Találkoztam egy emberrel, aki régi kedves ismerősöm. Valamikor egy épületben dolgoztunk, s a folyosón időnként összetalálkozva beszélgettünk kicsinykét. Mindig volt közös témánk.

A minap rendezvényre utaztam az egyik viszonylag közeli városba, s a teremben ott ült Kati is. Megörültem neki, és miután még nem kezdődött meg az irodalmi est, odaköszöntem.

– Szia!

Ő kissé bizonytalanul állt fel. Néztem, s mondom magamban: eléggé meghízott ez a Kati!

– Szia! – mondta mosolyogva.

Körülpuszilt, ahogy például a harminc éve nem látott osztálytársát üdvözli az ember. Ekkor azonban már láttam, hogy ez nem Kati. Illetve, előfordulhat, hogy ez a neve, de nem az a Kati.

– Te ki vagy? – kérdezte kedvesen.

Megmondtam a nevemet. Láttam rajta, hogy lázasan kutat az emlékezetében.

– És azt tudod, engem hogy hívnak?

– Nem én!

Bemutatkozott, valamilyen Mariannák hívják.

– Akkor mi nem ismerjük egymást? – faggatott.

– Nem.

– És miért köszöntél rám?

– Úgy néztél rám, hogy nem tudtam ellenállni.

Nevetett, csóválta a fejét. Aztán elszakított minket az élet egymástól, mert kezdődött az irodalmi est. Ám egy nyúlfarknyi ideig valóban azt hittem, találkoztam egy emberrel, aki régi kedves ismerősöm.

Találkoztam egy emberrel, aki többnyire hajnalban kelt. Sokat dolgozott, talán emiatt felejtett el néha még fontosnak tűnő dolgokat is. Az egyik reggel például a fia fürdés után kitámolygott a konyhába talpig törülközőben, s így szólt.

– Anya, nincs tiszta alsóm.

Az asszony kezében megállt a fakanál (ugyanis mindig reggelente főzött, mielőtt munkába ment, hogy a családnak ne legyen gondja az ebéddel), kétségbeesett arccal nézett a gyerekre.

– Úristen! – kapott a fejéhez.

A mosógéphez rohant. Eszébe villant, hogy este elfelejtette kiteríteni a ruhákat. Egy nagy lavórba rakta a gépből kiszedett holmikat, egyenként megnézett minden darabot. Amikor rálelt a fia alsónadrágjára, letette a lavórt, szaladt a konyhába a mikrosütőhöz, a forgótárcsára helyezte a kis ruhadarabot, beprogramozta négy percre és a kapcsoló megnyomásával működésbe hozta.

– Rögtön megszárad – mondta a gyereknek, és főzött tovább.

A férje újságot olvasott az étkezőben az asztal mellett, közben nagy élvezettel szürcsölgette a kávéját, s néha az órára pillantott, kinyitott-e már a bolt, hogy indulhasson kiflit venni.

Az asszony lejjebb csavarta a gázt a tűzhelyen, s bement a fürdőszobába, hogy végre kiterítse a vizes ruhákat. Ekkor csöngetett picit a mikrosütő, jelezve, hogy lejárt a program. A férj elkiáltotta magát.

– Megsült a gatya!

Nevettek. Reggel volt. Az asszony kissé fáradtan indult a munkahelyére.

Találkoztam egy emberrel, aki mindig vidám volt. Sokat járt vidékre a munkája miatt. Ült az autójában, nézte az elsuhanó tájat, és mindig ugyanazt a számot hallgatta.

„Jambo jambo bwana
Habari sani
Muzuri Sana
Wageni mwakaribishwa
Kenya yetu Hakuna matata”

Imádta ezt a dalt. Amikor hazament, szinte röpült a felesége felé, és harsány „Hakuna matata”-val köszönt neki, mielőtt felnyalábolta és sergett vele kicsit a szobában. Az egyik este korábban ment haza, s az asszony azzal fogadta, hogy menjenek el a moziba, mert úgy hallotta, isteni filmet adnak. Gyorsan megvacsoráztak, felöltöztek, siettek a moziba. A férfi, mint mindig, két jegyet kért a tizenharmadik sor bal oldalán a hetedik és a nyolcadik székre. Még volt egy kis idő a kezdésig, hát sétáltak a nyárias tavaszban egy keveset. A mozi ajtajában a férfi a zsebébe nyúlt, de hiába kutatta ki egyik zsebét a másik után, nem találta a jegyeket. Letörve léptek ki a bejárati ajtón.

– Nem vesznek mozijegyet? – kérdezte egy ifjú.

Azonnal megvették a két jegyet, rohantak vissza. A jegyszedő letépte a jegy felét.

– Tizenharmadik sor, baloldal, hetedik és nyolcadik szék – mondta.

