Találkoztam egy emberrel... címmel
2000. november 24. és 2005. január 7. közt
sorozatban jelent meg Körmendi Lajos
e munkája a Karcagi Szuperinfóban.
Az utolsó rész az író halála után látott
napvilágot.

Későn este hazafelé tartva találkoztam egy emberrel. Leány volt az illető, tízes éveinek talán a közepét taposhatta. Levegőzött. Kissé lengén öltözöttnek tűnt, bár a novemberi tavasz egészen elképesztő hőmérsékleteket produkált napközben, este azonban már elég hűvös volt.

Az áruháztól a városháza felé átvezető járdán ballagva hallottam, hogy az előttem vonuló kissé korosabb társaság egyik férfitagja lediszkópatkányozta a szellőzködő amazont.

Az csak ült a padon és megrándult az arca. Sírni kezdett. Odaérve megálltam a pad mellett.

– Mi baj van?

A lány megrántotta a vállát.

– Ittál?

– Beittam.

– Miért?

– Bánatomban.

– Mi bánt?

– A fiúm rástartolt a barátnőmre.

– Hány éves vagy?

– Tizennégy.

Néztem. Angyalian szép arca volt. Hallgattunk. Hogy megtörjem a csendet, arról kezdtem beszélni, hogy az előttünk lévő beton-placcon (amit az utóbbi időben készítettek el a járda másik oldalán) áll majd, ahogy évtizedekkel ezelőtt is, az angyalos kút, amit most visszaállít a város. Próbáltam leírni neki, hogy néz majd ki.

– Angyal áll majd rajta? – mosolygott a lány.

Nézte a betonalapzatot, talán odaképzelte a kutat és az angyalt. Átszellemülten gyönyörködött saját látomásában. Az arca egészen megváltozott. Talán azt érezte, hogy az az angyal vigyáz majd rá.

Találkoztam egy emberrel, aki már nem él.

A kórházba mentem ki látogatóba. Megkerestem a beteget. Beszélgettünk. Régi emberek, régi történetek kerültek elő az emlékezet mélyéről. A beteg roppant jóízűen, nagy élvezettel mesélt.

Volt egy legény, akit megkért a nagyanyja, adná el a vásárban a tanyán lévő birkáit, mert kell a pénz.

Rálett a legény. Az egyik komájával áthajtották a közeli városba a gyönyörű anyajuhok falkáját. Nem kellett sokáig topogniuk, ácsorogniuk a juhok mellett, elkelt az állomány. Jó árat kaptak érte.

De az áldomás ivásakor a legény már erősen törte a fejét valamiben! Az lett a vége, hogy körbejárt a vásárban, megnézte az eladásra kínált birkákat, majd megvett egy ringy-rongy bárányokból álló falkát. Roppant olcsón. Jól eltette az így nyert pénzt. Megszámolta: éppen annyit vett, amennyit eladott. Visszahajtották a falkát a tanyára.

Mentek a városba, hogy sajnos, nem kelt el a birka. A mama szívta a fogát, szitkozódott, hogy micsoda világban élünk, még ilyen gazdadícsérő falka sem kell senkinek!

Az unokája meg a Tíbuci csárdában mulatott napokig.

Telt-múlt az idő, egyszer aztán a nagymama csak rászánta magát, hogy megnézze az állományt a tanyán. Éppen ott kapta a mostanra megint pénztelenné vált unokáját.

– Hallod, csak el kéne adni ezt a falkát! – mondta a legénynek.

Az rálett.

– De most én is veletek megyek, mert ezek a juhok valahogy egyre kisebbek lesznek!

Azért az unokája csak kitalált valamit még utoljára: elvitt két-három birgét a csaplárosnak, a komája kukoricát, a másik koma szénát fuvarozott a Tíbucra. Mulattak is a csárdában, míg futotta belőle!

Ott láttam magam előtt a csavaros eszű unokát szinte hús-vér valójában. Ezért éreztem úgy, hogy találkoztam egy emberrel. Aki már nem él.

Találkoztam egy emberrel, aki Pekingben bronzérmet nyert a diákolimpián. Kristóf példája azt bizonyítja, hogy ha valaki nagyon akar valamit, akkor azt egy alföldi kisváros gimnáziumába járva is elérheti. Ez az ifjú Püspökladányban végzett, az ország összes műszaki felsőoktatási intézményébe fölvették a fizika, a matematika, a kémia tantárgyban, vagy a számítástechnikában elért eredményei miatt. Ő Budapestet választotta, a Műszaki Egyetemet, ahol a villamosmérnöki és informatikus karon az első évet végzi.

Mindkét szülő családja több generációra visszamenőleg rendezett életet élt, s úgy tűnik, öröklődik a kiegyensúlyozott életmód. Az egész család vallásos, a négy gyerek közül mindegyik ministrált, most éppen a legkisebb lányon van a sor. Csillag Kristóf édesanyja hittant oktat több iskolában, édesapja a KITE informatikai vezetője. Kristóf még bilin ült, amikor megtanult olvasni. Az apának volt egy ma már törpének számító gépe az egyetemi éveiből, azt kapta meg az ötödikes gyerek. Ezen játszani nem, csak programozni lehetett.

