sem volt, újra telefonált. Ebéd után megint. Délután is vagy kétszer. És ez így ment két héten keresztül. Azon a napon is odacsörgött, amikor a kőműves a temetőben elkezdte a sírok kialakítását. A mester nyolcadikos fia vette fel a telefonkagylót.

– Apád? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel a férfi.

A gyereknek már rángatózott az arca, de fegyelmezte magát, tisztességesen válaszolt. Egy óra múlva ismét csörgött a telefon.

– Apád?

A gyereknek habzott a szája, vörös fejjel ordította a telefonba.

– Anyád! – és lecsapta a kagylót.

Találkoztam egy emberrel, akinek már egyetlen foga sem volt. A fiával és családjával élt együtt. Szaporán nyámmogott az étkezéseknél, mindent megevett, de a legjobban a sült szalonna bőrét szerette. Ha éppen ezt készített reggelire a menye, egész napját bearanyozta a pörc, amit ő a legtöbbször délutánig, estig forgatott a szájában, s ahogy a nagyobbik unokája a rágógumiját, ő ezt tette ki délben vagy este a tányérja szélére, hogy később még bekaphassa.

Így történt ez azon a napon is, amikor a fia ünnepelte a születésnapját. Nem csaptak nagy felhajtást, csupán a szomszéd házaspárt hívták át vacsorára. A menye már befejezte a főzést, megterített. Az öreg az asztal mellett állt, érdeklődve nézte a készülődést, s időről időre elhessentette a legyeket.

– Kurva legyek! – mondta egyszer mérgesen.

A kisebbik unokája, a pici lány az anyjára emelte hatalmas szemeit és nagy komolyan megszólalt.

– Kurva legyek?

A szülők némán összenéztek, aztán sietős rendezgetésbe kezdtek az asztalon. Az öreg nevetgélt, aztán eltűnt a szobájában. Hamarosan egy fogkefével tért vissza, közölte, hogy most vette, majd kitette az egyik tányér szélére a szalonnabőrt, és diadalmasan dörzsölni kezdte az ínyét, aztán visszament a szobájába. Ekkor jöttek át a szomszédok, felköszöntötték az ünnepeltet, s asztalhoz ültek.

– Nem szereted a szalonnabőrt? – kérdezte a ház asszonyától a szomszéd férfi, és már be is kapta a tányér szélén pihenő pörcöt, amit az öreg már reggel óta fárasztott. A háziak némán összenéztek, és siettek a konyhába az ételekért.

Találkoztam egy emberrel, aki balszerencsés volt. Az egyik hétvégén például kirándultak a családdal. Gyanútlanul vezette az autót a hegyek között. Hamarosan kikívánkozott a reggeli tea. Megálltak. A felesége és a kislánya a sűrűbb bokrokban intézték folyó ügyeiket, neki és a két fiúnak megtette egy-egy közepesen vastag fa is. Folytatták útjukat. Tíz perc múlva megszólalt a férfi. „Szarszag van”. A többiek szimatoltak, de nem éreztek semmit. Öt perc múlva az asszony szólalt meg. „Szarszag van. Nézzétek meg a cipőtöket!” A gyerekek tiltakoztak. Az asszony sem talált a talpán semmit. A férfi óvatosan a cipőjére pillantott: mindkettő kenőcsös volt és büdös.

Este, már otthon, a felesége bejelentette, hogy moziba megy a barátnőjével, s affektáló hangon így szólt: „A kabátot, uram!” A férfi azonban az ilyen balul indult napokon nem volt udvarias, csak morgott, hogy vegye fel maga. A nő duzzogva kapta magára a kabátot, s amikor az egyik ujjába belebújva hátracsapta a kezét, pontosan ott találta el a férjét, ahol annak a legérzékenyebb. Az ember fájdalmasan felüvöltött, hátraugrott, éppen a bejárati ajtó kulcsának, ami elgörbült, ő pedig már ordítva fogta a fenekét is.

Amikor az asszony úgy kilenc óra tájban hazament, a férje pucér hátsóján vizes borogatással aludt. A nő úgy gondolta, kivasalja fehér köpenyét a beszűrődő holdfényben, hogy ne ébressze fel a férjét, aztán elindul a kórházba, az éjszakai műszakba. Vasalt. Már készen volt, a helyére akarta vinni a vasalót. A férfi üvöltve pattant fel az ágyból, a talpát fogta eltorzult arccal: hozzá ért a forró vas.