A helyükre indultak, de félúton megtorpantak.

– Te, mi a saját jegyünket vettük meg! – rebegte az asszony.

Ráadásul a film is pocsék volt. A férfi próbálta vigasztalni a feleségét, de az egyre mérgesebb lett. Hazafelé menet dúlt-fúlt az asszony, mígnem a férje derékon ragadta a forgalmas utcán, táncolni kezdett, közben énekelte, hogy „Jambo jambo bwana...”

Találkoztam egy emberrel, aki félt a feleségétől. Cserzett arcú, kérges tenyerű férfi volt, zömök, erős testalkatú, hetyke bajusszal. Látszott rajta, hogy több időt tölt a határban, mint a kemencepadkán.

Délután volt, meleg, izzasztó, éppen olyan idő, amikor a legjobban esik egy-két korsó sör a zömök, erős testalkatú, hetyke bajuszú férfiaknak. Betért hát a kocsmába, s ott üldögélt az üres pohár fölött töprengve, hogy kérjen-e még egy korsóval? Addig tipródott, hogy kért. A lelkiismereti viharok, ahogy az már lenni szokott a zömök, erős testalkatú, hetyke bajuszú férfiaknál, úgy a hatodik korsónál kezdtek elcsitulni. Csöndben iszogatott, hallgatta a szomszéd asztalnál beszélgetőket, hogy nem tudnak lefogyni, de ha véletlenül leadnak is néhány kilót, hamarosan visszaszedik. Az egyikük oktatta a többit a fogyás titkai felől. Az asztalszomszéd ránézett, s ahogy egy zömök, erős testalkatú, hetyke bajuszú magyar szokta, odaszólt.

– Hát, azír magán is jó nagy felfekvíse esik a napnak!

Aztán megint csak ivott magában. A nyolcadik korsónál énekelni kezdett. A szomszéd asztalnál ülők rögtön tapasztalták, hogy nem csupán hangerő van itt, hanem tehetség is. Átülhetünk, kérdezték. Át. Innátok egy sört? Innánk, mondták azok. Az éneklő ember pedig, ahogy azt egy zömök, erős testalkatú, hetyke bajuszú magyar szokta, rendelt.

– Baj lesz! – súgta.

Énekeltek, aztán ittak. Innátok még egyet, gyerekeim? Innánk. Megint rendelt.

– Baj lesz! – dünnyögte.

Megint énekeltek egy kicsit. Ittak, aztán a férfi, ahogy egy zömök, erős testalkatú, hetyke bajuszú magyar szokta, gondosan megtörölte a bajuszát, csak utána szólalt meg.

– Baj van!

A kocsma ajtajában egy vékony, villámló szemű asszony állt.

Találkoztam egy emberrel, aki udvarias, ám roppant hallgatag volt. Állt a berekfürdői, dögönyözőnek nevezett medencében, várta, hogy sorra kerüljön a nagynyomású vízsugárnál. Most három öregasszony ült nagy élvezettel a vízsugarak előtt, egyikük férje pedig éppen a nyakát verette a föntről jövő zuhatagban. Beszélgettek, s ebből kiderült, hogy minden évben eljönnek kétszer egy kúrára. Februárban már alig várják, hogy május legyen, s indulhassanak Esztergomból Berekfürdőbe, ahol aztán orvosi kezeléseket kapnak és fürödnek. Természetesen főleg a dögönyözőben, de naponta kipróbálják a többi medencét is. Rendes, szorgalmas emberek voltak, akik naphosszat kapáltak, hajlongtak a szőlőben, s egy idő után annyira lenyomorodtak, hogy alig tudtak már dolgozni. Ekkor jöttek el Berekfürdőbe. Tavasszal és ősszel.

A férfi hallgatta a beszédüket, s közben a parton közeledő két, jó negyvenes nőt nézte, akik sokat tettek azért, hogy már a külsejük alapján is mondén dámáknak nézze őket a fürdőző plebsz. Betipegtek a medencébe, s egyikük, akinek a tanga méretű fürdőruha alsója alól kibuggyant a hasa, kényeskedve felsikkantott.

– Mon dieu! – ami annyit tesz franciául, hogy Istenem, ám aztán, némileg következetlenül, angolul folytatta. – First class!

Miután ilyen ellentmondást nem tűrően elsőrangúnak nevezte a medence vizét, beállt a férfi mögé a vízsugárra várva. A barátnőjével leszólták a gyógymedencében éppen népdalokat éneklő nyugdíjasokat pórias tempónak nevezve jókedvű dalolásukat, majd a budapesti csillogó életükről ejtettek el mondatokat, hadd ámuljon az alja nép, végül a szelíden mosolygó férfi felé fordultak, hogy vajh milyen bajára nyújt gyógyírt e barnás-zöldes víz?