Kristóf programozott. Hatodikos korában, élete első versenyén megnyerte a legfiatalabb versenyzőnek járó díjat éppúgy, mint az első díjat. Ekkor már angol nyelvű számítástechnikai könyveket olvasott. A számítástechnika mellett évekig jutott ideje néptáncra, zongorára, középfokú angol nyelvvizsgára. Sokat olvasott. Az iskolai tanórákra nem tanult sokat, de ami érdekelte, azt falta. Debrecenbe járt Szegedi Ervin tanár úr fizika szakkörébe. Angolul adott elő matematikai elméleti témát, s ennek a számítógépes szimulációját. Kitűnően érettségizett.

Minden évben megrendezik a Nemes Tihamér számítógépes versenyt több korosztálynak, s a legjobbakból válogatják ki a diákolimpián résztvevőket. Kristóf a számítástechnikán kívül kémiából szintén bekerült a diákolimpiai keretbe, de matematikából is nagyon jól szerepelt országos versenyen. A bronzérmet számítástechnikából szerezte Pekingben. Egyetem után szeretne a fizikai vagy kémiai kutatásba bekapcsolódni a számítástechnika segítségével. Persze, diszkóba nem jár ez az ifjú ember, akivel találkoztam.

Találkoztam egy emberrel, aki az ötvenes években az osztálytársam volt, az általános iskola első osztályától ötödik félévig együtt koptattuk az iskolapadokat és tanáraink idegeit, ekkor azonban mi visszaköltöztünk Kunhegyesről Karcagra. Azóta sem láttam a régi csibészeket, nem csoda hát, ha az újbóli találkozáskor senkit sem ismertem meg, beleértve írásom főhősét is. Őt azonban csupán mint tanulótársat nem ismertem meg, egyébként szinte naponta láttam nyaranta Berekfürdőben.

Az egykor velem együtt nebulóskodók meghívtak osztálytalálkozójukra. A velünk egy évfolyamban tanuló lányosztály tagjai mindannyian élnek, csaknem teljes létszámban eljöttek a régi iskolába is, ahol jókedvűnek és többnyire egészségeseknek tűntek. Bizonyára őket is megpróbálta az élet, de ez nem nagyon látszik rajtuk. A fiúosztály beszámolója sokkal lehangolóbbra sikeredett: heten már meghaltak, egyik társunk tolókocsiban él, csaknem mindenkit leszázalékoltak valamilyen súlyos betegség miatt, amiknek a skálája a húsz esztendeje tartó cukorbajtól a Parkinson kórig terjed. Aki még aktív, azon is látszik, hogy agyondolgozta magát. Sokan el sem jöttek, s a jelenlévők nem értették, miért. Azt hiszem egyszerű a magyarázata: talán nincs egy megfelelő öltönyük, amiben megjelenhettek volna, vagy csak a vacsora árát nem tudták befizetni. Csak két vállalkozóvá lett osztálytársunk tekinthető sikeresnek és módosabbnak.

Írásom hőse, mint megtudtam, kiváló sportoló volt, Vasgyúrónak is nevezték. Most szinte külön életet élnek a kezei, úgy remegnek. Nagyon reménykedik, hogy néhány éven belül lesz olyan szer, ami gyógyítja a Parkinson kórt. Addig is nyaranta ott ül Berekfürdőben a strand bejárata közelében egy padon, ha jól emlékszem, különféle ízesítésű gomolyákat árul, mellette szól a hordozható magnetofon, ő pedig nagy átéléssel énekel különféle régi slágereket: „Nehéz a boldogságtól búcsút venni...” Ilyesmiket. Csak úgy, bele a szakállába.

Találkoztam egy emberrel, aki, mint mondta, generáljavításra feküdt be a kórházba. A fiatal nővér megkérdezte tőle.

– Hol lakik a bácsi?

– A kacagó városban.

– És az melyik lenne?

Az öreg egy mondókával válaszolt:

„Kaba – kaptafa,
Nádudvar felkapta,
Úgy Ladányhoz vágta,
Karcag csak úgy kacagta”.

Amikor már eléggé megjavították, így szólt hozzá az orvos.

– Csütörtökön hazamehet.

– Nem lehetne szerdán, doktor úr?

– Miért?

– Mert lövetem az anyósomat.

– Miii?

– Egy mezőőr cimborám elvállalta egy üveg pálinkáért.

Az orvos gyanakodva vizslatta a beteg ravasz arcát, aztán úgy gondolta, csak tréfál az öreg. Bólintott: mehet.

Alig pitymallott, ő kicsalogatta az áldozatot az udvarra, gyorsan lefogta a szomszéddal, a mezőőr pedig lőtt. Ittak egy kupicával. A szomszéd a véres tetthely felé nézett, észrevette az öklömnyi kölyökmacskát, amelyik ráharapott az áldozat lábára, s el akarta húzni a zsákmányt.

– Nízzítek mán! Megkapar a macska, úgy húzza a hízót!