Feküdt a sötétben, az órát nézte, várta, hogy elmúljon éjfél. Legyen végre vége ennek az átkozott napnak!

Találkoztam egy emberrel, aki sokat szenvedett. Néha hetek teltek el úgy, hogy kutya baja sem volt, máskor viszont ordítani tudott a fájdalomtól. A legtöbbször a munkahelyén tört rá a baj.

Ilyenkor a nyugdíj előtt álló ember az üzem udvarára ment, az ereszcsatorna alól kifordította a nehéz betonhordót, oldalára döntötte, s gurítani kezdte le és fel istenviláguntig. A horizonton hunyorgott a guggon ülő nap, de ő a korai meleg ellenére is görgette a hordót, s néha fájdalmas ordítás tépte fel a száját. Két ordítás között viszont ritmusosan fohászkodott az ég felé.

– Hogyazavén!...

Itt szünetet tartott, lökött egyet a betonon, s ekkor folytatta.

– Megboldogult!

Aztán kezdte elölről, mintha egy valóságos munkadal szerepét töltötte volna be a „hogyazavén...megboldogult” formula ütemes ismételgetése. A homlokáról szakadt a víz, de nem törődött vele, le sem törölte. Amikor az új inasgyerek, aki még nem ismerte az öreget, a segítségére sietett, durván elhajtotta.

– Hogyazavén!...

Nagyot lökött a betonhordón.

– Megboldogult!

Már az ég ormán könyökölt a nap, amikor a férfi váratlanul terpeszbe állt, a betonra hajtotta a fejét, s alfeléből percekig tutult a szél. Kisimult az arca, lerogyott.

– Megint megúsztam a bélcsavarodást – motyogta maga elé.

Találkoztam egy emberrel, aki bérházban lakott. Estefelé, éjszaka furcsa hangokat hallott leszűrődni a fölötte lévő lakásból. A hangok részben izgatóak voltak, néha azonban nyugtalanítónak tűntek. Az egyik este a férfi otthon olvasott kedvenc karosszékében, amikor ismét meghallotta azokat a hangokat.

– Úgy hallom, elütöttek egy kutyát – mondta kötögető felesége.

– Valószínű – motyogta bizonytalanul, és tovább fülelt a fönti szoba felé.

Másnap a munkából egyenesen a fölötte lévő lakáshoz ment. Az ajtón lévő névtábla szerint egy lány lakott ott. Becsöngetett. Fiatal nő nyitott ajtót.

– Bocsánat, szeretnék bemutatkozni, én vagyok a lenti szomszéd.

A hölgy behívta, hellyel és borral kínálta, hamarosan már tegeződtek is, amit egy puszival kellett megpecsételni. A puszi, a lány jóvoltából, csókká sikeredett.

– Hatalmas szája volt! – mesélte később a férfi a barátainak. – Rám tapadt, mint egy budi-pumpa! Micsoda telivér kanca!

Pillanatok alatt az ágyban hemperegtek. A nő már a meztelen férfitest látványától is sikoltozni, nyüszíteni kezdett. A férfi megrémült: még azt hiszik a szomszédok, hogy gyilkolom, gondolta. Aztán átadta magát az élvezeteknek, büszke volt magára, hogy így meg tudja visíttatni ezt a telivér kancát.

Késő este, amikor lement a saját lakásukba, a felesége felnézett a kötésből.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte.

– Elütöttem egy-két kutyát – mondta önérzetesen.

Találkoztam egy emberrel, akinek a macska csinált kedvet a festéshez. Az illető még csak gyerekember volt, szívesen játszogatott iskola és leckeírás után az apja közelében. Estefelé átjött a szomszéd.

– Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte a fiút.

– Még nem tudom.

A szomszéd a gyerek apjával kezdett beszélgetni. Az egyik elmesélte, hogy ő tengerész szeretett volna lenni gyerekkorában, a másik viszont masiniszta. Csak az ábrándította ki az idős szomszédot a gőzmozdonyból, hogy a háború után alig volt szén, így sokszor a nyílt pályán állt meg a vonat, s ilyenkor az utasok szétszéledtek, a közeli földekről begyűjtötték a csutkakúpokat. Ezekkel megint ment valameddig a vonat. Mikor leállt, megint gyűjtögettek.