– Hét végén már olyan vagyok, mint a szikkadt szar: még gőzölögni sem tudok.

A két hölgyemény nem maradt ilyen ordináré alakkal egy medencében. A nevető szőlőkapálók igen.

Találkoztam egy emberrel, aki nagyon tudott örülni az életnek. Fiatal nő volt az illető, talán a húszas éveinek a közepét taposhatta. Mosolyogva járt-kelt az utcákon, kedvesen köszönt mindenkinek, babakocsiban tolta a kislányát, kézen fogva vezette a kisfiát, boldognak látszott. Ha az erdészt vagy az orvost látta meg autóban közeledni, különösen szívélyesen és melegen köszönt oda nekik.

Ült az egyik dűlőút mentén a településtől vagy tíz kilométerre. Kihalt volt a határ. Úgy gondolta, ez a hely alkalmas lesz. Táskájából előhúzott egy borotvapengét, nyiszálni kezdte a csuklóját. Ekkor jött arra az erdész. Leugrott a kerékpárról, próbálta lebeszélni, ne tegye, de ő nem hallgatott rá, már a másik csuklóját vágta fel. Az erdész felkapott a biciklire, száguldott a torony irányába. Amikor visszaért az orvos kocsijában, ő már nem volt ott, csak egy nagy vértócsa. Keresni kezdték. Az erdész találta meg, talán egy kilométerrel arrébb, egy nádasban. Kiáltott a dokinak, aki huszonkét kilót nyomó táskájával rohant a búzaföldön keresztül. A nő már alig vérzett, de a pulzusát még lehetett érezni. Az orvos elkötötte az artériát, bekötött egy infúziót, megmérte a vérnyomását.

– Nagyon alacsony, mondta.

– Megússza? – kérdezte az erdész.

– Remélem.

Betették az eszméletlen testet az autóba, elindultak a település felé. Az út felénél jártak, amikor a nő visszanyerte az eszméltét. Nyögött, jajgatott. Mire megjött érte a mentő, már túl volt az életveszélyen.

Mindez évekkel ezelőtt történt. A nő azóta férjhez ment, szült két gyereket. Boldogan vitte kislányát és kisfiát hol ide, hol oda. Sugárzott. Megszépült. Ha pedig feltűnt az orvos vagy az erdész, különösen kedvesen köszönt nekik.

Találkoztam egy emberrel, aki sérült volt. Néhány fürdőző figyelte a pázsiton szorgoskodó feketerigót Berekfürdőben az új medencéből, s ekkor vették észre, hogy a közelben kényelmesen baktat egy sün. Erre valaki rögtön emlegetni kezdte a tónál tanyázó vadkacsa csapatot, majd más valaki megsúgta, hogy tegnap este egy menyétet és egy nyulat látott. Dicsérték a fürdőt, milyen jó természetközeli hely. S ekkor tűnt fel a mozgássérült férfi. Kerekes széket tolt, amiben asszony ült: hiányzott az egyik keze és az egyik lába. A mozgássérült férfi mondott valamit, de furcsa hangok hagyták el ajkát, eleinte nem értettem. A medence partjára tolta az asszonyt, ő pedig zuhanyozni kezdett. Ekkor szólt neki a medencéből az egyik sorstárs.

– Józsi! Segíts már Pistának, mert nem halad!

Pistának a keze is béna volt, alig tudta hajtani a kerekes székét. Egészséges emberek jöttek-mentek mellette, de senki sem segített. Józsi körülnézett, fölfedezte a járdán szenvedő társát. Kijött a zuhany alól, sietni kezdett Pista felé, az egyik lábára erősen rádöccent, nehezen ment, mégis megpróbált futni olykor, de ilyenkor majdnem elvágódott. Megható volt az igyekezete. Megragadta sorstársa járművét, tolni kezdte, a medencénél lehúzta róla a pólót, aztán a melegítő alsót, a korláthoz tolta a kerekes széket, kisegítette a hasonlóan beszélő férfit, aki megragadta a korlátot és szép lassan beoldalazott a vízbe, ahol már egy nagy autógumi várta, hogy fenntartsa a víz színén. Józsi is elindult a medencébe, s amikor derékig belegázolt, felkiáltott.

– Hú, de fajin!

Az asszony akkor már úszott, egy kézzel, egy lábbal. Újabb tolókocsis jött, mindkét lába hiányzott, ügyesen beletornászta magát a medencébe, s megszólalt.

– Jaj, még a lábam sem érte a földet!

A sérült férfi és a többiek úgy nevettek a fajin vízben, hogy még a feketerigó is felrebbent.

Találkoztam egy emberrel, aki csodálatosan muzsikált. Az egyik megyeszékhely sétáló utcáján álldogált álla alá szorított hegedűvel, és ismert melódiák indái fonták körül kissé már hajlott alakját. Tűzött a nap. Az idős férfi gyöngyöző homlokán néha végigcsordult egy-egy verejtékcsepp. Lábánál, a kalapban, néha megcsörrent a belevetett apró.