Nevettek. Vidám és nagy disznótort csapott a kacagó városban lakó ember, akivel találkoztam.

Találkoztam egy emberrel, akinek öregségére bizony nagyon meg kellett néznie, hogy mit eszik.

– A szegény ember akkor eszik tyúkot, ha beteg. Vagy ha a tyúk beteg – mondta kesernyésen.

Ült a fekhelye szélén, a dikón, maga elé révedt a kis köves konyhában, a ház egyetlen fűtött helyiségében, s láttam rajta, hogy elkalandozott a múltba.

– Én valamilyen mester szerettem volna lenni gyerekkoromban. Nem ment. Nagyon szegény család volt a mienk. Apám gazdasági cseléd volt. Heten voltunk testvérek, közöttük én a legkisebb. Hordtam az ebédet a többieknek. Borzasztóan szerettem a mozit. A tulajdonos azt mondta, hogy legyek jegykezelő, akkor nézhetem a filmet. Nagyon örültem. Úgy látszik, elég jól mozoghattam, mert egyszer egy asztalos mester megkérdezte: „Nem akarsz asztalos lenni?” „Hogyne akarnék!” De édesanyám nem akart engedni, mert édesapám éppen katona volt. Egy hónapig lopva jártam a műhelybe, anyám nem is tudta. Egyszer aztán elővett: „Megfigyeltem, te gyerek, hogy reggel fél hétkor elmész, délben jössz, eszel, elmész, este hatkor jössz. Mit csinálsz?” Megmondtam. Kaptam egy nagy pofont. „Na, majd az apád!” De addigra én már írtam apámnak, zsebemben volt a levele, hogy engedi. Így lettem asztalos. Én is szerettem játszani, csínyeket is elkövettem, de úgy dolgoztam, hogy egyetlen pofont sem kaptam a mesteremtől.

– Aztán? – törtem meg a beálló csendet.

– Aztán végigdolgoztam az életemet. Ennyire jutottam.

Felállt, megkavarta a platnin az ételt. Lebbencsleves. Ennyi volt az ebéd.

Vasárnap volt aznap.

Találkoztam egy emberrel, aki azt mondta, hogy ő boszorkány. Na, jó, ha ő nem is annyira, de a dédnagyanyja igazi boszorkány volt.

– Sokszor mesélték nekem, hogy ha a dédnagyanyám haragudott valakire, nem hagyta békén. Volt úgy, hogy a szérűn dolgozott a haragosa. A dédnagyanyám jó nagy sassá változott, lecsapott arra az emberre, leszaggatta róla a ruhát, felhasogatta a húsát a karmaival. Máskor pedig a nyája mellett a fűben heverésző haragosára támadt rá: nyúl alakját öltötte fel, úgy ment feléje. Az illető rá se rántott, de aztán felé suhintott a botjával. Na, erre a dédnagyanyám hirtelen emberré változott, s elkapta a haragosát, jól megszorongatta, legyűrte, de az ellenfele nagyon erős volt. Mielőtt azonban felülkerekedett volna, a dédnagyanyám kígyóvá változott, s kisiklott a kezei közül. A haragosa felkapta a botját, azzal akarta agyonütni a kígyót, de mire elővette, a dédnagyanyám már lapulevéllé változott.

A mesélő büszkének látszik, ami érthető, hiszen nem mindenkinek van ekkora hatalommal bíró dédnagyanyja.

– És te is boszorkány lennél? – kérdezem.

Mosolyogva bólint.

– Örököltem – mondja.

– És miben áll a tudományod?

– Meg tudok ragadni valakit.

– Hát még?

– Ki tudok siklani a szorító karokból.

– Mindig?

– Ha akarok. És meg is tudok igézni valakit...

Ezt elhiszem. Nézem a dús, sötét hajat, a szikrázó tekintetet, a kivágott ruhából előbuggyanó idomokat... Boszorkányos.

Találkoztam egy emberrel, aki büszke iparos mivoltára. Mint mondta, mindent meg tud csinálni. Van otthon körfűrésze, szalagfűrésze, abriktere, többféle köszörűje, tehát mindenféle szerszáma az általa végzett munkákhoz. Egyébként lakatos, de hetvenkét esztendős kora ellenére vágott ő még a nyáron is olyan rendet, mint akárki más!

– Jó szerszám kell minden munkához, kérem. Ez a titok nyitja. Nekem a kaszám is olyan, hogy szinte repül az ember kezében! Hiszi-e?

Kiderül, van néhány szép szőlőlugasa a háznál, minden évben készít egy kis bort, nem is akármilyet, meg lehet kóstolni. Megkóstoltuk: tényleg nem akármilyen!

– Nem pálinkát iszom, hanem bort. Naponta két-három decit. Ez vérré válik! Hiszi-e?