A gyerek szívesen hallgatta az ilyen történeteket. Most is tátott szájjal figyelt, a szeme sarkából azonban meglátta a szomszéd macskáját, amint kisgalambbal a szájában lépked az ólak felől. A gyerek mérges lett: hát ez a dög hordja el az ő galambjait! A macska után osont. Ügyesen becserkészte a galamb gyenge csontjait elmélyülten ropogtató állatot. Mikor befejezte az evést, magához édesgette, simogatta, ölbe vette. A rengeteg kacattól dagadó zsebéből kivette az ollót, megnyírta a macskát, csak a fülén és a farka végén hagyta meg a szőrt, aztán pirosra festette a bőrét. Végül elengedte a tiltakozó cirmost. Élvezettel figyelte, ahogy az végigrohan a kert zöldjében. Még sohasem látott ilyen szépet. Visszament a felnőttekhez.

– Tudom már, hogy mi leszek!

– Mi?

– Festő.

Az egyik karácsonyhoz közeli napon erős fejfájással ébredt a plébános, kicsit szédelgett is, pocsékul érezte magát. Korán volt még, amikor csengettek az ajtaján. A csengőszó élesen hasított lüktető fejébe: fájdalmas arccal kapta két tenyerét a fülére. Aztán kissé kelletlenül ugyan, de ajtót nyitott. Egy kopott férfi ácsorgott a zúzmarás fák alatt.

– Tessék!

– Most jöttem a börtönből...

– Igen?

– És meg is operáltak...

– Ha támogatásra van szüksége, menjen az önkormányzathoz!

– Vakuljak meg, ha nem operáltak meg! – mondta kétségbeesetten a férfi, és már fel is húzta a hasáról a ruhát: előtűnt egy hatalmas sebhely.

– Az önkormányzat ad segélyt.

– De nekem nem pénz kell.

– Hát mi?

– Egy pap.

– Miért?

– Gyógyíthatatlan beteg vagyok, meg fogok halni. Csak annyi időt szánjon rám, hogy együtt imádkozzunk!

A plébános elpirult, szégyellte magát, amiért csak az anyagi segélyre gondolt, s fel sem tételezte, hogy ennek a szegény embernek lelki segélyre van szüksége.

– Jöjjön be!

Az imádkozást követően a pap kenyeret, kolbászt és szalonnát tett a férfi elé, még egy kis bort is hozott a kamrából. Miután jól tartotta, akkor bocsátotta el vendégét. Csak másnap vette észre, hogy nincs meg az orgona felújítására gyűjtögetett pénz.

Találkoztam egy emberrel, aki nem állhatta a fia menyasszonyát, s ha kettesben voltak, a feleségének epés megjegyzéseket tett majdani menye rútságáról. Milyen unokákat szül majd ez neki, kérdezte.

A lány este eljött, hozott egy dinnyét, mondván, hogy jó az ilyen melegben. Jó is volt. Csak ne lenne ilyen ronda, súgta az ember a feleségének.

– Sajnos, nincsenek már azok a jó Micsurin-dinnyék! – sóhajtott a férfi.

– Azok milyenek? – kérdezte gyanútlanul a lány.

– Micsurin keresztezte a dinnyét a bolhával: mikor felvágták, kiugráltak a magok.

A lány az anyósjelöltjére nézett, hátha látná rajta, hogy most nevetni kell, vagy ez komoly. Az asszony komolyan bólogatott.

– Látja, látja, milyen a kabátja!

Az ifjú ara erre a kabátját vizsgálgatta, mi baj lehet vele. Nem látott rajta semmi kivetnivalót. Furcsa család, gondolta magában.

Ősszel, amikor az esküvői vacsorát falta a felvágós nászurával, s hallgatta, hogy milyen csodálatos ételeket ettek Olaszországban és Franciaországban, a férfi csak ennyit mondott.

– Jó ez. Gyerekkoromban olyan keveset kaptunk enni, hogy a disznót is elmartam a vályútól!

A lány apja megütközve nézte a mohón evő örömapát. A nászasszonya próbálta simítani a helyzetet.

– Látja, látja, milyen a kabátja!

Éjfélkor a virágos kedvű lakodalmas nép kórusban követelte a hitvesi csókot az ifjú pártól. A fiú apja odaszólt a feleségének.

– Csak csókolja meg! Hadd okádjon!

Találkoztam egy gyerekemberrel, aki nagyon szeretett volna kistestvért. Már a játékaiba is belevette Zolit. Április közepén észrevette, hogy a szülei sokat pusmognak, vitatkoznak. Most magukhoz szólították a gyereket.