A közeli csapszékben kértem egy korsó sört, kivittem az utcai zenésznek. Nagy kortyokban itta.

– Hová való, bátyám?

– Erdélyországba.

Kis szünetet tartott a muzsikálásban. Beszélgettünk. Kiderült, hogy képzett zenész áll előttem, aki elismert művész volt Erdélyországban. Aztán megöregedett. Segítenie kellett a gyermekeit, hát átjött az anyaországba, járja a nagyobb városokat, muzsikál. Az összekalapozott pénzt hazaküldi a családnak, mivel most nincs munkájuk, de csak kell valahogy élniük, eltartani és nevelni az unokáit.

– Hol alszik?

– Vonaton. Állomáson.

Estig muzsikál egy városban, aztán felül a vonatra, s amíg az elviszi őt egy másik városba, alszik. Megérkezve muzsikálni kezd, este felül a vonatra, s újabb város felé utaztában bóbiskol egy kicsit. Előfordul, hogy fáradt és szomorú, mondja. Ilyenkor sír a kezében a hegedű. Visszaadja a söröskorsót, ismét játszani kezd. Szomorú, fájdalmas dalok szólalnak meg a hegedű húrjain, végül új dalba kezd. A szemben lévő padon ülő férfi feláll, feszes vigyázzban hallgatja a zokogó dallamot. Amikor a hegedűs az utolsó sorhoz, a „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!” szövegrészhez ér, ismét kövér verejték-cseppek gördülnek alá homlokáról. De ha jól megnézi az ember, nem csak a homlokáról.

Találkoztam egy emberrel, aki felvillanyozódott, amikor az aratás került szóba. Odakint esett az eső, mintha november lett volna, sötét volt az égbolt, hűvös vízcsepp csordult végig a járókelők arcán, nyakán.

– Aratás? – csillant fel az öregember szeme. – Mikor ilyen esős idő vót, nagyapám mindig azt mondta: „Ha az arató hever, a tengeri csövel!”

És mesélt. Régi aratások jutottak eszébe, a kunhegyesi határban lévő tanyájuk, körülötte az a kis föld, amit úgy szerettek, hogy még az aszat szúrása is szinte jól esett rajta! Már lehanyatlott a nap, de ők még mindig dolgoztak, no meg a szúnyogokkal viaskodtak, de egyszer sem átkozták el azt a kis darab saját földet még a vérszívók miatt sem.

– Boldogok vótunk a sajátunkba – jelentette ki az öreg. – Kettőkor kőttünk, de jó vót, mer a mienk vót. Még nótáztunk is munka közbe. Főleg a nagyapám vót nagy nótafa. Egyiket-másikat tán ű maga szedte össze. Mer ilyeneket is énekelt:

„A nagyapám kis búzája
Véggel a tiszabői országútra.
Még a fejit ki se hánta,
Mán a galamb körüljárta”.

Aztán a nagyapjáról kezdett beszélni, aki száz esztendős korában halt meg, egész életében szívta a pipát, de egyetlen gyógyszert sem tudtak belédiktálni, inkább belsőleg fertőtlenítette magát egy kis pálinkával. Nem is nagyon volt beteg.

– Lassan nem lesz, aki a rígi dógokrúl beszíljen. Sok korombeli elhalt mán.

Hirtelen visszazuhant abba a komorságba, amiben érkezésemkor találtam. Rákosiék elvették mindenét. Bérmunkás lett. Felnevelt öt gyereket. Egy sem nyitja rá az ajtót.

A férfi töprengett egy ideig az ajtó előtt, a csengőhöz emelte a kezét, de rögtön visszahúzta, mint aki túl tolakodónak érezné a bizonyára élesen felharsanó hangot. Hezitált egy ideig az ajtó előtt toporogva, aztán mély lélegzetet vett, s rászánta magát a cselekvésre: bekopogott a régen látott baráti családhoz. A háziasszony boldog sikkantására kijött a férje is, s rögtön átnyalábolta a régi barátot, elragadtatva lapogatta a hátát, hogy ez nem lehet igaz, már vagy tíz esztendeje nem láttalak... A kánikula miatt rögtön a kezébe nyomtak egy poharat. A vendég a kíváncsi gyerek felé emelte a sört.

– Éljen a vakáció!

– Éljen! – ragyogott a fiú szeme.

– Mivel töltöd a nyarat? – kérdezte tőle az idegen férfi.

– Szerinted mihez kezdjek?

– Olvassál!

– Mit?

– Például a kötelező olvasmányokat.

– Inkább valami mást szeretnék. Te mit olvastál ennyi idős korodban?