A szomszédja jut eszébe. Nem tudta elnézni, átment, megmetszette a szőlőjét. Gondolta, a többi munkát majd elvégzi a szomszéd. De nem! Nem permetezett, nem kapált, rá se nézett a szőlőre, pedig lett volna ideje, hiszen munkanélküli. Még ő könyörgött neki, hogy szomszéd, szüreteljen már! De az csak halogatta. Novemberben nem bírta tovább, átment, segít, csak ne egye tovább ott a szőlőt a fene. Nagy nehezen rálett a szomszéd. De a gaztól hozzá se fértek a fürtökhöz! Előbb bozótot kellett irtani. Na, leszüreteltek. Három hét múlva kérdezi a szomszéd feleségét.

– Forr-e már az a bor?

– Látja ott az udvar közepén azt a hordót?

– Látom.

– Abban volt a bor.

Szidja. Az ilyen dologtalan embernek segélyt sem adna, mondja. Hogy van az, hogy ő mindig talál magának munkát, a szomszéd meg sohasem? Erre iszik egyet. Pirosodik az arca. Látom, ez a korty is vérré vált.

Találkoztam egy emberrel, aki roppant spórolós volt. Igazi vezére, összefogója volt a családnak, még a férje is a szerint táncolt, ahogy a felesége fütyült. Itt nem volt pazarlás. Az asszony gondosan számon tartott mindent, intézkedett, dirigált, még a hulladék hulladékát is fölhasználta, minden jó volt valamire. Annyira a fogához verte a garast, hogy amikor eljött egy névnap, a család közelebbi és távolabbi tagjainak megvendégelésére készülve minden egyes alkalommal precízen kiszámolta, hogy hány rokon keresi majd fel a házát. Jóllehet, ez a szám az egyik nagynéni évtizeddel ezelőtti halála óta nem változott, ő mégis minden alkalommal papírt és ceruzát vett elő, felírta a neveket, aztán többször megszámolta őket. Ezt követően bevonult a konyhába és sütni kezdett. Linzerkarikát. Pontosan annyi darabot, ahányan majd megülik a névnapot. Amikor már az asztaluknál ült a vendégsereg, elővette a süteményt, s odakínálta.

– Nesze, koma, vegyél egyet!

Amikor mindenki kivette a maga linzerét, elrakta az üres tányért.

Ha netán valaki óvatosan megkérdezte, hogy nem viszi-e túlzásba kicsit a spórolást, így szólt.

– Tartsáméknál van valami, adoméknál semmi!

Ami nagyjából azt akarta jelenteni, hogy nem szabad szétszórni a vagyont. A veje alig került a házhoz, már ment volna locsolkodni az édesanyjához. Az anyósa felcsattant.

– Hová akarsz menni? A semmibe? Itt maradsz a vanba’, és dolgozol!

Amikor a veje morcosan dünnyögött, ő csípőre vágta a kezét.

– Enyém a ház meg az eresz, ha nem tetszik, el is mehetsz!

Aztán mégis ő ment el. Váratlanul halt meg az a spórolós ember, akivel találkoztam.

Találkoztam egy emberrel, aki nagyot hallott. Élte a maga különösebb eseményektől mentes életét, egészen addig, amíg a második világháborúban be nem hívták katonának. Szerette volna túlélni, ezért aztán igyekezett jól helyezkedni. Az egyik csöppet sem szép napon megérkezett a sors egy fütyülő gránát képében egy olyan helyre, ahol a józan ész szerint nem számíthattak rá. Akkor sebesült meg ez az ember. A szilánkokat kiszedték a lábából és a mellkasából, ám a légnyomás okozta süketségével nem tudtak mit kezdeni.

– Kicsit rest a fülem – mondta a beszélgetés közben, de ez a tények erős megszépítését jelentette.

Az esküvőjén csak úgy visszhangzott a templom, olyan hangosan volt kénytelen beszélni a pap. Mellette aztán fecseghetett, mondhatta a magáét az asszony, ő úgysem hallotta. Talán ez volt a titka boldog családi életüknek. Néha elment a kocsmába találkozni a cimborákkal. Egyszer kék foltokkal a szeme alatt tipegett be az egyik komája. Közel hajolt a süket cimborához.

– Hallod, megvert a fiad!

– Hogy?

– Hát ököllel.

– Ja, úgy!

Egyszer aztán őt is megverte a fia. Ez már a felesége halála után esett meg. Elment a kocsmába, de már csak egy cimborát talált. A többiek is elmentek a minden élők útján, ahogy az őket búcsúztató lelkész mondta.

– Tudod, mire való a szülő? – kérdezte.

– Mire?

– Amíg él, adjon, ha meghal, hagyjon!

– Úgy van, koma. Úgy – bólogatott a másik.

Aztán ő is meghalt. Amit hagyott, nem tartott sokáig. A fia egykettőre elitta.

A vonaton ültem, gyanútlanul nézegettem kifele az ablakon. Talán nem érdekelt annyira a látvány, de az idő és a vonat elég nehezen vánszorgott, s ilyenkor pótcselekszik az ember. Ilyen pótcselekvés például az ablakon át elénk tűnő táj meredt bámulása. Ilyen a szemben ülő formás nő viszonylag sűrű, ám feltűnés nélkülinek remélt szemrevételezése. S ekkor történt valami.