– Leonardo da Pincsi! Gyere te is! – hívta a fiú a kutyát.

– Palkó! Te már nagyfiú vagy – kezdte az apja.

– Az – húzta ki magát.

– Úgy néz ki, hogy testvéred születne... – vette át a szót az anyja.

– De?

– De tele vagyunk adóssággal, és ez most nekünk nagyon nem kell.

– Az eső meg a gyerek akkor kell, amikor jön!

A szülők elszégyellték magukat. Összenéztek ezt a mély bölcsességet hallva.

– Kitől hallottad ezt?

– A Zoli nagyapjától.

– Legyen meg a te akaratod! – ölelte meg az apja. – Karácsonyra testvéred lesz.

Palkó boldog volt. Készített egy keresztrejtvényt.

– Megváltó: négy betű.

– Nem tudom – mondta az anyja.

– Én igen. Zoli!

– Ki az a Zoli?

– A testvérem.

Leonardo da Pincsi izgatottan csóválta a farkát.

Találkoztam egy emberrel, aki feltűnően kicsire nőtt, de hatalmas hangon és furcsán nyerített. Az a fajta volt, aki még suttogni is csak ordítva tudott. Mint rendesen, kedvenc csapszékében üldögélt. A nagy hidegek utáni enyhülésben szinte bekönyökölt a december végi nap a kocsma ablakán, és szelíden hunyorgott a felhabzó, szeszélyesen kavargó füstben.

– Ezt a gyógyszert szeded? – kérdezte a zömök, alacsony férfi.

– Ezt – bólintott a keszeg.

A kicsi betűzgette a dobozban lévő betegtájékoztatót.

– Mellékhatásként előfordulhat fokozott izgalmi állapot (pl. alvászavar, agresszivitás, szexuális késztetés...). Hű, azannyát! Szexuális késztetés!

Ugrált, ütögette a talponálló pultját, nyerített, aztán váratlanul elkomolyodott, és olvasott tovább.

– Ezen tünetek az adag csökkentésével általában megszűnnek. Esetenként jelentkezhet még hányinger, fokozott étvágy, nagyobb nyálelválasztás, álmosság, szédülés, testsúlygyarapodás, depresszió, labilis vérnyomás.

Visszafelé húzta az ujját a szövegen, s amikor odaért, hangosan kimondta.

– Szexuális késztetés!

Ugrált, nyerített.

– Há...há...há...haha... Szexuális késztetés!

Ismét hirtelen komolyodott el, s ujjával az idézett kifejezést mutatva kérdezte az ivócimborát.

– Bejött?

– Be – bólintott a keszeg. – A hányinger.

A csupasz képű férfi, akit mindenki csak Bűrbajusznak hívott, nagyon érzékeny volt az illatokra. Benyitott a kis üzletbe. Az elképesztően hatalmas termetű boltos a pult mögött tornyosult, éppen evett, s rágás közben a fejével a vevő felé bökött. A sima arcú elismerően nézte a föléje tornyosuló embert, s megcsodálta ezt az elvetemült falast. Nagyokat szippantott a bolt levegőjéből, közben beszélni kezdett.

– Inas vótam, kerékgyártónak tanultam három és fél esztendeig. Jó ember vót a mesterem. Elment a kocsmába, este nyóckor kűdött utána a felesíge, hogy híjjam haza. Megyek, osztán mondom neki, hogy mi az üzenet. Aszongya, ettél mán, fiam? Mondom, nem. Erre oszt odaszólt a kocsmárosnak, hogy ennek a gyereknek süssíl kolbászt meg tojást! Haj, megettem, hogyne ettem vóna, akkor mindig éhesek vótunk. Megittam rá fél liter bort, mer azt is elém tettík. Ekkor oszt szípen elaluttam. Na, egyszer oszt felráz a mester, hogy mit üzent az asszony? Mondom, azt, hogy haza kell menni. Egy óra vót. Íccaka. Akkor ballagtunk haza.

– Mit adhatok? – morogta az emeletes boltos.

– Nagyon jó ember vót, de amikor a műhelybe gyütt, olyan vót, mint aki sárkánytejet szopott. Nem vót pardon, dógozni kellett szigorúan. Meg osztán enni kellett. Aki piszmogott az ítellel, annak aszonta a mester, hogy vagy nyeld le, vagy lökd el! Na, oszt, amikor a mester felállt az asztaltul, akkor mindenkinek fel kellett állnia. Vót egy inas, azt elzavarta, mer nem evett rendesen. Mindig aszonta: kinek milyen az étke, olyan a munkája.