– Hány éves vagy?

– Kilenc.

– Akkor én az „Emil és a detektívek” című könyvet olvastam.

– Jó könyv?

– Jó.

– Még meggondolom.

Ezzel elvonult a számítógépéhez. Miközben a férfi a szülőkkel idézte fel a régi élményeket, a közös emlékeket, hallotta, hogy a fiú kemény tűzharcba bonyolódott a számítógépes játék sötét alakjaival, ígérve, hogy ezentúl sűrűbben előkerül, már búcsúzkodott, amikor ismét előkerült a vakációzó kisdiák. Füzet és toll volt a kezében.

– Mit is mondtál, mi a címe annak a könyvnek?

– Emil és a detektívek.

A gyerek gondosan beleírta a füzetbe: „E-mail és a detektívek”.

Találkoztam egy emberrel, aki festőművész volt. Ültünk egy hajdúszoboszlói étteremben a szinte mozdíthatatlanul nehéz székeken, és vacsoráztunk. A festő csak piszkálta az előételként elénk rakott öreglebbencset.

– Nem jó?

– Nem. Agyon van paprikázva.

– A feleségem jobbat főz.

– A legtöbb asszony kanállal ássa az ura sírját.

Nevettünk. Töltött káposztát hoztak elénk. Ez már jobban ízlett.

– Elég sós – mondta valaki a társaságból.

– Nem baj, legalább tudunk inni rá bort rendesen – szólt a festő.

Mindjárt meg is emelte a poharát. A pincér, mintha csak erre várt volna, egy tál birkát tett elénk.

– Kérsz?

– Nem – jelentette ki határozottan a festő.

– Miért?

– Mert én már ettem karcagi birkát. Nem adom alább.

Erre megint inni kellett egy kortyintást.

– Hát Szűcs Sanyi kocsmája működik még Karcagon? – kérdezte.

– Működik. Ha tudnád, milyen finom cigánypecsenyét ettem nála legutóbb!

– Tudod, mostanában hogy hívják a cigánypecsenyét?

– Hogy?

– Strasbourger.

Nagyokat nevettünk, mintha semmi gondunk nem lenne. Nem is volt. Ha csak az nem, hogy a festő túl volt a huszadik műtétjén, ráadásul már majdnem megvakult.

Találkoztam egy emberrel, aki szerelmes volt. A találkozás persze nem volt az igazi, ugyanis egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ültem a vonaton, behunyt szemmel gondolkodtam pesti teendőim felől, amikor felszállt két, negyven körüli nő. A csinosabbik szőke volt, a másik pedig hollófeketére festett hajú. Amint leültek, beszélni kezdtek, ügyet sem vetettek rám, talán azt hitték, alszom.

– Már tizennyolc évvel ezelőtt is szerelmes voltam bele, de nem álltam kötélnek, mert nem akartam egy lenni a sok közül. Szerették a nők. A legjobb barátnőm is a szeretője lett – mondta a szőke.

– Legalább kipróbálhattad volna, milyen pasi – így a fekete.

– Akkor már nem is emlékezne rám.

– És most emlékszik?

– Igen. Találkoztunk véletlenül, és láttam a szemén, mennyire örült nekem. Éreztem a szagát. Alig tudtam elköszönni tőle. Teljesen begerjedtem. Másnap felhívtam, de nem tudtam kinyögni egy épkézláb mondatot. Erre azt mondja, hogy na jó, mondd ki, hogy szeretsz, ne dadogj! Igen, mondtam én. Szeretlek. Nagyon szeretlek. Mindig is téged szerettelek.

–És?

– Azt mondta, ő is szeret, de kár erről beszélni. Miért, kérdeztem. Jól megnéztél engem, tette fel a nagy kérdést. Mondom, igen. Miért? Mert öreg vagyok, tele nyavalyával, csak árnyéka vagyok egykori magamnak.

– Tényleg öreg?

– Húsz évvel idősebb nálam, de nagyon jó pasi. Vékony, arányos és nagyon okos. Végül kierőszakoltam egy találkozót. Eljött. Azt mondja: „Nálam a szex két óráig tart.” Hű, ujjongtam magamban, ez kell nekem! Aztán folytatta: „Az első órában nekikészülök, a másodikban szégyenkezem.” Ezzel elköszönt.

Találkoztam egy emberrel, aki tanácstalan volt. Néhányan összeverődtünk az egyik piaci napon, s beszélgettünk. Szó esett ott mindenről, aztán a tucatnyinál több tehenet megölő gömbvillám kapcsán szóba kerültek a természetfölötti, megmagyarázhatatlan jelenségek. Az egyik férfi elmondta, hogy ő már látott repülő csészealjat, ha kell, meg is esküszik rá. A másik férfi erősködött, hogy az egyik éjjel benézett az ablakán egy ló, aki nem volt más, mint az anyósa. A harmadik azt mondta, hogy az ő homlokán megáll a kanál. A társaság legöregebb tagja, aki valamikor raktáros volt egy vállalatnál, nem szólt semmit.