Egy fiatalember húzta el a fülke ajtaját, végigfuttatta tekintetét a bent ülők arcán, aztán fürgén kiosztott egy-egy kis figurát egy sárga, nyomtatott cetli kíséretében, és már szaladt is a következő fülkéhez. A figura egyszerű volt. Egy pingponglabdára valaki muris arcot rajzolt filctollal, ruhácskát kreáltak rá és fejfedőt. Az ifjú azonban nem adott mindenkinek, én sem kaptam. Főleg a nőket választotta ki, talán úgy vélte, ők jobban megérdemlik ezeket az apró ajándékokat. Ám a sárga cédulát elolvasva kiderült, hogy itt nem ajándékozásról van szó. Ez állt rajta: „Elnézést kérek! Én siket ember vagyok, aki tudja, hogy a hangok világában élni nagy boldogság, és sajnos ez az, ami hiányzik nekem. Hogy mi a zene és mi az, hogy hozzátartozó vagy a szeretettek hangja, én nem tudom. Nekem nincs hallásom, hangom, nem tudok beszélni. Ön nemes lelkű ember és megvéve ezt az ’emlék tárgyat’ nagy segítségemre lesz. Ára: 300 Ft. Sok szerencsét kívánok önnek!” A hátulján ugyanez németül.

A fülkében senki sem vette meg a figurát. A fiatalember, visszatérve, kissé ingerülten szedte össze, s alighanem biztos volt benne, hogy itt nincs egyetlen nemes lelkű ember. Engem bántott, hogy nem segítenek rajta. Ezzel az érzéssel szálltam le a főváros pályaudvarán a vonatról.

Amikor elintéztem ügyes-bajos dolgaimat a magas hivatalokban, a pályaudvar mellett még beugrottam a gyorsétterembe harapni valamit indulás előtt. Még mindig az a fiatalember járt a fejemben a figurájával. Mogorván rágcsáltam, s idegesített a szomszéd asztaltól időről időre felcsattanó röhögés. Egy fickó mesélt valamit nagy hangon. Odanéztem. Úgy éreztem, ezzel az emberrel már találkoztam valahol. Igen. A vonaton. Ő kínálta a figurákat.

Találkoztam egy emberrel, aki – mint mondja – mindent kipróbált már, csak a börtönt nem.

Ültünk a vonaton, beszélgettünk. Kopottas, de tiszta ruhában ült mellettem.

– Cigány vagyok, csóró vagyok, de azt maga is lássa – sóhajt. – Pedig mindig dógoztam. Harminckilenc évet nyomtam le. Vótam kötélverő, a téeszben segédmunkás, mindenes... Oszt ide jutottam.

– Hova?

– A nincsbe. A betegségbe.

Meséli az életét. A felesége csalta, mástól van a gyereke, de tőle akart gyerektartást az asszony. Sokáig egyedül élt, aztán lett egy élettársa. A nő azt mondta, őneki nincs gyereke.

– Nem baj! Jó lesz nekünk együtt – vigasztalta a férfi.

Néhány év után meghalt az élettárs. Egyedül élt tovább a közös házban. Egyszer beteg lett, bekerült a kórházba. Mire hazament, az asszony egyik fia kiszabadult a börtönből és eladta a házat. Mert mégis volt az élettársnak gyereke, de mindhárom fiú a börtönben csücsült.

– Most hova utazik?

– Szabolcsba. Egy rokonhoz. Valameddig meghúzom magam nála.

– Nincs hol laknia?

– Nincs. Az egyik rokonnál is lakok egy kicsit, a másiknál is.

– Most is egy rokontól jön?

– Nem, most a régi lakóhelyemen jártam. Szóltam a postásnak, hogy ha megjön a nyugdíjas utazási papírom, küldje utánam, mert tavaly is az ottani rokonaim vették át, így aztán azzal én semmit se utaztam, nem úgy, mint ők.

– A rokonoknál van becsülete?

– Van. Amíg tart a nyugdíj. Utána senki a nevem.

Találkoztam egy emberrel, aki vett egy kertet, miután nyugdíjba ment. Sok-sok meggyfát ültetett. Épített egy kis házacskát, kutat is fúratott. Egyszer aztán arra ment ki, hogy ellopták a szivattyúját. Néhány hét múlva feltörték a kunyhóját.

Akkor lett derűs, amikor a meggyfák termőre fordultak. Igaz, még csak tíz-tizenöt szem piroslott egy-egy fán, de ezt már ő termelte! Az unokája már ette volna. Még éretlen, mondta neki. Majd egy hét múlva. A következő hétvégén egyetlen szem meggyet sem találtak a fákon. Ellopták, gondolta.

Egy év múlva ismét szépen piroslott a sok meggy a lombok közül, amikor egy felhőnyi madár csapott le a kertre, s csak néhány szem gyümölcsöt hagytak az ágakon. Sírni szeretett volna.