– Mi kéne? – reccsent rá az irdatlan nagy ember, s beszéd közben apró galacsinok röpködtek a szájából.

– Csak ezt a jó vanília illatot akartam érezni – rebegte a csupasz képű, és kioldalgott az üzletből.

Az idős asszony nagyon rosszul látott. Gondolt egy nagyot, elment a klinikára, beállt a felvételre váró betegek közé. Hamarosan jött egy nővér, törölközőt, szappant nyomott a várakozók kezébe, s mutatta, ott a fürdőszoba, sikálják le magukat, utána pedig jöjjenek ide vissza! Fürdés nélkül senki sem kerülhet a professzor úr elé, tette még hozzá.

Megfürödtek, visszaálltak a sorba. A vidékről érkezett idős néni hamarosan a professzor előtt állt, aki megvizsgálta.

– Itt műtét lesz. Kivel operáltatja meg magát?

– Majlát doktorral

– Miért éppen vele?

– Neki mán a nevibe’ is benne van, hogy maj’ lát.

A kórteremben hevert az ágyon, s hallgatta a szobatársait: mennyi minden megtörténik az emberrel!

– Hát kedves, én is keresztül mentem mán mindenen, csak még a húsdarálón nem! – ő ennyivel intézte el a saját élettörténetét.

Máris látogatók jöttek hozzá otthonról. A lánya kipirulva újságolta.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen modern világ van ezen a klinikán!

– Hogyhogy?

– Ebben a nagy melegben megfürödhettünk, pedig csak látogatóba jöttünk.

– Igen? – csodálkozott az anyja.

– Bizony – bólogatott a nászasszonya. – Odajött egy nővér, törülközőt és szappant nyomott a kezünkbe, osztán elküldött fürödni.

Éjjel álmot látott a néni: az utcabeli ismerősök, szomszédok jöttek hozzá látogatóba, de őket is megfürdették. Homályosan látta őket.

– Most még homályosan! – dünnyögte ébredés után.

Tudta, ha megműtik, maj’ lát.

A főorvos ment betegtől betegig, kikérdezte, vizsgálgatta őket, nagy szeretettel és tisztelettel beszélt velük. Alig kezdődött meg a vizit, már jött egy nővér.

– Főorvos úr, telefon!

– Azonnal megyek, drágám.

A betegágyon heverő sápadt férfi mellkasáról felemelte a fonendoszkópot, és beleszólt.

– Halló!

Erősen foglalkoztatta őt az egyik beteg állapota, ebédnél is erről beszélt az osztály egyik orvosával. Miközben magyarázott, a beosztott orvos elé tolta a kenyeres kosarat. Az is töprengett, elmondta a véleményét, észre sem vette, hogy visszatolta a kenyeret a főorvos elé. Ez megismétlődött még néhányszor, de az egészből egyikük sem vett észre semmit. Amikor kihozták az ebédet, a beosztott orvost elhívták telefonhoz. A főorvos befejezte az ebédet, mire visszatért a munkatársa. Folytatta az okfejtést a megkezdett témában. Ebédelő társa a gulyásleves után fejtette ki véleményét, közben a főnöke szórakozottan összecsipegette az asztalról a kenyérmorzsákat, s a másik tányérjába szórta, a tejberizs tetejére. Így konzultáltak. Amikor a beosztott orvos maga elé húzta a második fogást, elcsodálkozott egy pillanatra, hogy mit keres a tejberizsen ez a sok kenyérmorzsa, de aztán megfeledkezett róla, a tárgyalt szakmai kérdés teljesen magával ragadta.

Amikor a főorvos visszatért az osztályára, egy nővér szaladt hozzá.

– Főorvos úr, a minisztériumból keresik telefonon.

– Megyek, drágám.

Még elmondott egy mondatot a beosztott orvosnak a betegről, majd fölvette a telefonkagylót, és beleszólt.

– Sóhajtson!

Találkoztam egy gimnazistával, akinek nagyon jó kedélye volt. Hazament az iskolából, kedélyesen köszönt, leült enni. Az apja az asztalnál piszmogott valamivel. Csak mellékesen kérdezte meg a fiát.

– Öcséd?

– Még nem jött.

– Nem tudom, milyen lesz a félévi bizonyítványa?