– Magával nem történt semmi paranormális izé? – kérdezte a ló-képű anyósú.

– Hát, történni éppen történt – vakarta a búbját az öreg.

– Micsoda?

Ahogy mesélte a maga megmagyarázhatatlan történetét, rájöttem, én már hallottam ezt. Legalább két évtizede fiatal melósok mesélték röhögve: kifigyelték, hogy a raktáros az épület mögötti sűrű nádasba járt elvégezni a dolgát. Összebeszéltek hárman, elbújtak a nád között egy jó hosszúnyelű lapáttal. Egyszer aztán ment a raktáros, megállt a szokott helyen, szétnézett, letolta a nadrágját, leguggolt, nyögött egyet, és már túl is volt a szülés nagyján. Közben persze járt a feje, kémlelte az ide vezető utat, nem jön-e valaki. Mikor befejezte, felrántotta a gatyát, begombolkozott, s lepillantott a földre, megszemlélni az eredményt. Meghökkent, mert nem látott semmit. Megnézte először az egyik talpát, aztán a másikat. Megfordult, értetlenül bámulta az üres földet. Letolta a nadrágját, de az is üres volt. A fiatal melósok pedig ott pukkadoztak a nádasban, kezükben a lapát, azon pedig az a bizonyos végtermék, amit a raktáros keresett.

– Nem lett meg? – kérdezte a piacon a repülő csészealjat látott férfi.

– Nem.

– Na látja, ez egy paranormális szar volt – bólogatott nagy komolyan az, akinek a homlokán állítólag megáll a kanál.

Találkoztam egy emberrel, aki megkérte egy lány kezét.

A dolog úgy kezdődött, hogy az illető ifjú elutazott egyetemista barátnőjéhez. Este beosont az albérletébe. A lány mondta ugyan, hogy reggel jönnek a szülei, de a fiú úgy volt vele, hogy oly messze még a hajnal, s addig még annyi kellemes dolog vár rá.

Ami a kellemes történéseket illeti, igaza volt, ám a reggel hamarabb érkezett, mint remélte. Mintha már derengett volna az ég alja, amikor fáradtan elaludtak, és máris éles csengőszó zúzta szét édes álmukat.

– Ne nyisd ki! – súgta a fiú. – Majd azt mondod, hogy nem aludtál itthon.

A lány már-már beleegyezett, amikor a háziak kisfia a bejárathoz rohant és kitárta az ajtót.

– Öltözz! – nyomta a ruhát barátja kezébe a leány.

Felkapott egy köpenyt, s a szüleit a konyhába terelte. A fiú bénán állt, az agya lázasan dolgozott, de semmi nem jutott eszébe. Kínosan hosszú percek múlva rájött, hogy ilyenkor ki szoktak ugrani az ablakon. Kinézett, de a kétemeletnyi mélység visszarettentette.

– Az ágy! – mondta hangosan.

A ruháit nagy erővel bevágta az ágy alá, a padlóra vetette magát, hogy ő is bebújjon, ám az ágyneműtartótól nem fért. Kétségbeesetten próbálta legalább a ruháit kihúzni, de nem érte el őket. A konyha felől lépteket hallott közeledni. Pucéron, rémülten állt, majd gyorsan beült a szekrénybe a ruhák közé. Kezdett megnyugodni. Csak azt nem értette, miért látja ő, hogy a szülők bejönnek a szobába és kikerekedett szemmel nézik a szekrényt. Ekkor döbbent rá, hogy a szekrény ajtaja üveges. Tudta, egyetlen módon mentheti meg a helyzetet. Kilépett a szekrényből, szemérme elé kapott egy nippet, és megkérte a leány kezét. Az örömapa kiküldte feleségét és kisebbik lányát a szobából, mert leplezetlenül érdeklődő pillantásokat vetettek a nipp felé, aztán nemet mondott. Talán nem tetszett neki a nipp.

Találkoztam egy emberrel, aki boldogtalan volt. Ült otthon a férje oldalán, s udvariasan kínálta a vendéget hol teával, hol süteménnyel. A két férfi beszélgetett. A férj, jóképű, markáns ember, magabiztos volt és szellemes. A vendég csendes, szerény, aki meleg tekintetét olykor a ház asszonyán felejtette.

– Mi ez? – kérdezte a férj, s az asztalra mutatott.

– Asztal – válaszolta a vendég.

– Neked asztal, nekem viszont cellulóz – mondta a házigazda természettudományos műveltségére utalva.

– Hm – mosolygott a másik. – És hogy neveznél egy nőt?