A következő esztendőben már jó előre kifeszített egy drótot, s amikor érni kezdett a meggy, teleaggatta színes szalagokkal. A madarak kíváncsian nézegették a szélben csapdosó papírokat, ám egy óra sem telt el, jött egy zápor. A férfi rohant, hogy az elázott krepp helyére ezüstpapírból tehessen fel csíkokat. A madarak ezt már messzebbről vették szemügyre. A férfi örült, s csak a harmadik napon omlott össze, amikor néhány seregélyt talált az ezüstpapírok fölött a dróton. A meggynek már nyoma sem volt.

Alig robbant zöldbe az új tavasz, alumíniumból szélkakast készített, aminek a feje helyén szélrózsa volt, amely még a szellőtől is pörgött. Ez bevált. Egy hétig. Akkor már rajta tollászkodtak a seregélyek. Gyorsan szerzett egy riasztót, hogy legalább a termés egy részét megmentse. A szerkentyű tízpercenként akkorát durrantott, mint egy mozsárágyú. A madarak hanyatt-homlok menekültek. Szépen pirosodott a meggy. Kezdte leszedni a termést, amikor észrevette, hogy a madarak is ezen fáradoznak a kert hátuljában. Lőtt a riasztó, de a madarak csak felrebbentek, aztán másik ágra szálltak le: „Mint a politikusok választás után”.

– Azért csak jó ez a kert – mondta fáradtan. – Üljek otthon és várjam a tévésorozat végét? Meg az enyémet?

Találkoztam egy emberrel, aki szeretett járni a kórházba, de csak látogatóba. Minden alkalmat megragadott, hogy megtudja, most éppen melyik rokona, ismerőse beteg. A beszélgetést igyekezett mindig úgy kanyarítani, hogy az bizonyos közös ismerősök egészségi állapotának a firtatásánál kössön ki. Mondhatni, naprakész volt a város egészségi állapotát illetően.

Az egyik alkalommal meglátogatott egy öregasszonyt, aki amolyan félig elfeledett távoli rokonnak számított a családban.

– Bevezette már a villanyt? – kérdezte a betegtől.

– Nem én!

– Miért nem?

– Mert bemegy a dróton az egér.

A férfi csak hümmögött talányosan, aztán javulást kívánt. Néhány nap múlva hirtelen nagyot romlott az öregasszony állapota. Amikor bement meglátogatni, csak annyit súgott panaszosan, hogy ezekkel kell egy szobában lennie! A szemével a három cigányasszony felé intett. Aztán nem szólt. Másnap a látogatásra érkező ember már üres ágyat talált.

– Meghalt – szólt reszelős hangon az egyik cigányasszony.

A férfi bólintott, s arra gondolt, a szobatársai biztos megátkozták az öregasszonyt. A folyosón egy ismerőssel találkozott.

– Meghalt – mondta az is. – Pedig az a három cigányasszony egész éjszaka imádkozott és énekelt az ágyánál. Gyönyörűen mondták...

Két nap múlva a piacon összeakadt az öregasszony unokájával, aki megkérdezte.

– Holnap teszik le nagyanyámat. Eljön a temetésre?

– Minek mennék? Ő se jön az enyémre.

Elindult a kórház felé. Szeretett beteget látogatni.

Találkoztam egy emberrel, aki nagy kópé volt. Ment az utcán, be-beszólt egy-egy kerítés fölött az udvaron dolgozó embernek.

– Dolgozol, komám?

– Ühüm.

– A munkából nem lehet megélni, csak a jó keresetből. Azt meg kevesen kapják.

Megállt néha beszélgetni az utcán, meghányták-vetették a világ sorát a szomszédokkal, s mikor a drágaságra meg a kevés keresetre kerítettek sort, megszólalt.

– Nekem nem lehet panaszom. A főnökkel nagyon jól kerestünk a múlt hónapban: háromszázharmincötezer forintot.

– Komolyan? – ámult a szomszéd.

– Úgy ám! A főnök keresett háromszázat, én meg harmincötöt.

Az egyik napon két asszony tűnt fel az egyébként nem túl forgalmas utcában. A férfi éppen nyitotta a kaput. Úgy látszott, kapóra jött a nőknek, mert rögtön megszólították, s kérték, beszélgessen velük egy kicsit a vallásról.

– Szíves örömest. Kerüljenek beljebb!

A konyhában ültette le őket a gázkonvektor elé. Nyájas volt és beszédes, nehogy eszükbe jusson a télikabátot levenni magukról. Miközben ott tüsténkedett körülöttük, egy óvatlan pillanatban észrevétlenül magasabb fokozatra kapcsolta a gázt. Az asszonyok átszellemülten beszéltek, a férfi bólogatott. Hamarosan fészkelődni kezdtek, kigombolkoztak a vendégek. Rövidesen megjelent a homlokukon a verejték, eleinte igyekeztek feltűnés nélkül letörölni, de amikor már patakokban szakadt róluk a víz, el akartak köszönni. A férfi azonban egyre csak kérdezett. Szinte elmenekültek tőle a térítők. Egy hónap múlva a kapuján kilépve ismét beléjük botlott.

– Hozzám jöttek, kedves? Jaj, de örülök!

– Nem, nem, most nem érünk rá! – és gyorsan eltűntek az utcából.