– Ó, ő már elfikkant! – vigyorgott a fiú.

A férfi letette azt a kis fényes valamit, amit piszkált, mérgesen mondta.

– Édes fiam, hogy beszélsz az öcsédről? Húzd meg magad, mert bezavarlak a pofonerdőbe!

Egy ideig csend volt, de a második fogás végén a fiú nem bírta tovább, megkérdezte.

– Mi az a kezedben?

– Ez? Egy menedzser-kalkulátor.

– Az micsoda?

– Egy ilyen kisokos.

– Kisokos? Minek az? Itt vagyok neked én!

Nevettek. Az apa megveregette a fia vállát. Ekkor lépett be a másik fiú.

– Hallom, bukásra állsz – fogadta hűvösen az apja.

– Éééén? Én kitűnő leszek. Ő fog megbukni! – mutatott a fivérére.

Az apa felállt, kezdte felgyűrni az inge ujját.

– Régen jártál a pofonerdőben, igaz? – mondta vészjósló hangon olajra lépő nagyobbik fiának.

Találkoztam egy rettenetesen sovány emberrel, aki ráadásul nagyon elhanyagolta magát, borostás volt, fésületlen, a ruháját pedig mintha a kutya szájából húzták volna ki. Öreg legénynek számított már, s ezen az állapoton alig volt reménye változtatni, mert szinte menekültek előle a lányok.

– Fürödjön, borotválkozzon, fésülködjön, vegye fel az ünneplő ruháját, majd meglátja, hogy másként néznek magára a fehérnépek! – mondta egyszer a szomszédasszony.

A férfi töprengett néhány napig. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott a rettenetes gondolkodásban, s hogy jobban tudjon összpontosítani, hideg sörökkel serkentette az agyát. Végül úgy döntött, megpróbálja. Fürdött, borotválkozott, fésülködött, felvette ünneplő ruháját, s hogy a szája is jó szagú legyen, ivott egy korty pálinkát, azzal gargalizált. Új embernek érezte magát. Aztán elindult a város központja felé.

Az egyik erkélyen megpillantott egy asszonyt, akit ismert, tetszett is neki, de az ügyet sem vetett rá. Eddig. Mert most leszólt a magasból.

– Nincs kedved feljönni hozzám?

A férfi szíve nagyot dobbant: hát mégis igaz, hogy a ruha teszi az embert? Óvatosan körülnézett, neki szólt-e az invitálás, majd gyorsan igent intett. A lépcsőn már elképzelte azt a sok gyönyörűséget, amiben neki most része lesz.

– Vetkőzz le gyorsan! – súgta a nő, s eltűnt a kisebbik szobában.

A férfi ledobálta a ruháit. Várta a nőt. Múltak a percek, kezdett elbizonytalanodni. Bekopogott a szomszéd szobába, majd a nő hívó szavára belépett. Az asszony éppen a gyerekébe próbálta beleimádkozni az ételt. A pucér emberre mutatott, s így szólt a fiához.

– Látod, te is ilyen csesznye leszel, ha nem eszel!

Bement az órára, meghallgatta a jelentést. Leült, a naplót kezdte írni. Szerette elhúzni ezt az egyébként rövid ideig tartó tevékenységet, lassan futtatta a tollat a papíron, meg-megállt, sóhajtott, vakarta a fejét, mint aki erősen töpreng valamin. Szinte érezte, hogyan nő a feszültség az osztályban.

Közben, közvetlenül a tanári asztal előtt, egy kis girnyó fiú óvatosan kicsomagolta a két szelet egymásra ragasztott zsíros kenyerét, vigyázott, ne csörögjön a papír, aggodalmas pillantásokat vetett a naplóval bíbelődő tanárra, majd elválasztotta egymástól a két szeletet. Gyorsan hátrapillantott, majd egy laza mozdulattal elhajította a kenyeret.

Az utolsó padban a nagyra nőtt barna fiú a padra fektetett könyvbe egészen belefeledkezett, a besenyőkről olvasott valami történelmi munkát, és már éppen lapozni akart, amikor egy kenyér cuppant zsíros felével a kölcsön kapott könyvre. A fiú agyát elöntötte a vér. Felnézett: az első padból az a kis sunyi osztálytársa vihogott hátra. Felkapta a kenyérszeletet, s hatalmas erővel vágta a kárörvendő pofa felé.

A kis girnyó gyerek fürgén lehúzta a fejét.