– A nő tulajdonképpen egy nagy víztömeg.

A vendég megvakarta a fejét, ráncolta a homlokát, a nőre pillantott.

– Nem bor?

– Miért éppen bor?

– Mert egy nő mámorító és tüzes, mint a jó vörösbor.

– Nem bor.

– Esetleg kóla?

– Miért?

– Mert egy nő üdítő és feldobja az embert.

A férj legyintett.

– Te a költészet felől közelítesz a nőkhöz. Én a természettudomány felől.

Lefekvés után az asszony nyitott szemmel hallgatta a férje horkolását, s egyre ez a párbeszéd járt a fejében. A vendégre gondolt, a szép meleg tekintetére. Ezt az időszakot szerette a legjobban: csak ilyenkor érezte szabadnak magát.

Találkoztam egy emberrel, akit megpocsékolt a kakas. A tyúkólból akarta összeszedni a tojásokat, s amint bújt be az ajtón, a kakas hátulról nekiugrott a lábának, és a sarkantyújával akkora sebet ejtett rajta, hogy kilátszott a csont. Rettenetesen vérzett a hosszú seb, s annyira fájt, hogy a férfi négykézláb menekült ki a felbőszült kukori elől a baromfiudvarból. Kórházba került, tizenkét varratot számolt meg akkor, amikor összeöltötték. Mikor hazament, felsóhajtott.

– Csak jobb itthony!

Így beszélt: itthony, ballonykabát, piacony. Kiadta a parancsot, hogy a kakast le kell vágni, a sarkantyúját el kell tenni ereklyének.

– Majd én megmutatom, ki az úr ezeny a szemétdombony! – dörögte.

Ebből azonban megint baj lett, a kakas ugyanis a fia kedvenc jószága volt, s a halálos ítélet hallatán a tizenkét éves fiú elkámpicsorodott.

– Ne vágjuk le! – zokogott.

– Levágjuk!

– Nem!

– De!

– Nem!

– Édes fiam, akkora pofonyt kapsz, hogy a takony menetet vág a nyakadony!

Ez már elég nyomós érv volt ahhoz, hogy a kakas a lábasban végezze. Az ebéd végeztével a férfi diadalmasan törölte meg a száját.

– Na ugye, hogy én vagyok az úr ezeny a szemétdombony!

Találkoztam egy emberrel, aki nagyon mélyről jött. Nagy szegénységben éltek. A szülők italoztak, mindennaposak voltak köztük a veszekedések és a verekedések. A fiú ebbe nőtt bele, mégis szeretett volna tanulni. A középiskolában sok baj volt vele. Csavargott, néha hetekig nem látták: szinte csak átbillent egyik évfolyamból a másikba. Később már osztályt is kellett ismételnie, mégsem hagyta ott az iskolát.

Aztán beütött a ménkű. Először csak verekedés miatt akadt gondja a rendőrséggel, később egy katonától ellopta a fegyverét. Amikor elkapták, nagy szája volt. Rács mögé dugták, betették néhány homokos közé. Végig kellett élnie kényszerűségből mindazt, amit már hírből is utált.

Az irodalmat oktató tanárnője elintézte, hogy levizsgázhasson az éves anyagból. Beküldték neki a könyveket, hogy tanuljon.

A vizsgáztató tanárok bevonultak a börtönbe. Egy-egy tárgyból csak néhány könnyebb kérdést tettek fel a fiúnak, s mikor válaszolt rájuk, intettek, hogy ennyi elég. A tanárnő az egész éves anyagot végigkérdezte irodalomból. Kollégái türelmetlenül pislogtak az órájukra, de ő csak kérdezett, a fiú pedig válaszolt. A börtönőrök csodálkozva nézték a semmire való kölyköt: ez ennyit tud? A rongy kölyök pedig szép kerek mondatokban beszélt az éppen kérdezett témáról, verseket idézett fejből, valósággal megittasodott a tanárnő büszke tekintetétől, s életében először érezte úgy, hogy ő is valaki, képes bármire, kivívhatja mások elismerését, s talán mégsem csak egy moslékos vödör az élet, mint ahogy eddig hitte. Ragyogott a tekintete, amikor könyvvel a kezében visszavezették a cellájába.

Találkoztam egy emberrel, aki megrendítette a Szovjetuniót. A lassan hatvan felé közeledő férfi két-három pohár sör után boldog-boldogtalannak dicsekedett.

– A cocilizmus idején én ellenálló voltam!

– Talán ellenzéki – helyesbítettem.

– Az. Igaz, az enyém csak kis tett volt, de a kis tett is tett. Nagyobb tett, mint a nem-tett.