Találkoztam egy emberrel, aki egy teljesen új, frissen elkészült intézetbe került fűtőnek. Új volt az épület, a berendezés, és természetesen a dolgozók is. Az utóbbiak annyira újak voltak, hogy még egymást sem ismerték.

Így jött el a nagy nap, amikor ünnepélyesen átadták a beteg, sérült gyermekeket befogadó intézetet. A szalagvágáshoz szépen kiöltöztek a dolgozók.

Sorban érkeztek az illusztris vendégek, többen valamelyik minisztériumból, mások a megyétől, a legtöbben pedig a várostól jöttek. Minden úgy zajlott le, ahogy megtervezték, akkoriban ugyanis (húsz esztendővel ezelőtt!) a véletlennek még fikarcnyi esélyt sem szerettek adni az ilyen ünnepi események szalagvágói.

Amikor körbevitték a vendégeket az épületben, egy ponton magához vette a szót az ember, akivel találkoztam. A kazánokról beszélt nagy hozzáértéssel. Az intézmény egyik vezetője nézte a fehér öltönyös, nyakkendős, csontszínű cipőben álló férfit, s a mellette fülelő műszaki vezetőhöz fordult.

– Ki ez az úr? – kérdezte. – A beruházó?

– Ő a mi fűtőnk – mosolygott a kérdezett.

Hallgatták tovább a fűtőt.

– Lássa, milyen értelmes? – hajolt oda később az egyik megyei vezető. – Tudhassuk kicsoda? Tán az egyik minisztérium munkatársa?

– Nem. Ő a mi fűtőnk – mondta büszkén az intézet műszaki vezetője.

A fehér öltönyös, nyakkendős, csontszínű cipőben előadást tartó munkás pedig a lehető legtermészetesebb módon magyarázott tovább. Mindenki ámulva hallgatta. Az ember, akivel találkoztam, szép lassan a többiek fölé magasodott, a városi, megyei és minisztériumi potentátok pedig szemmel láthatóan zsugorodni kezdtek.

Találkoztam egy emberrel, aki roppant természetesen viselkedett minden helyzetben. Az illető hölgy (mert hiszen nőről van szó!) egyszer elment nyaralni. Ült egy padon a csöndes délutánban, néhány méterre tőle hullámzott a víz, ő pedig a távolba révedt és a gondolatai elkalandoztak talán a láthatáron is túlra.

A padon meditáló nő, ez a mozdulatlanságában is figyelemre méltó jelenség, odavonzott egy helybéli férfit, aki leült mellé.

– Szép tiszta lakásom van – jelentette ki váratlanul.

A nő felrezzent merengéséből, megnézte ezt a dicsekvő alakot, aztán bólintott.

– Hát persze.

– Nagyon szép és nagyon tiszta – így a férfi.

– Gratulálok – mondta a nő elismerően.

– De valóban nagyon tiszta!

– Természetesen.

A férfi fészkelődött kicsit, aztán újra megszólalt, de már áttért a virágnyelvről a konkrétabb beszédre. Az volt mondandójának lényege, hogy menjen föl hozzá a hölgy.

A padon ülő nőnek a szeme sem rebbent.

– Uram, nagyon megtisztelő az ajánlata, de sajnos, nem vagyok kurva.

A férfi felállt, megigazította a zakóját, meghajolt.

– Hölgyem, elnézését kérem, hogy zavartam.

– Uram, élmény volt önnel beszélgetni.

A férfi ismét meghajolt, biccentett és továbbsétált. A nő egy ideig nézte a távolodó alakot, de hamarosan már ismét a távolba révedt. Ült a padon a csöndes délutánban, néhány méterre tőle hullámzott a víz, az ő gondolatai pedig talán ismét elkalandoztak a láthatáron túlra.

Találkoztam egy emberrel, aki megjósolta a rendszerváltozást. Tette ezt a maga sajátos módján: elment a pártgarázsba, s ott azt mondta egyik ismerősének.

– Vége a pártnak, nektek már szarral meszeltek.

Az ismerőse megdöbbent. El sem tudta képzelni, hogy ennek a nyers bejelentésnek a legcsekélyebb igazság-magva is lehet. Vannak ugyan bizonyos mozgolódások, olyanok, amilyeneket régebben nem tapasztalt, de hogy ez a párt végét jelentené, az képtelenség! Jóindulatúan közölte hát, hogy jobb lesz, ha ezt nem hangoztatja sehol, mert még baja lehet belőle.

A jóslatot tevő férfi elgondolkodott a dolgon: valóban nem idegen ettől a párttól, hogy keményen megtorolja az efféle kijelentéseket, már ennél lényegesen enyhébb szövegekért is ültek emberek Magyarországon! Biztos, ami biztos, befogta a száját. Csakhogy amíg a pártgarázsba ért, egy csomó embernek elmondta ugyanezt, úgyhogy futótűzként terjedt el a városban a nagy hír.

A jós hallgatott, de a feleségének azt ajánlotta, hogy mielőbb lépjen ki a pártból.

– Vége a dalnak, ezeknek már szarral meszeltek – mondta neki is.