A tanár éppen végzett a naplóval. Becsukta, felemelte a fejét. Ekkor csattant a homlokán a zsíros kenyér. Vörös arccal ugrott fel, hogy ki volt az? Az utolsó padban felállt a magas fiú. A tanárnak eszébe villant, hogy ez a szegény sorsú gyerek éjszakánként vagont rak, hogy segítse az özvegy anyját, s ha ő most kiveri a palávert, lehet, hogy a fiúnak éppen érettségi előtt kell mennie. Lehámozta homlokáról a kenyeret, megnézte.

– Uborkád nincs? – kérdezte halvány mosollyal.

Találkoztam egy emberrel, aki nagyon öreg volt már. Ült a kocsmában, fújta a füstöt, közben mesélt a cimboráknak.

– A hadifogságban három esztendeig szenet bányásztam az oroszoknak, de akkor rászakadt a lábamra a bánya. Kórházba kerültem. Német orvos gyógyítgatta a dögrováson lévőket, de hát nem volt ott semmi gyógyszer, csak Aszpirin és jódtinktúra. Maga mellé vett szanitécnek. Egy évig segítettem neki.

– Hogy beszéltek? – kérdezte egy tagbaszakadt férfi.

– Egész jól tudtam már beszélni oroszul is, németül is. A német orvos minden este elment sakkozni a japánokhoz. Mert japán hadifoglyok is dolgoztak ott. Jött az orosz kapitány, hogy hol van doktor Svarc? Mondom, hogy a másik lágerban. Mondd meg neki, hogy reggel harminc cselovek megy haza a betegtranszporttal, állítsa össze a névsort. Nem volt papír, egy fatáblára írtuk fel a gyengébbek névsorát. Ott spekulált a német orvos, hogy ki menjen még? Doktor bite: én! Ezt mondtam. Áááá... Nagy ember vagy, téged nem fogadnak el! Aztán ideadott egy botot, hogy azzal sántikáljak, majd ő mondja a többit. Reggel jöttek az oroszok, néztek minket. Mikor én mentem be, az orosz nacsalnyik rögtön fellökte a szemüvegét a homlokára: Mit akarsz ezzel? Jaj, mondja a német orvos, ez mindig bent van a lazaretban, a kórházban, ez semmit sem dolgozik. Erre azt mondja nekem a nacsalnyik. Ha nem akarsz építeni a szocializmust, mars haza! Így kerültem egy évvel hamarabb haza, mint a többiek.

– A maga feje nem két lábra való! – nézett rá csodálattal a nagydarab.

Erre már inni kellett egyet.

A kifestett szájú és szemű, vörös körmű takarítónő indulatosan mondta a magáét a körülötte állóknak, miszerint ő még sohasem élt ilyen rosszul, s ronda szavakkal illette azokat, akiket ilyenkor felemlegetnek. Elment mellette egy nagy, busa fejű, bozontos férfi, megállt egy pillanatra, hallgatta a gyalázkodó szóáradatot, aztán odébb lépett.

A beszélgető csoportok lassan letelepedtek a fehér asztalok mellé. Amikor az igazgató szólásra emelkedett, elhallgattak a tanárok, tanítók, konyhalányok, takarítók és a többiek. A bozótos szemöldökű férfi türelmesen hallgatta a langyos semmit-mondást vastag szálú, rakoncátlan dróthaja alatt. Úgy szállt el a nőket köszöntő beszéd, hogy egyetlen szóra sem emlékezett belőle. Amíg a birkára vártak, hallotta, már megint háborog a kipingált takarítónő.

Letették elé a birkát. Nézte a színtelen, híg levet, s gyanakodva kóstolta meg a húst.

– Olyan ez, mint a pesti segg! – jelentette ki.

– Az milyen? – kíváncsiskodott egy tanárnő.

– Se íze, se bűze.

Mindenki csak piszkálta az ételt. A bozótos szemöldökű eltolta a tányért, inkább pogácsát evett. Hamarosan ismét hallotta a takarítónő szidalmait. Felállt, odament a nőhöz.

– Figyelj rám, anyóca! – mondta. – Mennyi most a fizetésed?

– Ötvenezer.

– Négy éve a felét sem kerested. És még sohasem éltél ilyen rosszul, ugye? Figyelsz rám, anyóca? Ideje lenne leoperáltatni a szemedről a vörös hályogot! Egyébként: boldog nőnapot!

{fel} - {tovább}