És mesélni kezdett. A céghez, ahol dolgozott, érkezett egy népes delegáció a nagy keleti testvér már-már üdvözült népéből. Leültették a drúzsbázni jött orosz kompániát a vállalati ebédlőben, s a magyar menyecskék a hosszú asztalokra szorgalmasan hordták a teát az öblös csészékben. Illetve a forró vizet, mivel a teát egy kis zacskóban helyezték el a csésze mellett, a kockacukrok szomszédságában. Az oroszok zavartan pislogtak a csuprok mélyére: még sohasem láttak filteres teát. S ekkor lépett színre a mi emberünk.

– Karandás! – kezdte, de aztán rájött, hogy ez mégsem elvtársat jelent, így inkább a tolmácsra bízta az orosz nyelvet. – Be kell venni a szájatokba a cukrot meg a filteres teát, s azon keresztül kortyoljátok a vizet! – folytatta már magyarul.

A drúzsbázók pedig így tettek. Ült a kéttucatnyi orosz a hosszú asztaloknál, szájukból a filteres tea madzagja lógott, ők pedig hörbölték rá a forró vizet. Na, 1956 után ekkor rendült meg másodszor a Szovjetunió: a világbirodalom nem tudta kiheverni, ahogy a magyarok kiröhögték már-már üdvözült polgárait.

– Meg is bukott a cocilizmus! – rikkantotta a hatvan felé közeledő férfi, és ivott rá egyet.

Milyen ember az apám? – kérdezte a fiú.

– Apád? – kérdezte az asszony. – Az egy vakon-harapós kun.

– Az mit jelent?

– Azt, hogy türelmes, de ha kihozzák a sodrából, támad.

– Azért ül börtönben?

Az anyja bólintott. A gyereknek szörtyögött az orra, megszívta. Mentek tovább. Szembe jött egy mézes-mázos mosolyú ismerős, egy vörös hajú férfi, akit az asszony mindig utált.

– Hogy vagy? – kérdezte az ember.

– Te látod, én érzem – válaszolt kurtán az asszony, és már húzta is maga után a gyereket.

Haladtak vagy húszlépésnyit, amikor a gyerek megkérdezte.

– Ezt miért utálod?

– Veres kutya, veres ló, veres ember egy se jó!

Bementek az unatkozó fodrászhoz. A gyerek beült a székbe.

– Milyenre nyírjam a hajad?

– Kopaszra. Tök jó lesz.

– Nem jó tök? – röhécselt a figaró, s a rázkódástól ütögette a gyerek fejét a nyírógéppel.

Hiába ordított, az anyja ráförmedt.

– Tűrjél! Ennél sokkal többet is el kell majd tűrnöd!

– Te sokat tűrtél? – kérdezte a fiú már az utcán.

– Sok lenne azt ujjhegyre szedni! – mondta, s megkeményedtek a vonásai.

Találkoztam egy emberrel, aki nem riadt meg a saját árnyékától. A népszerű fürdő tágas medencéjének kellemes gyógyvizében ücsörögve ismerőseimmel beszélgettem, élveztem a kissé hűvös időben jól átmelegítő vizet, gyönyörködtem a víz felszínén gomolygó párafelhőkben, s tettem ezt mindaddig, amíg hangos szóváltásra nem lettem figyelmes.

Amikor bekapcsolódtunk a történetbe, valaki éppen lepárttitkározott egy másik valakit, amit az annyira sérelmezett, hogy az egyik fürdőző néző szerint akár igaz is lehetett a vád. Hamar tisztázódtak a frontvonalak. Az egyik (a lepárttitkározott) oldalon féltucatnyinál valamivel több középkorú férfi replikázott, mindegyikük nyakán vastag aranylánc villant a bágyadt fényben. A másik oldalon egy kis öregember mondta a magáét egy középkorú férfi árnyékában, s mindketten már éppen kikászálódtak a medencéből, amikor felparázslott a vita. Az elhangzott sértésekből hamar kiderült, hogy itt tulajdonképpen a legnagyobb ellenzéki párt (az aranyláncosok) és a legnagyobb kormánypárt (az öreg és segítője) hívei csaptak össze. Az öreg társa szerint a másik tábor tagjai Kádártól kapták az aranyláncukat, míg azok közül az egyik kilátásba helyezte, hogy jövő ilyenkor már a partról vitatkozóknak ebben a medencében sem lesz helyük. Az öregúr az összes fürdőzőhöz szólva kijelentette, hogy aki nem a legnagyobb kormánypártra szavaz, hülye. A medencében ülők többsége megtapsolta a kampányhős kijelentését. Ha ezt szavazásnak vesszük, akkor a medencében elkezdődött kampány végén a kormánypárt győzött. A parton elcsattant még egy-két pofon, mire a vízben megállapították, hogy durva kampányra számíthatunk.

A reumás tagjait áztató néhány német ámulva nézte, hogy milyen politikus nép ez a magyar!

{fel} - {tovább}