Teltek a hetek, és nem történt semmi. Az emberek, akik korábban arról suttogtak, hogy sugallata volt, azért tudta megjósolni ezt a régen várt eseményt, most elbizonytalanodtak, s azt rebesgették, hogy hülyeséget beszél, mert lám, sehol semmi. A férfi az egyik napon aztán összefutott az utcán a párttitkárral, aki megállította.

– Hallom, milyen rémhíreket terjeszt az elvtárs! – mondta fenyegetően. – Nem gondolja, hogy baja lehet belőle?

Ekkor már gondolta, hogy mégis baja eshet. Aztán mégsem esett, mert egyik napról a másikra romokban hevert a párt. Végre kihúzta magát a férfi, s egy ideig még összesúgtak a háta mögött az emberek, hogy ő a jós, aki megjövendölte a rendszerváltozást.

Találkoztam valakikkel, akik még a tizennegyedik évüket sem töltötték be, mégis boldogtalannak érezték magukat. Boldogtalanságuk oka egy asztmás fiú volt, tornából felmentett, lassú mozgású, aki csak kapkodta a levegőt. Az esze azonban éles, akár a borotva.

A két leány, akiket a többiek nemes egyszerűséggel az osztály királynőinek hívtak, bárhogy erőlködött, képtelenek voltak utolérni a város széli nedves, penészes falú lakásban élő fiút. Mögötte ültek, s minden módon megpróbálták zavarni, főleg felelés vagy dolgozatírás közben: papírt csörgettek, badarságokat súgtak oda neki... Hiába. A levegő után kapkodó gyerek nem tévedett, nem gabalyodott bele a mondataiba.

Az osztály királynői hamarosan olyan hangulatot alakítottak ki udvarhölgyeik és hódolóik között, hogy az asztmás fiú egy-két nap alatt a gúnyos megjegyzések és gonosz tréfák céltáblájává vált. Csak ült a padban tehetetlenül és tátogott. Megjegyzések röpködtek a levegőben, leszólták a ciki öltözetét, célozgattak szegénységére... Egészségesek voltak és divatosak. Aztán jött a következő tanóra, és már megint az a szegény és beteg gyerek tudott mindent. Két óra között ült némán, ökölbe szorított kézzel, pihegve hallgatta osztálytársai durva tréfáit.

Így teltek a hetek. Az osztály királynői közül az egyik a hecc kedvéért az anyja szagosítójával fújta be magát, s úgy ment iskolába. A hatás leírhatatlan volt: az asztmás fiú egész nap fuldoklott. Ez az, kiáltották a lányok, s tanítás után rohantak az illatszerboltba. Másnap erősen illatozva ültek be az iskolapadba. Az asztmás fiút orvoshoz kellett vinni. A következő nap már ismét ott volt a beteg gyerek az iskolában, pedig a lányok azt remélték, most egy időre kivonták a forgalomból. Az egyikük dühösen előkapta táskájából kedvenc illatszerét, és a fiú arcába fújta az émelyítő szagú permetet. Diadalmasan nézték, ahogy elviszi a mentő: most már ők a legjobbak.

Találkoztam egy emberrel, akit nyugatra szakadt magyarként ismertem meg. Betöltötte a nyolcvanat. A szemüvege olyan vastag volt, mint a szódásüveg alja. Ahogy leszállt a repülőről, harsány hangon mesélt, így tudtam meg, hogy egy hete jött ki a kórházból, ahol összetákolták, mert odahaza kiegyenesített egy kanyart és összetörte magát.

„Na, gyere, bérelek egy kocsit, és mehetünk” – rikkantotta vidáman István bácsi.

Kivert a víz. Alig tudtam eltántorítani ettől a tervétől. Elemében volt, nyüzsgött, tárgyalt, valami vállalkozást hozott létre ittléte alatt, aztán elutazott.

„Fél esztendő múlva jövök!” – ígérte.

De nem István bácsi jött, hanem az öccse.

„Hogy van István bácsi?” – kérdeztem. „Már javul. Kórházban van.” „Beteg?” „Nem lenne beteg, csak karambolozott.”

Eltelt hat hónap, s megint István bácsi testvére jött.

„Hát István bácsi?” „Kórházban van.” „Még mindig?” „Már megint. Azóta már kétszer feküdt gipszben.”

Hónapok múlva újra ő jött lendíteni egy kicsit a vállalkozáson.

„István bácsi?” „Kórházban van.” „Karambol?” „Amióta itt jártam, háromszor csavarodott fel valami útszéli fára, ezért a család megígértette vele, hogy többé nem ül a volánhoz.” „És megszegte a szavát?” „Nem. Meg akarta igazítani a kúpcserepeket, és leesett a tetőről.”

Legközelebb a halálhírét hozta az öccse. István bácsi békésen üldögélt a kerti asztalnál, autókat nézegetett egy magazinban, közben kortyolt egyet-egyet a hideg sörből. Ekkor a közeli kanyar felől éles fékcsikorgás hallatszott, majd váratlanul berobbant egy autó a kerítésen át, és elgázolta az öreget.

A sofőrnek vastag szemüvege volt.

{fel} - {tovább}